ÚTIKRITIKA.HU / Irán

Első tanácsként mindenképp azt mondanám, hogy ha valakinek csak egy hete van Iránban, ne próbáljon meg túl sok várost belezsúfolni a programba — mindenhol simán el lehet tölteni 3-4 napot, főleg ha a városi látnivalók mellett a környező vidéket is felfedeznénk. Érdemes inkább 2-3 városra koncentrálni, vagy ha van rá mód, akkor hosszabb időre maradni. A klasszikus útvonal — Shiraz, Jázd, Eszfahan, Teherán, Tabriz — remek kiindulópont lehet: sokan Shirazban kezdik, mert több európai nagyvárosból közvetlen járatokkal is el lehet jutni oda, így nem kell kétszer akkora távolságot megtenni, mint ha Teheránból indulnánk. (Például a Turkish Airlines jó opció lehet ehhez.)

Abarkuh

Shirazból Yazdba tartva majdnem kihagytam volna Abarkuhot – pedig ez lett volna az utazásom legnagyobb hibája. Ez a kis oázisváros ugyanis olyan kincseket rejt, amelyekért egyedül is megérné az ezeréves sivatagban álló por közé kalandozni.
Az első pillanatban beismerem, kicsit csalódott voltam. A városka első ránézésre semmilyen – modern épületek, por, és a megszokott közel-keleti káosz. De aztán megláttam a ciprust, és megértettem, miért hívják ezt a helyet "a sivatag ékszerének".

Ez a 4500 éves fa – igen, jól olvasod, négyezer-ötszáz éves! – úgy áll ott a semmi közepén, mint egy zöld óriás, aki minden titkot tud erről a világról.

Állva a fa alatt, ahogy a 25 méteres magasságát nézem, egy furcsa érzés fog el: ez a növény már akkor is itt volt, amikor Krisztus született. Már évezredekkel azelőtt gyökeret vert, hogy az első piramisok épültek volna. A kérgét megtapintva (amit egyébként nem szabad, de ki tudja magát visszatartani?) olyan, mintha az idő múlásának fizikai bizonyítékát érinteném meg.

A helyiek szerint maga Zoroaszter ültette ezt a fát, mások szerint Noé fia. Természetesen egyik sem igaz, de valahogy mégis teljesen mindegy – a legenda része ennek a varázslatos helynek. A fa körül ugyanis egész kis iparág alakult ki: van ott egy hangulatos kávézó, ahol helyi süteményekkel kínálnak, és egy kis bolt, ahol a szokásos turistacuccokat árulják. De valahogy itt nem zavar ez a kommerciális dolog – inkább úgy érzem, mintha a fa maga is örülne, hogy végre figyelmet kap.

A másik érdekesség az óriási jégház, ami olyan, mint egy földből kinőtt hatalmas kúp. Nehéz elképzelni, hogy a sivatag közepén télen jeget gyűjtöttek, és nyáron is tudtak hűteni vele. A belseje egyszerűen lélegzetelállító – egy hatalmas, üres tér, ahol a hanghullámok visszhangoznak. Állva a mélyén, felnézve a kupolára, megint az jut az eszembe: ezek az emberek évszázadokkal azelőtt oldották meg a hűtés problémáját, mielőtt mi a villanykapcsolót is ismertük volna.

Az igazi felfedezés azonban a város régi negyedének bejárása volt. Ezek a sárböl épített házak, a lenyűgöző szélcsapókkal (amiket egyébként az iráni bankjegyre is rákerültek), olyan építészeti zsenik alkotásai, hogy a modern városi tervezők is sokat tanulhatnának belőlük. A szélcsapók nem csak dekoratívak – valójában tökéletesen működő légkondicionáló berendezések, amelyek a forró sivatagi levegőt is lakhatóvá teszik.

Abarkuh nem turisztikai attrakció, hanem autentikus találkozás egy olyan világgal, ahol az idő másképp múlik. Itt nincs sietség, nincs programozott látnivaló-túra – csak egy ősi város, amely csendben meséli el a történetét mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. És ez a történet sokkal izgalmasabb, mint bármely modern kalandpark.

A Kaszpi-tenger iráni partja

Teheránból észak felé haladva hirtelen olyan Iránba csöppensz, amiről a legtöbb ember nem is tudja, hogy létezik. A Kaszpi-tenger déli partvidéke egészen másképp néz ki, mint amit egy iráni utazásról várnál: zöld rizsföldek, sűrű erdők, és egy olyan páratartalom, ami miatt az ember néha azt gondolja, Délkelet-Ázsiában jár.

