ÚTIKRITIKA.HU / Brazília

Brazília a nevét egy brazil nevű fáról kapta (sötét színű, rózsafaszerű). A brazil indián eredetű szó. E fafajta exportját manapság tiltják.
Brazília a világ 5. legnagyobb területű országa. Brazília Dél-Amerika 47 százalékát alkotja. Az ország hossza szárazföldön észak-déli irányban közel 4500 kilométer. Három időzóna is létezik az ország nagy területén belül.
Brazíliának 7500 kilométer hosszú a tengeri partvonala.
Az Amazonas a világ második leghosszabb folyója (az első a Nílus).
Brazília minden dél-amerikai országgal szomszédos Chile és Ecuador kivételével.
Brazília lakossága: 195 millió.A főváros az ország belső részében a 20. század közepe táján megépített Brazíliaváros.
Sao Paulo a legnépesebb brazil város (11 milliós), és van még az országnak 12 olyan városa, aminek egymilliónál nagyobb a lakossága.
A lakosság 54 százaléka (kb. 130 millióan) alapvetően európai származásúak. Többségük portugál, olasz, spanyol, német és kelet-európai bevándorlók leszármazottai.
Brazília az egyetlen latin-amerikai ország, ahol a portugál a hivatalos és egyben a domináns nyelv.
Brazília a világ legnagyobb katolikus közösségének otthona, ahol a lakosság túlnyomó többsége a római katolikus egyházhoz tartozik. Bár a brazil népszámlálások szerint a vallásosság és a templomba járók száma az elmúlt évtizedekben csökkent, még mindig jelentős szerepet játszik az ország kulturális és társadalmi életében. 2024-ben a katolikusok Brazíliában a lakosság körülbelül 50-60%-át teszik ki, a rendszeres templomlátogatók aránya azonban sokkal alacsonyabb, jellemzően 20-30% körül mozog.
A világon Brazíliában lakik a legtöbb olyan törzs, amely a civilizációtól érintetlen körülmények között él.

Fehérpamacsos selyemmajom (Callithrix jacchus) - Elter Karcsi fotója

Időjárás és éghajlat

Brazília éghajlata olyan változatos, hogy szinte mindent megtalálsz benne, amit egy utazó kívánhat. Az ország nagy részét a trópusi és szubtrópusi éghajlat uralja, ami azt jelenti, hogy alapvetően meleg és párás – pont, ahogy egy egzotikus kalandhoz illik. Az Amazonas vidékén például garantáltan nem fogsz fázni: egész évben 25-30 °C közötti hőmérséklet van, és a rengeteg eső miatt mindig buja, zöld a táj. Ez az esőerdő olyan, mintha a világ tüdeje lenne, óriási mennyiségű párával és friss levegővel.

A part menti területek, például Rio de Janeiro környéke szintén trópusi klímájú, így a tengerpart szerelmesei itt akár télen is élvezhetik a strandolást. Míg decembertől februárig tart a nyár, és ilyenkor tombol a hőség, addig a "tél", ami június és augusztus közé esik, inkább csak enyhe hűvösödést hoz, ami persze itt is 20 °C felett marad. Sokat esik ilyenkor is, de Rio azért sosem veszíti el a napfényes hangulatát.

A déli területeken, például São Paulo környékén, már sokkal érezhetőbbek az évszakok. Télen (ami náluk július) az éjszakák akár 10 °C alá is hűlhetnek, így egy könnyű dzseki azért jól jön. De ne aggódj, a nappalok még itt is kellemesek és naposak.

A legérdekesebb helyek közé tartozik a brazíliai Pantanal, a világ legnagyobb mocsárvidéke, ahol az esős évszakban a táj víz alá kerül, és ilyenkor minden olyan, mintha egy hatalmas vízi labirintus lenne. Aztán jön a száraz évszak, és a mocsarak lassan kiszáradnak, ám az állatok itt maradnak: jaguárok, kaimánok és egzotikus madarak.

Északon, mondjuk Fortaleza és környékén, a szavannás, félszáraz klíma dominál. Itt a száraz évszak hoz egyfajta trópusi sivatagi hangulatot, ami teljesen más élményt ad, mint a dzsungel buja zöldje. A szörfösök imádják, hiszen a passzátszelek egész évben tökéletes hullámokat generálnak.

Egyszóval Brazília egy éghajlati kaleidoszkóp, ahol az utazás minden évszakban mást kínál.

Történelem

Brazília történelme tele van kalandokkal, fordulatokkal, és nem kevés drámával, ami olyan, mintha egy történelmi szappanopera epizódjait néznénk. Az egész sztori 1500-ban kezdődik, amikor Pedro Álvares Cabral, portugál felfedező „véletlenül” megérkezett a mai Brazília partjaihoz. Az őslakosok már jó ideje éltek itt saját világukban, de a portugálok gyorsan rájöttek, hogy ez a terület kincset ér. Kezdetben csak brazilfa-kitermelés miatt jártak ide (erről kapta a nevét is az ország), de hamarosan megjelentek az első cukornádültetvények is, és ezzel kezdetét vette a gyarmati időszak.

A cukoripar beindulásával a portugálok rabszolgákat hoztak Afrikából, így Brazília egyfajta három kontinens találkozási pontja lett: európai, afrikai és őslakos kultúrák keveredtek itt, ami mind a mai napig meghatározza az ország kultúráját. Az 1600-as és 1700-as években az arany lázba hozta a portugálokat, és ez új városok alapítását is magával hozta, mint például Minas Gerais, amely még ma is híres történelmi örökségéről.

A 19. században Brazília egyre jobban belefáradt a portugál uralomba, és 1822-ben Pedro herceg – aki amúgy a portugál király fia volt – bejelentette az ország függetlenségét a híres mondattal: „Függetlenség vagy halál!” Így született meg a Brazíliai Császárság, Pedro I-vel az élen. A császárság egészen 1889-ig tartott, amikor katonai puccs során Brazíliát köztársasággá kiáltották ki.

A 20. század elején Brazília gazdasága a kávéültetvényekre épült, és ekkoriban egy sor politikai változás is megkezdődött. Az 1930-as években Getúlio Vargas lépett színre, aki több mint két évtizeden át formálta az ország politikáját, egyfajta populista diktatúrával. Vargas alatt Brazília iparosodni kezdett, és megpróbálta megállni a helyét a globális porondon.

A második világháború után Brazília ismét átalakulásokon ment keresztül, de az 1960-as évek katonai diktatúrája ismét fordulatot hozott. Ekkoriban szigorú politikai elnyomás volt, de ugyanakkor az ország hatalmas infrastrukturális projekteket indított, például ekkor építették a futurisztikus fővárost, Brasíliát is. A 1980-as évek végén a demokrácia visszatért, és Brazília új korszakot kezdett.

A 2000-es években Brazília gazdasága fellendült, főként a mezőgazdasági és nyersanyagkivitelnek köszönhetően. Az ország a BRICS egyik meghatározó tagjává vált, és a 2014-es futball világbajnoksággal, valamint a 2016-os riói olimpiával próbálta megmutatni magát a világnak. De persze a történet nem lenne teljes a politikai botrányok nélkül: az elmúlt évtizedekben korrupciós ügyek sorozata rázta meg az országot, és a társadalmi feszültségek továbbra is jelen vannak.

A legtöbb brazil számára az ország történelmének ez a leglényegesebb vonatkozása: ötször nyerték meg a foci világbajnokságot.

Manapság

2025-ben 1 518 BRL a havi minimálbér, amely aktuális árfolyamon számítva nagyjából 97 000 Ft/hó-nak felel meg

A 18 és 65 év közötti brazil állampolgároknak kötelező a választásokon való részvétel.
Brazíliában nagyon elterjedt az, hogy a családok házimunkára (takarítás, főzés) valakit dolgoztatnak. Ez még az alsó középosztálybeli háztartásokban is gyakran fordul elő.
Érdekes, hogy a brazil otthonokban ritkán látható szőnyegpadló, sőt egyáltalán szőnyeg. A tapétát sem kedvelik. A lakásokban gyakori, hogy van több fürdőszoba is.
A brazil városok utcáin gyakori a koldusok látványa. Érdekes módon náluk egyáltalán nem szégyenletes, ha a kéregető éppenséggel fiatal, ereje teljében lévő.
A brazilok 15 százaléka nem tud se írni, se olvasni. 30 százalékuk úgynevezett funkcionális analfabéta, azaz nem tudja értelmezni, maga számára hasznosítani az általa olvasott szöveget.

,,

Brazíliában több olyan társadalmi jelenséget figyeltem meg, amelyek 2025-ben is élesen jelen vannak, és bizonyos szempontból Magyarországra is emlékeztetnek.

A legszembetűnőbb továbbra is a szinte áthidalhatatlan szakadék a tehetősek és a szegények között, amelyet nagyon gyenge társadalmi mobilitás kísér. Sok városban és településen találni olyan negyedeket, amelyek gyakorlatilag no-go zónának számítanak: főként a legszegényebb rétegek lakják őket, és bár a többség ott is tisztességesen él, akadnak, akik a bűnözésből szerzik meg a mindennapi betevőt – vagy annál is többet.

A politikai vezetés az elmúlt években sem a bűnözést tápláló mélyszegénység felszámolására helyezte a hangsúlyt – például hatékony felzárkóztatási programokkal vagy egy igazságosabb oktatási rendszerrel –, hanem inkább a katonai és rendőri jelenlét erősítésével próbál rendet tartani. Eközben a politikai elit korrupciója is sokakat felháborít, bár kétségtelen, hogy a közelmúltban több nagyszabású vizsgálat zajlott, és számos vezető politikus ellen indult eljárás. Az is előfordult, hogy egy volt államfőt börtönbüntetésre ítéltek – ezen a téren Brazília valóban példát mutathatna más országoknak is.

A populista vezetők a médiát ügyesen használják félelemkeltésre: nem a migrációval, hanem a bűnözéssel riogatnak, felnagyítva a bűneseteket és az „ellenségként” beállított figurákat, miközben a figyelemelterelés mögött sokkal súlyosabb döntéseket hoznak meg a háttérben. Ezek között olyanokat is, amelyek hosszú távon beláthatatlan károkat okoznak – például az esőerdők erőltetett irtása. Úgy tűnik, a szegénységből fakadó bűnözés politikai eszközzé vált, amelynek megvan a maga haszna a hatalom számára.

A társadalmi nemek terén sem sokat változott a helyzet: a nőket még mindig inkább hagyományos szerepek felé terelik, és egy kiváló női szakembernek gyakran nincs akkora tekintélye, mint férfi kollégájának. Több brazil ismerősöm is jelezte, hogy kerültek már olyan szituációba, amikor a férfiak tárgyként, „egy darab hús”-ként tekintettek rájuk, figyelmen kívül hagyva személyiségüket, önálló akaratukat és szakmai céljaikat.

Ez a kép egyszerre árnyalt és kiábrándító: Brazília lenyűgöző ország, de társadalmi ellentmondásai 2025-ben is mélyen beágyazottak, és a hatalom szinte mindig inkább kihasználja, mintsem megoldani próbálja őket.

Gazdaság

Brazíliáé a világ kávétermelésének egynegyede. Brazília a világ legnagyobb cukortermelője és cukorfogyasztója.

Brazíliát járva elgondolkodtató volt látni, hogy a gazdasági fellendülés milyen gyorsan változtatta meg egyes emberek hozzáállását. Az újonnan meggazdagodó brazil középosztály körében időnként érzékelhető egyfajta újgazdag viselkedés, ami sokak számára nem idegen jelenség. Természetesen nem mindenkit érint, de a tendencia tagadhatatlanul létezik. Ahogy korábban az újgazdag oroszok, kínaiak, vagy még régebben az amerikaiak esetében, itt is úgy tűnik, hogy a fogyasztás önmagában is státuszszimbólummá vált. Az ár-érték arány sokszor másodlagos, a hangsúly inkább a látványos költekezésen van.

A média jelentős szerepet játszik abban, hogy erősíti az önbizalmat és a jövőbe vetett hitet, miközben a hitelek könnyű elérhetősége sokakat ösztönöz olyan kiadásokra, amelyeket talán később nehéz lesz fenntartani. Például a hosszú távú részletfizetéssel megvásárolt háztartási gépek vagy járművek mára mindennapossá váltak.

A helyiek optimizmusa és életöröme azonban figyelemre méltó, még a kihívások közepette is. Remélhetőleg, ha valamikor változás áll be a gazdasági helyzetükben, ezt a pozitív hozzáállást továbbra is megőrzik, és megtalálják az örömöt az élet kisebb dolgaiban is, ahogy azt korábban is tették. (2024)

Brazília ma is a világ egyik legnagyobb gazdasága, jelenleg a 9. helyen áll a globális rangsorban, gazdasági ereje ellenére azonban nem bővelkedik nemzetközileg ismert márkákban. A Burger King továbbra is brazil kézben van, mivel a 3G Capital nevű vállalat tulajdonolja, de ezt sokan nem tartják "valódi" brazil márkának. Az Interbrand legutóbbi elemzése szerint Brazília legerősebb márkái között szerepel a Havaianas, amely a világ minden táján népszerű papucsairól ismert. Emellett a Natura kozmetikai márka is kiemelkedik, amely fenntarthatósági törekvéseivel globális figyelmet vívott ki magának. Az Itaú Unibanco, Latin-Amerika egyik legnagyobb pénzintézete, szintén Brazília ikonikus vállalatai közé tartozik. Érdekes módon a brazil agrárszektor is kezd márkaként megjelenni, különösen a hús- és szójatermékek exportján keresztül. Ezek a márkák azt mutatják, hogy Brazília gazdasági ereje fokozatosan kulturális és vállalati téren is egyre jobban érvényesül.

Magyarország és Brazília egyaránt a gazdag és a szegény világ határmezsgyéjén mozog, ám a különbség az, hogy míg mi inkább megrekedtünk a saját belső tehetetlenségünk miatt, addig Brazília az elmúlt évtizedekben dinamikusan fejlődött, és sorra hagyta le a térség és a világ országait. Ma már a világ nyolcadik legnagyobb gazdaságának számít, óriási belső erőforrásokra támaszkodva: jelentős olaj- és földgázkészletekkel, a bolygó legnagyobb édesvíz-vagyonával, tetemes devizatartalékokkal, és Kína egyik legfontosabb kereskedelmi partnerének szerepében. A 2020-as évek válságai Brazíliát is elérték, de nem olyan mértékben, mint a fejlett nyugati világot. 2025-ben a gazdaság bővülése mérséklődött ugyan, de még mindig 2–2,5% körüli növekedést jeleznek előre, miközben Európa több országában stagnálás vagy minimális emelkedés a jellemző.
A számok mögött azonban egy rendkívül sokarcú ország rajzolódik ki. São Paulo ma felhőkarcolóinak erdejével, a forgalomban cikázó sportkocsikkal és az égen szálló helikopterekkel olyan látványt nyújt, mintha bármelyik globális metropoliszban járnánk. Az üzleti negyedekben banki alkalmazottak és mérnökök milliói áramlanak minden nap a pilóta nélküli metrók szerelvényeibe, este pedig divatbemutatók, filmfesztiválok vagy gasztronómiai rendezvények követik egymást. A társadalom bizonyos részein a kulturális, etnikai és szexuális nyitottság olyan szintre jutott, amely sokak szerint vetekszik a nagy nyugat-európai városok légkörével.

A változás nem egyik napról a másikra történt: nagyjából húsz év alatt mintegy negyvenmillió embert sikerült kiemelni a mélyszegénységből, és létrejött egy erősödő középosztály. Ez a réteg lett a fogyasztói társadalom motorja, amely Brazíliában korábban nem létezett ilyen formában. Megjelent az igény a márkás termékekre, a globális trendekhez való kapcsolódásra, bár mindez jóval visszafogottabb, mint amit Európában megszoktunk. A brazil hétköznapi ember többsége ma sem hivalkodó: egyszerűen öltözködik, ritkán visel feltűnő ékszereket vagy órákat, és kevésbé jellemző a drága autók fitogtatása. Hiányzik az a fajta „nagyzolás”, amit Közép-Európában oly gyakran látni.

Brazília arca tehát átalakult: a szerény hétköznapok és a globális nagyvárosi pezsgés különös egyvelege jellemzi. Egy ország, amely egyszerre őrzi hagyományos közvetlenségét és törekszik arra, hogy egyre erősebb szereplőként jelenjen meg a világ színpadán.

A beszélgetőtársam sok érdekességet mesélt a favelákról – ezekről már én is írtam korábban. Például Rocinha esetéről, amelyet az utóbbi években ismét hivatalosan is „visszacsatoltak” Rio városához. A rendőrség szimbolikusan zászlót tűzött ki, amikor átvették az ellenőrzést a favela felett. Ez nem kis dolog, hiszen Rocinha a legnagyobb brazíliai nyomornegyed, lakosságát hivatalosan 150 ezer főre becsülik, de sokan úgy vélik, valójában akár 250–300 ezren is élhetnek itt. Pontos számot nehéz mondani, mivel a favelák nagy részében nincsenek rendes utcák és utcanevek, így a lakóknak hivatalos címük sincs. Ez a munkavállalástól kezdve számos más területen megnehezíti az életüket.
Rocinha hosszú időn át a legveszélyesebb favelák közé tartozott: drogkereskedelem és fegyverüzlet uralta a mindennapokat. Néhány éve azonban letartóztatták az egyik legismertebb helyi drogbárót, akit mindenki csak a becenevén, „Nem”-ként ismert, valamint sok társát is. A hatóságok így visszaszerezték a terület feletti irányítást – legalábbis részben. A gond az, hogy a rendőrség képtelen olyan totális kontrollt gyakorolni, mint a kartellek vezetői korábban. „Nem” ugyanis, akit sokan a Keresztapához hasonlítottak, minden ügyben döntő szerepet játszott, a háztartási vitáktól a közbiztonságig. Az emberek furcsa módon szerették és bíztak benne, mert az ő uralma alatt – a bandaháborúkat leszámítva – béke volt a favelán belül. Nem engedték meg a lopásokat vagy kisebb bűncselekményeket: aki ilyet elkövetett, súlyos megtorlásra számíthatott, gyakran végzetesre.

A rendőrségi beavatkozás paradox módon sokak számára inkább bizonytalanságot hozott. A bűnözés apró formái, amelyek korábban elfojtva maradtak, most elszaporodtak: lopások, betörések jelentek meg, miközben sok kis bolt is bezárt, amelyek működését közvetve a drogkereskedelem finanszírozta. Sokan úgy érzik, a „pacifikációval” rosszabbul jártak, mint korábban, főleg, hogy a rendőrség soraiban is jelen van a korrupció – így most nekik is fizetni kell, ha nyugodtan akarnak élni.

Bár a hivatalos narratíva szerint Rocinha és több más favela biztonságosabb lett, a helyiek mindennapjai 2025-ben is tele vannak ellentmondásokkal: a bűnbandák befolyása meggyengült ugyan, de a rend fenntartása törékeny, és az állam jelenléte sokszor inkább kényszerű, mint valóban hatékony.

A favelát, ahol dolgoztunk, kissé ironikusan Futuro Melhornak – vagyis „Szebb jövőnek” – keresztelték el az alapítók. Egyre inkább úgy érzem, hogy itt valóságos sportot űznek abból, hogy minél megtévesztőbb neveket adjanak ezeknek a nyomortelepeknek: találkoztam már olyan elnevezésekkel is, mint „Isten Városa” vagy „Paradicsom Város”. A szállásunk a helyi iskola egyik üres termében volt, a csupasz csempén, amit egy hálózsák próbált kényelmesebbé tenni. Az első munkanap után azonban már ez is bőven elégnek bizonyult – elaludtunk, mielőtt a fejünk a földre ért volna.

Az éjszakai pihenésből persze nem sok jutott: az első hajnalon háromig tartott a felkészítő eligazítás, amelyben arról hallottunk, mi vár ránk a következő napokban, és általában milyen a brazil valóság, ha a nyomorról beszélünk. Fél hatkor ébresztő. Az alig két és fél órás alvásidőt sem könnyítette meg a távolban dübörgő baile funk-buli, amelynek zajai és sikolyai folyamatosan betörtek az ablakon.

Az eligazításon számokkal is szembesítettek: Latin-Amerikában ma is körülbelül 180–190 millió ember él a létminimum alatt, ebből Brazíliában mintegy 27–28 millióan. Közülük körülbelül a fele, nagyjából 13–14 millió ember, napi 3 realból – azaz kb. 200–220 forintból – vagy még kevesebből próbál megélni. Az ország területének több mint ötödében a mai napig nincs vezetékes víz, csatorna vagy áram. És bármennyire lesújtóak ezek a számok, a helyzet még így is óriási előrelépés: húsz évvel ezelőtt több mint 70 millió brazil élt a szegénységi küszöb alatt.

A favelákban túlnyomórészt szegény, de tisztességes emberek élnek, akik hétről hétre próbálnak kijönni szerény keresetükből. Ahol azonban ennyire mély a szegénység, ott óhatatlanul megjelenik a bűnözés is. Brazília hírhedtsége a sok fegyveres rablás miatt részben innen ered: ezeket rendszerint favela-lakók követik el. Fontos azonban látni, hogy a bűnözésből élők csupán kis töredékét adják a közösségnek – ám ha egy több tízezres nyomornegyedben akár csak 5% is a bűn útjára lép, az már elegendő ahhoz, hogy káoszt és félelmet keltsen, különösen, ha fegyverhez is hozzájutnak.

A helyzet favelánként nagyon különböző: van, ahol a bűnbandák uralják a mindennapokat, máshol a hivatalos rendvédelmi erők igyekeznek fenntartani a kontrollt. Az előbbi esetben „nem pacifikált”, az utóbbiban „pacifikált” faveláról beszélnek. Az átlagember számára azonban mindez alig számít: aki nem ott él, annak a legbiztonságosabb döntés, ha messziről elkerüli ezeket a negyedeket. 2025-ben is érvényes, hogy egy kívülállónak vagy turistának csak komoly kockázat árán lehet dolga a favelák világával – és ha az élete kedves, inkább nem teszi be oda a lábát.

A brazil strandok mindenki számára ingyenesek, és talán éppen ezért különlegesek: gazdag és szegény egyaránt helyet talál rajtuk, mert a praia mindenkit befogad. Ez az a kikapcsolódási forma, amelyet a legszegényebbek is megengedhetnek maguknak – legfeljebb el kell jutniuk odáig a gyakran távoli favelákból. Ilyenkor előkerül a telepakolt hűtőtáska, és a hullámok, a napfény meg a színes forgatag közepette ők is átadhatják magukat az élet apró örömeinek.

A tengerpart különleges tere Brazíliában: itt valóban egymás mellett pihen a jólétben élő és a nélkülöző, ami máshol szinte elképzelhetetlen, hiszen a városrészek általában élesen elválnak egymástól anyagi helyzet szerint. Egy brazil barátom egyszer azt mondta, hogy a strand az egyetlen hely az országban, ahol a demokrácia valóban kézzelfogható. És ahogy 2025-ben végignéztem a Rio-i Copacabana vagy az Ipanema homokján fekvő sokszínű tömegen, teljesen igazat kellett adnom neki.

Őrzés, gondoskodás, önkiszolgálás

Rengeteg brazil dolgozik különféle kisebb felügyelői munkakörben. Minden tisztességes házban ül egy portás. Bolt elképzelhetetlen biztonsági őr nélkül. Ha netán az őr valamilyen okból nem tud munkába állni, az nagy baj – így egy ismerősömnek két órán át kellett biztonsági őrt játszania a felesége boltja előtt (én pedig egy darabig ott álltam mellette társaságnak). A Krisztus Megváltóhoz vezető kisvonatnál legalább hat ember felügyelte a sort, és úgy éreztem, mintha egy hatalmas emberi nyáj része lennék, amelyet szelíd kézzel kell a megfelelő irányba terelni. Egy önkiszolgáló étkezde kijáratánál pedig külön ember állhat, akinek át kell adni a kis cédulát, amellyel igazolod, hogy kifizetted az ebédet.

Amikor megosztottam a benyomásaimat brazil barátommal, ő Indro Montanellit idézte, aki szerint Mussolini zsenialitása abban rejlett, hogy minden olasznak adott egy darabka hatalmat és jogot annak visszaélésére. Lehet, hogy így van – de én Brazíliában visszaélésekkel nem találkoztam. Minden felügyelő barátságos, mosolygós, és készségesen segít – persze amennyire a portugál nyelvtudásod engedi.

Sehol máshol nem tapasztaltam ennyi törődést az emberekkel. Az Inhotim hatalmas parkjában például ingyenes kisbuszok járnak, amelyek bárkit elvisznek, akinek szüksége van rá. Velem egy helyi asszony volt, aki bottal járt – őt (és engem is, mint kísérőt) egy teljes órán keresztül ingyen fuvarozták. Amikor pedig a városi ásványtani múzeumba érkeztünk, és elfáradt, egyszerűen kért egy tolószéket.

Ráadásul az egész rendszer úgy van felépítve, hogy a lehető legkényelmesebb legyen az ember számára. A Krisztus-szoborhoz vezető sorban rögtön közölték, hogy körülbelül egyórás a várakozás, és választhatok: vagy végigállom, vagy visszajövök egy óra múlva, és akkor sor nélkül feljutok. Az önkiszolgáló étkezdében pedig csak evés után fizetsz – hiszen nem illik megváratni valakit teli tányérral a kezében, mert kihűl az étel.

Meg kell mondani, hogy a sok felügyelő jelenléte ellenére Brazíliában rengeteg jól működő önkiszolgáló szolgáltatás van. Kifejezetten kényelmes önkiszolgáló mosodák. Ízletes és praktikus önkiszolgáló étkezdék. És ami különösen elbűvölt – önkiszolgáló fagyizók. Európában kiválaszthatjuk, milyen fagylaltot kérünk – de hogy mekkora gombócot kapunk, azt az eladó dönti el. Brazíliában viszont az ember szabadon összeválogathatja a legkülönfélébb fagyikat, akár másfél tucat ízből, mindegyikből csak fél teáskanálnyit, és szerintem ez a rendszer százszor jobb.

Szolgáltatások terén Brazília általában is lenyűgöző. Rio de Janeiro például az egyetlen olyan város a világon, amelyet ismerek, ahol este 11-kor is vehetsz finom, ropogós héjú, friss kenyeret. És ott még javítani is tudnak dolgokat. Belo Horizontéban két törött szemüvegből két új párat csináltak nekem, méghozzá olcsón. Szóval, ha valakinek szemüveget kell javíttatnia, szívesen adok címet. (2025)

A brazilokról

A brazilok imádnak beszélni és jellemzően be sem áll a szájuk.
A brazilok notórius késők, azaz soha nem jelennek meg a megbeszélt időben. Ha valakivel ott egy időpontot megbeszélünk találkozásra, akár 2-3 óra késésére is számíthatunk. Még a tévéhíradók és a sorozatok is 10-15 perccel később kezdődnek, mint az a programban hivatalosan áll.
A brazilok imádják a gumiszandált ("vietnami papucsot"). Étterembe, szórakozóhelyekre is minden további nélkül abba mennek. Az ott nem számít strandviseletnek.
A brazil férfiak számára az ideális program otthon focimeccset nézni barátokkal és közben sört inni. Náluk a tévétársaságok soha nem időzítenek egy időre fontos focimeccseket és TV sorozatok sugárzását. Mindkettő roppant fontos nekik és nem akarják az embereket fájó döntéshelyzetbe taszítani.
A braziloknak a karácsony a legnagyobb ünnep, az újév, a szilveszter nekik nem annyira nagy ügy.

A brazilokról korábban azt gondoltam, hogy legalább annyira hedonisták, mint az olaszok, a magyarok vagy éppen a portugálok. De hamar kiderült, hogy nem egészen így van. Először is: alig dohányoznak. Ez nekem személyesen is sokat segített a leszokásban, hiszen nemcsak hogy nincs kivel rágyújtani, de még furcsán is néznek rád, ha cigarettázol. A másik meglepetés az volt, hogy nem isznak túlzásba vitt módon. Összehasonlításképp: Magyarországon az egy főre jutó éves tiszta alkoholfogyasztás meghaladja a 16 litert, ami a világ élmezőnyébe sorol minket. Brazíliában ez az adat 9 liter körül mozog. Természetesen ott is fogy a sör és a híres caipirinha, de a hétköznapok része nem a lerészegedés.

Ami viszont sokkolóbb kép: Brazília a világ második legnagyobb kokainfogyasztója. A droghasználat szélesebb körben van jelen, mint az alkohollal való visszaélés.

A kommunikáció terén is érdekes tapasztalataim voltak. Angolul kevesen beszélnek, de ami igazán meglepett, az a hozzáállásuk: nemhogy elutasítóak lennének, inkább szégyellik, ha nem megy jól a nyelv. Gyakran szabadkoznak, és megígérik, hogy majd megtanulják, hogy beszélhessenek veled. Ez a fajta önkritikus nyitottság nagyon más, mint amit például Olaszországban vagy főleg Franciaországban tapasztaltam. Nem az idegentől várják, hogy alkalmazkodjon, hanem magukban keresik a hiányosságot – és ez bizony szimpatikus vonás.

Őszintén szólva engem nem nyűgözött le különösebben a brazil nők szépsége – szerintem a magyar nők szebbek. Ami viszont azonnal szembetűnt: a brazil nők rendkívül nőiesek. Nagyon adnak magukra, ápoltak, csinosak, és akikkel eddig találkoztam, szinte kivétel nélkül kedvesek és közvetlenek voltak. Nem olyan távolságtartóak, mint az olasz nők – ettől tartottam kicsit, de alaptalanul.

És hogy egy sztereotípiát megerősítsek: tényleg sok brazil nőnek kerek a feneke – persze nem mindenkinek, de elég gyakran feltűnik. Érdekes divat a fogszabályzó is: a munkahelyen szinte minden második ember hordott. Feltűnt az is, hogy az idősebb – és valószínűleg jómódú – hölgyek mennyire elegánsan, ízlésesen öltözködnek, és ugyanez igaz a férfiakra is, akik jól tartják magukat.

A köztereken gyakran látni kifejezetten időseknek szánt kültéri erősítő- és nyújtóeszközöket, afféle szabadtéri konditermeket, ahol sok idős ember sportol: bicikliznek, futnak vagy tornáznak. Ez kifejezetten szimpatikus benyomást keltett.

Persze a társadalom másik oldala is látszik: van egy nagyon igénytelen, közönséges réteg, amelynek megjelenése sokszor lehangoló. Olyan szintű elhanyagoltságot tapasztaltam, hogy még a magyarországi „6-os út hölgyei” is megirigyelnék – nem kizárt, hogy közülük többen valóban prostituáltak voltak.

Kevés olyan nemzetet ismerek, amelyről ennyire pozitívan szólnának a sztereotípiák, mint a brazilokról: kedvesek, nyitottak, életigenlők, jól táncolnak, szenvedélyes szeretők – és így tovább. Ráadásul ritka, hogy a sztereotípiák ennyire igaznak bizonyuljanak: szinte minden, amit róluk hallani, tényleg megállja a helyét. Talán csak a veszélyességüket szokás eltúlozni kissé, de Brazíliában valóban érvényes, hogy jobb félni, mint megijedni.
Most azonban nem ezekről a mindenki által ismert, többnyire pozitív tulajdonságokról szeretnék beszélni, hanem a brazilok kevésbé szimpatikus oldaláról, amelyekkel a hétköznapok során szembesültem.

Az egyik ilyen furcsaság talán a túláradó muzikalitásukból fakad – vagy inkább valami enyhe mániára emlékeztet: folyamatosan zajt kell kelteniük. Ha nem fütyörésznek, akkor a kulcscsomójukat rázogatják, vagy valami más ritmust kopogtatnak. Ez önmagában még akár szórakoztató is lehetne, de amikor párosul a másik idegőrlő tulajdonságukkal, a hihetetlen lassúsággal, az ember türelme könnyen elpattan. Például amikor a boltban a pénztáros negyven perce képtelen lehúzni egy nyomorult tonhalkonzervet, miközben a sor egyre csak vár, mögötted pedig valaki hamisan fütyörész a füledbe, mit sem törődve azzal, hogy mindenki más épp a megfojtásán gondolkodik – na, olyankor tényleg görcsbe rándul az ember agya.

Amiért sosem leszek brazil:

Bár nem vagyok a pontosság bajnoka, de azért ennyit nem szeretek késni. Várni meg pláne nem.

Nem tudok táncolni.

Nem nézek szappanoperát, mert idegesít.

Kifújom az orrom, nem befele szívom, ahogy sokan még a nők közül is teszik. szexi.

Nem csulázok az utcán. Régen amúgy tilos volt (még egy elnök muhahaha), visszahozhatnák ezt a törvényt. Szemetelni sem szoktam.

50 faktoros krém mellett is simán, bármikor le tudok égni. Ha lebarnulok, az meg tart vagy egy hétig.

Nem tudok olyan feneket növeszteni sose, mint a brazil csajoké.

Ha megígérek valamit, szeretem megtartani a szavam. Mondjuk lehet, hogy a brazilok is szeretnék, csak valahogy nem mindig jön össze nekik.

Nem szeretek sorba állni (lehet, hogy ők sem, mégis úgy tűnik, jobban viselik, mint mondjuk mi, magyarok, és akkor is sorakoznak, amikor nem lenne muszáj)

Nem vagyok akkora hús-fan, mint ők, és csakis bem passado (vagyis jól átsütve) vagyok hajlandó bármit megenni (amúgy jó tudni, a mal passado a véres, az ao ponto meg a közepesen átsütött, a legtöbben így szeretik).

Nem utálom az argentinokat, meg a többi latin-amerikai országot sem. A brazilok sem gyűlölködnek, de az általános ellenszenv megvan, meg a kötelező ugratások, sztereotipizálás, poénkodás. Tény, hogy inkább vicces, mint véresen komoly ez az ellentét. Ideillő aktuális poén az új pápával kapcsolatban: rendben, a Pápa argentin, de Isten brazil! :P

forrás

A braziloknak van egy egészen sajátos hanglejtésük, ami számomra sokszor furcsa, sőt idegesítő. Leginkább a nőknél figyeltem meg, de férfiaknál is hallottam már – és az talán még zavaróbb. Amikor belelendülnek a magyarázatba, egy elképesztően magas, szinte sipító hangszínre váltanak. Olyan, mintha két regiszterük lenne: a normális és ez a túlzóan éles, irracionális hang.

Bár az olaszokat gesztikulálásban nem könnyű túlszárnyalni, a brazilok is egész széles repertoárral rendelkeznek, ha hadonászásról és kézmozdulatokról van szó. Sokszor szinte színpadias a kommunikációjuk.

Ami viszont kedves szokásuk, hogy a köszönés helyett szinte mindig a hogyléted felől érdeklődnek. Bemutatkozásnál is az első kérdés: „Tudo bem?” – vagyis „Minden rendben?”. És a válasz nem is igazán számít, inkább csak udvariassági formula. Úgy tűnik, ez az egyik leggyakrabban ismételt kifejezés Brazíliában: ha belépsz egy boltba, „tudo bem” fogad, ha felhívsz valakit telefonon, ezzel indít, de még e-mailben is ezzel kezdik a sort.

A braziloknak két szenvedélyük van, ha kikapcsolódásról van szó: a strandolás és a grillezés – vagy ahogy ők mondják, a churrasco. A legnagyobb öröm pedig akkor éri őket, ha a kettőt össze is tudják kötni: grillezni a strandon, a család és a barátok körében. Munkaszüneti napokon – legyen szó akár nemzeti ünnepről, akár halottak napjáról – ha az idő szép, a tengerparti városok lakói biztosan útra kelnek a homokos partok felé. Hosszú hétvégéken vagy nyaraláskor az óceánparti üdülőhelyek a legnépszerűbb célpontok.
Van, aki a nagyvárosokhoz közelebb eső, nyüzsgő és zsúfoltabb strandokat választja, mások viszont az eldugottabb, csendesebb, érintetlen természeti környezetet keresik. Ezek a „praias tranquilas, preservadas” sokszor csak dzsungelen át vezető ösvényeken érhetők el, de épp ettől különlegesek. A strandok azonban Brazíliában nem feltétlenül a fürdésről szólnak: sokkal inkább a közös együttlétekről, a sportolásról, a finom italokról, a szelfikről és úgy általában az élet élvezetéről. És ami mindennél fontosabb: a belépés mindenki számára ingyenes.

Érdekes módon Brazíliában a „szép város” fogalma is más, mint Európában. Ha egy brazil azt mondja egy településre, hogy „muito bonita”, az nem feltétlenül az építészeti örökségre vagy a múzeumokra vonatkozik. Sokkal inkább arra, hogy a város gyönyörű fekvésű: hogy a strandok vonzóak, és a távolban pára mögül kékellő hegyek rajzolják a horizontot.

Sokszor szeretném Brazíliát a maga pozitív oldaláról látni, de épp a brazilok azok, akik ezt nem engedik. Mintha kötelességüknek éreznék, hogy minden áron meggyőzzenek: itt semmi sem jó, soha nem is volt, és talán nem is lesz. Amikor dicsérem az országukat, azonnal cáfolni próbálnak, és nem hagyják, hogy saját véleményem alakuljon ki arról, amit látok és tapasztalok.
Értem persze, hogy sokan mérgesek, csalódottak és fáradtak, és ezt minden adandó alkalommal kimutatják. De közben hajlamosak elfelejteni, hogy a nagy kulturális és társadalmi változások nem egyik napról a másikra történnek. Kis lépésekkel is lehetne haladni előre – még a politikai korrupció teljes felszámolása előtt is.

Különösen ellentmondásos látvány, amikor azok, akik egyik nap keserűen szidják az országot, panaszkodnak a kulturálatlanságra és a közmorál hiányára, másnap gond nélkül rácsúsznak az autóval a zebrán babakocsit toló anyuka lábára. Vagy ügyintézéskor a kiskapukat keresik természetes reflexként, a szabályok tiszteletben tartása helyett. Vagy éppen háromszoros árat számítanak fel egy üzletben, pusztán nyerészkedésből, nem pedig azért, mert a piac így alakította az árakat.

Hiszen végső soron mindenki maga alakítja az országot: a viselkedéseddel, a mintával, amit a gyerekeidnek mutatsz. És mégis, pont azoktól hallom a leggyakrabban, mennyire rossz itt élni, akik a mindennapjaikban maguk is újra és újra hozzájárulnak ahhoz, hogy a helyzet ne változzon.

Mit csinálnak a brazilok a strandon? Először is isznak – kókuszvizet, hideg cukornádlevet (caldo de cana), sört, caipirinhát, de olykor pezsgőt vagy matét is. A homokban heverésznek vagy teljes erőbedobással sportolnak: futballoznak, strandröplabdáznak, sokan pedig szenvedélyesen szörföznek. A zene mindig jelen van, és nem ritka a rögtönzött grillparti sem, a bőséges húsmennyiséggel járó churrasco. Félreesőbb részeken a fűszag is megcsapja az ember orrát.

A part mentén élők számára természetes, hogy a család együtt vonul ki a strandra, amikor idejük engedi – szinte minden családi ünneplés ide szerveződik. Ugyanez igaz a baráti találkozókra is: legalább olyan gyakori helyszín a strand, mint máshol egy kávézó vagy étterem. Nemzeti ünnepeken, ha szép az idő, szinte reflexszerű, hogy mindenki a tengerparton köt ki. És persze amikor nyaralásról van szó, elsődleges szempont, hogy az úti cél gyönyörű partokkal kecsegtessen.

Ja, és persze néha azért a vízbe is bemennek egy fürdésre. De érdekes módon ez korántsem kötelező eleme a brazil strandélménynek – sokaknak elég maga a közeg, a társaság és az élet élvezete.

Turista etikett

A brazilok mindig szeretnek elégedettnek mutatkozni. Folyton felteszik egymásnak a kérdést: Hogy vagy (Tudo bem? ejtsd tudu beny?) és a válasz nem lehet más, mint az, hogy tudo, azaz (nem szó szerint) pompásan. Turistaként is érdemes igazodni ehhez a szokáshoz, a magyar legalább megtapasztalja, hogy nem kell folyton és kötelezően panaszkodni, siránkozni.

Hivatalosan csak 18 éven felülieket engedélyezett alkohollal kiszolgálni, de ezt a törvényt nem tartják be szigorúan.

Brazíliában szokásos a hosszabb ieig tartó kézfogás,a mit erős szemkontaktussal illik kísérni. Ez vonatkozik búcsúzáskor az elköszönésre is.

A brazil kultúra különleges jellemzője a nyugodt, türelmes hozzáállás az élet minden területén. A helyiek számára természetes, hogy minden helyzetet higgadtan és mosollyal az arcukon kezelnek, ami gyakran meglepi a más kultúrákból érkező, pörgősebb tempóhoz szokott embereket. A brazilok életfelfogásában a stressz és a sürgetés szinte ismeretlen fogalmak, helyette a "deixa a vida me levar" (hagyd, hogy az élet sodorjon) szemlélet uralkodik. Ha valaki mégis feszült vagy ideges viselkedést mutat, azt őszinte aggodalommal és empátiával fogadják, hiszen számukra érthetetlen, miért kellene bárkinek is ilyen negatív érzésekkel küzdenie. A konfliktuskezelésük jellegzetes módja, hogy a feszültséget azonnal oldani próbálják, gyakran egy csésze kávé vagy egy baráti beszélgetés felajánlásával. Ez a megközelítés mélyen gyökerezik a brazil társadalomban, ahol az emberi kapcsolatok és a kellemes légkör megteremtése mindig elsőbbséget élvez a hatékonysággal vagy a szigorú időbeosztással szemben. A brazil emberek természetes kedvessége és konfliktuskerülő magatartása sok kultúrának példát mutathat a stresszmentesebb életmód kialakításában.

Többször is megesett már velem a buszon, hogy amikor nem volt ülőhelyem, a mellettem ülők felajánlották: tegyem nyugodtan az ölükbe a táskámat. Mindig kedvesen visszautasítottam, de maga a gesztus annyira figyelmes és emberi volt, hogy jó érzéssel töltött el. Ez a fajta apró kedvesség sokat elmond a brazilok közvetlenségéről és arról, mennyire természetes számukra a másikra való odafigyelés.

Sokan talán meglepődnek azon, hogy Brazíliában – ahol a híresen kerek hátsók kultusza szinte része a nemzeti identitásnak – a mellekhez egészen másképp viszonyulnak. A monokini, vagyis a topless napozás itt nem elfogadott, sőt törvénybe ütközik. Aki nyilvánosan teljesen felfedi a mellét, az komoly pénzbírságra számíthat, sőt akár három év börtönbüntetést is kockáztat. 2025-ben ez a szabály továbbra is érvényben van, és jól mutatja, mennyire sajátos és ellentmondásos a brazil strandkultúra: miközben a test egyes részeit látványosan ünneplik, más vonatkozásokban szigorú társadalmi és jogi korlátok húzódnak.

Gasztronómia

Ennivalók

A salgadók lényegében a brazil snackek, a helyi gasztropiramis legalján helyezkednek el – nagyjából ott, ahol nálunk a pogácsa, más latin-amerikai országokban pedig az empanada. Többnyire valamilyen kétes eredetű húsos masszával töltik őket, és sok közülük valóban gyanúsnak tűnik – bár én személy szerint sosem lettem rosszul tőlük. Mindenütt megtalálhatók, de leginkább az országutak menti lepattant talponállókban vagy a hajnalig nyitva tartó neonfényes gyorsétkezdékben jellemzőek, ahová részegen betér az ember.
Két különösen népszerű salgado emelkedik ki a tömegből. Az egyik a pão de queijo, ami gyakorlatilag egy sajtos pogácsa – azzal a különbséggel, hogy a sajt nem a tetején van, hanem a tésztájába sütve. A másik a coxinha, egy nagy csepp alakú krokett, amelynek belsejében csirkés töltelék van, sokszor krémes Catupiry sajttal gazdagítva.

Ha jól sikerül kifogni, a salgadók kifejezetten finomak tudnak lenni. Az általános élmény azonban inkább az, hogy az ember egy öt napja a vitrinben száradó, fáradt olajban ázó borzalmat kap. Ez már kevésbé vonzó. Ráadásul elképesztően kalóriadúsak: néhány falat is olyan energiatömeget sűrít magába, mintha dúsított uránt enne az ember. Nem véletlen, hogy a legtöbben csípős szósszal, pimentával öntik nyakon – egyszerre ad ízt és egy kis biztonságérzetet is, mintha fertőtlenítené a kérdéses tartalmat.

Innivalók

A két legelterjedtebb üdítőital a Coca Cola és a Guarana. A brazílok imádják a kávét és engedik, hogy a gyerekeik egész kiskoruktól kezdve azt fogyasszák. Az alkohol terén a sör és a cachaca a fő nyertes. A cachaca (ejtsd kasasza) erjesztett cukornádból készített párlat. A világhíres caipirinha koktét cacacha-ból, cukorból és lime-ból készítik.

Az egyik legfinomabb italuk a suco. A suco valójában egy frissen turmixolt gyümölcsital. Készülhet bármelyik idénygyümölcsből, érdemes a pultnál egyszerűen rámutatni. Bedobálják egy turmixba, jegyet, cukrot vagy szirupot tesznek hozzá és alaposan összeturmixolják. Isteni. Egészségügyi okokból érdemes odafigyelni, hogy zacskós jégből készüljön.

Az egyik legtipikusabb brazil fogás a feijoada, amit leginkább úgy lehetne leírni, mintha egy sólet és egy „bármi mehet bele” elv alapján készülő pörkölt szerelemgyereke lenne. A kondérba ugyanis tényleg minden belekerülhet: köröm, orr, ajkak – amit csak elbír a hentesasztal. Egyszer ettem olyan feijoadát, ahol – afféle dekorációként – még egy disznófül is ott figyelt a tányér szélén.

Mindezek ellenére a feijoada igazán ízletes, csak kell hozzá egy adag nyitottság. Persze az sem mindegy, hol kóstolja az ember. Egy jobb étteremben általában kihagyják belőle az állat kevésbé étvágygerjesztő részeit, míg egy favela kifőzdéjében pont ezek dominálnak. Maga az étel egy sűrű, feketébe hajló, babos-húsos raguként érkezik az asztalra, amelynek illata már messziről betölti a teret. Egy fél liter ebből a tartalmas főzetből elég lenne ahhoz, hogy egy gőzmozdonyt oda-vissza eljuttasson Grazig.

A feijoada mellé mindig érkezik egy sor köret: rendszerint rizs, sült krumpli, a helyi gyökérzöldség, a mandioca, valamint többféle saláta. Egy kiadós adag után az ember biztos lehet benne, hogy a következő két-három órában semmilyen komoly fizikai vagy szellemi tevékenységre nem lesz alkalmas. Ilyenkor nem marad más, csak a jóllakottságtól elnehezült, mantra-szerű szuszogás – a feijoada után járó „kötelező pihenő”.

A brazil foci

Nálunk a mohácsi vész a nemzeti tragédia, Brazíliában a 2014-es VB Németország-Brazília 7:1, az a nemzeti tragédia...

Ha futballról van szó, a brazilok valóban mániákusak. Carlos például biztosan az, de amennyire láttam, szinte mindenki szoros figyelemmel követi a mérkőzéseket – elsősorban a brazil bajnokságot. És tényleg van benne valami! Nem úgy működik, mint néhány európai ligában – például a spanyolban –, ahol két nagycsapat osztozik évről évre a trófeán. Itt a tabella hetente változik, sokszor teljesen irreális eredmények születnek, és gyakran az utolsó fordulóban dől el minden. Egy dolog azonban biztos: Vamos Flamengo! :D

Megvettem az első mezemet, mellé rögtön egy fülbevalót is, és elzarándokoltunk a Flamengo klubhoz. Régen maga a csapat is itt edzett, ma már sajnos nem, de a hely így is lenyűgöző volt. Pedig állítólag ez az egyik leggyengébben felszerelt klub – ehhez képest van úszómedence, „dögölős” medence (fedni persze nem kell őket, hiszen itt egész évben jó az idő), kilenc teniszpálya, focipályák, kosárpálya, konditerem és még sok minden más. A tagság díja kettőnknek havonta kb. 140 real lenne, ami szerintem kifejezetten kedvező, főleg hogy a közelben van.

Amikor egy riói csapat játszik, akkor akkor is tudod, hogy meccs van, ha nem nézed a tévét. Carlos például az utóbbi néhány meccset inkább ki sem bírta nézni, mert a Flamengo elég gyengén szerepelt – de elég volt kinyitni az ablakot, hogy hallja, mikor tombol örömben vagy éppen dühöngésben az utca, sőt maga a város. Tegnap este is meccs volt, és bár nem kapcsolta be a tévét, pontosan tudta, mikor szereztek gólt vagy hibáztak a játékosok – a hangzavar mindent elárult.

Brazíliában focimeccsre menni egyszerűen kötelező élmény. Ahogy a turista Amerikában hamburgert eszik, Japánban szusit próbál, úgy itt a mérkőzés jelenti a helyi kultúra esszenciáját. És ha lehet, akkor Rio de Janeiróban. Amikor megtudtam, hogy épp azon a hétvégén leszek a világ talán legfutballőrültebb országának szívében, amikor városi derbire kerül sor, rögtön elkezdtem intézni a jegyvásárlást. Buenos Airesben anno magamnak oldottam meg, de itt nem bíztam abban, hogy egy ilyen rangadóra majd csak úgy lehet jegyet kapni a helyszínen, és a turistáknak szervezett „biztonságos” szurkolói csomagokhoz sem volt kedvem.
Meglepő módon aztán kiderült, hogy Rióban még az év legnagyobb meccsére sem telik meg a stadion. Ez elsőre csalódást keltett, mert valahogy nem akkora esemény a városi derbi, mint amekkorának elképzeltem. Így a legendás Maracanã sem lett a nagy álmom helyszíne, és az eredeti tervem, hogy a Libertadores-kupa elődöntőjére vagy döntőjére kijussak, szintén meghiúsult. A legjobb nyolc között még két riói csapat is versenyben volt, a Fluminense és a Vasco da Gama, de mindketten kiestek, így maradt a derbi.

Amikor azonban kiderült, hogy épp elcsípek egyet, már nem bántam semmit. Riónak négy nagy csapata van: a Botafogo, a Flamengo, a Fluminense és a Vasco da Gama. Így minden évben több derbire is sor kerül, de a legnagyobb presztízsű összecsapás mindig a Fla-Flu, vagyis a Flamengo és a Fluminense párharca. És ott állni egy ilyen meccs lelátóján, még akkor is, ha nem telt ház, felejthetetlen atmoszférát ad – hiszen itt a futball még mindig sokkal több, mint játék.

Talán senkinek sem újdonság, hogy a brazilok rajonganak a fociért. Csakhogy ez nem pontos megfogalmazás. Az ember szereti a csokit, a napsütést vagy a nőket-férfiakat, de nem mondja, hogy „szereti” a levegővételt – az alapvető létfeltétel. Ugyanígy van a braziloknál a futball: nem egyszerűen kedvelik, hanem létezésük része, éppoly természetes számukra, mint a légzés. Már a gyerekek is mezítláb dekáznak az utcán olyan szinten, hogy egy európai profi játékos könnyen frusztráltan vonulna vissza. Számukra a foci vallás, a csapat pedig maga az isten. Az életükben a család után ez a második legfontosabb dolog. Ha meccs van, kiürülnek az utcák: mindenki vagy otthon ül a képernyő előtt, vagy a stadionban szurkol. Még az üzleti tárgyalások első percei is rendre az előző esti mérkőzés kibeszélésével telnek. És ami talán a legmeglepőbb: itt a nők is ugyanolyan átéléssel követik a futballt, mint a férfiak – nem kell, hogy legyen mellettük pasi, maguktól is beleélik magukat.
A brazil szív együtt dobban a labdával, és a szurkolást sem veszik félvállról. Egy idő után az ember már anélkül is tudja az eredményt, hogy bekapcsolná a tévét: elég hallani, honnan érkezik a vad „GÓÓÓÓÓÓL!” üvöltés és a petárdák durrogása. Tapasztalataim szerint azonban nem is feltétlenül a nagy csapatok drukkerei a legfanatikusabbak, hanem az egyetemi csapatok rajongói. Egyszer részt vettem egy ilyen meccsen: mindenki a csapat színeiben jelent meg, teli torokból énekelte az indulókat, lengette a zászlókat és tombolta a koreográfiákat. Az pedig senkit sem zavart, hogy fedett pályán játszottak – a tűzijátékok és füstbombák így is beterítették a csarnokot, a levegő vibrált a szenvedélytől.