ÚTIKRITIKA.HU / Ausztrália

,, Könnyű elfelejteni, hogy Ausztrália nem csak az a kis pötty a térkép jobb alsó sarkában, hanem egy hatalmas kontinens. Számos utazó, aki először megy oda, hajlamos lebonyolítani az egész kontinens bejárását egy két-három hetes túra keretében. Így nem csoda, ha sokan abba a hibába esnek, hogy összecsapják az egész utat, és a legtöbb idejüket utazással töltik. Érdemesebb tehát kiválasztanod azokat a látnivalókat, amik számodra kihagyhatatlanok, és azokra több időt szánni, és nem csak futólag érinteni őket.

xxx

Nálunk, Európában megszokott az, hogy két város között a távolság még ha nagy is, akkor is van köztük pár kisebb település, egy-egy ipari park, és nem kell effektíve sokat utazni ahhoz, hogy eljuss a következő városba. Ausztráliában azonban nemcsak a távolság nagy, de a masszívan érezhető a határvonal a városi nyüzsgés és a köztes részek érintetlen tájképe között. Ahogy kilépsz a városból, máris a vadonban találod magad az országúton, és szinte nem is látsz semmi mást egészen addig, amíg át nem érsz a következő lakott területre.

xxx

Ausztrália sosem unalmas, és ez éppen azért van, mert nem hagyja, hogy bármelyik nevezetessége is unalmassá váljon. Nem csoda tehát, hogy még azok a kevésbé ismert, turisták által gyérebben látogatott ösvények vagy látványosságok is tele vannak érdekes és informatív táblákkal, melyek elmagyarázzák az attrakcióval kapcsolatos tudnivalókat, érdekességeket. Habár a természeti csodák önmagukban is lenyűgözők, az ország mindig ad egy kis pluszt az utazónak.

(2018)" forrás

Canberra

"Ha nem vagyok megőrülve a körforgalmakért, a külvárosokért, vagy a fűvel borított, vicces épületekért, akkor Canberra nem olyan nagy szám” – írta egy ausztrál utazó a blogjában országa fővárosáról. A helyzet az, hogy a „megcsinált” városok – beleértve a fővárosokat – ritkán sikerülnek jól, vagy azt is mondhatjuk, hogy egyáltalán nem sikerülnek. Vibráló? Izgalmas, színes, magával ragadó? Ezek egyike sem igaz Canberrára, amelynek ellentétben a nagyszerű Sydney-vel vagy akár Melbourne-nel, még rendes strandja sincs. Rendben, nem lőnek az emberre, az utcákon rend van és tisztaság, de lássuk be, ez nagyon kevés. Helyiek nagy erőkkel igyekeznek bizonyítani, hogy a városuk penge hely, de higgyünk az erőfölényben lévő utazó bloggereknek: Canberra szívás!" " forrás

Blue Mountains

Odakint már várt ránk a buszunk, merthogy egy egésznapos kirándulásra fizettünk be, ami a Blue Mountains leglátványosabb tájaihoz vitt el. A Kék-hegység a Nagy-Vízválasztó-hegység része, mintegy kétórányira Sydneytől. Népszerű nyaralóhely, és nem mellesleg az UNESCO világöröksége. Két, a tengerparttal párhuzamos vonulata közül a keletit kerestük fel, amelyet barlangok, vízesések és a 600 m mélységet elérő karsztos völgyek tesznek látványossá. Ezek felfedezésére legegyszerűbb kiindulópont a Katoomba városka szélén található Scenic World. Ez egy családi vállalkozás által épített felvonórendszer, amelyeknek állomásait hegyi ösvények, és lombkoronasétány kötnek össze. (És itt valóban vannak lombok is.) Mi a kék kötélvasúttal vágtunk neki a környék felfedezésének, ami a kb. a völgy feléig szállította le a több tucatnyi utasát. Sűrű dzsungelben találtuk magunkat, ahonnan épített sétányokon lehetett eljutni az érdekesebb pontokhoz. Tóni, az idegenvezetőnk profi gájd rutinjával kalauzolt el a növények világában. Megmutatta azt az őshonos fát is, amit felfedezőjéről, egy Banks nevű, angol botanikusról neveztek el, aki James Cook társa volt a kapitány első útján. (Azért vagyok ilyen okos, mert ideérkezésünk előtt néztünk meg egy régi filmsorozatot Cook életéről.) Mesélt a konzolokra épített járda végén található egykori szénbányákról is, ahonnan a világ legmeredekebbnek hívott vasútvonalán mentünk vissza a Scenic World központi állomására.

A piros „vasút” technikailag inkább egy felvonó, mert drótkötél-csörlő húzza a síneken guruló szerelvényt. A jó fotó reményében bevágódtunk a kocsi utolsó ülésébe, de hamar megbántam. A látszólag kényelmesre átalakított csille, úgy előre billent induláskor, hogy azt hittem, összefosom a bokám. Véresre markoltam a kapaszkodót, hogy ne essek ki az ülésből az egy-két perces út alatt, miközben egyre tátongóbb mélységgel néztem farkasszemet. Most már értem, miért adták át nekünk olyan előzékenyen a legjobbnak tűnő ülést.

Átszálltunk egy másik, benga nagy lanovkára, ami vízszintesen szállította át a kirándulókat a völgy túloldalára, miközben megcsodálhattuk a Katoomba-vízesést. A visszaúton készítettünk egy fotót a kanyargó kanyonról is, mert időközben a köd nagyrésze felszállt. Tóni szerint nagy mázlink volt, mert ebben az évszakban nem ritka, hogy egész nap köd takarja el a tájat.
A Tóni elnevezés nem tőlem származik, ő mutatkozott be így, hangsúlyozva, hogy nem összetévesztendő a Tony-val. Meg is kérdeztem tőle, nincsenek-e magyar ősei. Kiderült, az apja beszélt magyarul, az ötvenes évek Csehszlovákiájából menekült az újhazába.

Másik, legtöbbet fényképezett látványosság még a Három nővér sziklaformáció. Itt csupán néhány percet kaptunk, hogy lőjünk egy fotót, aztán elindultunk vissza Sydney felé. Betértünk egy Leura nevű helységbe, ahol az útleírás szerint egy hangulatos bevásárlóutca várt ránk. Kaptunk húsz percet, amiből ugyebár csak a leszállás felemészt vagy ötöt, de kiderült, bőven elég ennyi idő a cuki shoping streetre. Ütött-kopott, árkádos épületek várták a betérőket különböző portékával. Még hentesüzletet is láttunk, ami arra utal, hogy leginkább a helyiek járnak ide bevásárolni. Meglepődtünk, amikor a város határában még egy Aldit is találtunk. Hiába… Kicsi a világ.
Az utolsó programpont szerint ebédet kapunk egy hangulatos hotelben. Nos, az étterem hangulata a hetvenes évek SZOT-üdülőire emlékeztetett, amire rátett egy lapáttal a személyzet felkészültsége is. Még egy OKJ-s vizsgán is elkaszálnák azt a pincért, aki így szolgálja fel az ételt, ahogy itt tették.

De nem csak erre a szállodára jellemző az elhanyagoltság. Az útmentén elég sok ingatlanra ráfért volna a felújítás. A családi házak többsége deszkából épült, és szinte mindegyik elbírt volna egy kis festéket. A legtöbb kert állapota pedig össze sem hasonlítható az új-zélandiakéval. Itt egyáltalán nem éreztem a gazdagságot, amit sok utazó említ a beszámolóiban, de ez még csak az első napunk, majd egy hét múlva mondom a sommást.

(2026) forrás

Mt. Kaputar Nemzeti Park

Uluru - Ayers Rock

Magnetic Island

Townsville egy kétszázezres iparváros Queensland államában, a Korall-tenger partján. Ahogy előzetesen tájékozódtam, itt nem is annyira a város, mint inkább a közelben lévő Magnetic Island az izgalmasabb látnivaló. Ezért lefoglaltam a getyourguid.com-on egy szigettúrát légkondis kisbusszal, amit egy igazi lokálpatrióta vezet. Annyi izgalom volt csupán a túrával kapcsolatban, hogy el kellett érnünk a 9 órás kompot, mert a következő járattal már elkéstünk volna. Szerencsére a hajónk pontosan, reggel nyolckor kötött ki, így nem okozott gondot az egy kilométerre lévő kompkikötő elérése. (Létezik egy sűrűbben induló és gyorsabb személykomp is, de ez a folyótorkolat túloldalán volt, ami közel négy kilométeres sétát jelentett volna.) Hanem ahogy közeledtünk az állomás felé, azon kezdtem aggódni, legyen elég hely a nem túl nagy járművön, annyian tolongtak a jegypénztár előtt. Végül rendben felfért mindenki, és nekivágtunk a negyvenperces útnak. Hátradőltem, most már sínen vagyunk, akarom mondani vízen. Az időjárás ugyan nem kedvezett a harminc fok feletti hőmérséklettel és záporesőkkel, de oda se neki, nem vagyunk cukorból. Igaz, a páratartalom olyan magas volt, hogy elkélt volna egy kopoltyú, de a lényeg, hogy megérkeztünk a szigetre, megtaláltuk az indulási pontként megadott taxiállomást is, mi bajunk lehet?

A részvételi jegyünkön 10:30-as indulással jelölték a túra kezdetét, ezért még volt időnk beugrani a tér túloldalán lévő szupermarketbe. 10:15-kor kedélyesen sétálgattunk vissza, amikor megláttam, hogy a Magnetic Island Tours kisbusza már ott áll a megállóban. Szaporáztuk a lépteinken, amikor döbbenten konstatáltam, a busz elindult… Nélkülünk.
Rohantam a jármű felé, mint az állat, épphogy sikerült bekopogtatnom a sofőr ablakán. Szerencsére megállt, és felvett minket. A busz már tele volt, a két legszarabb ülés maradt csak üresen, egymástól távol. Mondom a tagnak – ember, fél tizenegykor van indulás. Mire ő – nem, tízórakor. Amikor az orra alá dugtam a jegyünket, és ott egyértelműen látta a 10:30-as időpontot, akkor rántott egyet a vállán – bocs.
Egy ilyen start után, nehéz megszeretni az idegenvezetőt, szerencsére hamar kiderült, hogy nem ő lesz az. Néhány kilométerre már ott várt minket az igazi gájd, a hely szakértője, a természet nagy ismerője, az állatok megmentője, Tim. Hatvanhoz közeli, sovány fickó hosszú, szőke hajjal, kopott farmernadrágban, Ray Ben napszemüvegben, és olyan retkes westernkalapban, amit akkor sem vennék fel, ha fizetne érte. Bemutatkozott, hogy ő Izzy apukája, és előkapta a mobilját, amin lejátszott egy részletet a Netflixen futó egykori dokumentumfilm-sorozatból, ahol a lánya koalákat pesztrálgat. Rögtön el is neveztem a fickót Koala Dundee-nak.

Első utunk a Rocky-öbölhöz vezetett. Idézek az útleírás idevonatkozó részéből: „Gyönyörködjön a hihetetlen kilátásban, és készítsen egy lélegzetelállító fotót Cleveland-öbölről a Rocky Bay kilátóból”. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy félreálltunk az országút egyik kiszélesedésénél, és egy szakaszon, ahol a sziklák miatt nem burjánzott annyira az esőerdő, lefényképezhettük a szürke tengert. Az öbölből konkértan semmi nem látszódott erről a pontról. Amúgy a sziget nem túl nagy, de tényleg szép. Gránitsziklák szabdalta buja növényzet, meredek hegyoldalak, homokos strandok. Leginkább a Seychelles-szigetekre emlékeztet, csak sokkal kevesebb turistával. Ha nem lenne olyan rohadt messze otthonról, akár még két napot el tudnék itt tölteni.
Az országút a sziget déli csücskénél véget ér, onnan még csak gyalogösvény sem vezet a nyugati végekbe. Egy sziklahalom állta utunkat, amik alatt pár métert besétálhattunk. Kíváncsi tekintetekre lettem figyelmes az egyik kőkupac tetején. Egy törpekenguru latolgatta az esélyeket, hogy vajon érdemes-e lemásznia, az emberek közé, egy kis könyörfalatért. Végül mindenki nagy örömére megjelent néhány erszényes, és persze Koala Dundee-nál éppen volt kengurutáp.

Nem sorolom fel a strandokat, amiket végigjártunk, egyik olyan, mint a másik, ráadásul a ramaty idő és a hullámverés miatt még fürdeni sem lehetett a 27 fokos tengerben. Csak a legnagyobbat emelném ki a Horseshoe Bay-en. Itt már üzletsor is van, leginkább kajáldákkal. Kaptunk egy szabad órát, hogy megtömhessük a bendőt. Miután a partmentén végig piknikasztalok sorakoztak az árnyas fák alatt, úgy döntöttünk, hogy egy streetfoodosnál veszünk két fish & chips-et és a tengerparton romantikusan beburkoljuk (kézzel-lábbal). Nem tudom, milyen halból sütötte az indiainak látszó szakács-kiszolgáló-takarító srác, de finom volt. A langyos kólájára már nem tudom ugyanezt mondani.

Ezután jött a fő attrakció, amit a leírásban csak meglepetésnek emlegettek. Kiderült, hogy vezetőnknek van egy telke a Patkó-öböl végén, bent a dzsungelben. Ahogy haladtunk beljebb az eukaliptuszok között, tudatosodott bennem, hogy itt forgatta a Netflix az Izzy koaláinak világa sorozatot. (Magyarországon már nem elérhető, de a Youtube-on találni róla részleteket.) Old timer teherautó, szabadtéri fürdőszoba és konyha mind a hangulatkeltés része. A család természetesen nem itt lakik, hanem bent a faluban, egy úszómedencés házban. Ettől persze még romantikus hely, a kert végében folyó patakot pedig kifejezetten irigyeltem. Ja, hát és majdnem elfelejtettem a lényeget: az egyik eukaliptuszfa tetején ott csücsült Axel, a bazári koala, amit aztán lehet fényképezni vadul. Meg is őrültek a csajok, hogy szelfizhetnek egy ilyen cukisággal egy lépés távolságról.
Néhány perces buszozás után kiderült, hogy Dundee-nak van még egy koalamentő kórháza is, ahol újabb erszényes szőrmókkal találkozhattunk, mindenki legnagyobb megelégedettségére.

A csúcson kell abbahagyni, tartja a mondás, ezért a meghirdetett ötórás programot félórával korábban zártuk. Mivel a mi kompunk délután már csak kétóránként közlekedett, ott kellett csöveznünk több mint egy órát a légkondi és wifi nélküli állomáson, de Kata szerint az erszényesek etetése minden áldozatot megért.

A következő kikötőt vártam leginkább Ausztráliából. Cairns ugyanis a legjobb kiindulópont a Nagy-Korallzátony felfedezésére. A cruise terminál mellett található az a turistaközpont, ahonnan a kisebb hajótársaságok indítják a járataikat a környező szigetekre, ahol aztán búvárkodhatunk kényünkre kedvünkre, vagy akár üvegfenekű csónakokból csodálhatjuk a korallszirtek közt megbúvó színes halakat.
Már az gyanús volt, hogy három nappal ezelőtt összeszedték mindenki útlevelét azzal a szöveggel, hogy a helyi hatóság kívánsága. Nem értettem, mit buzgólkodik a cairnsi szerv, amikor már Sydneyben beléptettek az országba, és azóta nem is hagytuk el Ausztrália felségvizeit, de nem foglalkoztam az itteni bürokratákkal. Aztán hétfő reggel hétkor arra lettem figyelmes, hogy távolodunk a parttól, ahhoz képest, hogy már ki kellett volna kötnünk. Még szerencse, hogy nem foglaltam előre kirándulást, mert most szépen lekésnénk – nyugtattam magam. Ekkor megjelent a révkalauz, és egy kézifékes forduló után, újra a kikötő felé haladtunk. Alig mentünk tíz percet, amikor újabb 180 fokos kanyar következett. Elképzelésem nem volt, mi lehet a parton. Elaludt a személyzet? Bent áll még egy tanker a helyünkön? Végül a hangszórókból megszólalt a kapitány hangja, hogy nagyon sajnálja, de a „mi biztonságunk érdekében” törölni kell a programból a mai kikötést. Ködösített, hogy mi ennek az oka, ezért később a személyzet körében próbáltam informálódni. Az egyik pincér rokona állítólag ott él a városban, és ő tőle hallotta, hogy forgószél várható a környéken, és félő, hogy a hajó és utasai károsodni fog a viharban. Mekkora ótvar egy duma ez, amikor azt meg megengedték, hogy a parttól néhány kilométerre lehorgonyozzunk. (!) Ja, mert nyilván semmi bajunk nem lehet egy tornádó esetén, ha a nyílt vízen veszteglünk, csak a védett kikötőben, ahol húsz karvastagságú kötél feszít a betonrámpához. És akkor mi volt az a cirkusz az útlevelekkel? Leeresztettek egy tender boatot és néhány vállapos tiszt kicsónakázott a partra (gondolom közelről szerették volna látni a „tornádót”), de a helyzet nem változott. Gyakorlatilag álló helyzetben töltöttük az egész napot, ahelyett, hogy sznorkelleztünk volna a zászló- és bohóchalak társaságában. Ellenben a partiőrség egyik fregattja végig ott horgonyzott a közelünkben, hogyha itt is fújna a szél, ők majd jól megmentenek minket.
Német utastársak között elterjedt az a pletyka, hogy a kikötői hatóságok belekötöttek valamilyen igazolás hiányába. Állítólag egy hónapja el kellett volna végeztetni egy hajóalj takarítást, de ez még bénábban hangzik, mint az időjárásra való hivatkozás. Akárhogy is, már nem fogom megtudni, mi volt a valódi ok, hogy nem engedtek kiszállni, minden esetre az országimázsuknak nem tett jót. Nagyon nem. (2026) forrás