ÚTIKRITIKA.HU / Szentpétervár / Látnivalók






Szentpétervár / Látnivalók

Általános tanácsok Szentpétervár felfedezéséhez | Téli Palota | Ermitázs | Katalin palota | Péter-Pál erőd | Szent Izsák székesegyház | Alexandr Nyevszkij-kolostor & Lázár temető | Carszkoje Szelo | Petrodvorec | Nyári kert | A hidak | Nyevszki proszpekt | Auróra hadihajó | Templomok | Érdekes negyedek | Olvasmányos linkek | Fotóegyveleg

Általános tanácsok Szentpétervár felfedezéséhez

,, Szentpéterváron fel kell készülni rá, hogy az ember lejárja a lábát. A legtöbb látnivaló a térképen megtévesztően közelinek tűnik egymáshoz - persze, mert egy ekkora város központja az egészhez mérten viszonylag kicsi. A metrót egyáltalán nem használjuk, csak amikor a pályaudvarokhoz kell eljutnunk. Ráadásul ki akarna a hotelszobában kushadni, amíg világos van? A hatalmas távolságok és a késői naplemente együtt okozzák, hogy a negyedik nap végére szó szerint feltöredezik a talpam. Megérte? Naná." forrás


,, A látnivalók és múzeumok száma mérhetetlen, mindenhol érezni a történelmet. Négy-öt nap is kevés, hogy bejárjunk mindent, és még nem beszéltünk a környék fantasztikus palotáiról. Ha a városnézés után még marad egy kis energiája az utazónak, életreszóló élményt nyújt a Mariijinszkij Színház. Az orosz balett egyedülálló, nem csak a táncosok utánozhatatlanok, a díszlet is mindig kápráztató. Jegyet venni nem könnyû, az utazási irodák kb. 30 euróért kínálnak belépôt az esti elôadásra, érdemes megvenni náluk, a színház kasszájában sem olcsóbb. (Én 60 euróért kaptam jegyet elôadás elôtt a Hattyúk tavára. Mesélik, egy jobb szórakozóhelyre való bejutásért ennek akár többszörösét is le kell perkálni kenôpénz gyanánt.)" forrás


,, A metrómegállók olyanok, mint valami báltermek, igazi építészeti remekek. Esős napra például tökéletes program szerintem. A legszebbek talán ezek a megállók: Ploshchad Vosstaniya, Baltiyskaya. Narvskaya, Kirovsky Zavod (!!!), Avtovo (!!!!!!!), Tekhnologichesky Institut. (2015)" forrás

Téli Palota

"A cári birodalom nagyságát legfényesebben szimbolizáló Téli Palota tulajdonképpen a negyedik, és minden bizonnyal a leggrandiózusabb a téli paloták sorában. Termetes szobrok tömkelegével díszített, 250 méter hosszú zöld-fehér (régebben vörös) homlokzata fenségesen tekint a Palota térre. Mai külső formáját az 1730-as évektől kezdve jó száz év alatt nyerte el, számos tervezője közül az olasz Rastrellit szokás a hosszúkás téglalap alaprajzú, barokk csodapalota atyjaként emlegetni. Míg Nagy Péter annak idején megelégedett a nyugat-európai királyi paloták szerény másolatával, addig későbbi utódai - elsősorban II. (Nagy) Katalin - egy Versailles-t túlszárnyaló csodát vízionált. Az épület monumentális méretei önmagukért beszélnek. Csaknem 2000 ablak, közel 1800 ajtó és másfél ezer szoba található itt. Hivatalosan csaknem kétszáz évig volt ez az uralkodói rezidencia, innen irányították a cárok a világ valaha volt egyik leghatalmasabb birodalmát, amely fénykorában a Föld egyhatodát ölelte fel.

A Téli Palota kiteljesedése alatt regnáló uralkodók közül kétségkívül Nagy Katalin hagyta a legszínesebb lenyomatot a történelemkönyvek lapjain. A porosz Szófia hercegnő tizenhat évesen házasodott be a cári családba, hamar megtanult oroszul, és felvette az ortodox vallást, ezzel együtt a Katalin nevet. Amikor tizenhét évvel később férje III. Péter néven minden oroszok cárja lett, kiderült, hogy Katalin nem cárfeleségként képzeli el a jövőjét: fél év múlva letaszította férjét a trónról, hogy aztán az elkövetkező harmincnégy évben maga birtokolja azt. II. Katalin az Európában akkoriban divatba jött felvilágosult zsarnok szerepkörét tette magáévá: az udvarban bevezette a francia nyelv használatát, francia filozófusokkal levelezett, megreformálta a közoktatást, ugyanakkor még jobban gúzsba kötötte a jobbágyságot és cenzúráztatta a rossz híreket. Féktelen falánkságát és mohóságát a francia konyha remekeivel, illetve az udvartartásából kiszemelt férfiakkal elégítette ki - utóbbiak előkóstolását (vagyis férfiasságuk és teherbírásuk felbecslését) udvarhölgyei végezték. Szeretőit dús bájai mellett előléptetésekkel és luxusvillákkal kényeztette, de általában hamar rájuk unt és más, fontos beosztásba helyezte őket - jobb esetben egy távoli provincia porosz hivatalába. Uralkodói sikerei (pl. A Krím-félsziget megkaparintása) ellenére megítélése legjobb esetben is ellentmondásos volt, ezt jól illusztrálja a halála után örökébe lépő fiának első cári dekrétuma: soha többet nem állhat nő az orosz birodalom élén.

