ÚTIKRITIKA.HU / Dél-Afrikai Köztársaság

Dél-Afrikában 11 hivatalos nyelvet tartanak nyilván: a legjelentősebbek a zulu, a xhosa, az afrikaans és az angol. A Dél-afrikai Köztársaság partvonala összesen 2500 kilométeres. A Fokváros-i Table Mountain (Asztal-hegy) állítólag a világ egyik legrégebbi hegye. Az Asztal-hegy növényvilága elképesztően gazdag: kb. 1500-féle növény található rajta. Az afrikai kontinensen a Kruger nemzeti parkban található az állatfajták legnagyobb választéka. A hideg Déli-sarkvidék-i áramlatoknak köszönhetően Dél-Afrikában pingvinek is élnek, mégpedig a Fokföldhöz közeli nyugati partokon.

A magyar férj az Indiai-óceán partján, a magyar neje az Atlanti-óceán partján - mégis együtt

Időjárás és éghajlat

Dél-Afrika a mérsékelten meleg szubtrópusi övezetben fekszik. Az évszakok fordítottak az otthonihoz képest!
A nyugati part előtt a hideg Benguela-áramlat, a déli, valamint a keleti partok előtt a meleg Agulhas-, illetve Mozambiki-áramlat befolyásolja az időjárás alakulását.
A tengerparttól távolabbi és magasan a tengerszint felett fekvő Johannesburgban (1694 m) és Pretoriában (1350 m) 10°C az átlagos téli hőmérséklet; a nyári átlaghőmérséklet pedig 25°C.
A nyári hónapokban megszokott, hogy a délutáni, esti órákban rendkívül heves zivatarok vonulnak át. A felföldön jelentős a napi és az évi hőmérséklet-ingadozás (a fagyos napok száma elérheti az évi 150-et).
Télen éjszakánként fagypont alá is csökkenhet a hőmérséklet. A csapadék nyáron hullik, ez alól kivétel a Fokföld, melynek éghajlata mediterrán jellegű. Fokváros éghajlata közismerten szeszélyes, még a nyári hónapokban is előfordulnak hűvös napok, éjszakák.
Az évi csapadék mennyisége keletről nyugatra csökken. A belső területeken gyakoriak az aszályok. A magasföldön egyeseket megviselhet az alacsonyabb légnyomás, a ritkább levegő.

Johannesburgban állítólag minden egyes nap esik az eső – legalábbis ezt mondják a helyiek, és ezt sugallják az időjárás-jelentések is. Szinte minden beszélgetés azzal indult: „ma biztosan esni fog”. Ehhez képest a két hét ott-tartózkodásunk alatt mindössze két alkalommal áztunk meg. Mi a nyári időszakban jártunk kint, amikor napközben 25 és 30 fok közötti a hőmérséklet – ami nekik már elviselhetetlen forróságnak számít. Mindenki panaszkodott a hőségre, miközben mi örültünk a kellemes melegnek.

Ennek a hőérzetbeli különbségnek meg is van az egyik legfurcsább következménye: a dél-afrikaiak rajonganak a légkondiért. Szinte minden beltéri helyiséget 18 fokra hűtenek, legyen szó boltról, irodáról, buszról vagy étteremről. Afrikában nyáron gyakran jobban fáztam, mint itthon télen. Nem egyszer ültem pulóverben, kapucniban vagy kabátban a légkondicionált belső terekben, miközben odakint tombolt a 35 fokos napsütés.

Hiába kértük, hogy az autóban kapcsolják ki vagy legalább vegyék vissza a klímát – a legtöbben csak mosolyogtak, vagy udvariasan hárították el a kérést. Úgy tűnt, számukra ez épp olyan természetes része a mindennapoknak, mint nekünk a nyitott ablak.

Mikor érdemes Dél-Afrikába utazni?
Az időjárás szempontjából szeptember és május között szinte mindig kellemes a klíma – ideális utazáshoz, városnézéshez, természetjáráshoz. Mi nyár közepén érkeztünk meg, így rögtön megtapasztaltuk az afrikai nyár sajátosságait: napsütést, záporokat, viharokat. Aztán jött az ősz – száraz, enyhén meleg, kifejezetten kellemes időszak. Végül júniusban, már a tél kezdetén hagytuk el az országot, így abból is ízelítőt kaptunk.

