ÚTIKRITIKA.HU / Párizs

Az elővárosok nélküli Párizs lakossága mindössze kb. 2,3 millió. Érdekes, hogy 1860 körül is lényegében ennyi volt a főváros lakossága.
Párizs 20 kerületének mindegyike 4-4 negyedre van osztva.
Párizs kb 470 ezer fájának mindegyike külön regisztrálva van, méretét is megállapítva.

Időjárás és éghajlat

A turista számára a leglényegesebb tudnivaló, hogy Párizs egész évben, minden hónapban csaknem egyforma mértékben csapadékos. Nincs kiemelten csapadékos, vagy eléggé száraz hónap. Esőkabátot vagy esernyőt tehát pakoljunk be a bőröndbe!
Budapesthez képest Párizsban enyhébb a tél és nem olyan meleg a nyár. Júliusban sincs általában 25 foknál melegebb és télen nincsenek nappal mínuszok. Télen többnyire nem hó, hanem eső esik.
Általános vélemény szerint Párizs márciustól júniusig, valamint szeptemberben és októberben a legkellemesebb, mint az éghajlat, mint a természet színei miatt.

Történelem

Párizst időszámításunk előtt a 3. században alapították. Lutetia volt a neve.

Szent Dénes Párizs védőszentje. Időszámításunk után 250-ben a pápa hét püspököt küldött a gallok katolikus hitre térítésére. Egyikük az itáliai Dénes, aki Párizs első püspökévé vált. A hittérítésben sikeres volt, így a rómaiak jobbnak látták azzal akadályoztatni tevékenységét, hogy lefejezik. A kivégzés a Montmartre (Mons Martyrum) dombján történt. A legenda szerint Szent Dénes a lefejezését követően kezeibe vette a tulajdon fejét és egy angyal elvezette két mérföld távolságra egy helyre, a leendő sírjához. Ott angyali énekszó fogadta. A karjaival visszarakta a fejét a nyakára. A legendát próbálták alátámasztani művészek, ugyanis sok róla készült szobron a fejét a kezében tartja. A valószerűbbnek tűnő verzió szerint a testét a Szajnába dobták, és ahol a hívei maradványait megtalálták, templomot emeltek. A csodálatos, gótikus Saint-Denis székesegyházat minden turistának illik meglátogatni Párizs északi elővárosában, Saint-Denis-ben. Morbid dolognak hangzik a lefejezéses legenda tükrében, hogy a hagyományok szerint Szent Dénes megvédi a fohászkodókat a fejfájástól.

A világhíres, gótikus Notre-Dame-ot (Mi Asszonyunk) 1163-ban kezdték el építeni és a munkálatok kétszáz éven keresztül tartottak. Párizs jelképe sok mindent direkt módon átélt a franciák viharos történelméből. A 16. században elégedetlen hugenották rongálták meg. A francia forradalom idején a katedrálist átalakították az Ész Templomává és a királyok galériájának szobrait lefejezték. Korabeli beszámoló szerint a forradalmárok egy harcosa a ledöntött királyszobor egyikének fejére rondított. A harangok többségét a forradalmi hevületben egyszerűen ellopták. Victor Hugo, miután megírta a Párizsi Notre-Dame című regényét, sikeres kampányt indított azért, hogy restaurálják a székesegyházat.

A 15. századi Francois Villon, a franciák egyik legnagyobb költője nem volt éppenséggel a párizsi hatalmasok kedvence. A bohém költő a jogi és a papi pálya helyett a közönséges tolvajok által kultivált borospincék és örömtanyák közegében időzött. Egy pap élete is a lelkén szárad, állítólag szerelemféltésből ölt. Párizsból kitiltották, s aztán nyoma veszett. Villon versben méltatta imigyen a párizsi nőket:

"Szeress brit dámát: régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást:
vagy norvég lánnyal lesd a fjordok
fölött az őszi szélzúgást:
szeress szír asszonyt: lassú tánctól
vonagló, lomha kéjű nőt,
sápadt, görög szajhát Bizáncból,
arany-termekben vénülőt:
szeress nagymellű, lágy flamandot,
ki untan s lagymatag mozog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok."

