ÚTIKRITIKA.HU / Új-Zéland

Mitre Peak és Milford-szoros
Doubtful-szoros
Fiordland Nemzeti Park
Abel Tasman Nemzeti Park
Aoraki Mt. Cook
Kalkoura partvidéke
Hanmer forrás
Tutukaka/The Poor Knights, Marlborough Szoros
Fox és Ferenc József gleccserek
Ruapehu, Ngauruhoe és Tongariro
Waltomo barlangjai
Utazás a Nagy Déli Úton
Otago-i vonatozás
White Island (tengeri vulkánok)
Stewart-sziget
Arthurs Pass Nemzeti Park
Átkelés Tongariron
A Haast Ösvény Kék medencéi
Waipoua-erdő
Mt. Taranaki, Tekapo-tó obszervatórium és a Jó Pásztor Temploma
Otago-félsziget, Punakaiki (Pancake rocks - Palacsinta sziklák)
Cape Reinga
Az Auckland-öböl szigetei - Waiheke, Great Barrier, Rangitoto és Tiritiri Matangi
Őszi levelekben gázolás (Outlet ösvényen, a Clutha folyónál, Wanaka); Glenorchy és a Dart folyó, Farewell zátony
Queenstown
Hokianga (Északfölde nyugati partja), Whanganui Nemzeti Park
Walkaremoana-tó, Te Urewera Nemzeti Park, Matheson tó (Fox gleccser)
Arrowtown
Orakei Korako (geothermikus látványosság, Taupo mellett)
Rotorua, 49. Dunedin - a város (az épitészet megtekintése), Karangahake-szurdok
Hollyford völgye (és a Hollyford ösvény, Fiordland), Hot Water Beach
Auckland nyugati partja
Kapiti-sziget, New Chums Beach, Coromandel, Christchurch, a város
Mt. Tarawera, Te Papa Tongarewa múzeum
A semmibe vezetű híd (Whanganui Nemzeti Park)
Coromandel - a város, Taupo vízi atrakciói és a Tongariro folyó, A Pinnacles
Te Mata Csúcs (Hawkes Bay), Raftingolás Rotoruán
Az elfelejtett világ országútja (Taumarunui és Stratford között), A Wanaka tó labirintusa, Moeraki sziklái, New Plymouth parti sétányai
A tengeri herkentyűk városa (Auckland)
Castlepoint (a tengerparti óváros), Wainui tengerpartja (Gisborne), Ahipara és Shipwreck Bay
Buller-szurdok, Cape Palliser (az Északi Sziget legdélibb pontja), Rameka Track Mountain (Abel Tasman Nemzeti Park)
Whakarewarewa, tradicionális Maori falu, Rotorua, Rere Rock Slide, Gisborne, Spa és pihenés Nelsonban, Az aucklandi Sky Tower és a kiugrás onnan
Devonport és North Head, Az Interislander komp, Auckland vulkánjai
Otago közepe, Waikato kikötője, Pottyantós vécé (távol Északföldén)
A Parlament (Wellington)

forrás

Auckland

Aucklandnek (óklend) kb, másfél milliós a lakossága, s ezzel Új-Zéland legnagyobb városa. Auckland népessége rohamosan növekszik, s bizony nem a fehérek aktív családgyarapodási igyekezete miatt.
Nemzetközi felmérésekben Aucklandet az életminőség tekintetében a világ top 10-ében említik.
Auckland eredeti neve Tamaki Makau Rau volt, ami annyit jelent, hogy ,,hajadon 100 szeretővel"! Na, jó lenne ennek az elnevezésnek a magyarázatát alaposabban kivesézni.
Auckland térségében kb. 50 vulkán van, s ezek mindegyike volt olykor aktív az elmúlt 600 év folyamán.
Aucklandnek és agglomerációjának mintegy 100 kilométer hosszú partszakasza van. Az új-zélandiak Aucklandet a vízi sportok kedvelt központjának tekintik.
Auckland a 19. század közepén Új-Zéland fővárosa volt egy ideig.
Az Auckland-i Sky Tower a legmagasabb épület az Egyenlítőtől délre.

Az Albert Park útba ejtve olyan gondosan karbantartottnak tűnt, hogy gond nélkül ledőltünk a sűrű, virágokkal szegélyezett pázsitra, és hanyatt fekve élveztük az első napsütést. A felhőkarcolók tövében sorakozó parkok teszik igazán „élhetővé” Aucklandet: a tornyok, a fa borítású villák és a buja zöld terek váltakozása izgalmas kontrasztot ad. Az épületkép nehezen skatulyázható: üveg-acél irodaházak, sötétre festett modern lakóházak és szépen felújított, mesébe illő régi otthonok követik egymást, miközben a kikötő és a tenger szinte minden sarkon feltűnik. A tempó nyugodt, tülekedés és dudálás alig, az emberek derűje átragad a látogatóra. A bal oldali közlekedés elsőre szokatlan – még a buszt is hajlamos az ember rossz oldalon várni –, de néhány nap alatt rutinná válik, a körforgalmakban pedig hamar rááll a kéz az indexre. A város meglepően dimbes-dombos; egy laza belvárosi séta is felér egy könnyű túrával, a kilátásokért cserébe viszont minden emelkedő megéri. A lakosság sokszínű: erős kelet-ázsiai és dél-ázsiai jelenlét, markáns csendes-óceáni közösségek, és a maori kultúra is ott van a mindennapokban – feliratokban, szobrokban, dallamokban –, még ha a belvárosban ritkábban is találkozik vele a turista. A tisztaság és a rend érzete szinte mindenhol jelen van, a parkok és közterek gondozottsága szembetűnő. A vízpart állandóan karnyújtásnyira van: a kikötők, mólók és parti sétányok természetesen kapcsolják össze a várost az öböllel. Nap végére az emberben az a furcsa tágasság marad meg, mintha Aucklandben még a levegőnek is több helye lenne. Ez az a fajta városi élmény, amit igazán csak a saját szemeddel lehet megérteni. (2024)

Felszálltunk egy városnéző buszra, ami felvitt minket a Auckland War Memorial Museumhoz. A domboldalon kanyarogva már látszott, hogy amiket a filmekben látni, az nem túlzás. Minden utca, ház rendezett és tiszta, rengeteg a zöld felület, és a virág. Tudor és viktoriánus villák keverednek a modernnel, még sincs összevisszaság. Kávéházak teraszán fiatalok, öregek sütkéreznek a 24 fokos napsütésben. A butikokban asszonyok válogatnak a legújabb modellekből. Harmónia a köbön.

A múzeum olyan, mint máshol: timpanon, dór oszlopok és minden, ami kell egy ilyen intézményhez. A (számomra) unalmas kiállítási tárgyakat viszont avantgárd módon tették érdekessé. Először még csodálkoztam, amikor a kitömött állatok között megláttam a Millennium Falcont, de amikor a formalinba áztatott tengeri herkentyűk között ott találtam Bart Simsont, már meg sem lepődtem.
Lejjebb sétálva találjuk a Domain Wintergardens névre hallgató két üvegpavilont, amit még az 1913-1914-es Ipari, Mezőgazdasági és Bányászati Kiállításra építettek, ma egy trópusi növényeket felsorakoztató télikert, üvegház. 2013. decemberében azzal került be a világhíradókba, hogy virágba borult az óriási Amorphophallus titanum, aminek virágzására tíz évet kell várni, de akkor érezhetjük a rothadó húsra emlékeztető illatát is.

A busz innen elvitt minket egy a város kelet részén fekvő emlékparkba, ahol csodálatos kilátás nyílik az öbölre, és az üzleti negyed toronyházaira. Utána, a tengerpart mentén haladva átjutottunk a nyugati végen ívelő Harbour hídhoz, ami Sydney ikonikus hídjára emlékeztet. A déli hídfőnél akkora jactkikötőt kaptunk lencsevégre, amilyet még sehol sem láttam. Ha vitorlásárbocban mérik a jólétet, akkor bizony itt nem nyomorognak a kiwik.

(2026) forrás

Az első benyomásunk az volt, hogy Auckland meglepően soknyelvű és sokarcú: kelet-ázsiai, dél-ázsiai és csendes-óceáni közösségek együtt adják a város mindennapi ritmusát.
A második, hogy a dombokra kapaszkodó hosszú utcák és a tornyok miatt kicsit San Franciscóra emlékeztet, csak itt a kikötő és a tenger szinte minden kanyar után felvillan.
Első nagy sétánkon könyvtárat kerestünk, közben körbejártuk a belvárost: üzleti negyed, Sky Tower, kikötő, Harbour Bridge, halpiac – mind egymás után.
A Viaduct Harbournál pihentünk; a gyaloghíd a sűrű hajóforgalom miatt gyakran nyílik, ilyenkor sziréna szól, a személyzet pedig udvariasan letereli a késlekedőket.
Kívülről nézve ez inkább mosolyogtató városi jelenet, mint bosszantó fennakadás.

Másnap a „vulkánsávot” vettük célba.
Felmentünk a nagyjából kétszáz méteres Mt Edenre, a tetején lévő mély kráter körül széles peremút vezet, ahonnan körpanoráma nyílik a városra és az öbölre.
A kráter maori szent hely, ezért nem szabad leereszkedni, ám a peremen kényelmes a séta, a pázsit rendezett, a kilátás tiszta időben pazar.
Auckland meglepően hullámos város: egy laza belvárosi kör is könnyű túrának érződik, cserébe sok a napfényes pad és a jó szélirányú kilátópont.
Az időjárás-app visszafogott hőfokokat ígért, a napon mégis igazi meleg volt – ezt egyáltalán nem bántuk.
Összképben Auckland barátságos, nyugodt, mégis energikus: parkok a felhőkarcolók lábánál, vízpart karnyújtásra, és egy város, amelyben jó csak menni, amerre a dombok visznek. (2023)

Wellington

Wellingtonról külön tartalom épül itt

Rotorua

Rotorua nagyjából 230 kilométerre fekszik Aucklandtól, és ha innen továbbutazunk dél felé körülbelül 27 kilométert, elérjük a sokszor „geotermikus Disneylandként” emlegetett Wai-O-Tapu Geothermal Wonderlandet. A terület érdekessége, hogy 1901-ben fegyencek fedezték fel, akik egy szabadtéri börtöntelepen raboskodtak, és rájöttek, hogy a furcsa színek és a záptojásszag nem káprázat, hanem a természet munkája. A forró víz és a gőz hatására különféle ásványi anyagok oldódnak ki a talajból, ezek adják a tavacskák különleges árnyalatait – köztük az ördögfürdőként ismert Devil’s Bath rikító színét vagy az Artist’s Palette változatos színvilágát. A park legismertebb látványossága ma is a Lady Knox gejzír, amely minden reggel 10:15-kor emberi közreműködéssel tör ki, vízoszlopa pedig eléri a 20 métert, de sokakat lenyűgöz a fortyogó sármedence is, amelynek mozgását hosszasan lehet figyelni; emellett különféle tavak, barlangok és geológiai bemutatóhelyek gazdagítják a programot. Rotorua környéke a maori kultúra központjaként is ismert, így a természeti élmények mellé autentikus maori előadásokat, skanzeneket és múzeumokat is kínál, amelyek az utazók számára kiegészítő programként színesítik a látogatást.

Reggel első utunk a rotorua-i turista információs központba vezetett, ahol egy kedves és profi munkatárs segített összeállítani a következő két nap programját – olyan sokféle lehetőség akadt, hogy azonnal eldöntöttük, maradunk. Rotoruában szinte végeláthatatlan a kínálat: autentikus maori falulátogatások, esti koncertek, geotermikus séták és fürdők, aktív vulkanikus parkok, golfozás, a híres zorb-gurulás, ejtőernyőzés és még számtalan kaland, amelyek akár hetekre is elegendő élményt nyújthatnak. Elsőként a Wai-O-Tapu Thermal Wonderlandbe indultunk, ahol 10:15-kor a Lady Knox gejzír minden nap show-szerűen tör a magasba: a látványt egy rövid előadás kíséri, majd egy kis emberi rásegítéssel – nátrium-karbonáttal – a víz 6–20 méterre is feltörhet. A parkban tett túránk felejthetetlen volt: forrongó kráterek, kénes tavak, gőzölgő patakok, smaragdzöld és szivárványszínű medencék között sétáltunk, a föld szinte lélegzett a talpunk alatt; végül a közeli sártavaknál álltunk meg, ahol a fortyogó, pukkadozó iszap meditatív, már-már szürreális „koncertet” adott.

Napier

Napier (nejpíer) kb. 60 ezer lakója van.

Egyéb látnivalók az északi szigeten

Christchurch

Christchurch-nek (krájszcsörcs) kb. 370 ezer lakója van.

Mindenfelé építkezést látni, mintha a város még mindig újraírná önmagát. A belvárosi „magot” sokáig kerestük, azt a régi karaktert, amit az útikönyvek ígérnek, és végül a térképet követve egyszer csak megérkezünk a főtérre. Itt áll a katedrális: nem eltüntetve, hanem szelíden körbebástyázva állványokkal és daruval – emlékeztetőként és ígéretként egyszerre. Christchurch nem múzeum, inkább patchwork: új üveghomlokzatok, újjászületett régi házak, köztéri installációk és élénk falfestések egymás mellett. A folyóparti sétányon (Avon/Ōtākaro) könnyű lelassulni, a gondolák lustán csúsznak a vízen, a Riverside Market körül pedig állandó a zsongás. Délutáni fényben a New Regent Street pasztell homlokzatai olyanok, mintha egy régi képeslap lépett volna ki a jelenbe. A város Berlinre emlékeztet: a múlt sebei nem elrejtve, hanem beépítve adnak karaktert, a „hézagokba” pedig játékos közterek és pop-up terek költöztek. Egy pincérnő mesélte: elment egy időre a nagy rengés után, aztán visszajött, mert hiányzott neki ez a makacs derű – ma már mosolyogva mondja, „most stabil”. Az utcák újra meg újra megtelnek élettel, a kávézók teraszain beszélgetések pattognak, a parkokban gyerekek kergetőznek, és az ember észre sem veszi, hogy közben mennyi új történet rétegződött a régi fölé. Christchurch ma nem a romokról szól, hanem arról, hogyan lett a veszteségből formanyelv és közösségi emlékezet – egy város, amely a jelen idejű újjászületést választotta.

Fjordland - A Milford sound

Queenstown

Egyéb látnivalók a déli szigeten

Christchurch a kiindulópont első napon városnézés majd második napon Kaikoura onnan Picton, Nelson majd onnan vissza a Nyugati parton(Fox Glacier) , Franz Josef Glacier) majd le a Haast hágón keresztül Wanaka majd Queenstown. Majd innen a Milford Soundra indulunk onnan Te Anaunál délre tartunk Tuatepere felé ahol az első Magyarok bevándorlok hajóval ide érkeztek Új - Zélandra 19. század elején. Majd innen Invercargillben onnan egy rövid utazásra megyünk Bluff legdélebbi városba. Onnan a Slope Point Új- Zéland Déli szigeten legdélebbi pontja. Onnan a Keleti parton északra indulunk Dunedinbe. Ott plusz egy nap és indulunk északra Oamaru felé majd a Sziget belseje felé az Aoraki Mt Cook a következő állomás. Majd onnan a Lake Tekaponál indulunk visszafelé Christchurch irányába ha marad idő amit kétlek akkor még Akaroa ill. az Artúr hágó lehetséges. Majd időtöl függőben próbálok menet közben is módosítani semmiképpen nem a minőség rovására.

A Gyűrűk ura helyszínek

Egy valamirevaló Gyűrűk ura rajongónak mi sem lehetne nagyobb élmény, mint meglátogatni ennek az epikus trilógiának-sagának a helyszíneit.

Egyéb látnivalók

Dunedin Új-Zéland egyik legpatinásabb városa: a rengések többnyire elkerülték, ezért sok viktoriánus és edward-kori ház ma is áll.
A legszebb dísz talán a flamand reneszánsz jegyeket hordozó pályaudvar, sötét és világos kő váltakozásával, mintha egy kastély peronjára érkezne az ember.
A várostetők fölött csipkés tornyok bukkannak fel: a domboldali Fiúiskola karakteres tömbje és az egyetem ikonikus óratornya a Leith-patak zöld sávja fölé hajol.
Ezek együtt adják azt a „régi Európa” hangulatot, amelytől Dunedin különös módon egyszerre komoly és játékos.

A belváros gerince a George Street, amely az Octagon után Princes Street néven fut tovább; egymást érik a szép homlokzatok, templomtornyok, apró üzletek.
Az evés itt sport: kávézók, pubok és konyhák hosszú sora vár, a diákvárosi ritmusban a gyors falatok és a lassú, beszélgetős vacsorák is jól működnek.
A Campus miatt a város tele van fiatalokkal; a hírhedt „diákcsínyek” ma inkább folklór, a hangulat mégis élénk és kicsit csibészes.
Délutánonként a pályaudvar előtti piac és a közeli terek megtelnek élettel, az esti fény pedig szépen rajzolja ki a homlokzatok díszeit.

Sétára való város ez: a dombok között minden utca más nézőpontot ad, a múzeumok és galériák pedig rövid gyaloglásokkal felfűzhetők.
Ha a part felé indulunk, fél órán belül vadregényes öblök, távolabb az Otago-félsziget madárvilága és világítótornyai várnak.
Dunedin összképe békés és karakteres: történelmi kulisszák, élő egyetemi élet, jó ételek – mindaz, amitől egy város egyszerre kényelmes és emlékezetes.

Aki még nem tudja, mi az a Hobbiton, annak elég unalmas lesz innentől a leírásom, ugyanis nagy valószínűséggel nem látta a Gyűrűk ura trilógiát a moziban. (Hogy a Göncz Árpád által fordított eredeti regényről már ne is beszéljek.) Sokáig én is ezek közé az elvetemült, izlésficamosok közé tartoztam, de erőt vettem magamon, és bár nagyon nem vagyok oda a fantasy műfajért, megnéztem az utazás előtt az első részt, majdnem végig. Nos, a mese pozitív hősei, a hobbitok egy romantikus környezetben építették fel a falujukat földbe vájt kunyhóikkal. Egész pontosan a film rendezője, Peter Jackson hatalmas költséggel felépíttette a regénybeli Hobbitfalva mását, aminek egy részét megtartották a három évig tartó forgatás után, és ma talán a legnagyobb turisztikai látványosság. Rajongók milliói zarándokoltak el már ide, de naponta csak 2500 látogatót engednek be, ezért nem csoda, hogy az április végi zárásig már minden jegy elkelt.

A látogatóközpont egy parkoló mellett kialakított szuvenírüzlet, étterem, mellékhelység komplexum. Itt álltunk sorba, hogy felszálljunk a 9:20-as buszra, ami elvitt minket a néhány kilométerre lévő Hobbitonba. Fiatal srác, a túravezetők kockásinges egyenszerkójában vette magához az irányítást, és a buszról leszállva, lelkesen mutatta be az összes építményt. A vezetett túrák szinte egymásba érnek, nincs sok idő a fotózkodásra, de ez sokakat nem zavar, ők minden egyes földbe vájt kunyhó ajtajánál akarnak egy fényképet, amin ők is ott állnak. Ezzel torlódást okoznak a keskeny ösvényen, de ez legtöbbjükről lepereg, nem látnak, nem hallanak az eufóriától, amikor felfedeznek egy, a filmből ismerős helyszínt. A negyvennégy kunyhó többsége csak üres díszlet, a bejárati fronton túl már nincsenek helyiségek, de egy hobbitlakot berendeztek a látogatóknak, és az igencsak látványos. Földalatti alagútban tekergőzve jutottunk el a berendezett nappaliig. A törpe emberkékre méretezett lakótérben igazi kandallóban valódi tűz ropogott. Az antiknak látszó bútorok mellett régi használati tárgyak mindenfelé. A fürdőszoba egy igazi ékszerdoboz, akárcsak a hálóhelyiségek, de leginkább a konyha tetszett, ahol a fatüzelésű sparhelten ott gőzölgött a feltett tea, mintha csak egy percre ugrott volna ki a ház lakója, hogy eldugja előlünk a gyűrűt. A túra végén lesétáltunk a völgyben húzódó tó partjára, ahol a Zöld Sárkány fogadóban (ez állítólag nem szerepel a filmben) mindenkit megvendégeltek egy hobbit sörre, vagy üdítőre. A hely annyira romantikus és megkapó, hogy aki nem látta a filmet annak is érdekes látványosság lehet. (2026) forrás

