ÚTIKRITIKA.HU / Kambodzsa

A legtöbb utazó számára Kambodzsa felfedezése Siem Reap köré épül, hiszen innen indulnak az Angkor Wat templomait célzó kirándulások. Ezekre érdemes legalább két-három napot szánni, hogy ne csak a legismertebb épületeket, hanem a kisebb, hangulatos romokat is be lehessen járni. Phnom Penh szintén megér ugyanennyi időt: a nyüzsgő főváros tele van élettel, és bár a Killing Fields nem mindenki számára felejthetetlen élmény, a történelmi emlékezés szempontjából mégis fontos állomás. A tengerparti kikapcsolódáshoz legtöbben Sihanoukville-t választják, ahol a strandolás a fő attrakció, bár az utóbbi években a túlzott beépítés és a kaszinók miatt sokat veszített régi hangulatából.
Ha valaki tartalmasabb, kevésbé turistás élményre vágyik, Battambang jó választás lehet: hitelesebb képet ad a khmer mindennapokról, mint a felkapottabb városok. Kompong Cham és Kompong Thom pedig álmos, kisebb településekként inkább rövid kitérőknek ideálisak. A tengerparti Kampot is gyakran felmerül ajánlásként, de a legtöbb utazó szerint inkább egy rövid ismerkedésre alkalmas, hosszabb nyaralásra még túl fejletlen.

Észak-Kambodzsa külön fejezetet jelent: itt kisebb léptékű, de érdekes khmer romok várják azokat, akik szeretnének elkerülni az Angkor körüli turistatömegeket. Ugyanakkor a valóságban Angkorban sem lehetetlen a nyugalom, ha valaki hajlandó korán kelni – ilyenkor szinte egyedül sétálhat a templomok között. Így sokan végül úgy döntenek, hogy inkább a fővárosra és környékére szánnak több időt, mint hogy hosszabb kitérőt tegyenek északra. Talán megérte volna, talán nem – de Kambodzsában bárhogy is dönt az ember, gazdag élményekben biztosan nem szenved hiányt.

A fő látnivalók és nevezetességek Kambodzsán belül külön-külön kerülnek feldolgozásra:

Killing Fields (Choeung Ek - Gyilkos mező)

A Choeung Ek, vagyis a „Gyilkos Mező” Kambodzsa egyik legismertebb kivégzőhelye és tömegsírja, ahol a vörös khmerek rémuralmának borzalmai váltak kézzelfoghatóvá. Ma első pillantásra békés ligetnek tűnik, apró tavacskával a közepén, ám a nyugodt környezet csak még erősebben emeli ki a múlt súlyát. A látogatók a bejáratnál audiólejátszót kapnak fülhallgatóval, amely vezetőként kíséri végig az emlékhelyen. Séta közben a történelem legsötétebb pillanatairól hallunk, túlélők beszámolóit, és szembesülünk a helyszín valóságával: a földbe süllyedt tömegsírokkal, a vérmezők emlékével.

Az egyik legmegrázóbb pont egy fa, amelyhez egykor kisgyerekeket ütöttek, hogy a hóhérok spórolhassanak a golyóval. Az út végén egy emlékmű áll, egy pagoda, amely több emelet magasan áldozatok koponyáit őrzi. Ez a látvány szinte felfoghatatlan: egyszerre hideg és megrendítő, olyan tapasztalat, amely után nehéz bármit is mondani. Aki itt járt, többnyire szótlanul tér vissza a városba, mert Choeung Ek nem csupán egy múzeum vagy emlékhely – hanem eleven figyelmeztetés arra, mire képes az emberi kegyetlenség.

Egyikünket sem készítette fel senki arra, hogyan kell viselkedni egy olyan országban, amely alig három évtizede még az emberiség történetének egyik legsötétebb fejezetét élte, és ahol a pusztítás nyomai ma is kézzel foghatók. Gyakran éreztük magunkat zavarban: hol egyik lábunkról a másikra álltunk, hol csak a földre szegezve a tekintetünket dünnyögtünk. Ez különösen igaz volt a Vörös Khmerek népirtásának két szimbolikus helyszínén, a Tuol Sleng börtönben és a Choeung Ek néven ismert „Gyilkos Mezőn”. Egy ilyen borzalomnak méltó emléket állítani eleve szinte lehetetlen feladat, és a kambodzsai próbálkozásokat látva könnyen úgy érzi az ember: a történelem ennyire szerencsétlen országokban még a gyász kultúrája is reménytelenül töredezett.
Choeung Ek felkereséséhez előbb meg kell egyezni egy taxisofőrrel Phnom Penhben, majd kikocsizni a főváros peremére, ahol a belépőjegy megváltása előtt ki kell kerülni a koldusok seregét – köztük gyerekeket is. Odabent egy békés liget fogad, a közepén azonban ott magasodik a néhány emeletes pagoda, amelynek üvegpolcain emberi csontok és koponyák sorakoznak. Körülötte az egykori tömegsírok kihantolt gödreit látni, köztük sétálva a földből még most is kilóg egy-egy ruhadarab. A területen elhelyezett táblák egyszerű angolsággal tudósítanak a borzalmakról: „Itt szállították le a foglyokat a teherautókról”, „Itt verték őket agyon.”

Míg Auschwitzban kaszárnyaszerű épületekben kiállítások segítik a megértést, itt szinte semmi sincs – csak a nyers helyszín és a rátelepedő csend. Sok látogató nem marad tovább néhány percnél, hacsak nem fényképezi végig a területet. Mi végül kihagytuk ezt a programpontot, nem ítélve el azokat, akik másként döntenek, de egyszerűen nem találtunk módot rá, hogyan közelítsük meg. És a parkolóban sem éltünk azzal az ajánlattal, hogy a közeli lőtéren „levezessük a feszültséget” pár lövéssel – valahogy nem illett volna ehhez a helyhez.