XIV. Lajos, a Napkirály (1648-1653) a legnagyobb francia királyok egyike volt, a francia abszolutizmus megteremtője. A napkirály udvarában az etikett rendkívül részletesen volt szabályozva, mindenkinek valamilyen szerepet kellett játszania. Maga a király is alkalmazkodott a rendszabályokhoz, sőt túlteljesített, mert az udvar előkelő tagjaival ellentétben ő még a cselédlányokhoz is kifinomult modorban szólt. Még a reggeli felkelés is állandósult forgatókönyv szerint zajlott. Az első kamarás mindennap fél nyolckor keltette fel, majd a dajkája csókkal köszöntötte. Furcsa, hogy a dajka élete végig jogot gyakorolhatott arra, hogy az uralkodót a feje búbján csókkal illethesse. Lajos mindennap más parókát választott ki magának, a lényeg azonban az volt, hogy hajritkulását eltitkolhassa. Az illemhelyről szokták mondani, hogy oda a királyok is gyalog járnak. Ez nem érvényes a Napkirályra, ugyanis neki a királyi terembe betoltak egy olyan üreges széket, amely alatt fajanszedény rejtőzött. Ezen a speciális trónon ülve végezte a dolgát a király. Ha nagydolga volt éppen, akkor a szék felső részén elhelyezett könyöklőn írogatott, olvasgatott, míg nem végzett a természet által rákényszerített feladatával.

1789-ben Joseph Ignace Guillotin doktor a Nemzetgyűlés tagja a képviselőtársat meggyőzte arról, hogy a halálraítéltek kivégzésének legdemokratikusabb (!) módszere a lefejezés. Érvelése szerint ez a legbiztonságosabb, leggyorsabb és legkevésbé barbár módszer. Bizottságot alakítottak arra, hogy a lefejezés technikai formáját kialakítsák. 1792-ben, egy királyi tábornok kivégzésénél volt a nyaktiló premierje Párizsban (Place de Carrousel). Annyira hatékonynak találták az orvosról elnevezett guillotin-t, hogy a forradalmi tett csúcsidejében, 1794 során naponta akár 20-25 elítéltet is lenyakaztak. A vért a csatornákba engedték, a testeket pedig, közös sírokba dobták.

Amikor a gyorsétkezés egyik formáját jelentő bisztró szót használjuk, és a francia eredetét sejtjük, kevesen gondolnak arra, hogy valójában orosz szóról van szó. A bisztró orosz szó annyit jelent, hogy gyorsan. 1814-ben, amikor orosz katonák elfoglalták Párizst, szívesen időztek a város kicsi kávéházaiban. Persze a pincérek körében nem örvendtek népszerűségnek a meglehetősen durva modorú megszálló katonák. A pincérek lomhaságán felbőszült kozáktisztek azt ordibálták, hogy bisztró, bisztró, azaz gyorsan, gyorsan. A legenda szerint innen ered az, hogy Franciaországban a gyors étkezésre berendezkedő kávéházak, éttermek a bistro (avagy bistrot) gyűjtőnevet kapták. Vannak etimológusok, akik vehemensen tagadják ezt a magyarázatot. Egy verzió szerint a 19. század végén azokat a borkereskedéseket nevezték bistro-nak, ahol kávét is tartottak.

A franciaságukra annyira öntudatosan büszke párizsiaknak nagy megaláztatás volt a náci megszállás időszaka. Egy akkor és ott élt párizsi hölgy az emlékiratában elmesélte, hogy a nők a nyomorúságos ellátási helyzetben is rendkívül ügyeltek az öltözködésük elegánsságára. Még trükkökhöz is folyamodtak, például volt, aki olyan színű krémmel kente be a lábát, hogy az selyemharisnya viseletének látszatát keltse. Mindenféle kacatból fabrikáltak maguknak elegánsnak tűnő kalapokat.