Miközben keskeny mellékutakon kanyarogtunk át a sziget nyugati oldalára, megállapítottam, hogy itt nincs csúnya szakasz. Változatos völgyek, patentül kinéző farmok tagolták a tájat. Kevés erdő, és rengeteg fű mindenütt.

A Waitomo egy harmincmillió éves cseppkőbarlang, amelynek különlegessége a több ezer világítóféreg-kolónia, ami a sötét mennyezetre tapadva csillagos ég benyomását kelti. A rovarok tudományos neve Arachnocampa Luminosa és azért élnek a barlangrendszer falán, mert a nedves, párás környezet kiváló körülményeket biztosít számukra. Ragyogásuk valójában a párzási időszakot jelzi, és egyfajta udvarlási szokás, a féregfiúk kékesfehér fényükkel vonzzák párjukat. A barlangrendszer fenntartója kiemelt figyelmet fordít az ott élő kolóniák védelmére, ezért a jelenséget tilos fényképezni, úgyhogy most be kell érned a verbális beszámolómmal.

Itt is vezetett túrák vannak, tízpercenként követik egymást a húsz-harminc fős csoportok. Egy rozsdamentes acéllépcsőn jutunk le a mélybe, ahol rövidebb megállók után eljutottunk a legnagyobb terembe. Aggteleken edzett barlanglátogatóként nyugodtan mondhatom, cseppkövekben elég szerény a hely, de hát nem is ezért jöttünk ide. A nagy teremből egy kisebb mélyedésbe mentünk le, ahol teljesen sötét volt. A mennyezeten megpillantottam néhány világító pontot, max. tízet több négyzetméteren elszórva. Ennyi? – kérdeztem félig hangosan, amikor kiderült, nincs még vége a túrának, csak megfordultunk és ugyanazon az úton haladtunk a következő leágazásig. Egy másik fénynélküli helyre lyukadtunk ki, ahol valamivel több pont világított a falon, de még ez sem tompította a bennem gyűlő feszültséget, hogy már megint átvertek. A sötétben ácsorogtunk, amikor csobogásra lettem figyelmes, majd egy csónak került elő a derengésben. Mindannyian beszálltunk a járgányba és összezsúfolódtunk az alumínium padokon. A túravezető, vékony lány egy velencei gondolás rutinjával ugrott fel a csónak orrára, de nem evezővel, hanem a falakra erősített kötelek segítségével irányította a ladikot a barlangi tavon. Már kezdtem azt hinni, nem fickósak ma a férgek, és elmarad a „násztánc”, amikor egyre nagyobb kolóniák ragyogását vettem észre a magasban. A lelógó cseppkövek között navigálva, egy patkó alakú utat tettünk meg kétszer is, hogy legyen elég időnk megfigyelni a természeti jelenséget. Ez már döfi – nyugodtam meg, amikor kievickéltünk a barlangból. Nem kis meglepetésemre, a földalatti tó őserdei patakban folytatódott, úgyhogy a kiszállás már zökkenőmentesen zajlott. forrás