Nagy Katalin intézkedései közül a jelenkorra gyakorolt hatásuk szempontjából kettő emelkedik ki: bemutatta a krumplit az addig főleg hajdinán élő honfitársainak, és 1764-ben megvásárolt egy néhány száz festményből álló gyűjteményt egy berlini kereskedőtől. A krumpli későbbi pályafutása az orosz konyhában önmagáért beszél, nem kevésbé a műalkotásoké, melyeket a Téli Palota egyik szárnyában állíttatott ki. Ebbe a palota pompájához képest igen szerény melléképületbe vonult vissza az udvari nyüzsgés elől, éppen ezért kis "remetelak"-nak, azaz ermitázsnak nevezte el." forrás

Ermitázs

"A földkerekség egyik legjelentősebb galériájában nehéz eldönteni, hogy mi is itt az igazi látnivaló: a kiállítás, vagy a palota annak otthont adó, elképesztően díszes termei. Olyan érzésem támad, mintha Versailles-t vagy Schönbrunnt látnám a ki tudja, hányadik hatványra emelve; ilyen gátlástalan fényűzésnek eddig legfeljebb az isztambuli Dolmabahce palotában voltam tanúja. És a pompázatos, mesébe illő díszletbe rejtve ott találjuk az elmúlt évszázadok képzőművészeti, különösen festészeti remekeit. A gyűjteményt Nagy Katalin cárnő még a 18. század második harmadában alapította, és az utódai is rákaptak a műkincsek ízére. A Szent család Raffaellótól, a Madonna gyermekével Leonardótól, Caravaggiók, Fra Angelicók, Rubensek, Van Dyckek, Rembrandtok, El Grecók, Brueghelek, Renoirok, Cézanne-ok, Monet-k, Manet-k, Van Goghok, Gauguinek - jóformán nincs olyan jelentős alkotó, akinek a képeire ne lehetne rábukkanni a szövevényes barokk folyosókban és termekben csavarogva. A Louvre-ban, az Uffiziben meg a British Museumban szerzett tapasztalataimból okulva lélekben már előre igyekszem arra trenírozni magam, hogy egyetlen nap alatt úgysem lehet mindent végignézni itt, de ez sem segít: néhány óra után szinte pánik lesz úrrá rajtam a bőség zavarától. Mégis, mit hagyjunk ki, ha már eljöttünk idáig? Amikor csak húsz percünk marad, mielőtt indulnunk kell az esti balettre, még gyorsan eldöntjük, hogy felszaladunk a felső emeletre, ahol a 19-20. századi műalkotásokat őrzik. Nem, Picassót és Gauguint mégsem lehet kihagyni; hát persze, hogy nem végzünk időben." forrás


"14.50-kor álltam be a Palota téren (majdnem a közepén) a sorba, hogy bejussak az Ermitázsba. A kasszák 17.00-kor zárnak, én kb. 16.30-kor kerültem be. A múzeum 18.00-kor zár. A sorba nállás, ha egyszer bejut az ember, úgy érzi, hogy nagyon megérte, mert van itt minden. Az épület maga óriási és gyönyörű belülről (Téli Palota). A földszinten rengeteg ruhatár, információs pult, a múzeum térképe, kávézó, múzeumi (szuvenír)bolt, ahol minden van, albumok, reprodukciók, de persze matrjóska is. Aztán itt a kávézó és az internet kávézó, az egész egy nagy, vagy inkább óriási klub!

A kiállítótermek: Bevallom, nem mentem nagyon céltudatosan (kivéve Gaugain-t akartam megkeresni), mert úgyis eltévedtem volna. Kezdődött a földszinten (itt első emeletnek hívják) az ókori görög és egyiptomi művészetekkel, amin olyan mennyiségű, hogy Görögországban vagy Olaszországban egy egész napot szánnánk rá. Aztán valahogy elkeveredtem a Pavilon terembe, amely Katalin uralkodása alatt épült, majd aranyozott fehér márványpalotát alakítottak ki benne. Egyszerűen lenyűgöző maga az épület is, nagyon gazdag! (Bár be kell vallani, hogy a bejárattól távolodva, és főleg a harmadik (értsd: második) emelet területén már korántsem olyan fényűző a dolog, de még mindig többnyire rendben van.) Ebben a lélegzetelállító Pavilon teremben található meg James Cox híres Pávás órája (1772), amit Katalin titkos férje, Patyomkin herceg kapott ajándékba. Az órát is lefényképeztem, de az nem lett jó, úgyhogy inkább csak a mennyezet egy részletét mutatom itt be.

Na és itt a Malachit terem. Ebben a zöld malachit, a fehér és arany színek dominálnak. Állítólag több mint két tonna drágakő díszíti a termet (1839), amelyben malachitoszlopok és vázák állnak. Persze egy csomó gyönyörű termet nem láttam, mert nem volt rá idő, és nem akartam azzal tölteni, hogy megpróbálok tájékozódni. Na jó, néha megkérdeztem, hogy hol vagyok, és nagyon jól esett, mikor százezerrel elkezdett a teremőr néni oroszul magyarázni, és csak akkor esett le neki, hogy nem vagyok orosz, mikor visszakérdeztem :)

Voltam még egy csomó helyen, például a keleti kultúrát (színes sátrakat, használati és dísztárgyakat, kardokat) bemutató ideiglenes kiállításon, egy másik, impresszionista festményeket tartalmazó kiállításon, őszintén szólva ez utóbbi tetszett a legjobban, ezen belül is Van Gogh alábbi tájképe ("élőben" sokkal élőbb): Áthaladva az arab művészeteken, néhány útlezárást más szinteken megkerülve végül megleltem a legfelső emeleten a 19-20. századi európai művészetet. Van vagy három teremnyi Picasso, egy teremnyi Van Gogh illetve Gauguen, Matisse, Monet, Cezanne, nem is sorolom. De nem egy-egy darab, hanem temérdek festmény.

És akkor még arról nem beszéltem, hogy maga az Ermitázs szerintem az egyik legjobb panorámát nyújtó hely a városban. Komolyan mondom, jobb, mint a Szent Izsák székesegyház tornya. A város szívében van, és a harmadik emeletről a különböző termekből minden irány, egyszóval minden látható: déli irányba ugye a Palota tér, északi irányba pedig a Vasziljevszkij sziget csücske, volt tőzsde, Sztrelka stb. (ÉNY), valamint a Péter-Pál erőd benne a székesegyházzal, háttérben a mecsettel (É-ÉK), a Néva legszélesebb pontja és legforgalmasabb hidai, egyszóval minden, ami számít. Nyugatra maga a Szent Izsák székesegyház, illetve az Admiralitás, egyszóval érdemes nemcsak a kiállításokat nézni, hanem néha kikukkantani az ablakon. (2008)" forrás

"A világ egyik legjelentősebb művészeti gyűjteménye, az Ermitázs, amit később minden egyes uralkodó tovább bővített, beleértve a kommunistákat is, akik az elkobzott nemesi gyűjteményekkel gyarapították a kollekciót. Legelőször 1851-ben nyitották meg a nagyközönség előtt múzeumként, majd a műalkotások számának meredek emelkedésével az Ermitázs kinőtte az eredeti pavilont és mára elfoglalja a Téli Palota nagy részét, illetve három másik közeli épületet is. A gyűjtemény hűen tükrözi a város mottóját: ablakot nyit Európára, hiszen teljes mértékben felöleli a 15-18. századi spanyol, flamand, holland, francia, angol és német festészetet, míg az olasz szekció egészen a 13. századig nyúlik vissza. Emellett itt van a világ vitathatatlanul legjelentősebb impresszionista és poszt-impresszionista gyűjteménye. Az ókori, illetve az orientális művészetek rajongóit is elkényezteti: őskőkorszaki leletektől kezdve egyiptomi múmiákon, görög vázákon, római szobrokon keresztül a kínai, japán és közel-keleti műtárgyakig bezárólag minden megtalálható itt.

A közel hárommillió műalkotás nagy része az állandó kiállítás részét képezi, és több, mint 400 termet foglal el. Az egész gyűjtemény megtekintéséhez így több, mint 22 kilométert kell sétálnunk, ami így első hallásra talán nem is tűnik annyira soknak. Viszont ha jobban belegondolunk, elrettentő adatokat kapunk: ha minden egyes kiállított tárgy előtt csak egy percet töltünk, mindezt napi nyolc órán keresztül, nyári szabadságra és ünnepekre fittyet hányva, akkor is tizenöt(!) évbe telik, mire végzünk. Riasztó számok ezek, épeszű ember a töredék töredékének befogadására koncentrál, és így is kimerülten távozik. Mi például eleve azzal az elhatározással vágtunk neki, hogy csakis magában a palotában található alkotásokra koncentrálunk, és azokat is erős szelekciónak vetjük alá.

Sejtettük tehát, hogy nem állunk könnyű feladat előtt, amikor beléptünk a Téli Palota főkapuján a hatalmas belső udvarba. Egy hosszúkás alakú parkban találtuk magunkat, amit két fasor, elkerített füves részek és padok tagoltak. A túloldalon a múzeum bejáratánál egy kóbor macskánál ismét bepróbálkoztunk a reggeliről hozott tojássárgájával, de a tegnapi kutyához hasonlóan ő is felhúzott orral fordult el a finom falattól. Lehet hogy a helyi ízléshez alkalmazkodva piroggal vagy vodkával kellene az utca állatait kínálnunk? Letettük a lefitymált tojássárgáját egy szemetes mellé, hátha legalább a madarak örömüket lelik benne, de még mielőtt kettőt pislogtunk volna (vagy annyit mondhattunk volna, hogy "peresztrojka"), a semmiből előkerült egy szemétlapáttal és seprűvel felszerelkezett bábuska, és rendet teremtett, föltakarította a hányatott sorsú tojássárgákat.

A pénztárnál meglehetősen kevesen ácsorogtak, minden bizonnyal azért, mert másnap (minden hónap első csütörtökjén) ingyenes a belépő. Ezt mi is tudtuk, de valahogy nem volt kedvünk iszonyatos tömegben kihámozni a nekünk tetsző darabokat a hatalmas gyűjteményből. Az elején az utunkba akadó ókori frakciót ímmel-ámmal megnéztük, majd meglehetősen céltudatosan haladtunk tovább, elsősorban az impresszionistákra koncentrálva. Sehol nem volt nagyobb tömeg, kivéve az egyik terem néhány festménye előtt: mielőtt megláttam volna, rögtön tudtam, hogy ott vannak a Van Gogh-képek! Úgy látszik, kedvenc festőm mindenhol húzónév, eddig akárhol találkoztam képeivel (legyen szó Glasgowról, Madridról vagy Helsinkiről), mindig áhítatos tömeg gyűlt össze előttük. A közhiedelemmel ellentétben Van Gogh-nak igenis sikerült még életében értékesítenie néhány darabot, de a jelenlegi őrületre sem ő, sem kortársai nem számítottak, még legmerészebb álmukban sem.

Bizonyos szekciókat (pl. kövér angyalkás olasz barokk) kapásból kihagytunk, máshonnan meg csak szemezgettünk, időnként meg-megállva egy-egy El Greco, Rubens vagy Rembrandt előtt. Az uralkodói családok portréi között is megkerestük a nevesebbeket, Klári jól meg is lepődött a Nagy Katalinról uralkodása vége felé készült képen: "ez a kövér volt az a kéjsóvár, férfifaló cárnő?". Az Ermitázs alapítója valóban hasonlított Rubens pufók angyalkáihoz, köszönhetően remek francia szakácsainak.

Hagytunk teret a váratlan meglepetéseknek is, néha a szemünk sarkából szúrtunk ki egy képet, miközben öles léptekkel haladtunk át a kevésbé érdekesnek tartott termeken. Így akadtunk rá a 19. századi francia tájképfestészet egyik mesterének tartott Corot egy nagyon hangulatos festményére. A kép egy teljesen hétköznapi eseményt örökít meg: lovasszekerükön piacra tartanak a parasztok. Ám az ábrázolás egészen különleges: a festmény annyira erőteljesen ragadja meg a hajnali hangulatot, hogy szinte tapintható a csípős levegő, az első bágyadt napsugarak alig-melege, a lovak testén gőzölgő pára. Egy másik alkalommal a németalföldi szekcióban torpantunk meg hirtelen Paulus Potter egyik képe előtt. A fiatalon elhunyt, 17. századi holland mester egyik fő műve, az Egy vadász megbüntetése tulajdonképpen egy apró képekből összeállított montázs. A festmény keretét adó jelenetekben egy vadász élete elevenedik meg, míg a középen található két nagyobb kép tragikus végzetét ábrázolja. A fellázadt állatok (köztük oroszlánok és egy elefánt is) ugyanis foglyul ejtik a vadászt és kutyáit. Az embert egy medve vezeti el gúzsba kötve, míg a szolgájául szegődött kutyákat farkasok húzzák fel egy fára (tisztán kivehető, ahogy a felakasztott kutyák a fájdalmas halál előtti utolsó pillanatban elengedik magukat, és maguk alá piszkítanak). Valószínűleg a vadász sem ússza meg: egy vaddisznó és egy szarvas már lelkesen rakja neki a máglyát.