Dél-Afrikában az évszakok fordítva működnek, mint Európában. A szeptember–novemberi időszak a tavasznak felel meg: ilyenkor sok az eső, virágzik a természet, és minden újraéled. Decembertől februárig tombol a nyár – ekkor van az iskolai szünet is, így ilyenkor a belföldi turizmus is élénkebb. Március és május között van az ősz, ami az egyik legkellemesebb időszak: száraz, meleg napokkal, sok napsütéssel.

A magyar nyár idején ott tél van – és ez bizony sokszor meglepően hűvös. Johannesburg környékén például éjszaka gyakran fagypont alá süllyed a hőmérséklet, míg napközben a napon akár 20 fok is lehet. Jellemző, hogy egyik nap még pólóban és rövidnadrágban izzad az ember, másnap reggel pedig már sapkát, sálat és kabátot húz.

Ami különös, hogy a lakóházak többségében nincs központi fűtés – se radiátor, se hőszigetelés. Az ablakok gyakran csak egyrétegű üvegből készülnek, így bent ugyanolyan hideg tud lenni, mint kint. A fűtésről helyi megoldásokkal gondoskodnak: olajradiátorral, gázpalackos szieszta kályhával vagy vastag takarókkal. Mindez elsőre szokatlan lehet egy európai utazó számára – főleg Afrikában.

Történelem

A Dél-afrikai Köztársaság története egy lenyűgöző kaleidoszkóp, amely az ősi civilizációktól a modern demokráciáig ível. A kontinens déli csücskén évezredek óta éltek különböző néptörzsek - a koiszan népek, majd később a bantu nyelvű törzsek, akik gazdag kultúrát teremtettek a végtelen szavannákon.
1652-ben érkezett Jan van Riebeeck holland expedíciója, megalapítva Fokvárost mint a Holland Kelet-indiai Társaság ellátóállomását - ezzel kezdődött az európai gyarmatosítás, amely örökre megváltoztatta a térség sorsát. A búrok, azaz az afrikaansul beszélő holland leszármazottak fokozatosan terjeszkedtek befelé a kontinensre, összeütközésbe kerülve a helyi népekkel és később a brit hódítókkal is.
A 19. század elején a britek átvették az irányítást, ami a Nagy Trek-hez vezetett - a búrok tömeges kivándorlásához az északi területekre, ahol független köztársaságokat alapítottak. A gyémánt- és aranylelőhelyek felfedezése az 1860-as és 1880-as években felkavarta a viszonyokat, óriási bevándorlási hullámot és végül a második búr háborúhoz (1899-1902) vezetett.
1910-ben létrejött a Dél-afrikai Unió, amely egyesítette a brit gyarmatokat és a búr köztársaságokat, de a fekete többséget kizárva a politikai hatalomból. 1948-ban a Nemzeti Párt hatalomra kerülésével bevezetésre került az apartheid rendszere - a faji elkülönítés törvénybe iktatott, brutális rendszere.
Az apartheid évtizedei alatt milliók szenvedtek a kényszerű áttelepítések, a mozgáskorlátozások és az embertelen törvények miatt, miközben a nemzetközi közösség egyre szigorúbb szankciókkal sújtotta az országot. Nelson Mandela és az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezetésével kibontakozott az ellenállási mozgalom, amely békés tüntetésektől a fegyveres harcig minden eszközt bevetett.
Az 1980-as évek végére a rendszer fenntarthatatlanná vált - F.W. de Klerk elnök 1990-ben szabadon engedte Mandelát és megkezdte a tárgyalásokat az apartheid lebontásáról. 1994. április 27-én megtartották az első szabad választásokat, ahol minden dél-afrikai faj és nem tekintet nélkül szavazhatott.
Mandela győzelme és elnökké választása szimbolikus pillanat volt - a békés átmenet "csodája" világszerte csodálatot váltott ki. A Truth and Reconciliation Commission (Igazság és Megbékélés Bizottság) Desmond Tutu érsek vezetésével próbálta feldolgozni a múlt traumáit, megteremtve a "szivárványnemzet" vízióját.
Az új Dél-Afrika azonban óriási kihívásokkal néz szembe: a gazdasági egyenlőtlenségek, a bűnözés, a korrupció és a HIV/AIDS járvány mind próbára teszik a fiatal demokráciát. Jacob Zuma elnöksége alatt (2009-2018) a korrupció és a rossz gazdaságpolitika súlyos károkat okozott, míg Cyril Ramaphosa jelenlegi elnök a megújulás reményét hordozza.
Ma a Dél-afrikai Köztársaság Afrika legfejlettebb gazdaságával rendelkezik, ám a társadalmi feszültségek és a múlt öröksége még mindig mélyen áthatják a mindennapi életet - ez az ország története pedig továbbra is íródik.

Manapság

Sajnos meg kell állapítani, hogy 1994 óta a szabadságot nyert fekete többségi lakosság életszínvonala romlott az elnyomatás, azaz az apartheid-rendszer bukása óta. Ami még tragikusabb, hogy az ország közbiztonsága soha nem látott mélységekbe zuhant. A korrupció elképesztő méretű. Korruptak persze a politikusok, de még a rendőrök is.

“Right of Admission reserved “ - “Fenntartjuk a jogot arra hogy megválasszuk ki léphet be “ - áll a főként fehérek által látogatott intézmények és szórakozóhelyek ajtaján.
Egy nem régen megjelent fekete bőrű szerző is azt állítja 30 évvel az Apartheid rendszer hivatalos megszűnése után sem tűnt el a megosztó rendszer hanem ahogy ő fogalmaz privatizálták….
1994-ben milliók ünnepelték szerte Dél-Afrikában hogy az 1950 óta fennálló faji megkülönböztetésen alapuló politikai rendszer megszűnt. Viszont sok minden nem változott. A Földek 90%-a továbbra is az összlakosság kevesebb mint 10%-át kitevő fehérek kezében van és az ő vállalataik termelik meg a GDP közel 80%-át is. Hatalmas a különbség a feketék és a fehérek életszínvonala között, továbbra is külön negyedekben élnek és a hétköznapokban nem keverednek egymással. És rendkívüli lenézés és gyűlölet van a két fajta között.
A fehérek szerint ha további 30 évig a rendkívül korrupt ANC irányítja az országot akkor Del-Afrika gazdasági fejlettsége rohamosan esni fog amit már a szűk fekete értelmiség is lát. Először fordulhat elő a két év múlva esedékes választásokon hogy feketék akár fehér jelöltekre szavazzanak és egyes régiókban ismét fehér vezetés lehet főként önkormányzatokban.
Addig viszont marad a megosztottság! Továbbra is könnyű észrevenni melyik házban melyik nép lakik. A feketék hazai körül védelem nélkül kerítés sincs, a feketék villái körül magas fal áll és áramot vezettek a felső részekre hogy átmászni sem lehessen a falakon. És tovább folytatódik egyes városok gettosodasa. Johannesburg és Durban már szinte élhetetlenné vált és a bűnözési ráta világviszonylatban is az elsők között…
Továbbra is az a szimpla kérdés foglalkoztat?! Melyik rosszabb helyzet Dél-Afrikában - szegény fehérnek lenni vagy tehetős feketének!
Ez most Dél-Afrika 2025-ben! (Ata)

Az árakról annyit lehet elmondani, hogy a magyarországi viszonyokhoz képest itt szinte minden lényegesen drágább, különösen, ha biztonságos környéken szeretnénk lakni. Egy apartman ára ilyen városrészekben akár tíz-húszszorosa is lehet az otthon megszokottnak – és ez még mindig nem a felső határ. Természetesen olcsóbb lehetőségek is akadnak kevésbé biztonságos negyedekben, de ezeket a legtöbben inkább elkerülik.

Ami viszont jóval kedvezőbb áron elérhető, az az élelmiszer és az éttermi étkezés. A helyiek számára az étterembe járás és a vásárlás szinte az egyetlen kikapcsolódási lehetőség – nem véletlen, hogy szinte mindenhol bevásárlóközpontok és plázák működnek. Ezek jellemzően jól felszereltek, kamerarendszerrel figyeltek, így alapvetően biztonságosnak számítanak.

A munkatempó viszont meglehetősen lassú. Sok helyen megfigyelhető, hogy egy ember dolgozik, míg a többiek inkább szemlélődnek – legyen szó vendéglátásról, boltról vagy akár útépítésről. Az időérzékelés is másként működik: mintha egy fokkal lelassulna minden. Az emberek nyugodtabbak, nem sietnek sehová, a kapkodás teljesen idegen tőlük. Rohanni szinte csak a turistákat lehet látni – leginkább az európaiakat.

Bár a hírhedt apartheid-rendszer hivatalosan már rég megszűnt, és az ország történelmi fordulópontja óta jó pár év eltelt, a társadalmi egyenlőtlenségek máig látványosak és mélyen gyökereznek. A fekete lakosság jelentős része ma is szegénynegyedekben él, sokan minimálbéren dolgoznak, vagy egyáltalán nem találnak munkát – a munkanélküliségi ráta továbbra is kiugróan magas. Ezzel szemben a fehérek jellemzően zárt lakóparkokban, magas falakkal körbevett, jól őrzött házakban élnek, egymástól elkülönülten. Természetesen vannak kivételek mindkét oldalon, de a társadalmi térkép még mindig jól látható törésvonalakat mutat.

A feszültség érzékelhető a mindennapokban is, gyakran erőszakos cselekmények formájában tör felszínre. Ez az oka annak, hogy aki teheti, mindenhová autóval közlekedik – a tömegközlekedés alig használható, és a gyalogos fehéreket szinte teljesen kiszorította az utcaképből. Éppen ezért számít kivételes élménynek az olyan város, ahol az ember anélkül sétálhat az utcán, hogy tartania kellene egy rablástól vagy támadástól – az efféle nyugalom errefelé korántsem magától értetődő.

Az apartheid bukásával a feketék formálisan egyenrangú állampolgárokká váltak az egész országban, de az átmenet – ahogy az ilyenkor lenni szokott – nem volt zökkenőmentes. Egy társadalom fejlődése, akár egy emberé, csak fokozatosan haladhat előre: nem lehet rögtön a csúcsra ugrani, ha az alapok még ingatagok. A hosszú és kemény küzdelem árán elnyert politikai szabadság után a fekete lakosság újabb, talán még makacsabb akadállyal találta szemben magát: a gazdasági valósággal.
Azonnal szembetűnő, hogy a luxusautók volánjánál szinte kizárólag fehér embereket látni. Bár a törvények szintjén már mindenki egyenlő, a vagyoni különbségek továbbra is élesen elválnak: a gazdasági apartheid ma is él és lélegzik. A világ sok pontján érzékelhető szakadék gazdag és szegény között itt különösen látványos – talán csak néhány ázsiai országban tapasztalható ennél is markánsabb kontraszt. Ez a mély egyenlőtlenség nemcsak konzerválja a munkanélküliséget és az ebből fakadó bűnözést, hanem egyenesen táplálja azt.

Közben már felnőtt egy olyan generáció, amely ebbe a rendszerbe született bele. Apát legtöbben csak hírből ismerik – ha egyáltalán él még –, a környezetükben pedig nem ritka, hogy a fiatal fiúk egymást túllicitálva próbálják „túlszárnyalni” az idősebbeket: gyors élet, korai halál. A jelenlegi Dél-Afrika sok tekintetben paradox módon írható le: a fekete lakosság egy része védi a fehéreket a feketék másik részétől. Ezt a realitást nehéz kívülállóként befogadni, de aki itt jár, pontosan érzékeli a feszültséget, és azt is, milyen mélyen strukturált az ország társadalma.

A lakosság nagy többsége fekete – hivatalos adatok szerint körülbelül 80 százalék –, ám az utcákon járva az arány ennél is egyoldalúbbnak tűnik. A fehérek zöme elzárt közösségekben él, és a nyilvános terekben szinte alig jelenik meg. Eközben az országot két súlyos probléma is gyötri: a bűnözés és a HIV-fertőzöttség. A kettő tragikusan találkozik abban a társadalmi valóságban, amelyet a nemi erőszak sújt. Évente több tízezer esetet regisztrálnak – de a valós számok ennél jóval magasabbak lehetnek, hiszen ez a bűncselekménytípus mindenütt a világon aluljelentett. Egyes becslések szerint Dél-Afrikában percenként történik egy ilyen eset, és az áldozatok jelentős része még a felnőttkort sem érte el. Néha elég egy perc csönd, hogy átérezze az ember, mennyi szenvedés rejtőzik a statisztikák mögött.

A helyzet sok szempontból ellentmondásos. A fehérek egy része úgy érzi, hogy a feketék elvették tőlük az országot, amelyet ők építettek fel. A feketék viszont meggyőződéssel vallják, hogy valójában a fehérek voltak azok, akik elvették tőlük a földjüket – hiszen ők éltek itt először, mielőtt a gyarmatosítás bekövetkezett. Ez a kölcsönös sérelemérzet máig erős érzelmi töltettel él mindkét oldalon, és gyakran újra meg újra felszínre tör a közbeszédben és a hétköznapokban is.

Mégis, a mai Dél-Afrikában a faji feszültségnél talán még összetettebb és robbanékonyabb probléma a feketék közötti megosztottság. A helyi fekete közösségek egyre nagyobb ellenszenvvel tekintenek azokra a bevándorlókra – különösen Zimbabwéből, Mozambikból vagy Kongóból –, akik nagy számban érkeznek az országba jobb élet reményében. Ezek az emberek gyakran magasabb szintű szakképzettséggel és nagyobb munkafegyelemmel rendelkeznek, így könnyebben találnak munkát, ráadásul kevesebb bérért is hajlandók dolgozni. Ez viszont fokozza a helyiek frusztrációját, és nem ritkák az idegenellenes indulatból fakadó atrocitások sem.

A gazdasági nehézségek, a társadalmi hierarchiák és a történelmi sebek együttesen olyan feszültségeket gerjesztenek, amelyek nemcsak a múlt árnyait hordozzák, hanem a jelen kihívásait is kegyetlenül éreztetik.

Sowetóból hazafelé tartva elhaladunk Winnie Mandela háza előtt – a néhai elnök egykori feleségének villája ma is feltűnően elkülönül a környezetétől. A külváros lüktetése, a graffitikkel borított falak, az út szélén kínálgató árusok és a poros utcák sajátos hangulatot árasztanak, de a beszélgetés Ntombival új nézőpontot adott mindehhez. Bár az apartheid vége óta valóban történt némi előrelépés, egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nem volt elég ahhoz, hogy a társadalmat valóban gyógyuló pályára állítsa.

Ha a bűnözési ráta az elmúlt évekhez hasonlóan tovább emelkedik, könnyen előfordulhat, hogy a Dél-afrikai Köztársaság még súlyosabb megosztottság felé sodródik – olyan mértékű szakadékba, amelyet már sem politikai váltás, sem nemzetközi nyomás nem tud majd áthidalni. Ez az ország, amely lenyűgöző természeti kincseket és fájdalmas történelmi örökséget hordoz, jelenleg is összetett gazdasági és politikai folyamatok szorításában vergődik.

Csak remélni lehet, hogy eljön az idő, amikor különböző közösségei – bőrszíntől, származástól és társadalmi háttértől függetlenül – valódi egyenlőségben és békében élhetnek majd egymás mellett, és nem csupán a múlt sebein próbálnak túlélni, hanem együtt kezdenek el építeni egy közös jövőt.

Az apartheid utáni Dél-Afrikában még mindig emberek milliói – főként a fekete lakosság köréből – élnek mélyszegénységben. Ami korábban szinte elképzelhetetlen volt, ma mindennapos: a koldulók között egyre több a fehér bőrű. Sokan mindezt még mindig a múlt örökségének, a faji alapú elnyomás hosszú hatásainak tudják be, de egyre hangosabbak azok a vélemények is, amelyek szerint a jelenlegi kormányzat hibás gazdaságpolitikája és pénzügyi döntései okozzák a társadalmi válságot.
A szakadék a szegények és a gazdagok között óriási, és nemcsak faji alapon húzódik. Sok fehér, de számos fekete is úgy érzi, hogy korábban – az elnyomás évei ellenére – kiszámíthatóbb, biztonságosabb életet élt. A közbiztonság romlása, az infrastruktúra hiányosságai és az állami intézmények megrendülése miatt az elmúlt években tömegesen hagyta el az országot a magasan képzett, döntően fehér munkaerő – különösen azután, hogy több nemzetközi nagyvállalat, például európai autógyártók, kivonták beruházásaikat.

Eközben a kormányzat egyre erőteljesebben alkalmaz olyan szabályozásokat, amelyeket sokan a „fordított diszkrimináció” példájaként emlegetnek. Bizonyos méret felett például kötelező fekete partnert bevonni egy cégbe, és átadni számára az irányítási jogok többségét. Egyes területeken az is előírás, hogy hány fekete munkavállaló után lehet egyetlen fehér dolgozót alkalmazni – az arányok rendkívül egyoldalúak, ami sokak szerint a szakértelem és a hatékonyság rovására megy.

Mindez csak tovább mélyíti a társadalmi feszültségeket. A régi sérelmek kölcsönös vádaskodássá váltak: a fehérek úgy érzik, elvették tőlük az országot, míg a feketék meggyőződéssel hiszik, hogy ők csupán visszaszerezték azt, ami mindig is az övék volt.

Ám a legmélyebb törésvonal ma már nem is a fehérek és feketék között húzódik, hanem a fekete közösségen belül. A dél-afrikai feketék közül sokan egyre hevesebb ellenérzéssel viseltetnek a más afrikai országokból – főként Zimbabwéből, Mozambikból vagy Kongóból – érkező fekete bevándorlók iránt. Ezek az emberek gyakran jobban képzettek, kevesebbért dolgoznak, és gyorsan alkalmazkodnak – ez viszont fenyegetésként jelenik meg a helyiek szemében. Az így kialakuló belső feszültségek gyakran vezetnek nyílt konfliktushoz, amely tovább nehezíti egy valóban egységes és stabil társadalom kialakulását.

Gazdaság

A Dél-afrikai Köztársaság az optimális klimatikus körülményeknek köszönhetően a világ második legnagyobb gyümölcs exportőre. Afrika áramtermelésének kétharmada Dél-Afrikához kötődik. Dél-Afrika a világ vezető bányászati és ásványkitermelő országa. A világ platinafém kitermelésének közel 90 százalékát, a mangánkitermelés 80 százalékát, a krómkitermelés 73 százalékát, a vanádium kitermelés 45 százalékát, az aranybányászat 41 százalékát adja.

Emberek

A Dél-afrikai Köztársaság fekete lakosságát alkotó bantu nyelvű népek között meglepően gazdag kulturális sokszínűség található, amelyet az évszázados hagyományok és eltérő történelmi tapasztalatok formáltak. A legnépesebb zulu nép büszke harcos múltjáról és Shaka király legendájáról ismert - tradicionálisan hierarchikus társadalmat alkotnak, ahol a törzsi rangok és a családi tisztelet központi szerepet játszik. A xhosa nép, amelyből származik Nelson Mandela is, kifinomult szóbeli hagyományaikról és beavatási rítusaikról híres, különösen a fiúk felnőtté válásának ceremóniáiról.
A tswana népet gyakran nevezik a "diplomácia mestereinek", mivel hagyományosan kerülik a közvetlen konfrontációt és a konszenzusra törekvő döntéshozatalt részesítik előnyben. A sotho közösségek, különösen a magashegységi basotho nép, híres lovas kultúrájukról és a gyönyörű, színes takarókról, amelyeket még ma is viselnek a tradicionális ünnepeken.
A pedi (északi sotho) nép kiemelkedő üzleti érzékéről és a fémművességről ismert, míg a tsonga közösségek gazdag zenei hagyományaikról és energikus táncaikról híresek. A venda nép spirituális kapcsolata a természettel különösen erős - szent erdőket és tavakat őriznek, és misztikus hagyományaik máig élnek.
A zulu és xhosa közösségekben a férfias értékek és a bátorság kultusza hagyományosan meghatározó, amit a történelmi háborúk és az apartheid elleni küzdelem tovább erősített. Ezzel szemben a tswana és sotho kultúrákban a bölcsesség, türelem és a közösségi harmónia értékei dominálnak.
A nyelvi különbségek is jelentősek: míg a zulu és xhosa nyelv rokon és kattintó hangokat tartalmaz, addig a sotho nyelvcsalád tagjai lágyabb, dallamosabb beszédmódot használnak. A családi struktúrák tekintetében a patriarchális rendszer általános, de a gyakorlati megvalósításban nagy eltérések mutatkoznak - egyes közösségekben a nők nagyobb gazdasági függetlenséget élveznek.
Az urbanizáció és a modern oktatás hatására ezek a különbségek fokozatosan elmosódnak, különösen a nagyvárosokban, ahol a fiatalabb generációk egyre inkább pán-afrikai identitást alakítanak ki. A tradicionális szokások azonban még mindig mélyen gyökereznek: a lobola (menyasszonyár) intézménye, a ősi gyógyászat tisztelete és a közösségi döntéshozatal formái mind-mind részei a mai dél-afrikai életnek.
Érdekes módon az apartheid korszak, bár tragikus volt, paradox módon hozzájárult a különböző etnikai identitások megőrzéséhez, mivel a kényszerű elkülönítés miatt a közösségek saját kultúrájukba visszahúzódva őrizték meg hagyományaikat.

A Dél-afrikai Köztársaság fehér lakosságának két fő csoportja - az afrikaansok és az angol származásúak - között mélyen gyökerező kulturális és történelmi különbségek húzódnak, amelyek máig formálják identitásukat. Az afrikaansok, akiket korábban búroknak neveztek, holland, német és francia hugenotta gyökerekből táplálkozó, sajátos dél-afrikai identitást alakítottak ki az elmúlt három és fél évszázad alatt.
Az afrikaans közösség hagyományosan erősen vallásos, főként a holland református egyház befolyása alatt áll, és a családi értékek, a kemény munka és a föld iránti szeretet jellemzi őket. Kulturális karakterükben meghatározó a "laager mentalitás" - a bekerített táborban való gondolkodás, amely az évszázados túlélési küzdelemből és az izolációból fakad.
Az angol származású dél-afrikaiak ezzel szemben kozmopolitább világnézetet képviselnek, erősebb kapcsolatokat ápolnak Nagy-Britanniával és a nemzetközi közösséggel. Jellemzően urbanizáltabbak, liberálisabb értékrendet vallanak, és történelmileg a kereskedelemben, bányászatban és pénzügyben játszottak vezető szerepet.
Az afrikaansok között még ma is erős a vidéki, földműves hagyomány - a "boer" (farmer) identitás büszkeség forrása, még akkor is, ha sokan már városokban élnek. Tradicionálisan nagycsaládokban élnek, és a "braai" (grillezés) kultusza központi társadalmi esemény számukra.
Az angol közösség inkább az brit felső-középosztálybeli életmód mintáit követi: klubkultúra, rögbi és krikett szeretete, valamint a magániskolák és egyetemek preferálása jellemzi őket. Történelmileg kevésbé kötődnek érzelmileg a dél-afrikai földhöz, sokan közülük "brit útlevéllel a zsebben" élnek.
A nyelvi különbségek is meghatározóak: az afrikaans nem csupán kommunikációs eszköz, hanem kulturális identitás és büszkeség forrása, míg az angol közösség számára az angol nyelv a globális kapcsolódás eszköze. Az apartheid idején az afrikaansok politikai dominanciája feszültségeket szült a két csoport között, hiszen az angol beszélők gyakran ellenzékben voltak a Nemzeti Párt politikájával.
Ma az afrikaans közösség körében erős a kulturális túlélésért való aggodalom - nyelvük és hagyományaik megőrzése vált központi kérdéssé az új Dél-Afrikában. Sokan közülük emigráltak Ausztráliába, Kanadába vagy Új-Zélandra, míg a maradók gyakran zárt közösségekben próbálják megőrizni identitásukat.
Az angol származásúak általában könnyebben alkalmazkodtak az új politikai rendszerhez, részben liberálisabb hozzáállásuk, részben jobb nemzetközi kapcsolataik miatt. Gazdasági befolyásuk aránytalanul nagy maradt, különösen a nagyvállalatok vezetésében és a pénzügyi szektorban.
Érdekes kulturális különbség a két csoport zenei hagyományaiban is megmutatkozik: az afrikaansok saját népzenei hagyományt fejlesztettek ki ("boeremusiek"), míg az angol közösség inkább a brit és nemzetközi populáris zenét követi. A sport területén is eltérések vannak - az afrikaansok tradicionálisan a rögbi és a krikett mellett erősebbek az atlétikában és úszásban.
Az 1994 utáni időszakban mindkét közösség kénytelen volt újradefiniálni helyét az új Dél-Afrikában, ami különböző stratégiákhoz vezetett: míg az afrikaansok inkább befelé fordultak és kulturális önvédelemre rendezkedtek be, az angol közösség aktívabban keresi a szerepét a multikulturális társadalomban.
Paradox módon a közös kihívások - a bűnözés, gazdasági bizonytalanság és az emigráció lehetősége - közelebb hozták egymáshoz a két közösséget, és a fiatalabb generációk között egyre inkább közös "fehér dél-afrikai" identitás alakul ki.

Turista etikett

A dél-afrikai nők nem mindig nyújtanak kezet idegennek. Várjuk meg, míg eldől, hogy mi lesz.
Számunkra idegen helyieket ne érintsük meg a karjukon, és nem álljunk túl közel hozzájuk.
Udvariatlanság zsebre dugott kézzel beszélgetni idegenekkel.
Az afrikánereket ne nevezzük hollandoknak, és lehetőleg ne feszegessük a holland eredetet. E fehér afrikaiak nagyon is afrikaiaknak tekintik magukat.
Nem sértő a feketéket blacknek nevezni, a negro szó használata viszont tilos.

Viselkedési kódex szafarin:

Ne cigizzünk, ne szemeteljünk a nemzeti parkban.
Ne próbáljuk az állatok figyelmét felhívni állati hangok utánzásával. Kiszámíthatatlan, hogy a vadállat hogyan reagál.
Maximálisan fogadjunk szót a szafaris idegenvezetőnek (ranger), aki a túra elején el szokta mondani a viselkedési szabályokat.
Ne vegyünk fel semmit a parkban, ne vigyünk el onnan semmit.
A rangernek naponta és fejenként napi 10 amerikai dollárnak megfelelő borravalót szokás adni.

Gasztronómia

"Nagyon népszerű a helyiek és a turisták körében egyaránt a biltong, szárított marhahús, vagy bármilyen más szárított hús. Ezt mi főként előételnek vagy "könnyű" vacsorának ettük vagy egy ital mellé csemegének a bárban. Vannak olyan shopok, amik csak biltongot árulnak, mindenféle egzotikus állatból. Nagyon finom, ha Dél-Afrikában jártok mindenképpen próbáljátok ki! Egyébként a helyi konyha nagyon jó, főleg a rengeteg jó minőségű húsválaszték miatt, és isteni a Steers hasábburgonyája! :)

Ezt már biztos írtam, hogy a helyiek imádnak sütögetni, ez a braai, ez nemcsak hétvégi program náluk. Minden házban van egy sütögetős hely, ahol a finomabbnál finomabb husikat, halat sütnek. Az éttermekben is általában mindegyikben van tűzön sült ételkínálat, nagy örömünkre, mert imádunk mi is sütögetni otthon. (2014)" forrás

"A dél-afrikai konyha az ország történelmének megfelelően változatos is, meg nem is. Ez első olvasatra bizonyára ellentmondásnak tűnik, de nem az, pár sorral lejjebb jön majd az ellentmondás feloldása is. Változatos, mert az elmúlt pár száz évben Dél-Afrikát rengeteg külső és belső hatás érte, olyannyira, hogy még máig is ezt nyögi, munkanélküliség, bűnözés, hatalmas társadalmi egyenlőtlenség és a többi formájában. Az ország egy igazi olvasztótégely: portugálok, búrok, angolok, zuluk, bantuk, indiaiak, malájok és még lehetne hosszan sorolni. Mindenki hozta magával a saját gasztronómiai kultúráját, helyi viszonyokhoz adaptálva, de mivel az ország földrajzilag is elég változatos, ez általában nem jelentett nagy kompromisszumot. Ezek a helyi közösségek a mai napig ragaszkodnak saját konyhájukhoz, így pl. Fokváros környékén maláj, Durbanban pedig indiai ételekkel lehet gyakran találkozni. (2010)" forrás

"A pampoenkoekies fánkot takar, méghozzá a dél-afrikaiak sütőtökből készült fánkját. Ez a finomság desszertként, snackként és előételként is fogyasztható, sőt még reggelire – karamellöntettel – és vacsorára is szívesen eszik. Igazán fontos ételnek számít Dél-Afrikában, hiszen arrafelé nagyon népszerű a sütőtök, és mindig van a kamrákban, mivel több hétig is eláll, és számos recepthez használják." forrás

Vissza az elejére

Kommentek

Még nem érkezett hozzászólás.

Új hozzászólás beküldése

* az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon

Dél-Afrikai Köztársaság - akciós utazások!!!
VISTA ajánlatok

KAPCSOLAT

utikritika [kukac] utikritika.hu

Útikritika.hu

SZÁLLÁSFOGLALÁS

IMPRESSZUM