ÚTIKRITIKA.HU / Bordeaux / Jóna Dávid beszámolója









Bordeaux / Jóna Dávid beszámolója

4 nap Bordeaux-ban - 2019

Egy jó útikalauz elengedhetetlen, mint a pillanatragasztó, de egyben ritka is, mint jósdában a meglepetés-buli. Egy rendhagyó útibeszámolót, útikalauzt raktam Nektek össze, támaszkodva a net okosságaira.

Bordeaux autóval, busszal 1943 kilométerre van Budapesttől, légvonalban 956-ra. A 10 ezer alatti repjegyek ablakot nyitnak a világra, s itt, mindjárt az elején meg is válaszoltam a fel nem tett kérdést, hogy miért éppen Bordeaux, s miért éppen repülő.

Nyelvészetileg persze a város nevét azonnal megfejtettem, a bor színéről kapta, vagy fordítva, de persze a mi volt előbb a tyúk meg a tojás esete. Sőt a hordó szavunk is, a francia torokhanggal kimondott sötétvörös nedüre utalhat, bhordó, de lehet, hogy nem. Komolyra fordítva a szót, Bordeaux több olyan dolgot tanított meg a világ borászainak, amelyek nélkül ma csak talajtalan anonim alkoholisták lennénk, ilyenek az úgy nevezett bordeaux-i szőlőfajták, mint a cabernet sauvignon, a cabernet franc és a merlot, vagy a 225 literes barrique tölgyfahordó. Európa egyik legjelentősebb bortermelő vidékéről beszélünk, ahol tizenötezer gazdálkodó évente hétszázmillió palackot tölt tele. Na, ezek a számok, ezt lehet összeadni, de ne higgyetek el mindent, amit leírnak!

A reptéren még találtam a földön egy ezrest (forintban), égi jelnek tekintettem és vettem belőle egy Szamos marcipános tábla csokit. Befektetéseim általában jól sikerülnek. A repülőút Svájcig rendben volt, utána kicsit zötykölödtünk, a légi utakat errefelé úgy látszik, nem tartják karban. Amit a felhőkről mondanak, hogy ott vannak a képek, a zenék meg ilyesmik, ne higgyétek el, semmi ilyet nem láttunk! A leszállást a fülem mindig megsínyli, pedig rágózom őrült sebességgel, mint egy pampa nyúl a cannabis ültetvényen, de hiába.

Belvárosi a szálloda, épp ezért a repülő nem száll oda, a transzfer buszjárat nem fájt annyira, mint máshol, mondjuk Brüsszelben. Ilyenkor már fel vagyunk spanolva, bugi a lábunkban, az esti séta során repdestünk a kivilágított műemléképületek egyikétől a másikáig. Itt már többet megyünk, mint egy Ibusz-csoport egy hét alatt.

Átmenetileg túltettem magam Trianonon, és nyitott voltam, mint hétvégén a Lafayette áruház, ami mellesleg semmi érdekes, a londoni Harrods-hoz képest a kanyarban sincs. A közvélemény-kutatások szerint a franciák 77 százaléka úgy véli: a Galeries Lafayette a francia nemzet kulturális örökségének részét alkotja. Lehet, hogy Párizsban szép, de itt nem több mint bármelyik másik.

Hazaérkezésünk után a barátok a migráncsos kérdésekre vártak tőlem választ, mindjárt mondom, de előbb a szépségek: Miroir d'Eau de Bordeux (miroár do dö bordó), jó ez az éneklős francia nyelv, szóval ez egy néhány centis víztükör a Garonne-folyó partján, ahol a léha és tékozló XV. Lajos megbízó megrendelésére készült Palais de la Bourse (Börze-palota) tükröződését lehet fényképezni, nagy eséllyel szép képet készítve. Akkora itt a tér, hogy az anonim klausztrofóbiások ide járnak sétálni. Mondjuk megint elmaradt az arra a hétvégére tervezett agóra-fóbiások nagygyűlése, de legalább így miénk volt a tér. Lényegében körbefotóztuk az egész impozáns óvárost (éjjel és nappal, avagy a sötét és a világos bordót).

A sznob Larousse meghatározását összefoglalva: az előkelőket vagy a szellemi élet kiválóságait majmoló, hozzájuk dörgölőző személy (sznob az, aki a sznob meghatározását is a Larousse-ban olvassa!). A csóró Wikipedia szerint sznob az is, aki lelkendezik divatos, korszerű művek, előadások, híressé vált valakik, valamik iránt, abból a célból, hogy a jobb társaság tagjának higgyék, valójában azonban keveset, vagy semmit nem ért meg a jelenségből. Egy cikk arról írt, hogy „sajnos napjainkban a színházba járás, könyvfesztiválozás és hasonló szellemileg építő tevékenységek státuszszimbólummá váltak” (szerzője Kormos Kevin, viseli szülei sznob névválasztását). A leírtakkal szemben az a véleményem, hogy a kultúrát, a művészetet a sznobok tartják fenn, hiszen az emberek igazodási pontokat keresnek, hősöket, mintákat. Miért írom mindezt? Mert bizony a kíváncsiságunk és a sznobságunk vitt rá minket, hogy a sztárséf, a skót Gordon Ramsay éttermébe menjünk ebédelni, ami az igazán szép Grand Hotel étterme is egyben. Néztünk körbe, mint absztinens a bormúzeumban. A nálunk nagyobb sznoboknak hitelesítésként írom, hogy a „konyha ördöge” három Michelin-csillag tulajdonosa (amúgy a 18 éves lányának, Matildának a szülinapi bulijára Ed Sheerant hívta meg, a sznobja). Tripadvisor egyik hozzászólójának gépi fordítása szerint: „Nagyon finom töltő ételek! A pincérek nagyon barátságosak és zaklatottak.” Ja, hogy mondjam már, hogy nekünk milyen volt? Előételnek nagyon finom kenyeret hoztak francia vajjal, eddig szuper. Aztán halat ettünk, valóban omlós, ízletes, és nem akkorra, amivel elrontod a gyomrod. Garnirungnak fehér bab majdnem megfőzve és chorizo reszelék (asztúriai kolbász finomság), kb. egy vékony szeletnek megfelelő mennyiség. A telítettség érzésének mellékhatása nem fenyegetett. Az egy üveg víz 9 euró volt, ami rosszul esett egy skóttól. Két menüt ettünk hárman 49 euróért. Ezzel egy bakancslistás hely megüresedett.

Migráncs ügy, a város szemetes, és durván kutyaszaros. Európa egyik legnagyobb és leghosszabb bevásárló útszakasza a Rue Saint-Catherine 1,2 kilométer hosszú és az egyik vége bizony már 20 óra után kalandossá válik. Bandázó afrofrancia bordelais-ek zsákmányállatnak tekinthetik a turista kinézetű turistákat. Vasárnap Nato-kompatibilis gépfegyveres járőrök lepték el a várost, négyesével mentek, egymástól látótávolságra (például Malmöben ennél rosszabb volt a helyzet). Érdekes színfolt, de egyben kicsit nyomasztó is, hiszen azt sugallja, hogy akár valamitől félhetnénk is. Hamarosan jön ismét, hogy az európai karácsonyi vásárokat tankokkal, beton tömbökkel, szögesdróthálókkal és skatulya rambókkal védik. Van valami ellentmondás ebben a fene nagy toleranciát hirdető liberalizmusban és a francia patrióta nagyképűségben. Macron a Brexit után Európa egyetlen atomhatalmának vezetője, éppen űrhaderőt fejleszt miközben országa szétesőben, a „szavazati joggal rendelkező lakosok majd 25% iszlám államokból érkezett bevándorló vagy pedig muzulmán családban született”. Szabadság, egyenlőség, testvériség! A francia forradalom alatt a város a girondisták fő fészke volt. Amikor ők a jakobinus puccs következtében befolyásukat elvesztették, Robespierre uralma alatt a terror idején mintegy 300 lakost fejeztek le a szimbólummá vált, bájos kivégző eszközzel, a guillotine-nal (1977-ben nyugdíjazták végleg). A Bordeaux mellett született Guillotin nevű orvos épp 230 éve, a francia forradalom idején, 1789. december 1-jén javasolta a francia nemzetgyűlésben a nyaktiló alkalmazását, mert úgy vélte, hogy így fájdalommentesen lehet kivégezni az elítélteket (1792 és 1795 között a becslések szerint 15 ezer embert fejeztek le így Franciaországban).

De időben menjünk az elejére: Már az őskor óta lakott terület volt, az ókorban Gallia Aquitania néven szervezték be a Római Birodalom közigazgatásába. A középkorban a helyi születésű Aquitaniai Eleonóra feleségül ment II. Henrik angol királyhoz, melynek következtében a térség angol fennhatóság alá került. Csak a százéves háború végén, 1453-ban került vissza Franciaországhoz ( VII. Károly francia király a sorsdöntő castilloni csatában legyőzte VI. Henrik angol királyt.). A mintegy 300 éven át angol fennhatóság alatt állt, mégis ezt tartják a város aranykorának. A 19. században a gazdasági fejlődés üteme Aquitaniában lelassult, ami a kereskedelmet érintő napóleoni blokádok, illetve a britek tengeri egyeduralmának tudható be. 1848-ban megépült a Bordeaux-t Párizzsal összekötő vasútvonal. Az Atlanti-óceán déli partjain beindult a turizmus, melynek egyik neves képviselője Eugénia francia császárné, III. Napóleon francia császár felesége volt.

A második világháborúban Franciaország kapitulálása után Charles de Gaulle a Mérignac repteréről menekült Angliába 1940. június 16-án. Nem sokkal később mi is itt jártunk. A „Károly de nagy gól” (a szotyis plebs szabadfordításában) aktív szerepet játszott az atomfenyegetés egyensúlypolitikájában is. 1960. február 13-án Franciaország negyedikként lépett az atomhatalmak közé, amikor végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását a világ egyik legnagyobb homokozójában, a Szaharában.

Ha már foci, az egyik legnépszerűbb francia az algériai felmenőkkel bíró exfutballista, aki jelenleg a Real Madrid edzője, Zinedine Zidane, a Zizou becenevet a bordeauxi edzőjétől kapta. Az 1998-as, francia diadallal zárult vb után azt kérdezték tőle, mit üzen a francia népnek, mire azt válaszolta: semmit. C'est la vie! Amúgy a hatszoros francia bajnok FC Girondins de Bordeauxban játszott a francia válogatott legendás középpályásai Jean Tigana és Alain Giresse (a harmadik Platini volt), a 70-es és 80-as évek befolyásos Bordeaux-játékosa és a klub minden idők legjobb gólszerzője. A mai csapat edzője, a korábban a Videotont is irányító portugál Paulo Sousa.

A belvárosi részben nem kevesebb, mint ötezer klasszikus stílusú, fotogén épület áll. Sokan bicikliznek, gördeszkáznak, vagy elektromos rollerrel nyomják, jobbára a szintbehozott villamos síneken. Az utcákon viszont amputált bicikli-torzók vannak korláthoz bilincselve. Ami zavaró még az utcaképben, hogy feltűnően sokan dohányoznak. A házak elhasználtak, több autó oldalsó üvege nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak. Van vezetőnélküli villamos, de ma már ez nekünk nem akkora mutatvány.

Beszéljünk édesebb dolgokról. A canelé süti tipikus bordeaux-i csemege, helyi specialitás. Kívül sült-ropogós a karamellizálódott cukortól, belül krémszerű, pudingszerű vaníliás, a tésztája muffinszerű és egy hengeres, redőzött sütőformában sütik. A gourmet (vagy a sznob) szerint a canelé akkor lesz igazán comme il faut, ha rézformákban sütik meg. Romantikus legendák lengik körül a canelé születését, az egyik szerint az 1501-ben alapított annunciáták rendjének apácái találták fel: a nővérek ekképp hasznosították a borászoktól adományba kapott friss tojássárgájákat, mivel a fehérjét felhasználták a vörösbor derítéséhez. A sok sodót addig sütötték, míg kívül haragosan bebarnult, szinte elfeketedett, de belül lágy maradt, és okkersárga.

Reggelente az emberek baquetteket ölelgetve jönnek-mennek. És ezek nagyon-nagyon finomak. Hazajöttünk és a francia madaras tecsóban, az Auchanban is vettünk valami hasonlót, de míg a kinti kívül ropogós és belül puha, ez itthoni silány, baseballütő kinézetű morzsahalmaz.

Na és a croissant! Az nagyon ott van, a francia pékeket a világörökség részeként kell kezelni. Történetét egy ottani magyar sráctól tudtuk meg, aki kürtöskalácsot, rétest árul egy kiváló helyen, az 1400-as évekből származó gótikus harangtoronynál, a Rue Saint-James-en. Ezek szerint először Bécsben készítettek croissant-t, a török ostrom leverésének ünneplésekor, a hold alak pedig a törökök zászlaját szimbolizálja, mivel a “croissant” szó szerint „növekvő holdat” jelent.

És akkor egy kis aktualitás nyelvi gourmet (Google fordításban) tálalásban: A hét eleje óta a Bordeaux-i Aquitania Múzeum alagsorát úgy helyezik el, mint egy bűncselekményt. Kizárólag a kutatók számára elérhető, fertőtlenített ruházatban, tudomásul véve, hogy igen, vagy nem, temetik-e el Montaigne-t , csak cenotafájának joga alapján. Mondtam, hogy az irodalmi munkásságáról híres Montaigne 1581-ben a város polgármestere is volt? Akkor most mondom. Végezetül, hogy érdemes-e Bordeauxba utazni? Igen. 2-3 napra. Annyi van benne, ismétlődések nélkül.

Jóna Dávid


Kommentek

Törőcsik József, 2020. 01. 02. 21:19
Itt-ott kicsit sok, de azért kössz.


Új hozzászólás beküldése

Név:
E-mail cím:*
Hozzászólás:


* az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon