ÚTIKRITIKA.HU / Albánia

Igazi alpesi környezetbe kerül a látogató csak egy óra utazásra a pálmafák és a kék tenger birodalmától. Ezerötszáz méter magasan a mélyzöld szín uralja a tájat és a Llogara Nemzeti Parkban találhatók Albánia különleges fái, az ernyős fekete fenyők.

Az akár húsz méterre is felnövő órási egyedek a többi fenyőerdővel ellentétben oldalirányban terjeszkednek nem pedig a magasba.

A Llogara más szempontból is érdekes Albaniában. Hiszen a rajta átvezető Llogara-hágó választja el Albánia északi és déli részét és innen délre van hamisítatlan mediterrán éghajlat az országban, északra lehetnek téli fagyok.

Az albánok az ernyős feketefenyőt - zászló fenyőnek nevezik mert az itt uralkodó délkeleti szél miatt a fák éppolyan irányba hajlanak mint amilyen irányba az albán vörös fekete kétfejű sasos zászlójukat is fújja a szél.
Üdítő volt a séta nemzeti parkban. Amikor lent 40c, itt minimum tíz fokkal kevesebb de az állandó kellemes szél miatt még kellemesebb az érzés:) (Ata, 2024)

Osumi kanyon - t.r. fotója

Időjárás és éghajlat

A tengerparti sávban a klíma mediterrán, amely száraz, forró nyarat (esetenként 40 C fok közelében) és enyhe, csapadékos telet jelent. Ugyanakkor, hasonlóan a többi mediterrán országhoz, a fűtés a legtöbb lakásban, beleértve egy sor szállodát is, nincs megoldva, jó esetben kiegészítő elektromos fűtés érhető el. A belső, hegyes vidékeken a tél hideg, havas, a nyár hűvös. Az északkeleti hegyvidéket télen célszerű elkerülni, mivel a gyakori havazások után az utakat borító hó – takarítás hiányában – napokig megbéníthatja a közlekedést. A mobiltelefonos hálózatok az ország legnagyobb részében elérhetőek, a lefedettség a távoli hegyvidéki területeken azonban nem teljes.

Történelem

Albániának nagyon érdekes, izgalmas, fordulatos, vérontásokban dús történelme van. Albánia meglátogatása előtt nem csupán hasznos, hanem érdekes beolvasni magunkat a történelmükbe.
Szkader bégről, a rettenthetetlenről
Albánia 1912-ben vált független országgá.
A második világháborúban Mussolini az olasz fasiszta diktátor Albániát használta ugródeszkául Görögország megtámadásához.
A 20- század második felében Albánia volt a legelszigeteltebb európai ország, mert egy kőkemény, primitív kommunista diktatúra uralkodott itt.
Albániában az 1944 és 1991 közötti sztálinista rémuralom idején átlagosan 100 albánból egy a rezsim börtöneinek valamelyikében vendégeskedett nem köztörvényes bűnök, hanem politikai okok miatt. Sajátos módon az idősebb albánokban manapság él némi nosztalgia ez időszak iránt, mert az országban ez időszakban történt az alap modernizáció (villamosság, korszerű orvosi ellátás, az írástudatlanság felszámolása).

"Velipojé közelében megálltunk egy meglepően jó állapotban megmaradt és tiszta tüzérségi bunkernél, amelyekről az ide látogatók gyakran hosszan értekeznek. Őszintén szólva, engem nem különösebben nyűgözött le, mert úgy érzem, Albánia lényegéhez alig van köze – bár kétségtelenül a múltjához hozzátartozik. Egy biztos: Enver Hoxha, az üldözési mániával küzdő kommunista diktátor szinte mindenkit ellenségnek látott, kivéve talán önmagát. Érdekes módon a diktátor képmása ma is visszaköszön különféle tárgyakon, például bögréken, amelyeket a krujai bazárban láttam. Ez a bazár egy nyugodt hely, ahol nem zaklatják az embert. A macskaköves utcácskák mentén kommunista ereklyék, régi rádiók, kopott hangszerek és kézzel készített szőnyegek sorakoznak."

"Többet tudnak rólunk, mint mi róluk! Albániában tananyag az iskolában Hunyadi János, Szkander bég kortársa és szövetségese, valamint Apponyi Geraldine, az első és egyetlen albán királyné. Áder János áprilisi albániai látogatásakor, Hunyadi János emléktáblájának avatásán Tirana főpolgármestere megjegyezte, hogy történelemből már kisiskolásként megbukott volna, ha nem tudja, ki volt Hunyadi János. Szinte minden városban található Hunyadi János utca, Shkodrában pedig még az '1956-os magyar antikommunista forradalom' nevű utca is helyet kapott!"

,, Kasztrióta György (alias Szkander bég) az albánok legmenőbb fenegyereke volt, aki több mint 25 éven át verte folyamatosan vissza, és alázta meg a török hadakat. A rendszeres túlerő nem hogy elkedvtelenítette, hanem még inkább feltüzelte Albánia Sárkányát, aki már-már kikapcsolódásként tekintett a csatákra és az ellenség lemészárlására. A történetírója szerint több mint 3 ezer hitetlennel végzett.

1467 áprilisában sikeresen visszavert egy ostromot, megölve a török fővezért is. Szkander, miután letörölte az arcáról patakokban folyó ellenséges vért, megpróbálta újra rendezni az ellenállók sorait. Ekkor érte a végzete, amikor kevésbé dicső módon, maláriában meghalt. " forrás

Ahol a független Albánia megszületett..

Ma egyetlen kicsiny régi ház áll Vlorában a tengerparti sétányon a nagy szállodák árnyékában. A kikötő közelsége bizonyítja hogy hajdanán itt volt Albánia nyugati kapuja, Avlona vámháza.

A Balkánon már az Ottomán uralom alatt is a legnagyobb és legharciasabb nép az albán volt amely talán az egyetlen nemzet, amelynek még a XX.századig nem volt önálló állama. A török uralom hogy megossza az albánokat négy különböző vilayetbe osztotta úgy őket,hogy sehol sem legyenek abszolút többségben. Az első Balkáni háborúban azonban az Ifjú Török Mozgalom olyan véresen torolt meg minden ellenszegülést hogy az Albán nép kereste a függetlenedés útját.

Isztambulban az albánok képviselője a török divanban Ismail Kemal Pasha volt aki kihasználva az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia érdekellentétét a Balkánon kijárta Ferenc József császárnál hogy Bécs adott esetben megvédi Albánia autonómiáját.

Az Ottomán helyőrség Vlorában volt a leggyengébb ( messze volt bamrilyen határterülettől ) ezért Kemal ide hívott össze minden albán delegátust az Albánok kongresszusàra 1912 november végére. Őt magát titokban az éj leple alatt egy csónakkal csempészték be egy Isztambulból jött hajóról kijátszva a török őrséget.

A Vámházban összeült a Kongresszus amely merészen tovább ment annál mint amit az osztrák császár ígért és Ismail Kemal 1912. November 28-án aláírta a függetlenségi nyilatkozatot amit rögtön ki is kiáltottak az épület erkélyéről.
A szerbek a hírre várhatóan meg is szállták Durrest, Tiranát és Ohridot.

Ata fotója

Így Albánia sorsa a nagyhatalmak döntése kezébe került. Senkinek nem állt érdekében egy erős Nagy Albánia. Viszont Kemal Pasha törekvése nem volt hiábavaló mert már nem lettek újra Ottomán vilayetek az albán területek hanem a központi részen a Bukaresti Egyezmény szavatolta a független Albaniát viszont a peremterületeket, az albán nép 40%-át felosztották Görögország és Szerbia között.

Habár Kemal Pasha a kor egyik leghaladóbb szellemű államát képzelte el parlamenti demokráciával, a nagyhatalmak kormányát 1914-ben feloszlatták és királyt ültettek Albánia fölé.
Ma a kis Vámház az albán függetlenségi törekvések múzeuma. Itt őrzik az első vörös két sasfejes zászlót amit a kikiáltáskor az erkélyre tűztek ki és függetlenségi nyilatkozatot is. Érintetlen a szék és az asztal ahol Kemal Pasha aláírta a dokumentumot és megvan az első Parlament és Szenátus ülésterme is.
Habár már akkor is Tirana volt az ország legjelentősebb városa, a királyság 1914-es kikiáltásáig Vlora volt Albánia fővárosa !

A függetlenség fél évszázados évfordulójára kommunista jellegű emlékművet emelt Enver Hoxha amely ma Vlora főterén áll órási obeliszkként magasodva a város fölé. Az emlékmű mellett van Ismail Kemal Pasha sírja.
2012-ben a függetlenség Centenáriumán egy óriási halmot emeltek a Függetlenség háza elé amelyet minden albán területről hozott földből raktak össze. A tetejéről talán az egyik legszebb a panoráma a városra és a partra. (Ata, 2023)

Manapság

A nemzetközi startisztikák szerint a korrupció mértéke Albániában bőven a világátlag felett van. Albániában a személyautók kb. egyharmada Mercedes. Az, hogy ezeknek a Merciknek a többsége nem legális hátterű, ez keveseket zavar ott.

Megkérdeztünk egy Németországban élő albánt, azt mondta a Covid óta mentek föl így az árak. Ő is csak egy hetet tud maradni a 3 hét szabadságából, utána inkább átmegy Görögországba.

Ha így folytatják kb. 5 év és nem lesz turista a tengerpartokon. (Attila, 2024)

Albániának továbbra is az egyik legbefolyásosabb maffiaszervezete van a világon, azonban a maffiózók magában az országban ritkán találhatók meg. Többnyire csak időszakosan térnek haza, hogy vagyonukkal hivalkodjanak, földeket vagy üzleteket vásároljanak. A németországi szexiparban, különösen a prostitúció és a drogkereskedelem területén az albán maffia továbbra is kulcsszereplő. A brit sajtó szerint az albán bűnözők a bordélyházak mintegy háromnegyedét ellenőrzik az Egyesült Királyságban, és csak London Soho negyedében évente több milliárd forintnak megfelelő összeget keresnek prostitúcióból.

Az albán maffia tevékenysége azonban nem korlátozódik Európára. Kanada és az Egyesült Államok között mozogva nagymértékben részt vesznek a pénzmosásban, tisztára mosva a bűncselekményekből származó bevételeket. Ezzel szemben Albániában a bűnözés továbbra is alacsonyabb szinten mozog, főként kisebb bűncselekmények formájában. Bár az utcákon látni méregdrága autókat és hivalkodó villákat, sejthető, hogy ezek gyakran illegális pénzekből származnak. Az ország azonban nem profitál abból, hogy a New York-i albán drogbárók a helyi kábítószer-kereskedelem jelentős részét irányítják.

Albánia valójában inkább az „exportált bűnözési tehetségek” országaként ismert, ahol a maffiaszervezetek az ország határain kívül építették ki birodalmaikat.

Ahogy Magyarország valóságát sem lehet lemérni a budapesti belső-Erzsébetváros bárjainak zsongásából, úgy Albániáról sem mondhatunk ítéletet néhány tengerparti negyed vagy fővárosi utca alapján. Aki mélyebbre merészkedik az ország belsejébe, az hamar szembesül azzal a fajta nyomorral, amelyet Kelet-Európában ma már ritkán látni. Tirana határában még 2025-ben is vannak sátrakból összetákolt telepek, az országban többfelé pedig kiszolgáltatott emberek élnek szemétégetők mellett, sokszor családostul – ezek a képek jóval közelebb állnak a latin-amerikai bádogvárosok sivárságához, mint a magyar vidéki nyomorhoz.

És mégis: mindezek ellenére sem a kilátástalanság az uralkodó hangulat. A társadalom peremére szorultak, a szinte jelképes nyugdíjakból élő idősek vagy az alulfizetett közalkalmazottak között is sokan tartják meg méltóságukat, és a hétköznapi beszélgetésekből sem süt a reménytelenség. Albánia ugyanis valami különös, belső derűt hordoz. Legalábbis ezt érzékeltük mi, utazók – még ha csupán néhány hétig is időztünk az országban.

Tirana mára már egyáltalán nem a káosz és a háborús romok városa: sokkal inkább egy lendületben lévő, fiatalos főváros, ahol a kavargó színek, az utcákon hömpölygő emberek és az egymás után nyíló bisztrók egészen más arcot mutatnak, mint a néhány évtizeddel ezelőtti kép. A vidéken sincs meg az a fajta dermedt lemondás, amely például Bosznia szerbek lakta kisvárosaira jellemző – ahol az omladozó falakra fújt Ratko Mladić-graffitik és az üres utcák nehéz némasága egészen másféle terhet hordoznak. És Koszovóhoz képest – ahol még mindig ritkák a benzinkutak, kevesebb a jármű, és sokak szemében ott ül a várakozás feszültsége – Albánia élőbbnek, reménytelibbnek hat. Mintha az ottani emberek már nem várnák, hogy majd „történik valami”, ami elhozza a változást – ők már elindultak felé. És ha valaki mégis Nagy-Albániáról álmodik, az sem dühből teszi, inkább büszkeségből.

Az ember szinte azt érzi, hogy Albániában maga a föld is lázasan dolgozik. Mindenfelé építkezések, új házak nőnek ki a semmiből, mintha versenyt futnának az idővel – és az utak sem maradnak le, rohamtempóban törnek át a hegyek, völgyek, mezők szövetén. A GPS-szel viszont nem sokra mentünk. Bár a készülékünk legfrissebb, 2013-as verzióját használtuk (akkor még az volt), a valóság rendre megelőzte a digitális térképet. Olyan utakon jártunk, amelyeket még nem ismert – így aztán vitáztunk is vele eleget, bár legalább nem sértődött meg.

Ami igazán feltűnő volt, hogy szinte minden megtett kilométerre jutott egy hotel-bar-restorant feliratú komplexum. Ezek a kombinált egységek az országban szinte szabvánnyá váltak – vendégház, étterem és bár egyben. A legtöbbjük modern, igényesen kialakított épület, sokszor csillogó új csempékkel, kovácsoltvas kerítéssel és rendezett udvarral. De érvényes rájuk az utazók egyik alapvető szabálya: csak ott érdemes megállni, ahol már más autók is parkolnak. A tapasztalat szerint, ahol üres a parkoló, ott a konyha sem feltétlenül izzik.

Először meg sem fordult a fejünkben, hogy egy olyan helyen, ahol nagy betűkkel az áll, hogy restorant, talán nem is kapni ételt. Pedig megesett. Az albán logika másképp működik, és ez teszi a felfedezést izgalmassá – vagy néha kissé frusztrálóvá.

Különös volt számunkra az építészeti stílus is. Sokan, még magánemberek is, olyan házakat építenek, amelyek inkább emlékeztetnek kisebb erődökre vagy mesebeli várakra, mint hétköznapi otthonokra. Tornyokkal, bástyaszerű kiugrásokkal, kőutánzatú homlokzatokkal. Nem kellett keresgélni őket, minden sarkon felbukkant egy. Fogalmunk sem volt, honnan ered ez a vonzódás a várformákhoz – talán valami identitáskeresés, talán egy régóta dédelgetett álom. Egy biztos: rózsaszínt vagy lilát szerencsére nem láttunk. Ez már önmagában is biztató jel volt.

Albániáról még mindig gyakran hallani lenéző félmondatokat – főleg ha az életszínvonal kerül szóba. Pedig érdemes volna árnyaltabban látni a képet. Az emberi életminőség nem mérhető pusztán forintban, euróban vagy négyzetméterárban. Az albánok például egészségesebben táplálkoznak, mint sok fejlettebbnek tartott ország lakói: náluk a kenyér valóban kenyér, a paradicsomnak paradicsomíze van, a hús pedig friss, helyben vágott, nem hűtőláncban utaztatott tömegáru. Az országban 2025-ben is alig látni nyugati gyorsétteremláncokat – az étkezés itt még mindig valóságos, nem dobozolt illúzió.
A nyugat-albán tengerpart mediterrán klímája ősszel is simogató: október végén is fürdenek az emberek, a tél pedig leginkább a hegyekben mutatja meg magát. Az albánoknak talán kevesebb pénzük van, de kevesebb felesleges dologra is költenek. És ami igazán feltűnő: van idejük. Leülni egy kávéra, kiülni a tengerpartra, beszélgetni családosan, barátokkal – mosolyogva, kíváncsian. Az élet ritmusa nyugodtabb, az emberek figyelmesebbek egymással.

Persze a gazdasági valóság sem hagyható figyelmen kívül: a 2,7 milliós ország lakosságának továbbra is jelentős része külföldön dolgozik, főként Olaszországban, Németországban vagy Svájcban. Az egyik német utazási iroda néhány éve még így hirdette albániai nyaralásait: „Vakációzzon ott, ahol már az autója is nyaral!” – utalva a rengeteg német rendszámú járműre, melyek „hazatértek” albán tulajdonosaikhoz.

Már az első napokban megszerettem az országot. A kikötők, a halaknak odadobott kenyérdarabok, a pékáruk minősége emlékeztetett a nyolcvanas évek Magyarországára – amikor még lehetett érezni a liszt illatát a kenyérhéjban. Albániában ma is sok helyen frissen vágják a birkát, a hentes mellett legel a nyáj, és a hús nem kerül fagyasztóba: megy egyenesen az asztalra – akár otthon, akár egy utcai büfében vagy családi étteremben.

És a hal! Az albán tengerpart 360 kilométer hosszú, így bőven akad választék. Az egyik legdélibb városban, Sarandában például egy bőséges grillhaltál kenyérrel, sörrel és rakival – vagyis az albán pálinkával – nemrég még átszámítva ötezer forint alatt volt, és az élmény többet ért bármelyik fine dining vacsoránál. A gyümölcsök hatalmasak, illatosak – a paradicsom, a görögdinnye minden nap elkísért, és nemcsak szemmel, hanem ízben is.

Az utcai árusoknál a burek – egy rétestésztás, töltött pékáru – továbbra is az egyik legjobb választás. Átszámítva nagyjából háromszáz forintért adták 2025 nyarán, és egy kiadós darab akár félnapra is eltelít. Legtöbbször sajttal, káposztával vagy hússal töltik, de gyümölcsös változatok is akadnak.

Amit Albánia az elmúlt harminc évben véghez vitt, arra méltán lehet büszke. A második világháború után ez az ország szinte a feudalizmusból csúszott bele a keményvonalas kommunizmusba – nem a magyar vagy lengyel típusba, hanem a valódi elszigetelődésbe, ahol Enver Hoxha rendszere évtizedekre betonozta be a bezárkózást. És most, alig egy emberöltővel később, nyitott, barátságos, épülő, kíváncsi ország lett belőle. Egy olyan hely, ahol – ha nem is mindenkinek, de sokaknak – a nyugalom érték, a vendég pedig ajándék.

Gyakran hallani azt a vádat, hogy Albánia szemetes és rendezetlen ország – és mint minden sztereotípiában, ebben is van némi igazság, de az árnyalatok itt is sokkal fontosabbak a puszta ítéletnél. Való igaz: a kilencvenes években Albánia hosszú időn át valóban elképesztően szemetes volt. De ez nem csupán hanyagság vagy neveltetési kérdés volt – mélyebben gyökerezett.
A kommunista rendszer idején a tisztaság állami ügy volt. Szombatonként kötelező közösségi takarítás zajlott: utcákon, terekben, iskolákban, mindenhol. A szemetelésért súlyos bírság járt – egy eldobott csikk is komoly következményekkel járt. A rendszer összeomlása után viszont sokan úgy érezték: végre nemcsak beszélni, de szemetelni is „szabad”. A rendetlenség a szabadság egyik szimbolikus kifejeződésévé vált – dacos tagadásává mindannak, amit addig felülről parancsoltak. Az egykori állami szemétszállító vállalat is csődbe ment, így évekig nem volt, aki összeszedje a felgyülemlett hulladékot.

Azóta viszont sok minden megváltozott. Albánia ma már egészen más képet mutat, különösen a városokban. Tiranában, Durrësben vagy Shkodrában 2025-ben már működő és rendszeres szemétszállítás van, a nagyobb városokban szelektív hulladékgyűjtő konténerek is megjelentek, és a közterek tisztábbak, rendezettebbek lettek. Persze akadnak még elhanyagolt negyedek, szemetes sarkok, de Albánia korántsem az a káosz, aminek sokan kívülről hiszik.

A változás lassú, de szemmel látható. És ha az ember figyelmesen jár-kel az országban, felfedezheti: ez nem egy hanyag társadalom, hanem egy történelmi görcseiből éppen csak kibontakozó közösség, amely még keresi a saját egyensúlyát – immár rendezettségben is.

Albániában a vallási sokszínűség nemcsak együttélés, hanem természetes állapot. És ha pontosak akarunk lenni, nem három, hanem négy vallási irányzat él egymás mellett – békében, sokszor keveredve is. A kereszténység két fő ága – a katolikus és a görög ortodox – mellett ugyanis két különböző iszlám hagyomány is jelen van: a szunnita és a bektashi.

Ez a két muszlim irányzat – bár külső szemlélő számára egy valláshoz tartozónak tűnhet – Albániában egészen eltérő szellemiséget képvisel. A különbség köztük nagyjából olyan, mint Magyarországon a katolikusok és a reformátusok között: közös az alap, de más a megélés módja, a szertartások és a közösségi hagyományok. A bektashik különösen sajátos helyet foglalnak el: ez a szúfi eredetű, misztikus irányzat sokkal nyitottabb, szelídebb, sőt, világiabb hangvételű, mint a klasszikus iszlám ágak. A híveik között gyakoriak az alkoholhoz való engedékenyebb hozzáállás, a nők aktívabb szerepe, és a spirituális közösségi formák.

A bektashik számára Albánia nemcsak otthon, hanem központ is: világszintű szent helyük, szellemi központjuk Tiranában található. Ez nemcsak vallási tér, hanem kulturális emlékhely is – a dombtetőn álló tekke, vagyis bektashi kolostor, alatta múzeummal és kerttel, ma már a látogatók előtt is nyitva áll. Az ide betérő turistát csend és tisztaság fogadja, valamint egy olyan világszemlélet, amely egyszerre ősi és meglepően modern.

Albániában a vallás – legyen az bármelyik irányzat – nem elválaszt, hanem összeköt. Ez az ország a történelem viharaiban megtanulta: az együttélés nem lehetőség, hanem szükségszerűség. És ebből mára természetesség lett.

Albániában a nyilvános testi kontaktus még mindig nem része a mindennapi utcaképnek. Szerelmespárok ölelkezését, csókolózást alig látni – a közterek viszonya az intimitáshoz inkább visszafogott, különösen a vidéki területeken. A fiatalabb generáció azonban már oldottabban viselkedik: a nagyvárosokban egyre gyakoribb, hogy kézen fogva sétálnak a párok, és a tekintetek is bátrabban találkoznak.
A falvakban ezzel szemben továbbra is erősebben élnek a hagyományos szerepek. A nő legtöbbször a ház középpontja, az otthon őrzője – neveli a gyerekeket, gondoskodik a ház körüli teendőkről. Ezért sem meglepő, hogy a falu kávézójában szinte kizárólag férfiakat látni: ott zajlanak a férfibeszélgetések, viták, dominópartik. A nők közösségi élete inkább zárt térben zajlik – egymás házában, saját köreikben –, ahová férfiak csak ritkán kapnak meghívást. A ház itt sokszor valóban „a nő tere”.

Ugyanakkor Albánia városai már egy másik arcot mutatnak. A fiatal nők egyre nagyobb számban vesznek részt a munkaerőpiacon, megjelennek az irodákban, üzletekben, egyre több a női orvos, ügyvéd, tanár. A felsőoktatásban évről évre nő az arányuk, és ma már nem meglepő, ha egy önkormányzati hivatalban vagy egy magáncégnél női vezetővel találkozunk. A nők lassan, de határozottan teret nyernek a döntéshozatalban, a gazdasági életben és a közéletben is.

A változás nem látványos, nem harsány – de folyamatos. És éppen ettől hiteles.

Az albánokról

Míg Albániában közel 3 millió albán él, más országokban legalább 7-10 millió. Ez utóbbiak többsége azért balkén országokban lakik, úgy is mint Koszovó, Macedónia, Montenegró, Görögország. Sok albán él Törökországban, Olaszországban, Németországban, Olaszországban, Svédországban, Svájcban és az Egyesült Államokban.
Nagyon érdekes, hogy Albániában egyáltalán nem akadály a házasságoknál az eltérő vallás, pedig a többség (70%) muzulmán.
Kína és India mellett a világon Albániában a a legnagyobb mértékű a születő gyermek nemének manipulálására való igyekezet, azaz abortusz, ha tudható, hogy lánygyermek születne.
Az albánoknak mániája a járda folytonos locsolása. Igaz, hogy ezzel tisztaságot érnek el, de nyáron a szúnyogok még nagyobb aktivitását érik el vele. Amúgy az albánok a saját otthonuk vonatkozásában is nagyon tisztaságmániások. Mindezektől függetlenül a nagyvárosok utcáin sok helyen lehet látni szemetet.
Az albánok mindennapjaiban a kávéfogyasztás szent dolog. Törökösen isszák a kávét. A kávéval majdnem egyenrangú szentség a raki, az albánok pálinkája.
Az albánok imádnak városuk valamelyik korzóján sétálgatni. Hétköznap esténként, hétvégék délutánjain ez egy jellemző program.
Az albán nők nagyon adnak arra, hogy jól nézzenek ki. Magyar szemmel ez nem mindig működik jó ízléssel. Sok a giccs, a látszatminőség.

Idős házaspár - p.j. fotója

Mindenképp meg kell jegyezni, hogy a hétköznapi emberek mennyire figyelmesek, humánusak. Egyszer a Google bevitt bennünket egy albán mezőgazdasági területre este tíz körül és egy gazda jött épp haza a traktorával a földekről. Látta, hogy bénázunk a sötétben, ezért mikor észlelt bennünket megállt és nem folytatta hazafelé az útját. Majd mikor észleltük, hogy megáll megfordultunk és utána iramodtunk, addig nem indult el, amíg a közelébe nem értünk, ekkor kivezetett bennünket a jó útra. Ott megállt és odajött hozzánk majd elmagyarázta albánul 3-szor egymás után, hogy merre kell mennünk úti célunk irányába, ami annyit tett, hogy a következő lehetőségnél balra, majd a körforgalomnál jobbra és a hegyen át. Ezt értettük meg belőle, merthogy kézzel lábbal mutogatott, hogy segítsen nekünk.

Amikor a telefonkártyát vásároltuk az eladó elkérte a telefonunkat, kivette belőle a SIM-tartót, behelyezte a kártyát, egy sms-el elindította az aktivizálást, majd közölte, ha 5-10 percen belül nem történik meg regisztrálása, akkor jöjjünk vissza hozzá és keressük, mert garancia van rá. (2024)

Tiranában, az albán fővárosban naponta több fiatal nő jelentkezik nőgyógyászati beavatkozásra: olyan műtétre, amely során – mintegy húsz perc alatt – visszaállítják a szűzhártyát. A páciensek jellemzően 18 és 30 év közötti nők, akik úgy döntenek, hogy a múltjuk egy részét – különösen a szexuális tapasztalataikat – szeretnék elrejteni, és „szűzként” állni leendő férjük elé.
Ez a beavatkozás – orvosi nevén hymenoplasztika – hivatalosan sok albán nőgyógyászati klinikán nem szerepel az engedélyezett eljárások között. A törvény ugyan nem tiltja, de az intézmények belső szabályzata sokszor kizárja a lehetőségét. Így a legtöbb ilyen műtétet diszkréten, háttérben végzik – titoktartással, mert egy lebukás komoly társadalmi következményekkel járhat az érintett nő számára.

Az ilyen műtétek társadalmi háttere mélyen gyökerezik az albán kultúra hagyományaiban. A nők egyfajta kettős elvárásnak vannak kitéve: míg fiatalon – különösen városi közegben – a modern nyugati mintákhoz hasonlóan élnek szabadabb nemi életet, addig a házasságkötés pillanatában még mindig érvényes a tradicionális elvárás: a menyasszony legyen szűz. A férfiak részéről sokszor elhangzik, hogy a feleség „tisztasága” alapvető elvárás, és sajnos nem ritka, hogy a nászéjszaka után a férj számonkérően fordul a feleséghez, ha nem tapasztal vérzést – amit a szüzesség „bizonyítékának” tekintenek.

A nyomás néha odáig fajul, hogy egyes férfiak nőgyógyászhoz viszik újdonsült feleségüket, hogy hivatalos véleményt kapjanak arról: a nő valóban szűz volt-e a házasság előtt. Megesik, hogy orvosokat keresnek fel a „gyanúsan tapasztalt” viselkedés miatt is. Az orvosok ilyenkor természetesen hallgatnak – nem pusztán szakmai etikai okokból, hanem azért is, mert egy ilyen „leleplezés” a nő társadalmi megbélyegzéséhez, sőt, akár a házasság azonnali felbomlásához is vezethet.

A múlt század közepéig sok albán faluban még az volt a szokás, hogy a nászéjszaka után a véres lepedőt kifüggesztették az ablakba – ez volt a közösség felé tett bizonyíték. Ma már ezt nem teszik, de a szimbolikus elvárás visszatért: a társadalmi nyomás újra erőteljes. Egyes lányok inkább titokban orvosi beavatkozást választanak, csak hogy megfeleljenek ennek az elvárásnak – miközben az életük más területein már modern, önálló, tanult nők.

Albánia kettőssége ebben a kérdésben is érzékelhető: egyre több nő tanul, dolgozik, önállósodik, miközben a hagyományos patriarchális normák – főként vidéken – tovább élnek, és még mindig sok mindent meghatároznak. A változás lassan halad, de érezhető: az új generáció már kérdez, vitat, és nem minden esetben hajlandó követni a régi forgatókönyveket.

Temetkezési szokások:

A Ksamil-i temetőt megnézve az alábbi szokásokat tapasztaltuk. Nagyon sokat invesztálnak a síremlékekbe. Nem ritka, hogy egy-egy sírt nyeregtetővel fednek be. Illetve fényes korlátokkal húznak körül. A félhold és a kereszt vegyesen egymás mellett megtalálható. Gyakran helyeznek bontatlan dobozos söröket (Elbar a legnépszerűbb) a sírokra, friss narancsot és egyéb más a halott még életbeli kedvenc dolgait. Kivétel nélkül minden egyes síron – többségében - színes fotó látható, ami az elhalálozáshoz legközelebbi időpontban készülhetett, olyan állapotban, amikor az illető még jól érezte magát. (2024)

Kéregető - M. Fanni fotója

Albániával kapcsolatban a mai napig élnek makacsul tartó sztereotípiák – különösen azok körében, akik sosem jártak ott. Vannak, akik szerint az albánok vagy tolvajok, vagy nyomorban élő, szerencsétlen emberek, akik a semmiből próbálnak életet faragni maguknak. Mások – főként balkáni szomszédaik – úgy tartják: az albán nép büszke, hazafias, és bármilyen korú ember képes egy perc alatt táncra perdülni, ha megszólal a zene. Ebben a képben több a valóság, mint az előzőekben.

Az albánok valóban szenvedélyesen kötődnek a családhoz – a nagycsalád fogalma nemcsak elmélet, hanem megélt mindennap. És tényleg él bennük valamiféle ösztönös derű: tudnak örülni egy jó ételnek, egy dalnak, a mozgásnak – a tánc pedig, legyen az esküvő vagy utcabál, mindenhol helyet kap.

Különleges viszony fűzi őket az olaszokhoz: sokan nemcsak rajonganak Olaszországért, hanem valóban ismerik is. A régi időkben, még a kommunista évtizedek alatt is inkább az olasz tévécsatornákat nézték, mint az állami adásokat – nem csoda, hogy sok albán remekül beszél olaszul. A horvátokat és szlovéneket is rokonszenv övezi, míg a szerbekhez és a görögökhöz fűződő viszony sokkal terheltebb, történelmi és politikai okokból – ez a feszültség ma is kitapintható, főként Koszovó és Észak-Epirusz kapcsán.

A dohányzás sokak életének része már fiatalon – a cigaretta gyakran még mindig a felnőtté válás egyik „szimbóluma” a vidéki fiúknál. A fegyvertartás – leginkább vidéken – máig egyfajta státuszszimbólum, bár a törvények szigorodtak, és az állam igyekszik visszaszorítani a lakossági fegyverbirtoklást. A teázás viszont teljesen ártatlan és nagyon is szerethető része az albán kultúrának: a teaházak, különösen északon, társasági központként működnek, ahol órákon át beszélgetnek a férfiak (és egyre gyakrabban a nők is) egy-egy csésze erős, fekete tea mellett.

A vallási hovatartozás tekintetében sok albán muzulmánként határozza meg magát – ám ez nem jelent intenzív vallásgyakorlást. A legtöbben laza kulturális identitásként viselik ezt a címkét, miközben meglehetősen kritikusak más, szigorúbb muszlim országokkal szemben. Talán paradoxnak tűnik, de ez is része annak a sajátos albán identitásnak, amely egyszerre hagyománytisztelő és függetlenségre törő, büszke és önironikus, nyitott, de nagyon is öntudatos.

Az albán emberek nagyon kedvesek és segítőkészek, legalábbis az én élményem alapján. Ezúttal sem váltottam leket, viszont eléggé megéheztem, így bementem egy gyorsétterembe. Sajnos nem fogadtak el bankkártyát, ezért megkérdeztem, tudnak-e ajánlani egy közeli szupermarketet, ahol kártyával is fizethetek. Nagyon kedvesen elmagyarázták, hol találom.

Később betértem egy kávézóba, ahol már beszéltek angolul, de ott sem fogadtak el bankkártyát. Mondtam, hogy akkor sajnos nem tudok rendelni, mert nem váltottam helyi pénzt, mivel csak egy napra érkeztem. Erre a barista megkérdezte, mit szeretnék. Mondtam, hogy csak egy kávét innék. Ő erre azt válaszolta: „Ülj le, mindjárt hozom a kávét.” Hiába mondtam, hogy nem tudom kifizetni, csak legyintett: „Nem baj, ez csak egy kávé.” Teljesen ledöbbentem a gesztuson.

Albániáról gyakran hallani negatív véleményeket, de az első benyomásaim messze felülmúlták az elvárásaimat – jobban, mint például Montenegró esetében korábban . Albánia nagyon pozitív meglepetést okozott.

A borravalót nem igazán ismerik, és ahol mégis, ott sem várják el. Mi is csak akkor adtunk, amikor rendkívül kiemelkedő kiszolgálásban volt részünk. Egyik alkalommal az egyik hotelben a recepciós lány annyira őszinte zavarban volt, amikor borravalót próbáltunk adni, hogy szinte visszautasította – ettől kicsit kellemetlenül éreztem magam. Nem tapasztaltuk a „leszedlek, mert turista vagy” hozzáállást, bár nem mondom, hogy sosem fordul elő, viszont meglepően ritkán, és akkor is csak apró összegekkel (30-50 cent/pence/rappen). Az emberek általában segítőkészek és kedvesek voltak, még akkor is, ha nem beszéltünk közös nyelvet, és egy pillanatra sem éreztük, hogy elítélnének azért, mert nem beszéljük az ő nyelvüket. Ráadásul nagyon tetszett, hogy az utcákon közösségi élet zajlik, például focimeccsek formájában

Albániában örömmel és szinte gyermeki nyitottsággal fogadják a turistát – különösen, ha magyar. Az albán vendégszeretetnek külön ízt ad, hogy a magyarokat valami mélyen gyökerező rokonszenv övezi. Ennek gyökerei egészen a 15. századig nyúlnak vissza, amikor a nemzeti hősük, Szkander bég – aki legendás harcosa volt a török hódítás elleni küzdelemnek – egyetlen megbízható szövetségesre lelt: Hunyadi Jánosban. És ezt nem csak a történelemkönyvekben jegyzik – a legtöbb albán ma is tudja. Nem egyszer találkoztunk olyan vendéglátóval vagy árussal, aki ezt örömmel említette meg, amint megtudta, honnan jöttünk.

A közelmúltban is voltak hidak a két ország között – a Malév például sokáig az egyik legfontosabb légi kapcsolatot jelentette Albánia és Nyugat-Európa felé. Bár a légitársaság már rég nem létezik, 2025-ben még mindig felfedezhető egy-egy elhalványult Malév-logó valamelyik tiranai utazási iroda kirakatában, mintha az idő náluk nem sietne annyira, mint máshol.

És valóban: itt más a viszony az időhöz. Az emberek nem loholnak az órájuk után, nem feszültek, nem idegesek – hacsak nem autót vezetnek. A közlekedés néha vadregényes, de a mindennapok lüktetése nyugodt, barátságos és befogadó. Az utca embere nem csak szóba elegyedik, hanem szívesen ajánl egy jó vendéglőt, megoszt egy emléket vagy egyszerűen csak megkérdezi, honnan jöttünk, tetszik-e nekünk az országuk. És többnyire tényleg tetszik.

Ha valakit az tartana vissza, hogy Albánia muszlim többségű ország, igazán nincs oka aggodalomra. Bár hivatalosan a lakosság körülbelül 70%-át muzulmánként tartják nyilván, a mindennapokban ez jóval árnyaltabb képet mutat. Sokan egyáltalán nem gyakorolják vallásukat, és az iszlámhoz tartozók nagy része is a liberális bektashi irányzathoz köthető – ennek a szúfi eredetű ágnak épp itt, Albániában van a világközpontja. A bektashiknál nem számít tabunak az alkohol, a mecsetek sincsenek zsúfolásig tele, a vallás gyakorlása inkább személyes hagyomány, semmint látványos külsőség.

A szunnita közösségek jelenléte sem jár együtt szigorú vallási előírások nyomásával. Sőt, Albánia igazi vallási mozaik: az iszlám békésen él együtt a katolikus és az ortodox kereszténységgel, és ez nem csak közhely, hanem megélt valóság. Ezt ismerte el Ferenc pápa is, amikor első európai útja során – még 2014-ben – éppen Tiranát választotta úti célnak, és beszédében példamutatónak nevezte az ország vallási türelmét és együttélési kultúráját.

És hát ott van Teréz anya is, a világszerte tisztelt jóság szimbóluma, akinek albán gyökereit az ország mély büszkeséggel vállalja. A róla elnevezett múzeum azóta már megnyílt Durrësben – nem is akárhol, hanem egy működő mecset épületének alsó szintjén –, mintha Albánia maga akarná megmutatni: a hit és a békés egymás mellett élés nem zárják ki egymást, sőt.

Albániában számtalan kávézó működik, ahol általában török kávét és presszókávét is kínálnak. Az albánok számára a kávézás nemcsak szokás, hanem társadalmi rituálé: ha valakivel beszélgetni szeretnének vagy üzletet kötni, mindig egy kávéra invitálják az illetőt. A nyugdíjasok is gyakran töltik idejüket kávé mellett, amikor éppen nem dominóznak vagy sakkoznak a tereken. Nem csoda, hogy a külföldiek számára furcsa lehet, hogy a kávézók napközben mindig tele vannak emberekkel, függetlenül az időponttól.

Az albánok szinte mindannyian fogyasztanak alkoholt, de itt ritkán látni részeg embereket. A helyi mondás, amely a részeg embereket "szamárnak" (gomar) nevezi, erre utal. Az albán szamárról szóló kifejezés eredete a következő: a szamarak genetikai hajlamuk miatt könnyen válhatnak „alkoholistává”. Ha egyszer megízlelik az alkoholt – például a lehullott, megerjedt gyümölcsökből –, állandóan keresni fogják. A mediterrán gyümölcsök magas cukortartalma miatt ez a folyamat itt még gyorsabban történik, és a szamár delíriumos állapotba kerülhet. Innen ered a mondás: „Berúgott, mint az albán szamár.”

,, Nőt ne vigyél magaddal. Van ott elég. Az ottani fiatal nők szépek, vékonyak, olyan kemény a húsuk ( .stb...stb (18) 🙂 ), hogy a harapófogó is belétörik, ha úgy alakul. Lekapnak hogy egy hétig nem állsz fel......... ( az ágyból )". (2021)

Albánok sajátossága, hogy fordítva bólogatnak.
Itt a fejrázás az "igen" és a bólogatás a "nem".....
És, hogy nekünk, magyaroknak még rosszabb legyen a szitu, albánul a nem, azt úgy mondják, hogy "jo"...
Így ha vadul bólogatsz valamire és még hozzá is teszed, hogy "jó-jó", akkor az albán jó eséllyel azt érti, hogy valami nagyon nem jó, nem stimmel neked....
Ezért inkább mondogasd, ha valami kafa, hogy "ok" (ők is használják napi szinten egymás között), vagy, hogy "no"....
Ha nagyon jó fej akarsz lenni, ha valami ok, mond, hogy "mire" ("mir" kiejtve), ami albánul a jó....
Vagy a "po", ami igen.... Mondogasd, hogy "po-po", igen - igen... Ez nekik nagyon tetszik, ha külföldi mondja...

Az albánok érzelmileg közel érzik-e magukat Törökországhoz és/vagy a török emberekhez?
Nem.

Az Oszmán Birodalmat (fontos megjegyezni: nem Törökországot) mindig elnyomóként ábrázolták. Az Oszmán Birodalom szerepének újragondolására irányuló minden próbálkozás Albániában kudarcot vallott. Különösen a birodalom utolsó évszázadában az albánok súlyos szegénységet és elmaradottságot szenvedtek el. A függetlenség pillanatában Albánia Európa legszegényebb országa volt: évszázadokkal lemaradva a kontinens fejlettségétől, szinte teljesen írástudatlanul, megosztottan és szervezettség nélkül. Ez a helyzet a korrupció és a brutális erőszak folyamatos alkalmazásának eredménye volt, amely az oszd meg és uralkodj politikáját szolgálta. Eközben a közhiedelemmel ellentétben a görögök, szerbek és bolgárok több szabadságot élveztek a birodalom alatt.

Az Oszmán Birodalom kísérletet tett az albánok asszimilálására és tudatlanságban tartására.

Európában egyetlen más nyelv vagy oktatási rendszer sem tapasztalt olyan mértékű mártíromságot, mint az albán: ötszáz éven át tartó elnyomást. Egy megrázó statisztika, amely Serge Metais „Az albánok története” című, 2006-ban Párizsban kiadott könyvéből származik, jól szemlélteti ezt. Az oktatás helyzete hihetetlen. 1887-ben Albániában háromezernél is több iskola működött. Ezek közül 1200 török állami iskola volt, ugyanennyi görög magániskola, valamint háromszáz bolgár, szerb és aromán iskola. Albán nyelvű iskola azonban mindössze egyetlen működött, amelynek Pandeli Sotiri volt az igazgatója!

Tehát szinte minden nyelvet engedélyeztek az "elnéző birodalomban", kivéve egyet: az albánt! És a történet itt nem ér véget. Négy évvel később Pandeli Sotirit meggyilkolják, és az albán iskolát bezárják! Ez az igazság, amelyet az albán népnek még mindig nem tártak fel teljesen.

Manapság bizonyos csoportok próbálják elhitetni, hogy az albánok virágzó életet éltek az Oszmán Birodalom alatt, de ezeket a nézeteket alig hallgatják meg.

Kapcsolat Törökországgal (nem az Oszmán Birodalommal)
Törökországhoz más megközelítést alkalmaznak az albánok. Az albán-török kapcsolatok a semlegestől a testvériesig terjednek. A fő különbség az, hogy a törökök a muszlim vallás miatt testvéreiknek tekinthetik az albánokat, míg az albánok nem tekintenek a vallásra meghatározó tényezőként, így ez a testvéries érzés korlátozott. Ennek ellenére az albánok nagyon barátságosak és tisztelettudóak a törökökkel szemben, de ez nem az Oszmán Birodalom múltja miatt van így.

Turista etikett

Albániában sok helyen van guggolós vécé. Akár guggolós, akár ülökés a vécé, náluk nagy többségben nem szabad a vécépapírt a lefolyóba dobni, mert eldugaszolódást okoz. Egyszerűbb szálláshelyeken a guggolós vécét kombinálják a zuhanyozóval.
Albániában kézrázással történik egymás üdvözlése. A férfiak hagyományosan összeérintik egymással a halántékot.
Pár szót magoljunk be albánul, mert a helyiek ezt nagyon tudják méltányolni.

Albániában különösen jó benyomást kelt, ha valaki magyar létére nemcsak bemutatkozik, hanem néhány történelmi mozzanatra is kitér – „hungarezi” mondják ránk mosolyogva, és azonnal felcsillan a szemük. Érdemes szóba hozni Szkander béget, vagyis Gjergj Kastriotit, akinek a honvédő harcai során egyetlen valódi szövetségese Hunyadi János és a Magyar Királyság volt. Az albánok ezt nem felejtették el, és örömmel hallják tőlünk is, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy közös ellenségeink, a szerb despoták akadályozták meg a még szorosabb összefogást.

De szó eshet a későbbi idők emlékeiről is: például arról, hogy I. Zogu, az egykori albán király magyar feleséget választott magának. A szép és elegáns Geraldine Apponyi – teljes nevén Apponyi Geraldine Margit Virginia Olga Mária – nemcsak szimbolikus híd volt két nemzet között, hanem valódi kötődés is.

És ha már szóba kerül a jelenkor, mindig jólesik kimondani, hogy a barátság ma is él. Magyarország elismerte Koszovó függetlenségét – szemben például Romániával, amely ezt máig nem tette meg. Az ilyen apró, de fontos gesztusokat Albániában számon tartják, és nem felejtik el, ha egy nép hosszú távon is barátnak bizonyul.

,, Ne lepődj meg, ha bármilyen kedvességben van részed. Ha adnak egy cukorkát, két szem fügét, vagy meghívnak egy kávéra. Őszintén és szeretettel teszik. Csak fogadd el, mosolyogj és köszönd meg, bármilyen nyelven. Érteni fogják." forrás

Régi igazság az, hogy "amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten"....
Hatósági embereket nem szívesen kedvelik a népek, de Albánia egyik nagy erénye a mélységes tolerancia és a vendégszeretet.... Mivel az albán hatósági emberek is csak albánok, ezért nagyon kedvesek és segítőkészek, bármennyire is mufurcok első látásra.
De ha pökhendien állsz hozzájuk, akkor buksz...
Ha szabályt sértesz, légy kellően alázatos, ezt nagyon szívesen veszik és nyerhetsz... Pláne ha nagyon szorul a hurok, egy kis baksissal megtámogathatod a probléma rendezését, mert azt is nagyon szívesen veszik, de csak okosan, mert itt is böri lehet a nóta vége, ha túl tolod, már itt is vannak testkamerák.... !!! (2023)

Albániában az emberek helyi sajátosság szerint élnek, ami a tájékozódást illeti. Nyilván törekednek a turisztika miatt kellő tájékoztatási rendszert is alkalmazni, de a saját életük, szokásaik mellett ez még fényévekre van a tökéletestől. Nem egy Hamburgi rendszer... mondhatni.
Tiranában pl. a buszok természetesen kaptak vonal számot, de itt nem értik pl, melyik a sebes hetes.... Itt a buszok vonalait arról ismerik, hová megy... Tüdőszanatóriumi busz, traktorgyári busz (traktorgyár 30 éve nincs), porcelángyári busz (már az sincs), filmgyári busz (na, az még van).... etc...
Buszmegálló bárhol lehet vidéken.... Menetrend... hááát...
Viszont ami zseniálisan működik, az az, hogy mindig mindent kérdezni kell bátran (ők is ezt teszik).
Főleg fiatalok már beszélik az angolt, sokan tudnak olaszul és délen görögül. Bár a legtöbb vendégmunkás ma is németországban dolgozik, a német valahogy nem tapadt meg nekik, nem akarnak "cvancigolni"... Vagy marad az activity....
Egyrészt igen jelentős gyakorlati haszna van, ha kérdezel, másrészt komoly örömöt okoz nekik az, ha segíthetnek a kérdésre adott válaszaikkal.
Ezzel a bájos ajándékkal mindig mindenhol élj, hálás az eredmény és igen hálás a megkérdezett is.(2023)

Gasztronómia

Albánia konyhaművészetét földrajzi elhelyezkedése formálta igazán sokszínűvé. Az Adria túlpartjáról az olasz ízek sodródtak át, délről a görög gasztronómia árnyalatai hatottak rá, míg keletről, évszázadokon át, a török konyha fűszeres öröksége hagyott maradandó nyomot. Az albánok pedig bölcsen tanultak mindegyiktől – nem másoltak, hanem saját képükre formálták ezeket a hatásokat. A végeredmény egy olyan gazdag és barátságos konyha lett, amely az ide érkezőt azonnal befogadja.
Ha egyetlen ételt kellene kiemelni, amely szinte minden sarkon jelen van, az kétségtelenül a burek lenne. Ez a rétestésztás, kívül roppanós, belül tartalmas finomság az albán mindennapok állandó szereplője. Leggyakrabban sós juhsajttal töltik, de húsos, spenótos, krumplis vagy akár tökös változatban is megtalálható. Olcsó, kiadós, és tökéletes kísérője egy városi séta közbeni megállásnak – ahogy egyébként az albánok is szívesen falatoznak útközben, vagy épp egy kávé mellett üldögélve.

Albániában még ma is rengeteg családi vendéglő működik, és ezek valóban élnek – nemcsak túlélnek. Az étkezés közösségi élmény maradt, nem pusztán napi szükséglet. A városok tele vannak kis kifőzdékkel, burekesekkel, és olyan hentesboltokkal, ahol a mish i freskët (friss hús) nem csupán ígéret: a hentes kérésre megsüti, fűszerezi, elkészíti, amit választottunk. Ugyanez igaz a peshk i freskët feliratú halüzletekre is, ahol a frissen fogott tengeri vagy folyami halakat grillezik ropogósra – gyakran úgy, ahogyan azt mi magunk kérjük.

A kommunista időszak hosszú hiánygazdasága után a hús különleges szerephez jutott az albán konyhában. A bárány és a kecske kiemelten népszerű, gyakran látni nyárson forgó húsokat az éttermek előtt, illatukkal betöltik az egész utcát. A tengerparti városokban természetesen a halételek dominálnak: a frissen grillezett tengeri halak mellett gazdag, hallal készült egytálételek is szerepelnek a legtöbb étlapon – egyszerűen, jól fűszerezve, hagyományosan.

Albánia gasztronómiája nem mutogatja magát, nem hivalkodik – inkább hívogat. És aki elfogadja a meghívást, nem marad éhes – sem testileg, sem lelkileg.

Egy igazi albán étkezés nem siet sehová. Komótosan bontakozik ki, mint egy jól felépített beszélgetés: először csak finom, könnyed bevezetés – friss saláta, párolt vagy grillezett zöldségek –, amelyek felébresztik az étvágyat, és előkészítik a gyomrot a tartalmasabb fogásokra. A kezdeteknél gyakran asztalra kerül a pirított kukorica- vagy búzakenyér, házi sajt, valamint a salce kosi, amely leginkább a magyar tejfölhöz hasonlít, noha joghurtszósznak is nevezik. Ezek az ízek nyitják meg a lakomát – természetesek, tiszták, melegek.

Ezt követik a húsételek, melyeknek különleges helye van az albán gasztronómiában. Az éttermek és hentesboltok kizárólag fiatal állatok húsát kínálják: borjút, bárányt, csirkét, malacot, délebbre kecskegidát is. A húsokat gyakran csontosan szolgálják fel, mert az albán ízlés szerint így ízesebb – és mert náluk a hús kézzel való elfogyasztása nem illetlenség, hanem hagyomány. Ezt egy szellemes mondásuk is alátámasztja: „A nőt és a húst kézzel fogjuk, a szénát pedig vasvillával.” Az éttermek papírabroszos asztalainál nem probléma, ha kissé „malackodik” az ember: az abroszt az étkezés végén egyszerűen összefogják, és már viszik is.

Majdnem minden fogáshoz citromot is kínálnak. Nemcsak az ételek ízesítésére jó – különösen halaknál, leveseknél –, hanem frissít a nyári melegben, sőt, a végén a tenyerünkbe csöpögtetve kiváló zsíroldóként is működik: mire jön a desszert és a kávé, már újra tiszta a kéz.

Az albánok gasztronómiai leleménye különösen megmutatkozik a tűzön és agyagedényben készült ételeikben. Az egyik leghíresebb ilyen fogás a tavë dheu – maga az elnevezés is az edényt, az agyagtálat jelenti, amelyben a húsos vagy zöldséges egytálételeket sütik. Az étel sokszor még rotyogva kerül az asztalra, frissen, gőzölögve. Ebben készül például a tavë kosi, a joghurtban sült bárány, és a fërgesë, amely a magyar lecsó rokona.

Aki különlegességre vágyik, kóstolja meg a sült bárányfejet – az albánok ezt afféle csemegének tartják, akár desszertként is eszik. Ugyanebből, illetve borjúfejből készül a paçe nevű, belsőségekből főzött sűrű leves, amelyet délelőtt szokás fogyasztani, és kifejezetten helyieknek szóló fogás.

Klasszikus albán étel még a bélbe töltött belsőségek egyvelege, a kukurec – illata erőteljes, állaga tömény, nem mindenki gyomrának való, de az albánok rajongással eszik. A pacalt és a velőt gyakran kirántva kínálják – náluk ezek nem „melléktermékek”, hanem becsben tartott falatok.

Halban természetesen nincs hiány: Albániát két tenger is mossa, és a tengerparti éttermek a mediterrán konyha legjobb hagyományait követik. A fogásokat olívaolajon, fokhagymával, grillezve vagy agyagtálban sütve készítik. Érdemes megkóstolni Saranda környékén a bundázott, tisztított kagylót, amely ott igazi helyi különlegesség.

És van még egy hal, amit csak kevesen ismernek: a koran, az Ohridi-tóban (vagy albán nevén: Pogradeci-tóban) élő, különleges tavi lazacfajta. Ez a faj csak itt és a Bajkál-tóban fordul elő – igazi ritkaság, érdemes megkóstolni.

Az albánok szeretik a tésztákat is – az olaszos spagetti, tortellini és pizza itt is mindennapos. Sok pizzériában kemencében sütik a tésztát, és a muszlim lakosság miatt rengeteg helyen kínálnak halal pizzát, az iszlám előírásoknak megfelelően.

Az italok közül a legjellemzőbb természetesen a raki. Ez az albán pálinka leggyakrabban szőlőből készül, de szilva, szeder és som is gyakori alapanyag. A jó albán raki egyik legfőbb ismérve, hogy nincs benne hozzáadott cukor – ha az alapgyümölcs nem elég édes, abból nem is főznek.

A legismertebb röviditaluk a Skënderbeu konyak, amelyet sok magyar még emlékezetből is ismerhet. Többféle formájú palackban és kiszerelésben kapható, és ma is népszerű – különösen ajándéknak.

A borászat még mindig gyerekcipőben jár, bár a természeti adottságok kiválóak lennének – a helyi borok néha meglepően jók, de a minőség még nem egységes. A sör viszont szinte mindenütt elérhető, és egyre több ígéretes helyi márkát is találunk a kocsmákban, sörözőkben.

A víz Albániában kiváló. Rengeteg forrás, ásványvíz ered, az ország pedig többféle palackozott vizet exportál is – nem véletlen, hogy az asztalokon gyakran látunk helyi ásványvizeket.

És végül, de semmiképp sem utolsósorban: az albán édességek. A török örökség itt is érződik, különösen a diós, mézes süteményeknél – a baklava és a kadaif kihagyhatatlan. Ugyanakkor ott a trileçe, egy habkönnyű, tejszínes piskóta, vagy a krem karamel, amely a francia konyhából származik, de itt meglepő népszerűségnek örvend. A krémes sütemények, torták is figyelmet érdemelnek – Albániában a desszert nem egyszerű levezetés, hanem a vendéglátás egyik legédesebb gesztusa.

Apropó tejföl, írják itt korábban, hogy micsoda szenzációs tejfölük van az albánoknak…hát mi ilyet nem találtunk, se a boltokban, se az étteremben, pedig vagy 6 félét megkóstoltunk köztük a birka tejéből készültet is, az egyiknek frissföl íze, a másiknak joghurt és frissföl keverék íze, a harmadiknak nem tudom leírni milyen íze volt, de egyáltalán nem volt jó. Macedóniában hazafelé jövet vásárolt tejfölünk (Kisela Pavlaka 20 %) ugyanolyan ízű volt, mint az egyik albán „minőséginek mondott” tejfölé, szóval arrafelé más a tejföl íze, pedig szerintem a recept ugyanaz, megaltatom a tejet és leszedem a fölét. Annyira más nem lehetne, persze ha mesterségesen állítják elő, akkor igen. Azonban mindez akkor is szubjektív. (Attila, 2024)