Gilan, Mazandaran és Golestan tartományokban jártam, és minden egyes helyen újra és újra meglepett, mennyire különbözik ez a régió a perzsiai kultúra többi részétől. Itt nem a sivatagi architektúra dominál, hanem fából és agyagból épített házak, amelyeket gyakran erdő vesz körül. A helyi nyelv is más – a gilakiak és mazanderániok saját nyelvüket beszélik, ami számomra teljesen érthetetlen volt.

Rasht városa tökéletes kiindulópont a régió felfedezéséhez, de az igazi élményt a kisebb falvak adták. Masuleh például olyan, mint egy mesekönyv lapjairól előbukkanó település: a hegységbe épített házak egymás tetején állnak, és a felső ház udvara az alsó ház teteje. Télen ködbe burkolózva, nyáron buja zöldségben úszva minden évszakban lenyűgöző. Persze turistacsapda is egyben – tele van iráni családokkal, akik hagyományos ruhákban pózolnak a selfie-khez, de valahogy ez nem zavar.

Bandar Anzali kikötőjében a kaviár-feldolgozó üzemek mellett sétálva azt hittem, rossz helyre keveredtem. Ez az Irán? Ahol a Kaszpi-fóka és a tokhal otthona? Ahol a világon máshol nem található lótuszvirágok nyílnak a mocsarakban? A Anzali-lagúna különösen varázslatos volt – egy 80-120 négyzetkilométeres édesvízi tó, amelyet nádas és lótuszvirágok borítanak be évszakonként.

A part menti úton Chamkhaleh és Mahmudabad strandjai felé haladva már értettem, miért vonzza ez a terület az iráni turistákat. A széles, homokos strandok, a fürödő családok, a vízi sportok – minden olyan normális és hétköznapi, ami Irán más részein elképzelhetetlen. Itt a nők is strandolnak (persze megfelelő öltözetben), gyerekek fürdőznek, és senki sem izgatja fel magát vallási dolgokon.

Ramsar városa aztán a végső meglepetést tartogatta: termálváros a tengerparton, olyan kényelmesen berendezkedve, hogy egy pillanatra azt hittem, valamelyik török vagy grúz üdülőhelyen járok. A forró források, a hegyi vízesésesk, a pálmafák és narancsfák között sétálva megértettem, miért hívják ezt a régiót "Irán Svájcának".

Az étel is teljesen más itt: sok zöldség, helyi fűszerek, és olyan ételek, amelyeket máshol Iránban nem is ismernek. A mirza ghasemi (padlizsános-tojásos étel) és a különböző pörkölt-félék végre alternatívát kínáltak a szokásos kebab-dominanciával szemben. A helyi sütemények, különösen a mézeskalács-szerű finomságok, teljesen más ízt hoztak Iránból.

A Kaszpi-tenger iráni partvidéke tehát nem az, amire számítottam, de pontosan ezért volt az egyik legfelejthetele¬nebb élményem. Itt az Irán, amely nem illeszkedik a sztereotípiákba – zöld, nedves, sokszínű és meglepően békés.

Észak-Irán egyéb részei

Teheránból kilépve az Alborz-hegység felé, az első ami meglepett, az volt, hogy mennyire közel van a fővároshoz ez a vadonatúj világ. Alig egy óra múlva már olyan tájban jártam, ahol 4000 méter feletti csúcsok sorakoznak, és ahol a téli hónapokon át működő síközpontok a Közel-Kelet legjobbjai közé tartoznak.

A Dizin és Shemshak síterepek olyan élményt nyújtanak, amire egyáltalán nem számítottam Iránban. Március végén, amikor Teheránban már T-shirtben járnak az emberek, itt még mindig síelni lehet – aztán ahogy lejössz a völgybe, pár kilométeren belül olyan klímaváltozást élsz át, mintha kontinenseket utaztál volna. A Tochal-csúcsról (3964 m) lenyúló sípálya egyenesen a főváros peremére vezet, és innen fantasztikus kilátás nyílik Teheránra és a déli sivatagokra.

A Damavand (5610 m) maga egy külön fejezet: ez nem csak Irán, hanem egész Ázsia legmagasabb vulkánja, és a világon a 12. legkiemelkedőbb csúcs. A hegymászók körében legendás hely, ahol több mint húsz különböző útvonal vezet a csúcsra, és ahol még mindig aktív kénes gázforrások emlékeztetnek a vulkáni múltra.

Az Alborz-hegység három részre osztható, és mindegyiknek megvan a maga karaktere. A nyugati részben találhatóak a Talesh-hegyek, ahol még nomád közösségek élnek hagyományos életmódot folytatva. Itt láttam először iráni nomádokat a téli táborozásukban – egy olyan életforma, ami évszázadok óta változatlan.

Az Alamut-völgy különös helynek bizonyult: ez a híres "gyilkosok völgye", ahol a középkorban Hassan Sabbah és követői építették fel hírhedt várrendszerüket. Ma már csak romok maradtak, de a völgy természeti szépsége lenyűgöző. A helyi vezető elmesélte, hogy Marco Polo is itt járt, és innen származnak a "hasishin" legendák.

A hegység déli oldalán száraz, mediterrán klíma uralkodik, míg északon, a Kaszpi-tenger felé a híres Hyrcanian erdők terülnek el – ezek UNESCO természeti világörökség területek, ahol olyan növény- és állatfajok élnek, amelyek máshol a világon nem találhatók. A medvék, leopárdok és sasok mellett még kaszpi fókák is élnek a térségben.
Karajban, Alborz tartomány központjában meglepett a modernség és a hagyományos életmód keveredése. Itt található az Amir Kabir-tó, ahova pénteki túrázások alkalmával a teheráni középosztály járatja ki magát – egy olyan túrizmus, ami teljesen eltér a külföldiek által ismert iráni utazási formáktól.

A hegység geológiai sokszínűsége is lenyűgöző: devon homokkövektől kezdve a juraszkori palákig minden megtalálható itt. A forró források, a gleccserek és a vulkáni képződmények olyan változatosságot mutatnak, ami egyetlen országban ritkán található meg.

Az Alborz-hegység valójában sokkal több, mint turistalátványosság – ez egy olyan ökoszisztéma, ahol az ember és a természet évezredek óta harmonikus együttélésben van, és ahol minden évszak újabb és újabb arcát mutatja ennek a lenyűgöző tájnak.

Kazvin

Teheránt észak felé elhagyva, Kazvin már igazi kisvárosi nyugalmat áraszt, szép mecsetekkel és pezsgő bazárral. Különösen megfogott az Imamzadeh-ye Hossein mecset, talán a homlokzatát díszítő sok apró torony miatt. Először kissé bátortalanul léptem be, féltem, hogy majd minden lépésemet figyelik és rászólnak, ha valamit illetlenül csinálok — de épp az ellenkezője történt. Senki sem nézett rosszallóan, sőt, mindenki kedvesen viselkedett, és ha engedélyt kértem, szívesen beálltak egy-egy fotóra is.

A mecsetek itt sokkal inkább a mindennapi élet részei, mint az európai templomok: a gyerekek önfeledten kergetőznek az udvaron, a felnőttek beszélgetnek vagy imádkoznak, és ha valaki elfárad, egyszerűen lepihen egy csendes sarokban. Mindez olyan barátságos, nyitott hangulatot teremt, ami rögtön otthonossá teszi a helyet még egy kívülálló számára is.

Kazvinból még északabbra indultam, hogy megnézzem Masuleh falut, amit sokan Hollókő iráni párjaként emlegetnek. Észak-Irán növényzete meglepően hasonlít Közép-Európáéhoz, csupán a rizsföldek árulkodtak arról, hogy valójában jóval keletebbre járok. Amint leszálltam a buszról, alig telt el pár perc, máris odajött egy helyi fiú, hogy baráti fuvarral elvisz a híres hegyi faluba. A körülbelül 1500 forintnak megfelelő viteldíj 30 kilométerért elsőre kicsit soknak tűnt, de megérte a kényelmet és az időnyereséget — legalább több időm maradt barangolni.
Masuleh párás, sűrű erdőkkel körülvett völgyben bújik meg, és különlegessége, hogy a falu utcái valójában az alatta fekvő házak lapos tetői. A házak faragott homlokzatai mind a központi térre néznek, ahol a helyi turizmus a maga szerény, szabálykövető módján zajlik: alkoholról szó sem lehet, és éjjel tíz után már mindenki pihenni tér. Szállást találni nem nehéz, a legjobb választás, ha egy helyi családnál bérelünk szobát — onnan, egy erkélyről figyelni a hegyekkel ölelt kis falut talán a legszebb élmény.

Kashan

Vörös Jancsi fotója

A fővárostól délre haladva egyre erősebben érezni a keleties hangulatot, mind a tájban, mind a városok utcáin. Ha valaki erre jár, Kashant semmiképp ne hagyja ki: ahogyan Lahidzsán a tea, úgy Kashan a rózsa városa. Minden sarkon kapható rózsavíz, és egy rövid kirándulással azt is meg lehet nézni, hogyan készül a híres rózsaolaj. Egyik bazári sétám során rábukkantam egy régi kereskedőházra, egy úgynevezett khánra — ahogy beléptem, olyan érzésem volt, mintha Aladdin kincsestárába csöppentem volna. Nem is tudtam betelni vele, többször visszatértem csak azért, hogy újra magamba szívjam a varázsát.
Kashan tele van lenyűgöző építészeti csodákkal, szinte lehetetlen mindet felsorolni. Különösen megmaradt bennem az Agha Bozorg mecset és vallási iskola — a tökéletes arányaival a Tádzs Mahal kistestvérére emlékeztetett. Ott beszélgettem egy fiatal sráccal, aki külsőre leginkább egy fiatal bin Ladenre hajazott. Az ilyen medreszék falai között tanul a jövő vallási elitje, és látszott rajta is, hogy mindent komolyan vesz. Ugyanakkor érdekes volt látni, hogy a vallásosság nem mindenütt olyan átható: sok fiatal teljesen nyíltan mesélte, hogy alig vagy egyáltalán nem jár mecsetbe.

A város nemcsak a rózsájáról híres, hanem a régi, gazdagon díszített házairól is. Ezek a palotaszerű lakóházak egymást érik: mindegyiknek szépen kialakított udvara, hűs medencéje van, a falakat pedig buja növényi minták borítják. Bevallom, a harmadik ilyen ház után már képtelen voltam új részleteket befogadni. Mégis, ahogy nézelődtem, a helyiek gyakran odajöttek hozzám érdeklődni, tetszik-e Irán, és jól érzem-e magam — mindig kedvesen és kíváncsian.

Kom (Qom)

Kom, más nevein Kum, Qom vagy Gom a 7. legnagyobb város Iránban. Évente mintegy 20 millió zarándok keresi fel a várost, amely egyben síita muszlim tanítók és vezetők képzésének központja. A mai nagyváros elődje egy 8. században alapított település. Egy egyszerű sírtemplom helyén pompás emlékmecsetet emeltetett Abbasz sah a 16-17. század fordulóján, ez az Imamzadeh Hamzeh-sírtemplom. Az Imamzadeh szentként tisztelt imámutódot jelent. Ebben a templomban őrzik Reza imám nővére, az itt elhunyt és szentként tisztelt Fatima al Maszumeh földi maradványait. Fatima 752-ben született Musza al-Kazim imám lányaként. 780-ban egy karavánnal Horaszánba indult. Útközben megtámadták őket, sokan megsebesültek, fogságba estek vagy meghaltak. Fatima kénytelen volt végignézni 23 közeli családtagja és barátja meggyilkolását. Őt ekkor mérgezte meg egy nő. Fatima megbetegedett, és kérte, hogy vigyék Komba, ahol meghalt és eltemették. (n.b., 2023)

m.a. fotója

Tebriz

avagy Tebriz

Tabriz (perzsául: تبریز, azerbajdzsániul: Təbriz) Irán Azerbajdzsán régiójában, Kelet-Azerbajdzsán tartományának fővárosa. Egy modern, iparosodott iráni város, ahol a civilizáció nyomai több mint 2500 évre nyúlnak vissza. Számos híres múzeuma, rangos egyetemei és jelentős kulturális eseményei miatt Tabrizt Irán egyik tudományos és kulturális központjaként tartják számon.

f. andrás fotója

Nagy bazár

Belépve a tebrizi Nagy Bazárba, az első pillanatban az az érzésem támadt, mintha egy hatalmas, föld alatti városba kerültem volna. Ez a világ legnagyobb fedett téglakomplexuma nemcsak egy piac, hanem egy élő organizmus, ahol már ezer éve folyik a kereskedelem, és ahol minden kő, minden bolív történetet mesél a Selyemút aranykoráról.
Az 5500 üzlet, 25 timcheh (kis udvarocska) és 35 ház olyan labirintust alkot, ahol még a helyiek is eltévednek néha. A bazár különböző részlegei tematikusan vannak elrendezve: itt a szőnyegkereskedők utcája, ott az aranyművesek sora, máshol a fűszerek aromája keveredik a bőráruk illatával, és mindenhol a derékszögben megtört boltozatos folyosók vezetnek újabb és újabb meglepetések felé.
A teázók és kávézók rejtve bújnak meg a bazár mélyén, ahol öregemberek ülnek nargilé mellett és olyan dolgokról beszélgetnek török-azerbajdzsáni keverék nyelvben, amit egy kívülálló soha nem értene meg. Ezekben a zugokban még mindig úgy folyik az élet, mint háromszáz évvel ezelőtt: lassan, méltósággal, és a hagyományok tiszteletben tartásával.
A bazár nem turistalátványosság, hanem működő kereskedelmi központ, ahol a helybeliek vásárolnak mindennapi szükségleteiket. Itt nem találsz műsouvenir-boltokat vagy angol nyelvű táblákat – helyette autentikus kézműves termékeket, minőségi szőnyegeket és olyan fűszereket, amelyeket még sosem láttál máshol.
A boltozatos tetők alatti félhomályban sétálva, ahol csak a kis boltok világítása teremt fénysávokat, megérted, miért nevezték ezt a helyet a középkori utazók "Ázsia szívének". Ez a bazár nemcsak kereskedelmi központ volt, hanem kulturális olvasztótégely, ahol kelet és nyugat kereskedői találkoztak, eszmét cseréltek, és új civilizációk születtek.
A UNESCO világörökség listájára nem véletlenül került fel ez a hely – itt minden egyes tégla tanúskodik arról, hogyan alakította át a kereskedelem a világot. A tebrizi Nagy Bazár ma is azt csinálja, amit évszázadokon át: összeköti az embereket, kultúrákat és gondolatokat egy olyan közegben, ahol az idő jelentését veszti.
Amikor végül kikecmeregtem a bazár útvesztőjéből, és ismét megláttam a napfényt, úgy éreztem, mintha időutazásból tértem volna vissza – egy olyan helyről, ahol a múlt és a jelen egymásba fonódva él tovább, és ahol minden nap új fejezetet ír a világ legrégebbi kereskedelmi történetéből.

f.andrás fotója

További beszámolók

A Kharanaqban töltött napok után egy gyors jazdi átszállással már úton is voltunk Irán legnagyobb szigete, a Perzsa-öbölben fekvő Qeshm felé. Régóta szerettem volna látni ezt a vidéket, de mindig visszatartott, hogy áprilistól novemberig szinte kibírhatatlan a hőség és a páratartalom, nyáron pedig egészen pokoli viszonyok uralkodnak. Két éve hallottam egy bosnyák utazótól, hogy júliusban próbált eljutni a szigetre, de egy fél nap bandari-abbaszi várakozás után inkább visszamenekült a szárazabb, elviselhetőbb klímájú Jazdba. Nyáron nem ritka az 55 fok körüli forróság, sőt néha még ennél is több, és a helyiek szerint, ha a hőmérséklet 47 fok fölé kúszik, az újságok időjárás-jelentése inkább megáll ott, hogy ne ijesszék el a befektetőket — hogy ebben mennyi az igazság, azt senki sem tudja biztosan.
Qeshmet röviden úgy lehetne jellemezni, mint az irániak saját kis „Karib-térségét”, ahol a helyi szokásokhoz képest már-már botrányos módon férfiak és nők együtt fürdőzhetnek — persze a nők ilyenkor is tetőtől talpig felöltözve, kendővel a fejükön. A sziget múltja tele van kalóztörténetekkel: először a portugálok foglalták el, majd jöttek a hollandok, és valahol útközben kialakult egy sajátos arab-perzsa-hormuzi keveréknyelv, bár mindenki beszéli a perzsát is. Az itteni lakók szunniták, ami eltér az ország nagy részétől, de a vallásosságnak nem sok nyoma van: kicsi, szegényes mecsetek szóródnak szét a településeken, de semmi komoly építészeti látványosság nincs. Ez részben annak is köszönhető, hogy a gyakori földrengések rendre letarolják a régi házakat — legutóbb nem is olyan régen történt egy erősebb rengés. Így a legtöbb ház most szürke betonkocka, mindenféle díszítés nélkül.

A szigeten egyetlen igazán különleges település van, Laft, ami híres a széltornyairól — ide sajnos most nem sikerült eljutni, de legközelebb ez lesz az első célom.

A helyi nők híres maszkviselése is sajátos látvány: ezt helyben burka-nak hívják, de semmi köze az afganisztáni teljes testet fedő kék burkához — itt inkább egy merev, gyakran színes arcpajzs, amely faluról falura más mintájú és formájú. Fényképezni őket egyáltalán nem szeretik, sőt kifejezetten kellemetlenül érinti őket, ha egy idegen lencsevégre próbálja kapni a hagyományos maszkot.

Mashad. a siita iszlám szent helye - k.k. fotója
Nem mondhatnám, hogy épeszűek voltunk: hat nap alatt ez volt a harmadik éjszakai buszútunk, mindegyik körülbelül hatszáz kilométer, és a két busz között sem sokat pihentünk. Alvásra most sem sok esélyünk volt, főleg mivel az előttünk ülő utas kitartó, szinte szünet nélküli köhögése gondoskodott a háttérzajról. Ahvaz, az olajban gazdag Kuzesztán tartomány központja, híres az erős arab kisebbségéről is. Ez az egyébként is jellegtelen iparváros sokat szenvedett az iráni–iraki háború idején: a stratégiai helyzete miatt az egyik legtöbbet bombázott település volt, ami meg is látszik rajta. Amiért a helyiek emlegetik: nyáron szinte kibírhatatlanul forró, és az átlagnál is vallásosabb itt a légkör.
A sivárságot hamar megtapasztaltuk, de legalább a hírhedt hőséget most nem kellett elviselnünk — szemerkélő eső fogadott. A vallásosság első jele rögtön a Hotel Naderi recepcióján ért minket, amikor rákérdeztek, házasok vagyunk-e — ilyet se előtte, se utána nem kérdeztek tőlünk sehol máshol. A 25 dolláros szobát gyorsan lealkudtuk 20-ra, mert csak estig kellett, amíg tovább nem repültünk Teheránba. Ennek ellenére is túlárazottnak éreztük: ablaka nem volt, szűk volt, viszont valami oknál fogva két fürdőszobát kaptunk hozzá. Végül ez is jól jött, mert az egyik vécé már az első próbálkozásnál csúnyán eldugult.

Mennyire lehet Iránban nőkkel találkozni, beszélgetni? Lehet, de mindig csak nyilvános helyen, és mindenféle érintés szigorúan tabu. A helyi párok már egyre gyakrabban sétálnak kézen fogva, de egy külföldinek ez elképzelhetetlen lenne. Köszönésnél belefér egy gyors kézfogás, de ennél több semmiképp. Gyakran hallani, hogy az iráni nők a csador ellenére is szeretnek flörtölni — van ebben igazság. Egy alkalommal, amikor épp céltalanul bóklásztam az utcán, egy csadoros nő megállt mellettem a kocsijával, megkérdezte, segíthet-e valamiben, aztán nemcsak hogy elintézte helyettem a dolgaimat, de a számát is megadta, és később többször felhívott, hogy jól vagyok-e. Ez már talán több volt, mint a híres iráni vendégszeretet.
Iránban ugyanis a turistát elsősorban nem turistának, hanem vendégnek tekintik — és ezért mindent meg is tesznek. Egyszer például összekaptam egy taxisofőrrel, aki lehúzni próbált. Kiszálltam, kezdett elfajulni a helyzet, meglökött, de mire észbe kaptam, már húsz ember vett körül minket. Azonnal elvittek onnan, százszor bocsánatot kértek, magyarázták, hogy az irániak nem ilyenek. A taxist közben mások szidták, sőt a metróban is utánam jött három férfi, csak hogy biztosan rendben vagyok-e, és nincs-e szükségem bármire.

,, Ha még van hátra a két hétből, menjen Kásánba. Vagy menjen Qomba, a kétszázezer fős siíta szeminárium városába, lássa a tizenkettes siíta iszlámot működésben. Itt hamarabb rászól az erkölcsrendészet a nőkre, ha túl színes kendőben vannak. Vagy nézze meg a sivatagot taxival, homokdűnék, kórók, tevék, kősivatag, méterszer méteres sótáblák, forró szél, csönd. Elsőnek érdekes. Ez a klasszikus és legjobb Irán, végig nagyjából a Teherán-Siráz útvonalon maradva, az ország közepén, a két nagy sivatagtól nyugatra.

Aki ezt megcsinálta, és újra Iránba megy, menjen Meshedbe, Reza imám sírjához, vagy menjen Kurdisztánba, az iraki határ közelébe, főleg tavasszal, újévkor, vagy Tabrizba, Ardabilba. Hamedánba, vagy le, délre, nézze meg az ókori Szúsza romjait és az irak-iráni háború helyszíneit. Vagy menjen északra, nyugatról keletre Gilán tartomány, minden zöld, relatíve gazdag, Mazenderán, kevésbé gazdag, Golesztán, a türkmen határ, Gonbad-e Kabusz.

Teherán-Bandar Abbász-Hormoz-Qesm

Ezt nem így terveztük. Január végére vettem jegyet a Mahan Airtől Bandar Abbászba. Dórinak csak a Mehrabadon, Teherán belföldi repterén mondtam meg, hová megyünk, és hogy ez valami egész más lesz, mint a kellemes és normális Siráz és Iszfahán. A Mehrabad nem egy épület, mint az Imám Khomeini, hanem négy-öt kisebb terminál. Modern, jól felszerelt, de van benne valami bazári, talán a cipőtisztító állomások teszik. Viszonylag olcsó a repülés. A Mahan és az Iran Air talán a két legjobb légitársaság, ezekkel a legkisebb az esély arra, hogy meghalj. Sok társaságnak ’79 óta nincsenek új repülői. A repülőn adnak enni, illetve nézhetsz a kisképernyőn cenzúrázott nyugati filmeket.

Bandar Abbász a legnagyobb kikötőváros a Perzsa-öbölben (mindig perzsa!). A reptér kicsi és provinciális, egy teremből áll. Harminc fok van, Teheránban ugyanekkor öt. Kosz, pálmafák. A bazárban, és az egész város egy bazár, nagy csomagokban lóg mindenhol a szárított dohány. Kecskék és birkák és taxik. Egy férfi megkötözött lábú kakast visz a tömegben. Sós levegő, tengeri hadgyakorlatot hirdető tábla. Az emberek feketék, göndör hajúak, vagy sötétbarnák, mint az indiaiak. Bandari nyelven beszélnek. A bandar kikötőt jelent. Semmi nem értek, kalóz- és kereskedődialektus. A bandari zene ismert, létezik népzene és elektronikus-mulatós formájában is, főleg forradalom előtti előadókkal, remixekkel.

A bazár a tengerig ér, halpiacon öregasszonyok és öregemberek árulják a halat. A belsőséget a csatornába öntik. A nők indiai szárihoz hasonló színes ruhákban járnak, az egész test alakját kidobja, ringatják a csípőjüket. Az öregasszonyok arcát hagyományos fémmaszk takarja. Hotel Darya (tenger), szemetes sikátorból nyílik, kilencven tomán egy éjszaka, guggolós vécé, Press TV. Bandar Abbászban minimális a látnivaló (egy fürdő és egy 19. századi hindu templom), mégis az egyik kedvenc városom. A halpiacon friss rántott garnélát eszünk. A bazár és a halpiac mellett két focipályányi területen zsibvásár. Mindenki guggolva árul. Túl vagyunk öltözve, veszek egy rossz kínai cipőt harminc tománért, a teheráni téli bakancsom elviselhetetlen.

A kikötőből hajók indulnak Kis, Qesm és Hormoz szigeteire. Ha van gazdag észak-teheráni ismerőse valakinek, valószínűleg Kist ajánlja majd. A sah építette be a szigetet a hetvenes években kaszinókkal és strandokkal (’79 óta nincs közös férfi-női strand). Mindent elmond a szigetről és a Pahlavi-korszellemről, hogy a repteret direkt Concorde-ra tervezték. Vámmentes övezet. A jómódú iráni utazás első célja sokszor a mértéktelen vásárlás. Nem megyünk Kisre.

Hormozra megyünk, kis sziget vörös homokkal és mindenféle érdekes sziklával. Megnézzük a portugál erőd romjait. Innen irányította Portugália az egész kereskedelmet az Indiai Óceánon 1622-ig. Motoros riksaszerű járművet lehet bérelni. Vörös homokos öblök. Komp visz át Qeshmre, a Perzsa öböl legnagyobb szigetére. Három nap, kettő is elég lett volna. Épített örökség nincs, geológia sok, úgynevezett holdbéli táj, kanyonok, sziklák. Lehet tevézni a sziklák között. Lehet a sziget északi felén hatvan tománért egy órára motorcsónakot bérelni a közeli sósvízi mocsarakba. Flamingók, teknősök. Tavasszal állítólag delfineket is látni. Nagy, kékre festett fából készült halászhajók állnak a partokon.

Önkéntes taxisok visznek minket kisvárosról kisvárosra, relatíve olcsón. Iránban körülbelül mindenki használja az autóját taxizásra, vagy pénzt kér a stoppolásért, ahogy nézzük. Húszéves fiú visz minket körbe, kérdezi, vezetek-e, mondom, hogy nincs jogosítványom, kiderül, hogy neki sincs. Kurd sofőr, nagydarab, bajuszos, napszemüveges, vezetés közben egy kis LCD képernyőn loopra állított kurd esküvőt néz, unott arcú, színes ruhás lányok táncolnak népzenére. Megáll nekünk egy helyen, ahol ismeri a tulajdonost és jól főznek. Vidéken minden iráni taxis ismer mindenkit, van egy saját hálózata, ahová viszi a turistát, mindig van ötlete, hogy mit kéne csinálni. A kurd taxisunk megáll egy helyen, vályogviskók a sivatag közepén, bemegyünk, legyek, fedett arcú asszonyok guggolva főznek valamit, a szobában egy csomó arafatkendős férfi teázik. Hoznak nekünk cápapörköltet, szokásos sáfrányos rizst. Jó, de viszonylag sokba kerül.

Halászhajó Qesmnél

Qesmről a harmadik nap visszamegyünk Bandar Abbászba. A Lonely Planet szerint érdemes megnézni az alig ismert Bandar Kongot száz kilométerre nyugatra, az öbölben. Elmegyünk, szó szerint semmi nincs ott, de tényleg jó. Tízezres kisváros. Még aktívan használják a vályog széltornyokat hűtésre, a galambházakat pedig trágyagyűjtésre. Dórival bemegyünk a múzeumba. Minden iráni kisvárosban van egy teljesen érdektelen múzeum, egy szoba két kirakott régi halászhálóval. Úgynevezett néprajzi múzeum. A múzeum kertjében általános iskolás lánycsapatba ütközünk, ötven tizenkét éves lány egyforma rózsaszín-fehér egyenruhában. Körülbelül még teheránit sem láttak, nemhogy külföldit. Én nem érdeklem őket, elmegyek iráninak. Néha megkérdezik, hogy Tabrizból származom-e (a perzsáknál nagyobb vagyok, fehérebb és akcentusom van). Dóri kékszemű és szeplős, a lányok visítanak, majdnem darabokra szedik, harmadikvilág-élmény. Mindegyik kipróbálja a három mondatos angoltudását. Rángatják, ölelgetik, mindenki fotót akar vele. Megjönnek a tanárok, két szigorú, csadoros nő, a kislányokat durván helyre teszik, rendesen álljanak össze egy csoportképre a külföldi hölggyel, a külföldi hölgy álljon oda középre. Én a szélén állok, nagyon jól szórakozom.

Kong, Dóri és a kislányok egy úgynevezett néprajzi múzeumban

Utána a kikötőben mászkálunk, mindenkit érdeklünk. Elvisz minket kocsival egy darabon egy fiatal lány és fiú, csillogó szemű, szép gyerekek, láthatóan nagyon vallásos, hagyományos család. Kikérdezem őket, mindkettő tizenhat éves, férj és feleség. Este úgynevezett öko-hotelben alszunk, nyitott tetős, felújított belső udvaros vályogház, földön kell aludni, szőnyegeken. Ez már az újabb ízlésű, fiatalos backpacker-turizmust szolgálja, nem a kényelmes felső középosztályt. Reggel vissza száz kilométer Bandar Abbászba. (2021) forrás