A belépőjegy az egyet fizet kettőt kap ékes példája: nem csak a kiállítási tárgyakat tekinthetjük meg vele, hanem egy azokkal minimum egyenrangú másik látnivalót is: magát a Téli Palotát. Az eredeti belső jórészt elpusztult az 1837-es tűzvészben, de a helyére kerülő rokokó díszítés talán még barokk elődjét is túlszárnyalja. A pazar enteriőr sokszor a kiállításnak otthont adó termekben is elvonja az ember figyelmét a festményekről, az eredeti állapotukban, korabeli (vagy korhű) berendezéssel pompázó szobák pedig egyenesen fejbevágó élményt nyújtanak. Elképesztő gazdagság! Már a rengeteg márvány, aranyozás, borostyán- és stukkódíszítés is szégyenbe hozza a többi európai palotát, hát még a méretek! A cári ebédlőben egyszerre ezer főt tudtak leültetni vacsorához, míg más termekben a hivatalos eseményekkor rendezett állófogadásokra akár tízezer ember is befért minden különösebb probléma nélkül. A híres versailles-i tükörterem mása is megtalálható itt - csak körülbelül tízszer akkora. Versailles, Schönbrunn és társaik (kis túlzással) mind egyszerű polgári lakásnak tűnnek a Téli Palota árnyékában." forrás

"Jegyárak 300 rubel alapár, 200 rubel Téli Palota, de zárva volt (basszuskulcs de mérges voltam). A félórás kiállt sor után, immár bent derült ki, hogy lehet külön jegyet venni az Arany- és Gyémánt termekbe. De már kint voltunk a sorból. Oké, nyugalom, csigavér. Félóra volt, amíg találtunk egy térképet, és elindultunk. És itt három órányi dicsőséges barangolás következett: lélegzetelállító termek, trojkák, impresszionisták, Picasso (pfuj), Matisse, Rembrandt, Rodin, a drága szépséges Rodin szobrok, öt darab, amik előtt hosszú perceket álltam, és néztem, és ujjongtam magamban. Szobrok termei- oda egyedül mentem, senki mást nem érdekelt, én viszont szárnyaltam, meghaltam, újjászülettem, olyan eszméletlenek voltak. Csak ezekre jutott idő, én menni akartam tovább, de ők már hullafáradtak voltak, így sajgó szívvel, búcsút kellett intenem. A Borostyánszoba IS zárva volt. *zokog* A századát sem láttam… de amit láttam, az csodás volt! Ha másért nem, de az Ermitázsért vissza KELL mennem... (2007)" forrás

,, Maga az épület mesés és magával ragadó, de hogy konkrétumokat említsünk a tartalmából, láthatunk
eredeti festményt Leonardo Da Vincitől, nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, ugyanennyi Raffaello olasz festőtől, több mint 20 Rembrandt festményt, valamint Michelangelo egyik szobrát is. (2017)" forrás

Katalin palota

,, Szentpétervárhoz nagyon közel található (kb 30 kilométer), szerintem tökéletes kis kirándulás, ha ki szeretnél mozdulni a városból, mi amúgy überrel mentünk ki, és teljesen vállalható összeg volt a fuvar emlékeim szerint, de természetesen be is lehet fizetni idegenvezetős kirándulást is ide. Ez volt régen a cárok nyári palotája, és itt ugyan óriási turista tömegek voltak, de ha nincs türelmed végigállni a sort a palotához, akkor lehet olyan jegyet venni, amivel a kertekbe lehet bemenni és kívülről megnézni az épületeket, és már ez önmagában is egy élmény." forrás

Péter-Pál erőd

"A Péter-Pál erődről azt kell tudni, hogy Nagy Péter utasítására 1703-ban kezdték építeni. Ez a város alapításának időpontja is, tehát ez a legrégebbi épület, az akkori város központja. Eredetileg fából készült az épület, később Domenico Trezzini tervei alapján építették át kőből. Kényszermunkások és rabok százait dolgoztatták itt halálra, hogy létrejöhessen ez a remekmű. Számos bástyája és téglafala igen impozáns látvány, napsütésben, amikor kontrasztot alkot a Néva vizének kékjével, és a nagyon zöld fű színével. Az erődöt a Néva felől megkerülve kiváló kilátás nyílik a túlpartra, ahol az imént pihentem, konkrétan:
- a szökőkút mögül kimagasló Szent Izsák székesegyház, mellette az egyik Rostrum oszlop, valamint a Tengerészeti Múzeum és az Ermitázs óriási épülete.

Végül a Néva-kapun léptem be az erődbe, amit neveznek Halálkapunak is, mert az elítélteket, foglyokat ebből a kikötőből vitték a kivégzésre, vagy kényszermunkára. 1784 és 1787 között épült a kapu, funkciójának megfelelően színtelen, szürke. A kapuban több jelzés is van arra vonatkozóan, hogy árvizek idején meddig ált a víz. Elég magasan, kb. a kapu alsó egyharmadáig. Bent az erődben egy hangulatos kisvárosba érünk, múzeumokkal, amelyek már zárva voltak sajnos. A legfőbb látványosság, tényleg gyönyörű a barokk Péter-Pál székesegyház, szintén Trezzini 1712-es tervei alapján. A toronyról le sem tudom venni a szemem, olyan kecses, keskeny, és az arany borítás csillog-villog, szikrázik a napsütésben. Az egész épület is nagyon rendbe van hozva. Bent mise, látványosságként már zártak, csak bekukkantani tudok.