A Montmartre-i színházak, mozik, kabarék dacból is tele voltak párizsiakkal. Ha áramszünet volt, akkor kinyitották a színházak tetejét és a színészek a szabad ég alatt játszottak. A párizsiak kedvét azért elrontotta, hogy a német katonák is lelkesen látogatták a műsorokat.

„Párizs széles sugárútjai nem csupán esztétikai célokat szolgáltak: sokak szerint azért alakították ki őket ilyen tágasra, hogy egy esetleges lázadás esetén könnyebb legyen feloszlatni a tömegeket. Georges-Eugène Haussmann III. Napóleon uralkodása alatt, Seine megye prefektusaként irányította azt a nagyszabású városrendezési programot, amely alapjaiban formálta át Párizs arculatát. A hosszú évekig tartó átalakítás során a zsúfolt, középkori városrészek helyén széles sugárutak, tágas terek és parkok jöttek létre, miközben új bérházak, középületek és korszerű infrastruktúra is épült.
A korabeli ellenzék gyakran bírálta a hatalmas körutakat, azt állítva, hogy azok katonai és rendfenntartási szempontból készültek, hogy megakadályozzák a barikádok emelését és könnyebb legyen ellenőrzés alatt tartani a várost. Érdekesség azonban, hogy III. Napóleon uralkodása alatt végül egyszer sem kellett ilyen célra használni ezeket az utakat.

Manapság

Válság ide-oda, jól megy a francia alkalmazottaknak európai viszonylatban. Európában a franciáknál a legrövidebb a munkahét, 35 óra. A valóságban a párizsiak ennél sokkal többet dolgoznak, átlagosan legalább napi 10-11 órát. Illetve vannak, akik szerint a késő órai munkavégzés amiatt van, hogy napközben gyakran kávézgatnak és hosszasan ebédelnek. Nyilván lecsúsztatják a sok túlórát és ebből adódik, hogy összejön a hétvégi napokkal együtt évente közel 45-50 nap szabadság.

Párizsban az átlagos nettó havi fizetés 2026-ban megközelítőleg 3000–3400 euró között mozog, ágazattól és tapasztalattól függően. Franciaországi átlagban a nettó havi kereset körülbelül 2450–2700 euró, míg a párizsi régió bérei ennél érezhetően magasabbak a megélhetési költségek miatt.

„Franciaországban az emberek tisztában vannak jogaikkal, és természetesnek veszik azok gyakorlását is. A francia társadalom hosszú történelmi küzdelmek során vívta ki a szabadságot és az egyenlőséget, miközben eszméivel jelentős hatást gyakorolt az egész világ gondolkodására. Itt a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nem pusztán hangzatos jelmondat, hanem mélyen gyökerező társadalmi érték. Nem véletlen, hogy a Szabadság megvilágosítja a világot eredeti modellje is Párizsban található.

M. S. fotója

„Utolsó párizsi reggelünkön kiültünk egy teraszra, hogy még egyszer magunkba szívjuk a város nyüzsgő hangulatát. Nem messze tőlünk, egy metrólejárat mellett egy koldusasszony üldögélt. Ekkor egy elegáns, öltönyös férfi lépett ki a közeli bisztróból két croissant-nal és egy kávéval a kezében. Távozás közben az egyik zacskót odanyújtotta az asszonynak, aki meghatottan, összekulcsolt kézzel köszönte meg az apró figyelmességet.

Miután elfogyasztottuk különleges reggelinket, eszünkbe jutott, hogy maradt még a hátizsákban egy alma, amit az útra tettünk félre. Indulás előtt előkerestük, és odaadtuk az asszonynak, aki hálás mosollyal fogadta: „Merci Madame! Au revoir!”

Migráncs kemping a Canal St. Martin partján - Drávucz Péter fotója

Az elmúlt közel két évtizedben Párizs levegőminősége látványosan javult, ami nagyrészt a fenntartható városfejlesztési intézkedéseknek köszönhető. A francia fővárosban mintegy 70 ezer közterületi parkolóhelyet szüntettek meg, több mint 1400 kilométernyi védett kerékpársávot alakítottak ki, valamint több folyóparti autóutat gyalogos sétánnyá formáltak át. A városvezetés emellett fokozatosan kitiltotta a régebbi dízelautókat, korlátozta az átmenő forgalmat a belvárosban, és magasabb parkolási díjakat vezetett be a nagyobb, nehezebb járművek számára.

Párizs a „15 perces város” koncepció egyik legismertebb európai példájává vált, amelynek célja, hogy a mindennapi szolgáltatások gyalogosan, kerékpárral vagy tömegközlekedéssel rövid idő alatt elérhetők legyenek. A fenntartható közlekedési modell több európai város számára is mintaként szolgál, köztük Budapest számára is.

Budapesten az elmúlt években szintén megkezdődött a parkolási rendszer átalakítása. A jelenlegi tervek szerint 2026-tól megszűnik a zöld rendszámos autók ingyenes parkolása, és felmerült az is, hogy az 1,8 tonnánál nehezebb autókra és SUV-kra magasabb parkolási díjakat vezessenek be, bár ennek jogi feltételei még nem teljesen rendezettek. A főváros célja az is, hogy 2026 közepéig fokozatosan kiváltsa a parkolóautomatákat, és a parkolást digitális rendszereken – például a BudapestGO alkalmazáson – keresztül lehessen intézni.

Az új rendszer várhatóan kedvezményeket biztosít majd a digitális bérletesek számára, ugyanakkor egyes zónákban a hétvégi parkolás is fizetőssé válhat. A reformok hosszú távú célja a közterületek hatékonyabb használata, a fenntartható közlekedési módok ösztönzése és a városi levegőminőség javítása.”

Egy válasz arra a kérdésre, hogy miért mennek a franciák szívesebben Tunéziába vagy Marokkóba, mint Algériába?
Franciaként, aki a párizsi elővárosokban él, nekem még csak utaznom sem kell: egész nap, közvetlenül az ablakom előtt mindhárom országot megkapom egyszerre! Egy biztos: ezek közül egyik sem szerepel az utazási terveimben. Ha nyaralni megyek, az azért van, hogy kiszakadjak a hétköznapokból, nem azért, hogy ugyanazt a közeget lássam újra 😂.(2025)

Párizsi emberek

A francia főváros erősen multikulturális, etnikailag nagyon vegyes, és ezért elég béna dolog az itt lakókról általánosító jellemzést adni. Mivel a turista szívesen próbál ítélkezni, véleményeket mondani a párizsiakról, mi is próbálkozunk ilyesmivel.

Az egyik leggyakoribb vitatéma az, hogy a párizsiak undokok-e a turistákkal szemben. Régebben divat volt azt mondani, hogy igen, de az utóbbi időkben árnyaltabbakká váltak a vélemények.

Véleményeket gyúrtunk össze:

A párizsiak határozottan úgy érzik, hogy a turistáknak kell alkalmazkodni az ő szokásvilágukhoz és nem fordítva. A vendégszeretet a párizsiak értelmezése szerint mindössze abból áll, hogy hagyják a turistákat álmélkodni városuk csodálatosságán. A párizsiak igenis segítőkészek a turistákkal, de csak a tisztelettudókkal, viszont a leplezetlenül kellemetlenkedő, fölényeskedő, izgága turistával nem hajlandók kedvesnek lenni. Nem ritka, hogy a párizsi ember a kulturálatlan, idegesítő turistára szúrós grimasszal néz rá. Valahogy úgy, ahogy Louis de Funés nézett csendőrtisztként.
Sok párizsi türelmességét már eléggé próbára teszi az, hogy vannak bőségesen olyan tartósan ott élő emberek, akiknek hagyományvilága, viselkedésmódja, öltözködése nehezen megszokható számára. Lehet, hogy az alkalmi látogatót, a turistát hajlamosak kevesebb toleranciával megítélni.
A párizsiakra jellemző, hogy egymást, vagy akár az idegent nyíltabban, szemérmetlenebbül vizslatják. A turisták egy része olyan országokból jön, ahol ez nem szokás. A párizsiaknak ezt a tulajdonképpen őszinte magatartását az utazók egy része nem tudja miként értelmezni. Jobb híján aztán valami kellemetlen hozzáállásnak minősítik.

Jellemző szokások

A párizsiak a szóbeli kommunikáció szintjén eredendően jól neveltek, adnak a formaságokra. Ha a metrón valaki véletlenül meglöki a másikat, akkor biztosan elnézést kér (pardon), és valami ugyancsak udvarias viszontválasz érkezik.

A hétköznapi párizsi ember folyton siet, szaporán jár, jól lehet járni a járdán a mozgás jellegéből, hogy ki a helybéli és ki a látogató. Jellemző a párizsiakra, hogy a sietősséget képesek váratlanul megszakítani, ha alkalom kínálkozik valami rövid, formális dumálgatásra, vitatkozásra. Jé, a franciából vettük át az ide vonatkozó szót: purpárlé.

Sokan mondják, hogy a hétköznapi, dolgos taposómalomban leledző párizsi és a szabadidős párizsi magatartása között ég és föld a különbség. A dolgos napokon, napszakokban értelemszerűen jóval merevebb a viselkedésük, de ehhez képest az esti órákban, a hétvégén és a szabadság idején képesek teljesen feloldódni, ellazulni, kiereszteni a gőzt. A szabadidős párizsi képes nagyon közvetlen lenni, a kávéház teraszán a szomszéd asztalnál ülőhöz illendően, barátságosan odaszólni. Nem barátságtalanságból távolságtartóak a turistákkal szemben, hanem kerülni akarják a nyelvi kommunikáció gyötrelmeit, és a számára ismeretlen szokásvilágú külföldihez való fárasztó alkalmazkodást.

A franciák imádnak okoskodni, érvelni, és ilyenkor érzékelhető leginkább a latin temperamentumuk, ami azért más jellegű, mint az olaszoké vagy a spanyoloké. A párizsiakra jellemző az is, hogy állandóan politizálnak. A párizsiak ellentmondásosak abban a tekintetben, hogy a hétköznapi életben egyrészt elég szigorúak a mások iránti elvárásaikban, ugyanakkor roppant megbocsátóak a saját maguk fegyelmezetlenségeit, könnyelműségeit illetően.

„A franciákat gyakran nem tartják a világ legudvariasabb nemzetének, különösen a turisták szemében, ezért a párizsi közlekedési vállalat, az RATP
kampányt indított a kulturáltabb viselkedés népszerűsítésére. A kezdeményezés célja az volt, hogy felhívja a helyiek figyelmét arra, miként hagyhatnának kedvezőbb benyomást a városba érkező látogatókban. A kampány plakátjain a kellemetlenül viselkedő utasokat különböző állatokként ábrázolták: például mobiltelefonba kiabáló tyúkként, rágógumit köpködő szamárként vagy lustán ülő lajhárokként.
A kampány nem pusztán a párizsiakról kialakult sztereotípiákra épült, hanem egy közvélemény-kutatás eredményeire is. Az RATP felmérése szerint az utasok több mint 96 százaléka tapasztalt már udvariatlan vagy zavaró viselkedést a tömegközlekedésben. A vállalat ezért külön weboldalt is létrehozott, ahol az emberek megoszthatták saját negatív tapasztalataikat és kifejezhették elégedetlenségüket.

A kutatások alapján nemcsak a turisták, hanem a Párizsban élő külföldiek egy része is kritikus a helyiek viselkedésével kapcsolatban. Sokan túlzottan távolságtartónak, önzőnek vagy ridegnek érzik a mindennapi kommunikációt, bár természetesen ez nem minden franciára igaz.

Kávé&kultúra - g.l. fotója

„Számos sztereotípia él a franciákról, különösen azzal kapcsolatban, hogy mennyire tartják őket zárkózottnak vagy kevésbé vendégszeretőnek, illetve hogy a turisták nehezen boldogulnak, ha nem beszélnek franciául. Valóban akadt néhány olyan helyzet, amikor angolul nem szívesen megszólaló vagy azt nem beszélő helyiekkel találkoztam. Ugyanakkor sokkal több pozitív élmény ért: a legtöbben a nyelvi nehézségek ellenére is igyekeztek segíteni, kézzel-lábbal magyarázni, sőt néha még rögtönzött „francia nyelvleckékkel” is próbálták megkönnyíteni a beilleszkedésemet.

Mint minden általánosítás, a franciákról kialakult kép sem igaz mindenkire. Párizsi tartózkodásom alatt számos kedves, figyelmes és nyitott emberrel találkoztam, akik büszkén meséltek saját kultúrájukról és örömmel osztották meg tapasztalataikat a látogatókkal. Számomra a helyiek összességében egyértelműen pozitív benyomást hagytak.

,, Amit sokan mondanak,hogy a franciák bunkók meg ilyenek,itt nem tapasztaltuk, mondjuk nehéz megmondani ki "originál" francia és ki nem 🙂 (sz.m)

Párizsi nők

Sok magyar turista konstatálja, hogy a párizsi lányok, asszonyok milyen ízlésesen öltözködnek. Gyakori vélemény, hogy a magyar nők fizikai adottságaik alapján csinosabbak, mint a francia nők, de az utóbbiak a kreatív, kifinomult ízlésű öltözködésükkel nagyon ügyesen kihoznak magukból többet az esztétikus megjelenés tekintetében. Vékonyabbak, mint a magyar nők és visszafogottan öltözködnek. Párizsban a magyar lányok egy részének „kurvás” öltözködése nem erkölcsileg, hanem ízlésesség tekintetében keltene visszatetszést. Ott gázos kipakolni a cicit, a derekat és a feneket. A párizsi nők öltözködése lezser, nem ordenáré. A fiatal lányok ugyanakkor szokatlan kompozíciók összeállítására is vállalkoznak, néha akár a nevetségesség kockázatát vállalva. Dübörög a retro, mostanság éppen a nálunk évtizedekkel ezelőtt a suliban használt tornacipőhöz hasonló lábbeli a divat. A sok párizsi muzulmán nő öltözködése pedig, nyilván külön kategória.

Sophie Marceau (szofi márszo)

Mondják, hogy a párizsi nők jellemzően el vannak telve magukkal, képesek sok mindenki mást lenézni. Sokan közülük aztán ráfáznak az önelégültségre, mert nem találnak maguknak pasit. Mikor leesik a tantusz, hogy akár magányossá válhatnak örökre, akkor kétségbeesetten belerohannak az első férfi karjaiba.

Audrey Tautou (odre tutu)

„Párizs valódi kulturális olvasztótégely, Európa egyik legsokszínűbb városa, ahol számos nemzet és kultúra találkozik egymással. Az utcákon gyakran látni afrikai vagy indiai származású embereket, akik büszkén viselik hagyományos öltözékeiket vagy a hazájukra jellemző élénk színű kelméket. Ezek a különleges viseletek az európai szem számára talán szokatlanok, mégis rendkívül látványosak és egyedivé teszik a város hangulatát. Az afrikai nők kreatív és díszes hajviseletei szintén hozzájárulnak ehhez a sokszínű forgataghoz.

A párizsi nők eleganciája ugyanakkor legalább ennyire figyelemre méltó: könnyed, virágmintás, finom anyagú ruhákban, csizmában és karakteres vörös rúzzsal járják az utcákat. A város egészét különleges stílus, színesség és pezsgő hangulat lengi körül, amely minden sarkon érezhető.

Turista etikett

Legyünk udvariasak, jól neveltek a helyiekkel szemben. E tekintetben elég szigorúak az elvárásaik. Illendőbb viselkedést várnak el az európai turistáktól, mint a környezetükben állandóan élő bunkó suhancoktól, vagy a más kultúrájú bevándorlóktól. Az ő alkalmazkodóképességükről tán már lemondtak.

Nagyon fontos! Tanuljunk meg franciául köszönni és megköszönni (Bon zsúr mösziő! Bon zsúr mádám, merszi stb.) és segítségkérésnél MINDIG köszönéssel nyissunk. A párizsiak igenis segítőkészek a turistákkal, ha azok udvariasak és képesek gesztust gyakorolni pár szavas francia tudással. A franciák tudatában vannak annak, hogy a nyelvük az angollal szemben hátrányba került a világ kommunikációjában és ezért hiúságukat legyezgeti, ha a turista képes pár szót mondani az ő csodás nyelvükön (és tényleg csodás nyelv).

Ha szerencsénk van és nincs nyelvi akadálya annak, hogy elmélyültebben dumálgathassunk egy tősgyökeres párizsival, akkor tartózkodjunk okoskodó ítéletet mondani Franciaországról, a franciákról, a francia belpolitikáról. Ehhez a dologhoz a párizsiak úgy viszonyulnak, mint Cyrano a saját orrához. Saját nagy orrát kigúnyolta, de rossz néven vette, ha más gúnyolni merészelte. Ők nagyon is kritikusan viszonyulnak magukhoz, de nem szeretik, ha külföldiek próbálnak véleményt mondani róluk (pl. ahogy most az úti kritikus teszi).

Érdemes tudni, hogy a párizsiak nem szívesen hívnak meg lakásukra felületesen ismert embereket. Inkább találkoznak kávéházban, étteremben.

"A párizsi emberek durvák, udvariatlanok, barátságtalanok, nacionalisták. Ez csak akkor változik meg, ha az ember megtanul pár szót a nyelvükön. Ők tökéletesen értenek angolul és beszélnek is, de angolul feltett kérdésünkre szinte mindenhol csak franciául hajlandóak válaszolni (kivéve a bevándorlók)." (Gerda)

„Egy párizsi metróállomáson várakoztunk két kollégámmal, amikor megérkezett egy rendkívül csinos, feltűnő fiatal fekete nő is. Kollégáim szemmel láthatóan azonnal felfigyeltek rá, és amikor befutott a szerelvény, véletlenül ugyanabba a négyes ülésrészbe telepedtünk le mellé. A hölgyet ezután sem hagyták szó nélkül: magyarul tett megjegyzéseik egyre merészebbek lettek, abban a hitben, hogy úgysem érti őket.
A nő mindvégig nyugodtan olvasgatta az újságját, majd néhány megálló után, leszállás előtt hibátlan magyar kiejtéssel csak ennyit mondott: „Viszontlátásra, uraim!” A döbbent csend, ami ezután következett, valószínűleg mindennél beszédesebb volt.

Gasztronómia

A francia városlakók viszonylag kevés disznóhúst esznek, jellemzőbb a marha-, a borjú- és a csirkehús fogyasztása, és a hal is népszerű. A csiga már nem annyira menő étel. A franciák a főzeléket gyerekételnek tekintik, és azt mondják, hogy minek egyen ilyet a felnőtt, hiszen kinőtt már a foga. A levesek sem képezik a jellegzetes párizsi étkezés részét. Érdekes, hogy a párizsiak tulajdonképpen sokat esznek, mégis nagyon kevés közöttük a kövér (kivételt képeznek a középkorú és idősebb afrikai és arab nők).

"Az utcánkban miért nincs ilyen? Párizsból sok mindent szívesen meghonosítanék nálunk. Még a hagyományok hátterének hiányát sem firtatnám többnyire. A házunktól – mondjuk – három háztömbre képzelem el azt a pékséget, ami szigorúan úgy működne, azt kínálná, amit egy igazi párizsi boulangerie (bulanzseri). Akkor nem aggódnék, hogy vajon szerencsésen időzítettem-e a vásárlást ahhoz, hogy friss pálcakenyérhez jussak. A párizsi pékségeket nem kell keresni, mert azok mindenhol készségesen ott vannak. Mennyei illatok is ráerősítenek hollétükre. A pult fontos pontja az, ahol a speciális kosárban jellemzően 5-10 baguette hívogatja a belépők tekintetét evidens ropogósságával, megbízható ízeket ígérő küllemével. A párizsi pékségek a baguette-ért betérő vásárlók közül az édesszájúakat rendre "lekenyerezik". A pékségek édességkínálata káprázatos. Az eperrel vagy málnával díszített kosárkák igézetének gyarló személyem soha nem képes ellenállni.

Gondolom, alig van olyan magyar turista, aki magától nem tenné meg azt, amit én itt csak a forma kedvéért javasolok: Végy két sima, lepkesúlyú pálcakenyeret egy párizsi pékségben, egy vegyesboltban, helyben kimért normandiai vajat meg egy üveg vörösbort, saját szakboltban egy gusztusos camembert-t. Keress az utcán egy padot, ahol a járókelőket és a rendőröket feleslegesen nem provokálva piknikezhetsz egyet. A létrejövő lakmározási élmény leírásához egyelőre nem találom a teljesen megfelelő jelzőket." (Jani)

Au Paradis du Gourmand hosszú évek óta a párizsi pékkultúra egyik ismert neve, miután egykor elnyerte a város legjobb bagettjének járó elismerést. A kis pékség a 14. kerületben, a Plaisance metróállomás közelében található, és ma is sok helyi lakos valamint turista keresi fel a frissen sült, ropogós héjú bagettek miatt.

Párizsban a bagett nem csupán egyszerű kenyér, hanem a mindennapi élet és a francia gasztronómia egyik jelképe. A legjobb pékségek között komoly verseny zajlik, hiszen a hagyományos recept, a megfelelő állag és az aranybarna kéreg mind fontos szempont a szakmai zsűri számára. Egy-egy díj elnyerése hatalmas presztízst jelent, és gyakran hosszú sorokat vonz az adott boulangerie elé.

„Egyik este végül rászántuk magunkat, hogy megkóstoljuk a híres konfitált kacsát. A hús hihetetlenül omlós és zamatos volt, minden korábbi élményünket felülmúlta. Tökéletesen átjárta a fűszerek íze, szinte elolvadt a szánkban, és teljesen új dimenzióba emelte azt, amit addig a kacsahúsról gondoltunk.

„Egy gasztronómiai magazin ajánlotta figyelmembe, hogy ha valaki Párizsban jár, akkor érdemes felkeresnie Pierre Hermé Paris cukrászdáját, ahol sokak szerint a város legjobb macaronjai készülnek. A macaron elsőre egyszerű édességnek tűnik: két mandulás habcsók között finom krémréteg bújik meg. Úgy gondoltam, gyermekkoromból már ismerős lehet ez az ízvilág, de amikor beléptem Hermé egyik elegáns üzletébe a Place de la Concorde közelében, rögtön rájöttem, hogy ehhez foghatót még sosem kóstoltam.

A cukrászda apró, kifinomult tér, ahol inkább az elvitel dominál, mint a helyben fogyasztás. Később megértettem, hogy ezek az édességek valóban teljes figyelmet érdemelnek. A macaron itt nem csupán sütemény, hanem szinte különleges érzéki élmény: könnyed textúrák és intenzív ízek találkozása. A menta, az ibolya, a rózsa, a csokoládé, a mandarin vagy akár a kandírozott gesztenye ízei két légiesen könnyű mandulás korong között jelennek meg. Bár apró édességekről van szó, az ízük olyan emlékezetes élményt nyújt, amelyet az ember sokáig nem felejt el.