ÚTIKRITIKA.HU / Bolívia - Karesz sztorijai

Bolívia - Karesz sztorijai

Átkelés a Mamorén

Kalandos körülmények között érkeztem a brazil-bolíviai határfolyó, a Mamoré partjára. Manaustól déli irányban, a Madeirával párhuzamosan vezetett a 889 km-es földút Porto Velho-ig, ahonnan még további 1270 km a távolság Bolíviáig. Rondonia állam fővárosa tehát még félúton sincs Guayaramerinig, ahova tartok. Szépek a kilátásaim, mondhatom! Ha így folytatom, még ülőgumó nő a hátsómón…

Az esős évszak miatt a laza földburkolat teljesen felázott, az út olyan csúszóssá vált, mintha jégen járnánk. Buszunk irányíthatatlanul csúszkált össze-vissza, menet közben két felborult járművel is találkoztunk, ezek utasai közül páran átszálltak a miénkre. A két ország határán komppal lehetett átjutni. A túlparton lévő kis őrbódé tetején már a piros-sárga-zöld bolíviai zászló lobog, itt zajlott az útlevélvizsgálat. Lapozgatták, forgatták a kék magyar útlevelet (1984-ben még olyan volt) – ilyet itt még nem láttak –, s miután megtalálták benne a vízumot, beütötték a pecsétet, majd utamra bocsájtottak. Bienvenidos a Bolivia!

Első dolgom pénzt váltani, szálláshelyet keresni, aztán lemálházni. Egy casa de cambióban ér az első meglepetés: egy dollárért a hivatalos banki árfolyam mintegy harmincötszörösét adják, így száz dollárt beváltva egy csapásra multimilliomossá váltam! Ezáltal – micsoda pech! – a 25 kg-nyi cuccomhoz, még pár kilónyi pénz is hozzáadódik. Egyébként térfogata sem kicsi, csak egy hatalmas szatyorba fér. Nem lesz egyszerű dolog ennyi lóvét biztonságosan megőrizni, de ez legyen a legnagyobb bajom! A bankók java része ötvenes és százas – van amelyik már kettészakadt, s cérnával összevarrták –, ki lehet következtetni, ha 1,2 millió pesót kaptam, az hány kötegnyi pénz lehetett!
Mielőtt kipakolnék a libalegelőre hajazó focipálya mellett bérelt szobámban, körül kell szimatolnom a továbbutazást illetően.

És ekkor ér a második meglepetés: úgy néz ki, hosszabb időtartamra kell itt berendezkednem, mert egy országos sztrájk miatt teljesen leállt a légi közlekedés. (Bolívia már akkortájt sem volt egy politikailag stabil ország, kormányok jöttek-mentek, nagy volt a korrupció és magas az infláció, ingadozott a bányászat volumene meg a nyersanyagok világpiaci ára, sokan a kokából éltek.) Sebaj, megyek a szárazföldön, csak kibírom azt is, ha már eddig eljutottam…

A harmadik meglepetés sem várat sokáig magára, mert kiderül, hogy Guayaramerimből csak a közeli Riberaltáig van út – ez kb. kilencven kilométer –onnan viszont már nincs tovább, ott vége a világnak! De – mondják – ha bevállalok egy tízórás vízi utat, mehetek fatörzscsónakkal is. Aki az információt adja, bennfentes ember, nem sok jóval biztat. Szerinte a sztrájk elhúzódó lesz, ezért azt javasolja, várjak inkább a gépre, mert innen legalább visszamehetek Brazíliába, ha keményedne a helyzet.

Mivel a focipálya volt egyben a légikikötő, az öltöző meg a jegyiroda, közel laktam a tűzhöz. Naponta átjártam a légitársaság képviselőjéhez haverkodni, hogy az egyre szaporodó utazni szándékozók ellenére biztos helyem legyen az első gépen. Ki a fene akar itt a világ végén heteket eltölteni? A jefének (ejtsd: hefe, a főnök) minden alkalommal kis ajándékokkal kedveskedtem, bíztam ezek hasznosságában, no meg a sörrel szorgalmasan ápolt magyar-bolíviai barátságban. De ahogy akkoriban Bolíviában a dolgok mentek, mások is ugyanígy cselekedtek. Tehát aligha tehettem szert komoly előnyre a többiekkel szemben.

Igyekeztem hasznosítani magam. A szobámban felállítottam a zoológiai tanszéktől kapott futtató állványokat, és talajzoológiai mintákat vettem. Egyik nap egyik irányba, másik nap egy másikba gyalogoltam ki a faluból, s mindig földdel megrakva érkeztem haza. Szaporodtak a fiolák, reméltem, ki fogom vívni Balogh János professzor úr elismerését. (A dolog lényege a következő: az ízeltlábúak törzsén belül a pókszabásúak osztályába tartozó atkák – mert ezek gyűjtéséről volt szó – a földben élnek, és rendkívül érzékenyek annak páratartalmára. Ha úgy érzik, kiszárad a talaj, mélyebbre fúrják magukat. Egy-egy ásóval kiforgatott kb. félkilós darabot tettem a szitaszerű anyaggal borított tölcsérben végződő futtató alkalmatosság tetejére. Ahogy az állástól a föld elkezdett kiszáradni, a benne lévő atkák lefelé indultak benne. Amikor átértek a rögön, a tölcsér az alája helyezett fiolába terelte őket. Az üvegcsében formalin és konzerváló anyag volt, leragasztottam, felcímkéztem, s máris kész volt a minta! Egyszerű és nagyszerű, igaz?)

A városban híre ment, hogy van itt egy csodabogár, aki ásóval járkál, szeret kubikolni, meg mindenkit meghív egy ételre, vagy italra, aki csak útjába akad. Gazdag voltam, annyi pénzem volt, hogy úgy éreztem, képtelenség elkölteni. Ha már az ország pénzügyi viszonyai miatt ilyen jól jártam, nem sajnáltam a guayarameriniektől a helyi búfelejtőben elköltött vacsorákat, lehörpintett koktélokat. Egyik újdonsült barátom nagy lelkesedéssel mondta, hogy van itt egy másik gringó is, összehozna vele. Ám legyen, még örültem is, hogy legalább nem én vagyok az egyetlen külföldi ebben a koszfészekben. Így ismerkedtem meg Giorgióval, egy nálam alig idősebb olasz antropológussal, aki az egyik római egyetem tehetséges és elszánt kutatója, a dél-amerikai indián kultúrák szakavatott tudora. Az ismeretség a sok közösen átélt kaland után az elkövetkező pár hónapban szoros barátsággá fejlődött.

-----------------------

Cikk-cakkban Beni fölött

Beni Bolívia egyik Magyarországnál két és félszer nagyobb departementója, ami talán megyének lenne fordítható. Guayaramerin, Riberalta és Trinidad ebben a hatalmas közigazgatási egységben található.

Giorgio kedves, közvetlen, nagy tudású bohókás ember, csakhogy éppen gyengélkedik.  Lázas, testét ellepték a kiütések. Bárányhimlőre gyanakszom. Aki nem esik át fiatalon ezen a betegségen, felnőttként sokkal jobban megviseli. Valami putriban lakik; kérdezi, nem költözhetne e át hozzám, hogy együtt dacoljunk a kemény dél-amerikai kihívásokkal. Örömmel fogadom, úgyis van még üres szoba a házban, legalább nem leszek egyedül, és az értékeinkre is jobban tudunk vigyázni. Őt sem lelkesíti a kialakult helyzet, be van sózva, hogy mielőbb átérjen Peruba, majd onnan Ecuadorba. Kis eltérésekkel, néhol eltérő prioritásokkal, de ugyanazt az útvonalat tervezi bejárni, mint én.

A légitársaság képviselőjének rendszeres felkeresése továbbra is napirenden van, az atkák futnak, s lassan nincs a közelemben olyan ember, akit ne vendégeltem volna meg. Kicsit egyhangúan telnek napjaink, mindketten várjuk, történjen végre valami! Tizenkét nap egy ilyen Isten háta mögötti helyen megviseli az ember idegrendszerét. Különösen annak fényében bosszantó, hogy annyi érdekes dolog van szerte a kontinensen. Ne itt múlassuk a drága időt!
Már a 38. mintám is lefutott. (Az egész út során több mint kétszázat gyűjtöttem. Sajnos a talajzoológus Balogh professzor hamarabb itt hagyott minket, mint hogy az összes fiolámat feldolgozta volna. Biztos vagyok benne, számos új fajt tálaltam neki.) Kis reménysugár, hogy a jefe szerint holnap várható egy katonai gép. De mint tudjuk, a „manana” szó jelentése tágabb értelmezést nyert Latin-Amerikában. Ami ott nem múlt idő, az totál bizonytalan…

Giorgióval épp hazafelé tartunk, amikor a távolból repülőgép motorjának egyenletes  duruzsolását halljuk. Megjött a felmentő sereg! Mire elérjük a focipályát, a jefe irodája előtt vagy ötven főből álló csoport tolong, mindenki abban reménykedik, hogy felkerülhet a gépre. Közben a zöldre festett katonai Fokker-27-es leszáll, kilép belőle a kifogástalan eleganciával rendelkező kapitány, s beszédbe elegyedik a jefével. Vajon miről beszélnek? A tömeg miatt képtelenség a közelükbe kerülni! Szerencsére azonban a kapitány észrevesz minket, s megkérdezi, van e dollárunk? Persze, mondjuk, hogyne volna!

- Akkor magukat elviszem, szálljanak be, negyed óra múlva indulunk!
- Azonnal jövünk, csak elhozzuk onnan a holminkat! Az a házunk – mutatunk a
libalegelő széle felé –, látja? Tíz perc!

Csakhogy az albérletben még nem pakoltunk össze, meg a piszkos anyagiakat sem intéztük még el. Hazarohantunk, leperkáltuk némi borravalóval megfejelve a tulajnak a pénzt, majd elkezdünk összecsomagolni. A futtató állványok szakszerű elrakása kicsit nehézkesen ment, de hamar meglettünk azzal is. Amikor kiléptünk a házból, felerősödött a motorzaj, s láttuk, gurulni kezd a gép. Éppen a kifutópálya irányába fordul, ám hevesen integetnek belőle, hogy fussunk gyorsabban, várnak bennünket! Két marcona katona a már mozgó gép nyitott ajtaján húz fel egymás után minket, hátizsákostól, mindenestől. Ilyet sem pipáltunk még! Se jegyünk, se útlevélvizsgálat, se motozás, és sajnos a jefétől sem tudtunk érzékeny búcsút venni. Viszont örömmel konstatáljuk, hogy ebben a közegben a magunkfajta emberek iránt még maradt némi tisztelet…

A gépen óriási a mocsok; a mintegy tíz katonán kívül ketrecekbe zsúfolt tyúkok, hatalmas bálák, meg egy letámasztott motorkerékpár utazik. Ülőhely nem jut nekünk, a törzs felső részén végigfutó csőbe kapaszkodunk. Azt sem tudjuk, hova repülünk.
Végül is mindegy, csak jussunk el innen!

Az elemelkedés után tíz perccel megjelenik a kapitány, itt az ideje virítani! Tartja a markát, várja jól megérdemelt fizetségét. Miután eddig módunk volt kiismerni a helyi viszonyokat, két-két dollárt kap tőlünk. Nyilván keresett már nagyobb összegeket is az életében, de láthatóan örül.
- Először Riberaltába megyünk – mondja. Kipakoljuk a motort és a tyúkokat. Ha
mások nem ígérnek a tiéteknél nagyobb összeget, akkor tovább jöhettek Trinidadig. Ha rátok ígérnek, vagy megadjátok, vagy maradtok Riberaltában! Mennyit ér meg nektek a dolog?

Ez igen, ez ám a hideg zuhany! Abban a Mamoré menti kisvárosban akar kitenni minket, ahova már két héttel ezelőtt se mentünk, mert az még Guayaramerinnél is elátkozottabb hely! Onnan sosem jutnánk tovább! Ezt nem szabad hagyni!
Intünk a kapitánynak, s a zsebünk mélyéről még két gyűrött egydollárost bányászunk ki, azt nyomjuk a markába. Lássa, milyen nagylelkűek vagyunk, s mennyire átérezzük személyes ambícióit! Mire La Pazba érünk, a megvesztegetési praktikák teljes tárházát kitanuljuk!
Riberaltában gyorsan végzünk, itt csak ládákat pakoltak be, az egész nem tartott tovább tíz percnél, máris megint a levegőben voltunk. A következő állomás Trinidad, ami még mindig nagyon távol van a fővárostól - kb. 600 km -, de busszal 12-15 óra alatt letudható.

(Trinidadot hallván, egy régi történet villan be. A hetvenes évek vége táján jelentek meg Pesten a chipes kártyával működő utcai telefonok. Akkor éppen egyetemre jártam, s volt egy bolíviai srác, aki a műszakira járó honfitársától szakszerűen megbuherált chipes telefonkártyát kapott. Azzal korlátlanul tudott beszélni, sosem fogytak le róla az egységek. Úgy gondolta, legfőbb ideje felhívni a La Pazban élő családját, hiszen két éve Magyarországon van, s még sosem beszéltek. Tárcsázik, kicsöng, az apja veszi fel. Jó hosszan elbeszélgetnek, majd kéri, adja az anyját, mert az ő hangját is szeretné hallani. Az nem jön össze fiam – mondja sajnálkozva az apja -, anyád pár órája indult el busszal a trinidadi nénikédhez. Erre Pedro a Kálvin téri aluljáróból azonnal a Trinidadban élő nenáját is felhívta, s elújságolta neki az örömhírt, hogy éppen felé tart az anyja…)

Szóval, Trinidadról már hallottam, de gyakorlatilag még ott is a világ végén vagyunk. Vajon mi a gép végállomása, hány menetesnek ígérkezik a kapitánnyal vívott csörte? A reptéren nagy a tömeg, láthatóan sok a tennivaló. A kapitány jön-megy, intézkedik. Mi csöndben sunnyogunk, hátha a nagy káoszban megfeledkezik rólunk, s tovább visz bennünket. Itt pár fegyveres katona száll be, akik mosolyognak, de nem törődnek velünk. Biztos azt gondolják, jól megvesztegethettük a kapitányt, hogy itt vagyunk, s milyen igazuk van…
Kiderül, hogy a következő etap Cochabamba. Ez már döfi! Onnan autóúton már csak 400 km La Paz.

Cochabamba nagy város,  az Altiplanón fekszik, 2500-2600 méterrel a tenger szintje felett. Egy völgyben terül el az Andok hegyei által közrezárva. Lakói elsősorban ajmara indiánok; akik színes ruhákban és jellegzetes nemezkalapban járnak, a széltől kipirult arcú zömök nők – a cholák – gyerekeiket a hátukon cipelik.
Giorgióval együtt kerestünk szállást. Még jóformán be sem rendezkedtünk, amikor kopogtatnak, s egy torzonborz helybéli fiatalember áll az ajtóban. Leveszi hátizsákját, s egy műanyag zacskóból valami barna masszát húz elő. Kokapaszta – mondja Giorgio –, ő már látott ilyet. A mozgóárus azért jött, mert el szeretné adni. Csakhogy esetünkben a kereslet és kínálat kölcsönös megléte – ami az üzlet nyélbe ütésének szükséges és elégséges feltétele – nem teljesül, mivel eszünk ágában sincs kábítószert venni. Megköszönjük a fickó nagylelkű ajánlat, s kedvesen kitessékeljük.

Giorgiónak tetszik a város, ő hosszabban maradna. Én két napot szánok rá, az Andoki régió egyéb látnivalói – a Titicaca-tó, Puno, Cuzco, meg a Machu Picchu – jobban vonzanak, ezért elköszönünk egymástól. Ám a közös kalandok – mint később kiderült – itt még nem értek véget…
Folytatása következik!

(Elter Karesz utazási emlékei, 2021)

Kommentek