Elsőként a harangtorony épült fel, ahonnan jó kilátás nyílt a városra, Nagy Péter innen ellenőrizte az építkezéseket. A székesegyház épülete 1733-ra épült fel, de 1756-ban megrongálódott egy villámcsapás következtében. Az 1960-as évekig, a tévétorony megépítéséig ez volt a város legmagasabb építménye. Péter halála után, 1725-től a székesegyházban kapott helyet a cári kripta, három cár kivételével mindet itt temették el. Végül a Szent Péter kapun át hagyom el az erődöt, és hazasétálok. Ez a főkapu, ismét Trezzini (átépítése) eredménye. A domborművön allegória, Péter éppen győzelmet arat XII. Károly svéd király felett." forrás



"Másnap átmentünk a Péter-Pál erődhöz, megcsodáltuk a templomot (be is mehettünk volna, de ezek nem akartak, vagy már nem tudom, mi volt), vettem egy-két apróságot szuvernírboltban. Utána kezdett kiderülni az ég, ezért úgy döntöttünk, ellátogatunk Peterhof-ba, hajóval. Csodás időt kaptunk, szó ami szó. Gyönyörű a parkos rész, a sétányok, a szobrok. Kettő körül kérdik tőlem, éhes vagyok-e? Mondom, nem, de azért menjünk, ha ti akartok. Utólag kiderült, hogy Vili azt hitte, én akarok enni, pedig engem minden érdekelt, csak az evés nem. Eltöltöttünk ott vagy két órát, amíg kihozták a kaját, és megettük, és már akkor éreztem, hogy kezdek ideges lenni. Nem enni utaztam odáig, bekaptam volna egy szendvicset, és kész, ha rajtam múlik. Végül felkerekedtünk és mentünk a vízesések és az aranyszobrok felé… hát, gyönyörűek!!! ragyogott a nap, vakított a sok arany, csodaszép volt… Be akartunk menni a palotába, vettünk jegyet (Anna beszélt oroszul), és röpke félórás várakozás után beengedtek minket- a pincébe. Ahol, félórás orosz nyelvű idegenvezetés következett, vagy 5 ponton elosztva. Néhány pocsolyát és régi ruhát láttunk, és szobrot, és kőfalakat. Sírni lett volna kedvem. Nem jutottunk be a palotába. Más jegyet kellett volna venni, azt mondták, ezt a jegyet adták el nekünk." forrás



"Az Aurórától a Néva partján alig tízperces séta után a piciny Nyulak szigetére (Заячий остров) értünk. Ez Szentpétervár bölcsője, itt rakta le Nagy Péter a város első épületének az alapjait 1703-ban. A Péter-Pál erőd a svédek elleni védekezést szolgálta volna, de mire felépült, már régen megverték a svédeket, és az erődnek utána sem kellett soha szerepet vállalnia a város védelmében. Az eredetileg ide álmodott városközpont is végül a Néva déli partján materializálódott, így az erőd 1917-ig főleg börtönként funkcionált.

A vastag kőfalak mögötti épületegyüttes középpontjában a Péter-Pál katedrális magasodik. Egy olasz építész tervezte, ennek megfelelően ortodox társaival ellentétben leginkább egy olasz barokk templomra emlékeztet, mindössze egy aprócska hagymakupola jelzi, hogy mégiscsak egy orosz épületről van szó. A katedrális egyben uralkodói panteonként is szolgál: Nagy Pétertől kezdve - két cár (II. Péter és IV. Iván) kivételével - az összes uralkodót itt helyezték végső nyugalomra. A több, mint 120 méter magas harangtorony felkiáltójelként magasodik az égbe, mintegy világgá kürtölve: "itt vagyok!". Ez egyben a város legmagasabb építménye, melynek tetejéről pazar 360 fokos kilátás nyílik a városra - már ha az ember jó előre időpontot foglal az igencsak korlátozott létszámú csoportokba. A Trubetszkoj bástya ad otthont a már említett börtönnek, ahol a korhű (néhol eredeti) priccsekkel és használati tárgyakkal berendezett cellákat is megtekinthetjük, sőt némelyikbe be is léphetünk (mi még az egyik priccsre is lefeküdtünk egy gyors fotó kedvéért). A rabok névsora jó néhány ismert nevet is tartalmaz, többek között itt raboskodott Dosztojevszkij, Gorkij és Trockij is. Említést érdemel még Nagy Péter fia, Alekszej, akinek sorsa megmutatja, hogy a városalapító cár keménykezű uralkodóként saját családját sem kímélte. Az ifjú cárevicsnek nemigen akaródzott a cári teendőkbe besegíteni és a trónról is szívesen lemondott volna. Egyre követelőzőbb apja elől önkéntes külföldi száműzetésbe menekült, ahonnan csak akkor volt hajlandó visszatérni, amikor apja eskü terhe alatt szavatolta, hogy nem esik bántódása. Mondanom sem kell, hazatérése után pillanatok alatt a Péter-Pál erőd egyik tömlöcében találta magát, ahol árulást szimatoló paranoid apja halálra kínoztatta.

Annak idején az erőd folyóra nyíló kapuján (Néva kapu) keresztül távoztak a száműzetésbe vagy vesztőhelyre induló rabok. A rámpa még ma is megvan, de manapság már a turisták birodalma, ahonnan végeláthatatlan és megunhatatlan kilátás nyílik a Néva déli partjának épületeire (többek között a Téli Palotára). A kilátó mellett az erőd tövében keskeny kavicsos sáv húzódik, ahol az évszaknak megfelelő vízparti élvezeteknek hódolnak a szentpéterváriak. Nyáron a napozók foglalják el, akik körében láthatóan erősen tartja magát az a hiedelem, hogy állva sokkal hamarabb lebarnul az ember, mivel így közelebb van a naphoz. Télen viszont a Rozmár klub tagjai veszik birtokba a partszakaszt, hogy a Néva jeges vizében megmerítkezve acélozzák szívüket és akaraterejüket." forrás

Szent Izsák székesegyház

,, A 19. század meghatározó épülettel ajándékozta meg az akkori fôvárost, negyven év alatt felépítték az Izsák-katedrálist, melynek tornyából csodálatos panoráma nyílik Pétervárra. Ugyan belépô- és fotódíjat (minden orosz múzeumban pénzt kérnek a fotózásért, ez persze kis gépekkel könnyen kijátszható) szednek a bejáratnál, érdemes bemenni, és megcsodálni a féldrágakövekkel díszített pompás templombelsôt. Az Izsák a legek temploma, 14 ezer ember fér el benne, a timpanont tartó gránitoszlopok egyenként 80 tonna súlyúak." forrás

"A Szent Izsák-székesegyház impozáns kupolája a belváros szinte összes pontjáról látható, ezért mindenhonnan közelinek is tűnik. Ez azonban olyan optikai csalódás, amelyért a naiv turista a talpával fizet: az épület jellemzően oroszos méretei torzítják a perspektívát. Az Auguste Montferrand által a 19. század közepén tervezett, negyven éven át épült székesegyház annyira hatalmas, hogy olyan hatást kelt, mintha a budapesti Szent István-bazilikát egy az egyben be lehetne tolni az ajtaján. A gigantikus belső tér, a csodálatosan díszített déli bronzkapu, az ikonosztáz teljes egészében malachitból készült oszlopai és a magas kupola csúcsán halványan alulról is kivehető, a Szentlelket jelképező ezüstgalamb mély benyomást tesz ránk, de a Szent Izsákkal ugyanaz a probléma, mint a város sok másik építményével: nem emberléptékű. A tömegével szinte agyonnyomja a szemlélőjét. Száz méter magas kupolájából viszont, ahonnan kis híján lefúj minket a viharos szél, és még bőrig is ázunk a vízszintesen zuhogó esőben, gyönyörű kilátás nyílik az egész városra. A távolban, a Balti-tenger felé rovarszerűen merednek a magasba a kikötői daruk csápjai; a Néván egy akkora komp horgonyoz, hogy eltörpülnek mellette a part menti paloták." forrás

Alexandr Nyevszkij-kolostor & Lázár temető

"A szovjet és a cári múlt talán sehol nem ütközik olyan látványosan, és mégis gyengéden, mint az Alekszandr-Nyevszkij-kolostornál. A hatalmas, ma is egyházi célú épületegyüttes kertjében megdöbbenve fedezzük fel az 1930-as, 40-es években elhunyt pártvezetők és komisszárok néhol bizarr kialakítású, arcképpel díszített sírjait. Ugyan sok magas rangú katona is nyugszik itt, aki a II. világháború idején, Leningrád kilencszáz napos ostroma alatt esett el, de a vörös csillagos és a kereszt alakú fejfák egyvelege mindenképpen különös látványt nyújt. Szemlátomást senkinek nem jutott eszébe, hogy a legutóbbi politikai fordulat után száműzze innen az egyházzal annak idején finoman szólva nem szimpatizáló pártemberek síremlékeit - vagy ha igen, hát a tervet nem sikerült keresztülvinnie.

A kolostorhoz vezető ösvény egy régebbi nekropoliszt vág ketté. A 18. századi, ódon Lázár temetőben mintha mókás jelmezt öltene a halál, az egymás hegyén-hátán heverő míves szarkofágok, megkövült angyalok, töredezett oszlopok, mohával benőtt kelyhek és kovácsoltvas kerítések kimustrált színpadi kellékként pihennek az öreg gesztenyefák árnyékában. A látvány B kategóriás horrorfilmbe illik, mégsem ijesztő, mert az ember nehezen hiszi el, hogy tényleg hús-vér sorsok düledező emlékműve ez, nem puszta díszlet a tegnap esti előadáshoz. Pedig olyan nagyságok nyugszanak itt, mint Mihail Lomonoszov, a moszkvai egyetem névadója, vagy Carlo Rossi, I. Sándor cár udvari építésze, aki a korabeli pletykák szerint I. Pál és egy olasz balerina törvénytelen gyermeke volt.

Az ösvény túloldalán fekvő 19. századi temető sokkal szellősebb és rendezettebb benyomást kelt, cserébe viszont még kifejezőbben mesél Szentpétervár kulturális örökségéről. Az egyik külső fal mentén, egymástól tisztes távolságban, mégis közel sorakozik a híres zeneszerzők, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Glinka és Borogyin sírja, sőt kicsit arrébb az orosz balett hírnevét megalapozó koreográfusé, Marius Petipáé is. Útban feléjük az egyik sírról Dosztojevszkij bronzból készült mellszobra néz maga elé komoran. Nehéz nem megilletődve bámészkodni itt." forrás

Carszkoje Szelo

"Ezután számos egyéb terem következett, gyönyörű díszítésekkel, festményekkel és főleg gyönyörű korabeli, míves bútorokkal. A leggyönyörűbb mégis a borostyán terem volt, ahol borostyánnal gazdagon kirakott falak valami félelmetesen gyönyörű látványt nyújtottak, láthatóan rengeteg művészi munka eredményeként. Borostyánnal kirakott fal, borostyánból mozaikként kirakott képek. Sajnos itt nem lehetett fényképezni, pedig leírhatatlanul gyönyörű, elragadó volt! (2008)" forrás

Petrodvorec

"Másnap ugyancsak vonattal és egy lepukkant helyi busszal jutunk ki Peterhofba, az egykori Petrodvorecbe is. Szentpétervár környékén rengeteg a látnivaló, de úgy éreztük, a tengerparti park közepén fekvő, orosz Versailles-ként emlegetett kastélyt akár Carszkoje Szelo rovására is muszáj megnéznünk, ha már eljöttünk idáig. Érdemes volt. Bár az ösvényeken hömpölygő hétvégi tömeggel sodródva néha az a benyomásunk, hogy a Nyevszkij proszpektre tévedtünk valahogy, a világhírű szökőkutakkal teleszórt park hangulatát így is át tudjuk érezni.

Az olyan hidrotechnikai bravúrok közül, mint a piramis alakú, vagy az elrejtett kőre lépő sétálgatókat lefröcskölő trükkös szökőkút, kiemelkedik a kastély előtt pompázó, aranyozott bronzszobrokkal teli nagy kaszkád. A 18. század elején épült, 64 szökőkutat magába foglaló kompozíció különlegessége, hogy teljes egészében a gravitáció működteti: a 22 km-re található, magasabb Ropsa-hegytől vezetik idáig a vizet. A park zugaiban rejtőzve rá lehet bukkanni néhány bájos kisebb épületre is, mint a Monplaisir palota, ahol Nagy Péter kávé helyett konyakot szeretett tölteni a vendégei csészéjébe, vagy az Ermitázs, melynek felső szintjére lépcső helyett csak egy fotellifttel lehetett feljutni, s ahová a szolgák még az ételt is az asztal leereszthető közepével húzták fel.

Mint Szentpétervár környékén mindenhol, a belépő a magyar viszonyokhoz mérten sajnos Peterhofban is sokkolóan drága - ráadásul a külföldieknek még többe kerül, mint a helyieknek. Megpróbáljuk ugyan az általános iskolai, berozsdásodott nyelvtudásunkat előkaparva ékes oroszsággal, blazírt képet vágva kérni a jegyeket, de hiába jövünk bele meglepően jól néhány nap után, a kiejtésünk nem lehet túl meggyőző, mert a pénztáros mindig automatikusan a külföldieknek szóló bilétát állítja ki." forrás



"A kikötőből belépve a látvány lenyűgöző! Rögtön a Nagy zuhatag tárul a látogató elé, ami egy csatornával a tengerbe torkollik. A Nagy zuhatag egy iszonyatosan nagy szökőkút, mindenhonnan víz folyik, egészen a palotától - ami egy kisebb emelkedőn van - le a csatornáig. Számos aranyszobor, amelyekből víz árad szét száz sugárban, a melléképületek tetején, a lépcső mellett, mindehol-mindenhol arany és víz! Hihetetlenül gyönyörű, ilyen szép palotát-szökőkutat még nem láttam, tényleg, mindenkinek ajánlom, ha Péterváron jár, ezt nehogy kihagyja!" forrás

Nyári kert

A hidak

"Nemsokára elértük a Fontanka folyót és átgyalogoltunk a város legszebb hídján, az Ancsikov hídon. A Puskin, Gogol és Dosztojevszkij műveiben egyaránt gyakran felbukkanó tereptárgy leginkább a szobrairól híres. Négy, nem éppen tradicionális lovasszobor díszíti a hídfőket, mindegyik egy ágaskodó paripát és a megzabolázására kísérletet tevő embert ábrázol. A kompozíció azt hivatott szimbolizálni, hogyan próbálja leküzdeni, illetve megszelídíteni az ember a természetet (Hajrá természet!)." forrás

Nyevszkij proszpekt

,, Ez egy nagy, széles út, tele boltokkal, kávézókkal, éttermekkel, és nekünk olyan feelingünk lett tőle, mintha az Astorián lennénk, de kb végtelen hosszúságban 😀 Itt nincs annyira kiemelt látványosság, de el lehet csípni egy csomó nagy nemzetközi brandet pl. Burger King meg Starbucks meg Subway, mindent cirill betűkkel! forrás

Auróra hadihajó

"Az Auróra hadihajó Szentpéterváron "született" a 19. század végén, és rögtön az első éles bevetésén, a japán-orosz háborúban súlyosan megrongálódott (1905). Ezután főleg a cári haditengerészet iskolahajóként funkcionált, és el is tűnt volna a történelem süllyesztőjében, ha nem jött volna el az 1917-es év, világtörténelmet felforgató eseményeivel. Aki az előző rendszerben járt általános iskolába, biztosan kívülről fújja a november 7-i ünnepélyek örökösen visszatérő lózungját: "... és akkor az Aurora cirkáló ágyúlövései megadták a jelet a Téli Palota ostromához, és a munkás-paraszt harcosokból álló Vörös Gárda hősies küzdelemben megdöntötte a népelnyomó burzsoázia uralmát..." (szinte hallom a lelkesítő, forradalmi zenét, ami a háttérben szól). Kár, hogy alig igaz valami az egészből. Kezdjük azzal, hogy akkorra már nem voltak "Királyok, hercegek, grófok/Naplopók és burzsoák", hiszen februárban elzavarták a cári családot, és az igencsak vegyes összetételű, de mindenképpen polgári Ideiglenes Kormány próbálta gyakorolni a hatalmat. A zűrzavaros időszakban - ahogy Trockij fogalmazott - "a hatalom az utcán hevert, csak meg kellett ragadni". Ez a pillanat október 25-én jött el (azaz modern időszámítás szerint november 7-én, hiszen az akkoriban érvényben lévő Julianus naptár 13 nappal le volt maradva). A történelemkönyvek szerint "a békés munkások és katonák kivonultak (a frissen átnevezett) Petrográd utcáira a bolsevikok vezetésével, tüntetve az Ideiglenes Kormány ellen, amely vérbe fojtotta e békés tiltakozást". Nos, a valóság egy leheletnyit eltér attól, amit annak idején tanítottak nekünk: a frontról szökött és a bolsevikok által felfegyverzett katonák konflisokra szerelt golyószórókkal járták az utcákat, sok civilt megsebesítettek, és rajtaütésszerű támadásaikkal rövidesen elfoglalták a város stratégiailag fontosabb pontjait. A Téli Palotát ekkorra már csak néhány kozák és egy női zászlóalj maradéka védte, így némi tűzpárbaj után a csőcselék egyszerűen besétált az épületbe és letartóztatta az Ideiglenes Kormány azon tagjait, akiket még ott talált (Kerenszkij kormányfő sem várta meg őket, autómobilján már korábban elmenekült). Az Auróra szerepe mindössze annyi volt, hogy legénysége elfoglalta a Miklós cárról elnevezett hidat, és lehetővé tette, hogy a Vörös Gárda egységei behatoljanak a város központjába. A nagyjavításon éppen átesett hajón nem is volt éles lőszer, mindössze egyetlen, vaktölténnyel leadott lövés dördült el a fedélzetéről.

Nem volt tehát itt semmiféle fellelkesült ostrom, mint amilyet Eizenstein ábrázolt Október című filmjében. Annyi azonban igaz, hogy az utcán összeverődött tömeg másnap reggel "elfoglalta" a már elfoglalt Téli Palotát, amikor megtudta, hogy az egykori cári rezidencia üres. Berontottak a palotába, rabolni, törni-zúzni kezdtek, majd beszabadultak az akkori világ legnagyobb és legszélesebb választékával büszkélkedő borospincéjébe. A heteken át tartó dorbézolásnak csak a szükségállapot kihirdetése (és Lenin talányos finn elitalakulata) vetett véget. Ezt követte - szó szerint és szimbolikus értelemben véve is - a "világtörténelem legnagyobb másnapossága".

Történelemhamisítás ide vagy oda, megilletődötten sétálgattunk a csaknem 130 méteres cirkáló fedélzetén. Az 1956-ban múzeummá alakított Auróra olyan kitűnő állapotban van, hogy akár holnap újra munkába állhatna. A legénységi szálláshely a függőágyakkal és az asztalon mintegy ottfelejtett bádogbögrékkel kicsit olyan benyomást kelt, mintha csak kimenőn volnának a matrózok. A múzeumhajó a Haditengerészet gondozásában áll, fiatal kadétok vigyáznak a rendre, például arra, hogy a rakoncátlan látogatók ne másszanak fel a kapitányi hídra, mint ahogyan ezt én is megtettem néhány vállalkozóbb kedvű helyi társaságában. Mire Klári is megpróbált volna feljutni, valahonnan előkerült egy dühös matróz, és egy szigorú "nyet" felkiáltással mindenkit lezavart a tiltott zónából." forrás

Templomok

A vérző megváltó templom

Más néven: Krisztus feltámadása templom

Kazán-katedrális (Казанский кафедральный собор)

Érdekes negyedek

"A híd után kezdődik a Vlagyimirszkaja negyed, rögtön egy impozáns épülettel, a Beloszerszkij - Belozerszkij palotával (micsoda nyelvtörő!). Nem messze innen a negyednek nevet adó Vlagyimirszkaja öt hagymakupolája feszít büszkén - joggal, hiszen az impozáns templom 2000-ben elnyerte a katedrális címet. Nem mindig ment neki ilyen jól, a szovjet időkben például fehérneműgyár működött a masszív falak között. A katedrális érdekessége, hogy szokatlan módon két templomból áll; sajnos a földszinti Keresztelő Szent János templom nem látogatható. Az Oroszország női védőszentjének (aki nem mellesleg az orthodox Szűz Mária), a vlagyimiri Theotokosznak szentelt emeleti templom fekete és arany színben úszik - ez a két szín az említett szent "védjegye". A fő kupola alatt gyönyörű ikonosztázis - egyházi előírás szerinti sorrendben szentképekkel díszített deszkafal - választja el a szentélyt a templomhajóktól. Itt végre nem voltak turisták, csak helyiek, többségük nő, akik szorgalmasan végigjárták az összes ikont, mindegyik előtt imádkoztak, és mindegyiket megcsókolták. Ez volt az első életszerű/szagú élményünk a városban, kicsit betolakodónak éreztük magunkat ebben a múltat idéző, gyertyafényes intim világban.

Miután így jól körbejártuk Dosztojevszkij hajdani útvonalait, ideje volt az író utolsó lakhelyén berendezett múzeumot is szemügyre vennünk. Dosztojevszkij felnőtt életének nagy részében (összesen majdnem harminc évig) élt Szentpéterváron, húsz különböző helyen. A gyakori költözésben a nyughatatlanság mellett némi szerepet játszhatott a hitelezők elől való menekülés is, játékszenvedélye ugyanis gyakran tetemes adósságokba sodorta (a Bűn és bűnhődést is rohamléptekben írta meg, hogy a teljes anyagi csőd közepette kiadói előleghez juthasson).

A Kuznyecsnij utca 5-ös szám alatti sarokházban már lakott korábban is, aztán élete végén visszatért ide. Ekkor már elismert író volt, négy gyerekkel, fiatal feleséggel és erősen megromlott egészséggel. Az előszobában ott pihen cilindere és sétapálcája, mintha csak most tért volna haza a templomból vagy a piacról. Dosztojevszkij-ház után a Puskinszkaja utca 10. felé indultunk, ahol a címmel azonos nevű legendás művészeti központ található, amit az elhagyott épületbe beköltözött művészek hoztak létre. A berlini Tachelleshez hasonlóan a Puskinszkaja 10 is egyszerre galéria, mozi, koncertterem és alternatív szórakozóhely. Nagy csalódásunkra azonban sehol sem találtuk a neves intézményt. Később, és sajnos túl későn (miután végigolvastuk a vonatkozó passzust az útikönyvben) tudtuk meg, hogy a szomszédos Ligovszkij sugárútról nyílik a bejárat. Ez nagyon nagy balfácánság volt, kicsit sem voltunk idegesek. Egy ok a sok közül, amiért mindenképpen vissza kell térnünk Szentpétervárra." forrás

Olvasmányos linkek

,, Elmentünk a városban található vodka múzeumba - milyen jól tettük! Mindent megtudhatunk az orosz vodkáról. Például azt, hogy Mengyelejev volt az, aki képes volt beállítani a mai napig ideálisra, 40 fokosra az oroszok nemzeti italát. De a vodka története sokkal előbbre tehető, a 14. századra. Az oroszok ekkor ugyanis a borszeszhez hasonló italt akartak előállítani, de szőlő híján a gabonára, egészen konkrétan a rozsra tették le a voksukat, minthogy akkoriban ez az oroszok privilégiuma volt, hiszen csak ott termett. A múzeumban láthatunk rengeteg eredeti dokumentumot, cári rendeleteket és még kóstolni is lehet. (2017)" forrás

Fotóegyveleg

Vissza az elejére


Kommentek

Még nem érkezett hozzászólás.


Új hozzászólás beküldése

Név:
E-mail cím:*
Hozzászólás:


* az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon