ÚTIKRITIKA.HU / Olaszország

Olaszországot szinte az egész világ Itáliának hívja, csak mi és a lengyelek nevezzük Olaszországnak (lengyelül Wloszy). A magyar elnevezés rendkívül régről származik, amikor a megjelenő germán és szláv népek a rómaiakat és latin nyelvű utódnépeiket, valamint a kelta népeket a vlah illetve vlasz szóval vagy ennek változataival (vallon) nevezték meg.

Olaszország több mint háromszor akkora, mint Magyarország, pontosan 301 ezer négyzetkilométer. Észak-déli irányban a teljes csizma hossza kb. 1200 kilométer.

Íme néhány autós távolság és időtartam (megszakítás nélkül) Budapesttől számolva:

Róma: 1227 km - 12 és fél óra
Milánó: 961 km - 10 óra
Firenze: 947 km - 10 óra
Velence: 708 km - 8 óra
Nápoly: 1420 km - 14 óra 15 perc

A lakosság számokban:

Olaszország: 61 millió
Róma (a főváros): 2,8 millió
Milánó: 1,4 millió
Nápoly: 960 ezer
Firenze: 370 ezer.

Kevesen hinnék, hogy Olaszország területének négyötöde hegyes vagy dombos. Európa legmagasabb csúcsa Olaszországban van: a Monte Bianco (avagy Mont Blanc, fehér hegy), a maga 4810 méterével. A csúcs hovatartozása vitatott a franciák és az olaszok között. Mivel ez az adat itt az Olaszország fejezetben van, tehát illik nekünk az olaszoknak adni igazat... Olaszország természetes, eredeti állat- és növényvilága az évszázadok folyamán megsemmisült, főleg a földek mezőgazdasági hasznosítása miatt. A vadvilágának nagy része pedig elpusztult a hobbivadászat túlburjánzása következtében.

Európában Olaszország van leginkább kitéve a földrengéseknek (Pl.: 1980-as nápolyi földrengés). Egyetlen európai ország területén sincs annyi vulkán, mint Olaszországban. Ennek az az oka, hogy az olasz félsziget egy törésvonalon áll. Az elmúlt évszázadokban három vulkán (Etna, Vezúv, Sztromboli) produkált kitörést. Olaszország területén belül két miniállam is létezik: a San Marino Köztársaság és a Vatikán. Érdekesség: állítólag Olaszország neve - azaz Italia - az italia szóból ered, ami annyit jelent, hogy "borjú föld", s ez talán azzal kapcsolatos, hogy a dél-olasz törzseknek a bika volt a jelképe. Természetesen abban az időben nem egy országot értettek alatta, hanem egy elképzelt kiterjedésű területet.

Az olasz nyelv az újlatin (román) nyelvek közé tartozik és a közönséges latin nyelvből ered. E közönséges latin nyelvet a római birodalom utolsó éveiben élő itteni népek beszélték. Az olasz nyelvben persze több a latin szó, mint az újlatin nyelvcsalád bármely nyelvében, és nyelvtani rendszere nagyon hasonló maradt a latinhoz. A latin még mindig a hivatalos nyelv a Vatikánban.

Reggio Calabria - fügefa - Kriszta fotója

Időjárás

Amikor Olaszországba kerültem, magától értetődőnek tűnt, hogy végre melegebb, napfényesebb éghajlat vár majd rám. A valóság azonban hamar kijózanító volt. Ez a térség földrajzilag nagyjából ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint Magyarország, így az időjárás alapvetően nem különbözik radikálisan az otthonitól.

A lényeges eltérés nem a hőmérsékletben, hanem a levegőben és a csapadékban van. Itt jóval párásabb a klíma, és feltűnően több eső esik. Észak-olasz városokban az éves csapadékmennyiség messze meghaladja a budapesti értékeket, sőt még olyan, köztudottan esős városokat is túlszárnyal, mint London.

Mindez különösen tavasszal és ősszel válik nyilvánvalóvá, amikor az esős időszakok elhúzódnak, a levegő nehézzé válik, és a magas páratartalom szokatlan terhelést jelent egy magyar tüdőnek. Ennek kellemetlen mellékhatása a nagyvárosokban az erős szmog, amely gyakran akkor is megül a tájon, amikor az ember derűs, napos időt várna. Ilyenkor az égbolt szinte állandóan szürkés fátyol mögé bújik, és az „olasz napsütés” inkább ígéret marad, mint mindennapi valóság.

Olaszország időjárása

Történelem

Az időszámításunk előtti 2000 év táján itáliai törzsek (oszkánok, umbriaiak és latinok) telepedtek le a mai Olaszország területén. Őket követték az etruszkok i.e. 800 táján. Majd jöttek a görögök, akik a félsziget déli részén, a mai Pugliában alapítottak telepeket (pl. Magna Graeca). Rómát i.e. 753-ban alapították, majd a rómaiak elkezdték meghódítani a félszigetet. I.e. 117-ben a csúcsidőszakában a római birodalom nyugaton Portugáliától keleten Szíriáig, északon a brit szigetig, délen az észak-afrikai sivatagokig terjedt el. 3,7 millió négyzetkilométer területről és 120 millió emberről beszélünk. Róma későbbi hanyatlását mi sem érzékelteti jobban, hogy a középkorban a város lakossága alig volt több 13 ezer léleknél. Miként máshol Európában, a 14. század közepén Itáliában is pusztított a Fekete halál, a bubópestis, pontosabban dögvészek valamiféle kombinációja. A járványt olasz kereskedők hozták be a Közel-Keletről Genova kikötőjébe. A pusztító járványból való kilábalás serkentette és segítette aztán a humanizmus és a reneszánsz diadalmát. 1857 és 1983 között több mint 26 millióan vándoroltak el a jobb jövő reményében Olaszországból, főleg a túlnépesedett déli vidékekről. Talán egynegyedük telepedett csak haza. Meglepő adat, hogy a mai Argentína lakosságának becslések szerint 60 százaléka valamilyen mértékben olasz származású.

Világháborúk áldozataira emlékeztető emlékmű a calabriai Pizzo-ban - Kriszta fotója

Manapság

Olaszországban sokan panaszkodnak arra, hogy az államgépezet, a hatóságok mennyire körülményesek, bürokratikusak, lomhák. A hétköznapi életet átszővi a protekciózás, a dolgoknak a kapcsolatok révén történő elintézése.

"Dolgok, amik zavarók Olaszországban:

ha kocsival közlekedsz,szánj minimum 30 percet parkoló vadászatra

csomó helyen nincsenek felkészülve a gyalogosokra, és még járda sincs

nyáron tuti, hogy tábort ver az ablakod alatt egy harsogó tinikből álló banda,akik előszeretettel bőgetik a motorjaikat egész éjszaka

Tescóhoz szokott magyarként nehéz lesz megszokni, hogy vasárnap nem találsz nyitva boltot

augusztusban megáll az élet

ruha teszi az embert

ha távolsági busszal közlekednél, az erre vonatkozó információkat gyakorlatilag lehetetlen beszerezni, simán előfordul, hogy állsz a megállóban és nem jön semmi

augusztusban órákat ülhetsz dugóban az autópályán

a magyarokról még mindig elsősorban a könnyű vérre asszociálnak, ha valamire egyáltalán

ha tejeskávét/cappuccinot kívánsz déli 12 után,úgy néznek rád,mint egy ufóra

végtelen a tengerpart, de kihívás szabad strandot találni

a trend az trend, egy szezonban csak egy típusú hucimuci, akármit is akarsz, ezért minden fiatal tök ugyanúgy öltözködik" forrás

Szerethető dolgok Olaszországban:

akárhol is laksz,legfeljebb kétórás utazás után megbabonázva bámulhatod a tengert

akárhol is laksz, legfeljebb kétórás utazás után megbabonázva bámulhatod a hegyeket

akárhol is laksz, biztos, hogy van a közvetlen környezetedben egy elképesztő római/reneszánsz csodálnivaló

az emberek énekelve beszélnek

a pasik szemérmetlenül kinyilvánítják tetszésüket az utcán (ami persze titokban mindenkinek simogató...)

az utcán jártadban-keltedben ivókutakba botlasz ( ez nyáron nem elhanyagolható)

szépek a fiúk

kevésbé szépek a lányok

mozzarella di bufala (kis olívaolajjal,paradicsommal mennyei manna)

A KÁVÉ (vastagfalú csészében, forrón ,feketén)

reggeli a bárban

a leárazások (nem, nem vagyok sekélyes, de itt tudják, hogy hogy kell kiszórni, nem fogsz a következő szezonban újból összefutni a cuccal ismét teljes áron)

kedvesek és segítőkészek a szomszédaid

éjszaka buli után benyomhatsz egy gigantikus malacsültes szendvicset a másnapi gyomorproblémák enyhítése végett (és mert isteni finom)

a szupermarketben bármikor vehetsz egy Dolcettot vagy egy Barberat (isteni borok)

a kórházban kedvesek az orvosok és nincs paraszolvencia

öregek tanácsa a piazzán

az eladó nem néz rád undorral a boltban, hanem mosolyog és segít

úgy általában értenek a szolgáltatásnyújtáshoz

30. étteremben/bárban/kocsmában a személyzet feléri ésszel, hogy a te pénzedből él, és legalább mindent megtesz, hogy többször visszatérj

sok macskakő

egész Itália kitűnő díszlet szerelmes légyottokhoz

nem lépsz kutyaszarba

az apukák imádnak vigyázni a gyerekre, és büszkén tolják a babakocsit

sokat süt a nap

minden nagyon designos, kellemes látvány

a káosz valahogy mégis egy rendezett egész

valahogy olyan szívet melengető az egész a gesztikulálással, a hangos lárifárizással, a brillantinozott hajakkal együtt" forrás

Amikor egy bevándorló rasszizmussal vádol meg egy olaszt, a reakció szinte mindig heves és ösztönös tiltakozás. Azonnal jön a felháborodás: „Mi? Hogy mi rasszisták lennénk? Ugyan már! Ez képtelenség! Hiszen rengeteg külföldi barátom van!” Az olasz társadalom mélyen sértőnek érzi ezt a bélyeget, ezért sokszor inkább enged, csak hogy a vád árnyéka se vetüljön rá. Ezt a helyzetet pedig egyesek nem haboznak kihasználni. Nem egyszer hallani olyan egyetemi vizsgákról, ahol külföldi hallgatók rasszizmusra hivatkozva kényszerítettek ki kedvező elbírálást.
Természetesen a „rasszizmus kártyája” nem kizárólag Olaszországban létezik. Ma már szinte mindenütt rendkívül érzékeny kérdés, és aki kívülről próbál igazságot tenni a felek között, könnyen ingoványos talajra téved.

A valódi kérdés inkább az, hol húzódik a határ egy befogadó társadalom toleranciája és a „most már elég” érzése között. Mennyire tekinthető igazságosnak az a helyzet, amikor egyes kollégiumokban alig hallani olasz szót, mert a szociális támogatásokért folytatott versenyben a hazai, szegényebb családok gyerekei eleve hátrányból indulnak a bevándorló családokhoz képest.

Lehet, hogy ez kívülről úgy hangzik, mintha magam ellen beszélnék, de valójában csak a rendszer belső logikáját próbálom megérteni. Számomra például ésszerűnek tűnne, ha egy egyetem először a saját állampolgárainak biztosítana esélyt bizonyos támogatásokra, miközben természetesen meghatározott keretet tart fenn a külföldiek számára is.

Egy olasz barátnőm azonban erre határozottan azt mondta: ez elképzelhetetlen. Olaszország nem teheti meg, hogy bármilyen formában kizárjon bevándorlókat, mert a kollektív emlékezetükben élénken él az időszak, amikor éppen az olaszok kényszerültek tömeges kivándorlásra. Kanadától az Egyesült Államokon át Latin-Amerikáig, Ausztráliáig és Észak-Európáig szétszóródva kerestek megélhetést, és fogadtatásuk sok helyen vegyes volt.

Ennek a történelmi tapasztalatnak köszönhetően szinte minden olasz családban van legalább egy rokon, egy történet, egy emlék arról, milyen bevándorlónak lenni. Talán éppen ez az oka annak, hogy a társadalom ma is inkább a túlzott óvatosságot választja, még akkor is, ha ez időnként belső feszültségeket szül.

Sorban állás
Az egyik legnehezebben megszokható dolog, hogy az olaszok egyszerűen nem tudnak – és nem is akarnak – sorban állni. Délen ez hatványozottan igaz, de északon sem rózsás a helyzet. Nem véletlen, hogy a piacokon gyakran sorszámot kell húzni a kofáknál, különben percek alatt káosz alakulna ki. Másutt kordonok közé terelik a várakozókat, például a mozik pénztárainál, de itt is résen kell lenni: ha az ember nem foglalja el testével a teljes sávszélességet, a mögötte álló gondolkodás nélkül próbál előrébb kerülni. Ugyanez igaz a hétköznapi életben is: az emberek a legváratlanabb helyeken állnak meg beszélgetni, mindig pont ott, ahol a legkevésbé lehet elférni. A metrón pedig alapelvnek tűnik, hogy a felszállók nem engedik leszállni az utasokat – ilyenkor szólni kell, különben nem mozdul senki.
Szenvedély és érzelem
Az olaszokat a közhely szenvedélyes népnek tartja, és ebben kivételesen igaza van. Olyannyira, hogy gyakorlatilag mindent a passione és az emozione szavakkal próbálnak eladni. Nemcsak joghurtot vagy mosóport, hanem sportot, médiát, élményeket. Egy focimeccs itt nem egyszerűen izgalmas, hanem érzelmekkel túlfűtött esemény, amelyet nem nézni, hanem átélni kell. Ez a szemlélet az élet minden területén jelen van, és még évek múltán is újra és újra meglep.

Ágynemű
Az ágynemű külön fejezet. Olaszországban szinte kizárólag olyan takaró létezik, amelyet a matrac alá kell betűrni. Az ember olyan érzéssel alszik, mintha egy zsebben feküdne: nincs kilógó láb, nincs szabadság. A magyar turisták többsége ösztönösen kiráncigálja a takarót a szállodában, én ennél visszafogottabb vagyok, de azt nem állítanám, hogy valaha is sikerült volna igazán megszokni ezt a rendszert. A betűretlen paplan továbbra is felüdülés marad.

Kaja, kaja, kaja
Megdöbbentő, mennyire minden az evés körül forog. Az egyébként kiváló ételek nemcsak fontosak, hanem központi szervezőelvei a mindennapoknak. Még a konditeremben súlyzózó, izzadó férfiak is receptekről beszélgetnek két sorozat között – saját fülemmel hallottam, ahogy paradicsomszósz-fűszerezési technikákat vitatnak meg. Gyakorlatilag minden más program az étkezések időpontjához igazodik, és ez senkinek sem tűnik furcsának.

Konnektorok
A konnektorhelyzet még az olaszokat is idegesíti, csak ők már beletörődtek. Legalább háromféle, egymással csak részben kompatibilis szabvány van egyszerre használatban. Ha az ember új kütyüt vesz, egyáltalán nem biztos, hogy otthon be tudja dugni a falba. Minél nagyobb a készülék, annál kisebb az esély. De még laptop-töltőből is létezik olyan, amelyhez háromlyukú aljzat kell – ami csak modernebb lakásokban fordul elő. Nem véletlen, hogy az elektronikai boltokban külön polcot tartanak fenn a konnektoradaptereknek.

Buona sera
Van egy apróság, amit képtelen vagyok rutinszerűen elsajátítani: itt már délután jó estét köszönnek. Amikor otthon még teljesen természetes a „jó napot”, itt már rég buona sera jár. Ha az ember egy boltba belép délután négykor egy buon giorno-val, szinte biztos, hogy jó estét kap vissza. Valamiért ezt újra és újra elrontom.

Borravaló
A borravalót nem szeretem. Nem szeretem az elvárását, a lebegtetését, a kellemetlen számolgatást. Olaszországban viszont ez a probléma nem létezik. Ha a vacsora ennyibe kerül, akkor annyit kell fizetni – pont. Nincs mellébeszélés, nincs kötelező ráadás. A borravaló nélküli társadalom meglepően felszabadító élmény, és minden egyes fizetésnél eszembe jut, mennyire kényelmes ez a rendszer.

Minden szép
És végül ott van az, amihez nem lehet hozzászokni: Olaszország szépsége. Nemcsak a táj, hanem az épített környezet is olyan harmóniában van egymással, hogy az ember még évek múltán is újra és újra megáll döbbenten. Magyarország is tele van lenyűgöző panorámákkal, de itt még egy bevásárlóközpont parkolója is tud lélegzetelállító lenni. Azt hittem, idővel tompul majd ez az érzés, de nem így történt. Folyamatosan egyik ámulatból a másikba esem. Úgy érzem, itt minden szép. És ezt képtelen vagyok megszokni.

Az olaszok a „mutyi” műfaját valóban magas szintre emelték. A kenőpénz, a „kéz kezet mos” logikája, a kellemetlen ügyekről való kollektív hallgatás és a protekció sok területen a rendszer szerves része. Mindez ritkán látványos vagy botrányos, inkább csendes, bejáratott, magától értetődő működésként van jelen. Nem beszélnek róla, nem magyarázzák, egyszerűen tudják, kivel kell beszélni, mikor kell hallgatni, és mikor érdemes félrenézni.

Ugyanakkor ez a fajta informális háló nem feltétlenül agresszív vagy fenyegető, inkább fárasztó és kiábrándító. A kívülálló számára nehezen átlátható, a beilleszkedéshez pedig idő, türelem és kapcsolatok kellenek. A rendszer legnagyobb ereje éppen a láthatatlanságában rejlik: abban, hogy mindenki tud róla, mégis kevesen nevezik nevén. És talán ez az, ami hosszú távon a leginkább konzerválja – nem a rosszindulat, hanem a megszokás.

Az olasz állam érdemben nem segíti a gyerekvállalást és a szülést, az ország működése pedig egyértelműen nem a dolgozó nőkre van szabva. Nem véletlen, hogy Európában itt az egyik legalacsonyabb a születésszám. A mindennapok logikája, a munka és a család összeegyeztetésének nehézségei nem kedveznek annak, aki egyszerre szeretne anyaként és önálló nőként jelen lenni.

Mégis van ebben az egészben egy furcsa, már-már ellentmondásos csavar. Ha valaki olyan „szerencsés”, hogy Olaszországban nőnek születik – vagy akár csak itt él –, akkor akarva-akaratlan nap mint nap beleütközik abba a csodálatba és rajongásba, amely itt szinte alanyi jogon jár minden nőnek. Teljesen mindegy, hogy valaki frissen lép ki a fodrásztól, vagy takarítás közben, kis kötényben szalad le a sarki boltba: egy ciao bella akkor is biztosan begyűjthető minden szembejövő férfitól.

Régen kinőttem már a hiszékenységet, mégis be kell vallanom, hogy ezt az olaszok olyan természetességgel, olyan meggyőzően tudják mondani, hogy az ember időnként elhiszi. A végén még azon kapja magát, hogy hazafelé a boltból, miközben egy önjelölt Romeo cipeli a szatyrot, őszintén úgy érzi: talán tényleg az olasz nőknek jutott a világon a legjobb szerep.

Olaszok

Teljesen komolyan nem vehető általánosítások

Az olaszokkal kapcsolatos pozitív sztereotípiák zöme az ételeikkel kapcsolatos. Európa északi, nyugati részén sokan az olaszokat lustáknak, önimádóknak tartják, akik még egy komoly kormányzatot sem tudnak megválasztani.Valaki azt mondta, hogy "az olaszok nem törődnek semmivel csak a pastájukkal és a mamájukkal". Az olaszok viszont nincsenek nagy véleménnyel a többi európairól, ráadásul saját országukon belül is táplálnak ellenérzéseket az észak és a dél osztásában. Az észak-olaszok szerint a dél-olaszok lusták és tehetetlenek, a dél-olaszok szerint pedig az észak-olaszok kulturálatlanok és nem képesek igazán kiélvezni az életet.

Indokolt általánosítás viszont a család szerepe az olasz életben. Olyan,mint, ami lejön nekünk az Olaszországban játszódó filmekből. A családi kötelékekekt nagyon komolyan veszik, még az unokatestvérség szintjén is. Náluk egy unokatestvér, egy nagybácsi, nagynéni olyan szoros kapcsolatot jelent, mint nálunk a szülő vagy a testvér. Az olaszok többségének jó az ízlése. Ez megmutatkozik számtalan területen a formatervezésük színvonalában. Mindenki tudja, hogy az olaszok szenvedélyesek és sokat gesztikulálnak, más országokból ide látogatók számára teátrálisan. Apróbb dolgokban is olyan elementáris erővel és hangsúlyokkal kommunikálnak, hogy a nyelvet nem értő turista azt hiszi, hogy valami hatalmas vitatkozásnak a szemtanúja.

Bármennyire is szídják hazájuk mindenféle ellenszenves jelenségeit, az országuk szépségének nagyon is a tudatában vannak. Országukat szép országnak, bel paesenek szeretik becézgetni. Az olaszok (főleg a középosztály persze9 imádnakérdekes országokba elutazni, de mindig arra a következtetésre jutnak, hogy nekik otthon a legjobb, minden hátulütővel együtt.

A látszat Olaszországban kulcskérdés. Általánosságban sokkal nagyobb hangsúly kerül a külcsínre, mint a belső tartalomra. Fontos a legfrissebb divat követése: ha valami éppen menő, rövid időn belül az egész ország ugyanabban jár. Ugyanez igaz a technikai eszközökre is. Lényeges, hogy a zsebben a legújabb elektronikus kütyü lapuljon – szinte bármi áron. Az autó, az okostelefon, a látványos tárgyak státusszimbólumok, amelyeket sokan hitelre szereznek meg, csak hogy meglegyenek, és lehetőleg jól láthatóak legyenek.
A sorban állás kérdése külön fejezet. Az olasz mindennapokban a „civilizált várakozás” ritka jelenség, ezért még a legkisebb boltban vagy sarki fűszeresnél is sorszámot kell húzni. Mindez azonban önmagában sem garancia a rendre: ügyeskedés, nyomulás, finom előzések így is bőven akadnak, mert mindenki rettentően siet. Hogy hová, az gyakran rejtély, különösen annak fényében, hogy az élet más területein feltűnően ráérős tempót diktálnak.

A tájékozottság terén is vannak nehezen megkerülhető hiányosságok. Sok átlagos olasz kevéssé érdeklődik a világ dolgai iránt, ritkán olvas, nem követ komolyabb tartalmakat, és a térképismeret is gyakran hiányos – néha még a saját országuk vonatkozásában is. Nehéz eldönteni, hogy ez inkább az oktatási rendszer vagy a társadalmi közeg következménye, de a jelenség kézzelfogható. Egy kívülről érkező számára emiatt nem ritkán az az érzés alakul ki, hogy szellemi értelemben könnyen kerül fölénybe – még akkor is, ha ez a fölény sokszor inkább látszólagos, mint valódi.

Jóllehet a templomba járás Olaszországban nem nagy mértékű, a katolikus egyház befolyása azért nagy országosan is, de különösen helyi szinten. A világon Olaszországban a legtöbb az egy főre jutó katolikus templomok száma.

Sokan tartózkodással, sőt némi bizalmatlansággal közelítenek az olaszokhoz, én azonban kifejezetten kellemesen csalódtam bennük. Végtelenül kedvesnek, barátságosnak és segítőkésznek ismertem meg őket, olyan embereknek, akikhez könnyű kapcsolódni. Nagyon közel áll hozzám az életfelfogásuk: mindig örömmel figyeltem, ahogy egy teraszon ülve, ráérősen kortyolják a kávéjukat, mintha az időnek ott és akkor nem lenne jelentősége.

Lehet, hogy első pillantásra túlságosan nyugodtnak, lassúnak tűnnek, de ez nem jelent felelőtlenséget. Épp ellenkezőleg: amikor dolgoznak, azt tudatosan és komolyan teszik. Egyszerűen nem érzik szükségét annak, hogy az élet minden pillanatát rohanás és kapkodás határozza meg. Számukra természetes, hogy azzal foglalkoznak igazán, ami érdekli őket, és aminek értelmet tulajdonítanak.

Különösen tiszteletreméltó számomra a család és a vallás szerepe az életükben. A közös ebéd – főleg délen – valódi központi esemény: ilyenkor lelassul a világ, a családtagok egy asztalhoz ülnek, megbeszélik a nap történéseit, komótosan esznek, és együtt állnak fel az étkezés végén. Az evés itt nem pusztán szükséglet, hanem egy várva várt, közös pillanat, amelyet szeretteikkel töltenek el.

Ez a fajta szemlélet számomra nemcsak megnyugtató, hanem követendő is.

Az olasz férfiakról él egy makacs kép: örök selyemfiúk, akik anyucinál laknak legalább negyvenéves korukig. Kaotikusak – néha még a franciáknál is jobban. Szenvedélyesek, birtokló hajlamokkal, miközben gond nélkül eltüntetnek egy pizza–tészta kombót bármikor, a nap bármely szakában. A könyveléshez kreatívan állnak, a szabályokat rugalmasan kezelik, és képesek addig beszélni, amíg a másik fél már maga sem tudja, miről volt szó eredetileg.

A hízelgést művészi szintre emelik: pontosan tudják, mikor, hogyan és mennyit kell mondani ahhoz, hogy hasson. A flört náluk nem ösztön, hanem gyakorolt technika. A divatért rajonganak, a megjelenést komolyan veszik, és nem ritkán igazi nőcsábász hírében állnak – még akkor is, ha ezt ők maguk természetes adottságnak tekintik.

A nőkről is élnek legendák, kevésbé finom hangvételben: erős karakter, határozott jelenlét, olykor túlzó általánosításokkal fűszerezve. Ezek a sztereotípiák azonban leginkább arról árulkodnak, mennyire szeretünk leegyszerűsíteni egy sokkal összetettebb valóságot.

Mint minden közhely, ezek is tartalmaznak felismerhető elemeket – de leginkább csak annyira igazak, amennyire a kívülálló szem könnyen elhiszi őket. Az olasz valóság ennél jóval árnyaltabb, ellentmondásosabb, és éppen ettől érdekes.

Ami a divatot illeti, az olaszokkal szemben nehéz vitába szállni: ebben a műfajban valóban diktálnak. Elég csak végigpörgetni a neveket – Armani, Gucci, Dolce & Gabbana, Versace, és a sor még hosszan folytatható. Ami pedig különösen irigylésre méltó, hogy sokan közülük ezt a fajta luxust meg is engedhetik maguknak. Egy minimálbéres vagy részmunkaidős állásból is össze lehet hozni egy tisztességes havi jövedelmet, akár egy barátságos kis gelateriában, ahol munka közben mesésebbnél mesésebb fagyik között lehet dolgozni.
Visszatérve a divathoz és az olaszokhoz: kedves korombeli nőtársaim, be kell vallanunk, hogy a fiatal, nagyjából húszas éveik elején járó olasz férfiak – maradjunk ennyiben – nem mindig a trend legszebb arcát mutatják. Amit olykor magukra öltenek, az inkább bohóckodásnak hat: lakkdzseki, Nike Air sportcipő, macinadrág és ezek különféle kombinációi. Ha mégis megakad a szemünk egy-egy ígéretes példányon, abban gyakran nagy szerepe van a napszemüvegnek – valahogy mindenki daliásabbnak tűnik mögötte. Csak le ne vegyék.

Természetesen mindig vannak kivételek, és egyre több valóban stílusos fiatalt is látni. Jó hír az is, hogy a lányok körében is javul a helyzet: már nem kizárólag a sportcipő uralja a terepet. Bár van egy furcsa jelenség, amely rendre visszatér: a harmincas éveikben járó nők elegáns ruhához is gondolkodás nélkül felkapják azt a bizonyos sportcipőt. Ízlés dolga – de azért az ember felvonja a szemöldökét.

A valódi fordulat azonban az olasz férfiaknál nagyjából harminc körül következik be. Mintha egy csapásra történne: addig esetlenek vagy túlgondoltak, utána viszont hirtelen férfiszimbólumokká válnak. Jóvágásúak, megnyerő a stílusuk, magabiztos a kisugárzásuk. És akkor még nem beszéltünk a parfümökről – finomak, karakteresek, és pontosan tudják, hogyan kell velük azt a bizonyos mézes madzagot elhúzni előttünk.

Az olasz rajongás mellé azért jár néhány kínos pillanat is. A nagy átlag tájékozottsága – különösen Nyugat-Európán túli kérdésekben – meglehetősen hézagos. Nem egyszer fordult elő velem, hogy fogalmuk sem volt arról, hol helyezkedik el Magyarország, és amikor tippelniük kellett, gondolkodás nélkül Afrikába tették. Akadtak olyanok is, akik ugyan tudták, hol van az ország, sőt még a fővárost is eltalálták, de teljes meggyőződéssel állították, hogy nálunk a német az anyanyelv.
Egy másik, már délebbi városkában történt, hogy egy kedves család komoly lelkesedéssel próbált beavatni a narancs „rejtelmeibe”, elmagyarázva, mi is az valójában – hiszen nyilvánvalóan Magyarországon ilyesmivel még nemigen találkozhattunk. Mellékesen az is szóba került, hogy nálunk amúgy sincs köztársaság, de ezen a ponton már nehéz volt eldönteni, min érdemesebb mosolyogni.

Ennyi ízelítő talán elég is abból, mennyire széles – vagy éppen szűk – a látókörük a mediterrán barátainknak. Mindezek ellenére van egy jelenség, amit kifejezetten élvezek: az angol kiejtésük. Legendák keringenek róla, és nem teljesen alaptalanul. Persze nem tehetnek róla, a két nyelv hangzása valóban távol áll egymástól. Az viszont már tud bosszantó lenni, amikor ők maguk nevetnek a szabályosan angolul beszélő emberen, miközben szentül meg vannak győződve róla, hogy hibátlanul ejtenek ki mindent. Természetesen itt is tisztelet a kivételnek.

Az olasz szemlélethez – és magukhoz az olaszokhoz – egyszerre fűz két, egymással ellentétes érzés. Van, amikor őszintén felidegesít az a hozzáállás, hogy „majd lesz valahogy”, minden ráér, minden megoldódik magától. Máskor viszont kifejezetten felszabadítónak érzem, hogy nem görcsölnek, nem dramatizálnak túl mindent, és nem veszik az életet halálosan komolyan. Talán éppen ez az ellentmondás az, ami miatt újra és újra el lehet bennük veszni.

Az olaszok közlési vágya szinte elválaszthatatlan a nonverbális kommunikációtól. A fej, a szemöldök, a váll, a kéz – sőt, egy igazán expresszív pillanatban talán még a lábujjak is részt vesznek a mondandóban. Egy olasz számára alighanem az lenne a legsúlyosabb büntetés, ha lekötnék a kezét. Valójában csak egyetlen dolog képes megállítani az állandó beszédet és gesztikulálást: az alvás.
Mivel korábban tanultam siketek jelnyelvét, külön kíváncsisággal vártam, hogy egyszer olasz siketeket lássak jelelni az utcán. A tapasztalat minden várakozásomat felülmúlta. Bátran kijelenthető: Olaszországban még a beszédképtelenség sem akadály. Az önálló, ösztönösen működő gesztusrendszerrel akár a Da Vinci-kódot is meg lehetne fejteni.

Az olaszok szeretnek hallatni magukról, láttatni a márkás tárgyaikat, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, és időnként a hihetetlent is elhitetni – akkor is, ha maguk sincsenek teljesen tisztában a részletekkel. Mégis, vagy talán éppen ezért, képesek „eladni a semmit” is. Ennek pedig kézzelfogható hatása van a mindennapokra: nincs az a hetven-nyolcvan éves ember, aki igazán magányos lenne, mert a kommunikációra való nyitottság állandó, ösztönös és minden korosztályt átszövő.

Ha létezik is az olasz macsó, akkor vagy kihalófélben van, vagy egyszerűen nem kedveli a toszkán klímát. Ezen a vidéken ugyanis nem az alfa-hím, hanem inkább az alfa-nő tűnik domináns figurának. A temperamentum kérdésében nem vállalkoznék általánosításra, a féltékenység viszont kézzelfogható jelenség – az exek emlegetése például egyértelműen tiltólistás téma. Hogy kinek mennyire vonzó a latin karakter, az pedig valóban puszta ízlés dolga.
A mammone, azaz az „anyuci pici fia” sztereotípiája (–)
Igen, ez a közhely sajnos sok esetben megállja a helyét. Az olasz mamma nehezen engedi el a fiát, és ez az érzés gyakran kölcsönös. A beszélgetések középpontjában rendszerint az áll, hogy evett-e rendesen a gyermek, és a mama akár országhatárokat is hajlandó átszelni azért, hogy a fia albérletében rend és tisztaság uralkodjon. A gondoskodás itt nem gesztus, hanem életforma.

Az olaszok lazasága (+/–)
Az olaszok lazaságát sokan irigylik, és joggal: ebből valóban bőven jutott nekik. Ez a mediterrán életérzés része, nem kizárólag olasz sajátosság. Egy régi megfigyelés szerint mindez nagyrészt az éghajlat következménye. Amíg az északi népeknek keményen kellett dolgozniuk és előre tervezniük a túléléshez, addig délen az élet gyakran magától kínálta a lehetőségeket. Az időjárás nemcsak a testet, hanem a lelket is formálja – hol felemelően, hol elkényelmesítően.

Az biztos, hogy az olaszok nem sietnek el semmit – néha még azt sem, amit igazán kellene. Alapvetően nem stresszelik túl magukat, a szieszta szent és sérthetetlen, a bankok pedig gyakran többet vannak zárva, mint nyitva. A nagy fokú lazaság árnyoldala az, hogy a „majd lesz valahogy” hozzáállás időnként több kárt okoz, mint hasznot. De ezt persze könnyű kívülállóként megállapítani – belülről egészen másképp fest a kép.

Az olasz nyaral. Itt ugyanis az a bevett rend, hogy augusztusban egyszerűen megáll az élet. Amit addig nem sikerült elintézni, arra innentől már végképp nincs esély: a hivatalok ajtaját hiába döngeti az ember, legfeljebb egy ügyeletes, tanácstalan gyakornok mosolyog vissza. A cégek lehúzzák a rolót, az ország belesüpped a totális uborkaszezonba. Mindig is rejtély maradt számomra, miért kötelező jellegű ez az időszak – vagy most mész szabadságra, vagy magadra vess.

Annak pedig, hogy mindenki egyszerre hagyja el a városokat, megvannak a maga elkerülhetetlen mellékhatásai. Az autópályákon végtelen dugók kígyóznak, az Autogrilleknél a kávépult, a mosdó és a pelenkázó előtt hatalmas sorok alakulnak ki. A ferragostói csúcsidőszakban utazni nem tartozik a kedvenceink közé, de volt már, hogy nem lehetett kikerülni. Ilyenkor inkább hajmeresztő időpontokban indulunk, messzire elkerüljük az autópályát, és abszurd kis mellékutakon haladunk, mert ott legalább valamennyire lehet haladni. A városban maradók viszont ilyenkor élvezhetik az előnyöket: nem kell fél órákat körözni parkolóhely után kutatva. Soha olyan tökéletes helyeken nem sikerül letenni az autót, mint ebben az időszakban.

A tengerparti nappali társas élet központja a lidó. A közös napernyőzés, a gyerekek együttes kergetése pillanatok alatt összehozza a családokat, az ember szinte észrevétlenül válik része egy ideiglenes közösségnek. Nekünk is bőven jutott emlékezetes történet: az egyik nyaralás során a szomszéd napernyő alatt egy nápolyi készenléti rendőr tanyázott. Ennek aztán lett egy utórezgése is, mert amikor később úgy alakult, hogy Nápolyban kellett volna egy estére pizzát ennünk, minden sarkon zsebeseket vizionáltam, és görcsösen szorítottam magamhoz a táskámat.

A lidón egyébként zajlik az élet: mindenki mindenkivel szóba elegyedik, szól a zene, és az elszántabb helyeken meghatározott időpontokban csoportos táncokba lehet belecsöppenni – már ha az ember elég bátor hozzá. Virágzik a feketekereskedelem is: félpercenként halad el egy árus a nyugágyak között, és próbál rásózni valamilyen bizsut, hamisított táskát, napszemüveget, friss kókuszt, vagy – teljes komolysággal – akár egy felmosószettet is. Estére a part vagy a korzó gyakorlatilag egy improvizált, illegális dizájner-bevásárlóközponttá alakul, a hatóságok pedig többnyire békésen félrenéznek. Hiszen végül is ez csak a turisták igényeinek kielégítése, nem igaz?

A déli nők szépségéről ódákat zengenek, és ez egyáltalán nem alaptalan. Ami azonban talán még feltűnőbb, az a stílusuk. Van bennük valami magától értetődő elegancia: egy hétfő reggeli utcai sétájuk is úgy hat, mintha egy divatmagazin oldalairól léptek volna elő. Nem harsányak, nem túlzóak, egyszerűen csak tudják, mi áll jól nekik, és ezt magabiztos természetességgel viselik.

Nőiesek, kerekebbek, mégsem elhanyagoltak. A családalapítás után sem engedik el magukat úgy, ahogyan azt sok más kultúrában látni. Szívesen hordanak miniszoknyát, kiskosztümöt, mindezt többnyire visszafogott színekben, tudatosan választva olyan darabokat, amelyek kiemelik az előnyös vonásaikat. A kedvező genetika sem elhanyagolható: bőrük gyakran természetesen barna, hajuk erős, dús és nehezen szelídíthető – nem véletlen, hogy rendszeres vendégek a fodrásznál.

Az olasz nők az utcán nem egyszerűen mennek, hanem vonulnak. A rájuk szegeződő tekinteteket, félmondatos bókokat ravasz, de sosem tolakodó mosollyal fogadják, mintha mindez a nap természetes része lenne.

És igen, nem lehet elmenni az egyik legelcsépeltebb közhely mellett sem: az olasz nők valóban jól főznek. Részben kényszerből is, hiszen ebédre és vacsorára egyaránt meleg étel kerül az asztalra, vagyis naponta kétszer kell kitalálni és elkészíteni valami finomat a családnak.

A másik közhely, a nagy olasz család, ahol a mama uralkodik, ma már csak részben igaz. A famíliák egyre kisebbek, a mindennapok modernebbek, de egy dolog alig változott: az anyós szerepe. Sokszor még mindig egész életében meghatározza „a kisfia” mindennapjait – akkor is, ha az a kisfiú már jócskán túl van a negyvenen.

Aztán ott van a macsóság nyersebb, kevésbé szimpatikus oldala is. Míg otthon ösztönösen előreengedem a barátnőmet, Olaszországban hamar kiderül, hogy praktikusabb, ha inkább mögöttem halad. Az utcán a férfiak – legyenek idősek vagy fiatalok – meglepően flegmán, milliméteres kitérés nélkül sétálnak szembe a nőkkel, mintha a másik fél egyszerűen nem lenne tényező. Ebben nincs különösebb agresszió, inkább egy magától értetődő, keményvonalas férfi-attitűd, amelyhez a nőknek alkalmazkodniuk kell.

Az érem másik oldala viszont egészen más képet mutat, és kifejezetten megható. Apaként az olasz férfi természetes könnyedséggel vállal szerepet a gyerek körüli mindennapi teendőkben. Egy idő után már szinte sportot űztünk abból, hogy figyeljük az utcán: hány apukás gyerekre jut egy anyukás. Az arány döbbenetesen eltolódott – mintha húsz az egyhez lett volna.

Mindenféle társadalmi háttérből érkező apákat láttunk, akik tolták a babakocsit, kézen fogva vezették a gyerekeket, etettek, neveltek, intézkedtek. Sokszor csak ők voltak a kicsikkel, akár többel is, miközben a magyar szemnek ismerős „anya cipeli a csemetéket” életképből feltűnően keveset lehetett látni.

Talán – és ez már csak óvatos következtetés – ez a fajta gondoskodás is része az olasz férfi énképének. Lehet valaki úgy is macsó, hogy nem a haverokkal sörözik, miközben a párja „családozik”, hanem maga lép elő főszereplővé a mindennapokban. És ebben a szerepben szemmel láthatóan jól is érzi magát.

A munkamorál kapcsán két, gyakran idézett olasz „életbölcsesség” jut eszembe. Az egyik szerint: „Amit ma nem muszáj megcsinálni, azt feltétlenül halaszd holnapra.” A másik pedig úgy szól: „Ha hirtelen kedvet kapsz a munkához, feküdj le egy kicsit pihenni.” Nem nehéz elképzelni, hogy mindez milyen jótékony hatással volt – és van ma is – a kávékultúrára. Hiszen bármilyen feladat elhalasztására mindig kéznél van a tökéletes indok: „most muszáj innom egy kávét.”
Éppen ezért volt meglepő számomra, hogy a gyerekek szombaton is járnak iskolába. Az oktatási rendszerben sok tantárgy szerepel, és az elméleti tudás mellett nagy hangsúlyt kapnak a művészeti és készségfejlesztő órák is. Ez a kettősség – a felnőttek ráérős munkaritmusa és a gyerekek meglehetősen terhelt iskolai hete – különös, de nagyon is olaszos ellentmondást rajzol ki.

,, Ebben az erősen katolikus országban az átkozódás mibenléte és szereplői tartományonként eltérőek. A legdurvább káromkodás nem meglepő módon az, amelyben Isten, Szűz Mária, Jézus, a szentek vagy a római katolikus egyház neve merül fel.

„Hogy lángolna Szűz Mária!”

„Disznó Júdás!”

„Isten egy disznó, Mária egy disznó, az angyalok pedig sorban állva röfögnek!” forrás

Olasz káromkodások magyar fordítással:

Porca miseria! - Szörnyű disznóság (olyasmi, mint a rohadt életbe)
Cazzo! - Fasz!
Madonna! - Mária!
Porco dio! - Kibaszott Isten! (olyasmi mint az Isten bassza meg)
Vaffanculo! - Menj a picsába!
Merda! - Szar!
Cazzo vuoi? - Mi a faszt akarsz?
Stronzo! - Gazember!
Dio cane! - A kutyafáját
Cornuto! - Fel vagy szarvazva!
Coglione! - Nagy hülye!
Testa di cazzo! - Faszfej!
Figlio di puttana! - Kurva fia! (Te fattyú)
Porco zio! - Kibaszott nagybácsi!
Vaffa! - Menj a picsába! (vulgárisabb kifejezés)
Culo! - Segg!
Bastardo! - Gazember! (csalárd, álnok stb.)

Ó, hát persze hogy romantikus az ember Olaszországban – ott, ahol az udvarlás nem tolakodó, hanem könnyed és természetes, és ahol egy pillanatra valóban elhitetik veled, hogy királylány vagy, a világ közepe. Ez a játék addig tart, ameddig te akarod. Férfi és nő finom, kimondatlan egyezsége, amelyet érdemes lassan ízlelgetni, kóstolgatni, és minden rezdülését kiélvezni.

A helyszín lényegtelen: a sarki bolt, a buszmegálló, egy tér árnyékos padja, a tengerpart, egy szűk utca vagy akár egy templom előtere is lehet a színpad. Van, amikor nyílt a játék, máskor csak egy titkos pillantás jelzi, hogy elkezdődött. Még ha a nyelv akadozik is, a beszélgetés mindig egyfajta felhívás táncra – nem valódi tangóra, hanem arra a finom, évszázados rítusra, amelyet ilyen ízléssel és stílussal máshol aligha gyakorolnak.

Ez különösen igaz Dél-Olaszországra, ahol a spontán helyzetekből pillanatok alatt szertartás lesz, az udvarlásból pedig személyes, megismételhetetlen élmény. Ilyenkor az ember észrevétlenül megfeledkezik a tűző napról, egyre beljebb merészkedik a keskeny utcák labirintusában, és már-már természetes könnyedséggel fogadja, sőt el is várja a bókokat, mintha mindig is ide tartozott volna.

Az olasz városokban furcsa természetességgel él egymás mellett az elegancia és az, amit finoman szólva „nyersebb” iránynak lehetne nevezni. De egy dolog biztos: stílusa mindenkinek van, legfeljebb más nyelven beszél.
Dél-Olaszországban a fiatal srácok megjelenése gyakran inkább a „telepi” – helyi szóval scugnizzo – világot idézi. Mégis, valahogy ez is össze van rakva. Nem esetleges, nem slampos, sőt: kifejezetten jól áll nekik. A fekete–fehér színkombináció szinte megkérdőjelezhetetlen alap, amit legfeljebb egy-egy piros részlet tör meg, afféle hangsúlyos kiegészítésként.

Sapkát alig látni, viszont a hajak és a szakállak feltűnően gondozottak. Nem véletlen: szinte minden utcasarkon akad egy fodrász vagy borbély, és láthatóan komolyan is veszik a megjelenést. Mert még a leglazább, legnyersebb stílus mögött is ott van az igényesség – csak éppen olasz módra.

Turista etikett

Ciao-val inkább a korunkbelieket és a nálunk fiatalabbakat köszöntsük, a nálunk idősebbeket inkább piacere-vel (örvendek). Búcsúzásnál udvarias az Arrivederci, de az idősebb olaszoknak még udvariasabb ArrivederLa-t mondani.
Ha az utcán tájékozódási problémánkkal egy helyihez akarunk fordulni, akkor kezdjük a megszólítást egy Scusi-val (szkúzi, azaz elnézést). Ha segítséget kapunk, köszönjük meg egy Grazie-vel (grácie).

Ne öltözzetek túl lengén, ha aznapi programotokban szerepel például a Szent Péter-bazilika vagy bármely más templom felkeresése. A legtöbb szent helyen nem nézik jó szemmel a fedetlen vállat, a rövidnadrágot vagy a túl kihívó öltözéket. Ha mégis spagettipántos felsőben vagy sortban indultok el, legyen nálatok egy hosszú ujjú ing, egy könnyű kardigán vagy egy kendő, amivel gyorsan eltakarhatjátok magatokat. Erre nemcsak illik felkészülni: ellenkező esetben valóban előfordulhat, hogy nem engednek be.

Üdvözlünk Olaszországban. Örülünk, hogy itt vagy. De abban a pillanatban, amikor enni kezdesz… érdekes dolgok történnek.

Hagyd abba az ananász kérését a pizzára.
Könyörgünk. Tényleg. Ez Olaszország, nem egy trópusi kísérlet.

Hagyd abba a csirke kérését a pizzára.
A csirke még soha nem találkozott pizzával Olaszországban. Teljesen idegenek egymás számára.

Ne tegyél ketchupot a tésztára.
Látjuk. Úgy teszünk, mintha nem látnánk. De belül drámai összeomlást élünk át.

Ne kérj parmezánt tengeri herkentyűs tésztára.
Sok bűn van ezen a világon. Ez az egyik.

Ne kérj mindenhol spagetti bolognait Olaszországban.
Bolognában létezik. Bolognán kívül gyakorlatilag egy egyszarvút keresel.

Ne kérj „olasz öntetet”.
Van olívaolajunk. Van ecetünk. A külföldön kapható „olasz öntet”… számunkra is rejtély.

Ne kérj Alfredo tésztát.
Tudjuk, a TikTok azt mondta, hogy olasz. A TikTok hazudott.

Ne rendelj „pepperoni pizzát” szalámit várva.
Paprikát kapsz. És zavart. Leginkább zavart.

Ne vágd fel a spagettit késsel.
Használj villát. Csavard fel. Könnyű. Ígérjük, a spagetti nem fog elszökni.

Ne kérj „extra krémes” carbonarát.
A carbonara a tojástól és a sajttól lesz krémes – nem a tejszíntől. A tejszín hozzáadása már valami teljesen mást eredményez.

Ne kérj csirkés parmigianát.
Nem olasz. Itt nem létezik. Nem tudjuk, ki mondta, hogy a miénk.

Ne tegyél jeget a borba.
Ha jéggel rossz íze van… nem a jég a probléma.

Ne kérj ranch öntetet.
Nem tudjuk, mi az. Nincs. Félünk tőle.

Ne kérj „köretként spagettit”, mintha hasábburgonya lenne.
A spagetti nem köret. Van önérzete.

Ne használj kanalat a spagetti evéséhez.
Nem tilos… de minden olasz az asztalnál hirtelen máshová kezd nézni.

Ne próbáld minden fogást személyre szabni.
„Hagyma nélkül, paradicsom nélkül, sajt nélkül, szósz nélkül…”
Barátom, ez egy tányér szomorúság.

Ne szólíts minden pincért „garçonnak”.
Ez nem Párizs. Itt egyszerűen csak: „Scusi.”

Ne rendelj spagettit húsgombóccal.
Remek étel – csak nem olasz. Itt a kettő külön életet él.

Gasztronómia

Az olaszok roppant büszkék a gasztronómiájukra. 1986-ban, amikor Rómában megnyílt az első McDonalds étterem, akkor az olasz konyha nemzeti értékét védelmező tüntetők ingyen spagettit osztogattak a gyorsétterembe belépni szándékozóknak.

Az olaszok ma már érezhetően kevesebb tésztát esznek, mint korábban. A változás mögött több tényező áll: az elhízástól való fokozott félelem, az átalakuló munkarendek, valamint a nemzetközi gasztronómiai trendek térnyerése. A pasta, amely hosszú ideig a mindennapok megkérdőjelezhetetlen alapja volt, fokozatosan háttérbe szorul, még ha kulturális jelentősége továbbra is megmaradt.
A szemléletváltás különösen a nőknél látványos: egyre többen gondolják úgy, hogy a tészta hízlal, és tudatosan csökkentik a fogyasztását. A korábban magától értetődő napi adag helyét sokaknál könnyebb, „biztonságosabbnak” vélt alternatívák vették át.

A visszaesés másik oka a külföldi konyhák erősödő jelenléte. Az olasz étkezési kultúra egyre inkább közelít az amerikai és az észak-európai mintákhoz. A szusibárok és a hamburgerezők ma már természetes részei a városképnek, olyannyira, hogy nehéz elképzelni: volt idő, amikor ez az egész egy olasz számára elképzelhetetlennek tűnt.

Ehhez társul a megváltozott életritmus is. A gyorsabb, széttöredezettebb mindennapokban robbanásszerűen nőtt a félkész és fagyasztott ételek forgalma. Ebédidőben sokan már nem ülnek be egy tál tésztára, hanem inkább egy közeli deliben vesznek előre elkészített húst, salátát vagy könnyű hideg fogást. A pasta nem tűnt el, de már nem magától értetődő főszereplője a napnak, inkább tudatos választássá vált.

A primo piatto, vagyis az „első fogás” – sok szempontból a legfontosabb étel az olasz étkezési rendben. Ide tartoznak azok az ételek, amelyekkel világszerte azonosítják az olasz konyhát: a mindenütt jelen lévő, de régiónként eltérő tésztafélék és szószok, az északi és középső vidékeken jellemző rizottók és gnocchik, valamint a levesek. A kategória meglehetősen tág: akár egy könnyebb zöldséges vagy halas fogás is betöltheti ezt a szerepet.
A secondi piatti, vagyis a második fogások világa már sokkal letisztultabb. Ide tartoznak a húsok és a halak, rendszerint mindenféle körítés nélkül. A húsokhoz nem készülnek bonyolult, időigényes mártások, csupán néhány kanálnyi természetes pecsenyelé kerül a tányérra – az, ami a sütés vagy párolás során keletkezik. A halakat legtöbbször egyszerűen olívaolajjal vagy vajjal ízesítik, esetleg néhány csepp citrommal. A kenyér viszont szinte mindig ott van az asztalon. A nehézkes, „mindent egy tányérra” típusú, vegyes köretes fogás az olasz logika szerint nem létezik.

Amennyiben valaki a hús mellé mégis szeretne „körítést”, külön contornót kell rendelnie. Ez mindig valamilyen zöldség: lehet faszénen, sütőben vagy serpenyőben sütött változat, esetleg kevés vajon vagy olívaolajon párolt szezonális köret.

A contorno azonban önálló fogásként érkezik, külön tányéron. Előfordul – főleg kisebb, hagyományos helyeken –, hogy a külföldi vendég megkóstolja a zöldséget, majd türelmesen vár a húsra. Csakhogy az nem jön. A pincér eközben egyre idegesebben pillant az asztalra, és egy idő után megkérdezi, van-e valami gond a contornóval. Sok helyen ugyanis ez a „hús előjátéka”: amíg el nem fogy, a fő fogást egyszerűen nem szolgálják fel.

A „tésztazabálók” sztereotípiája (?)
„A makaróni lesz az, majd meglátjátok, ami egyesíteni fogja Itáliát” – tartja a legenda Garibaldiról. Hogy a makaróni pontosan milyen szerepet játszott az ország egyesítésében, arról a történelemkönyvek mélyen hallgatnak, de az kétségtelen, hogy a pasta köré valódi nemzeti – pontosabban regionális – büszkeség épült. Az olaszok rajonganak a tésztáért, természetesen mindenki a saját vidékének specialitásáért, mi pedig csak nézhetjük őket némi irigységgel: a napi rendszerességgel fogyasztott tészta ellenére sem válnak száztonnásokká, sem nők, sem férfiak. (Bevallom, számomra főként az előbbi a rejtély.)

A pasta kultuszt azonban sosem sikerült teljes mértékben elsajátítanom. Egyrészt engem – az olasz nőkkel ellentétben – látványosan hizlal, másrészt pedig ember legyen a talpán, aki fejben tartja, hogy mi illik farfalléval, mit kíván a fettuccine, melyik szósz passzol a tagliatelléhez, és mit kell bucatinivel enni. Ez már önálló művészeti ág. Ráadásul a tagliatelléből sem mindegy, hogy tojásos vagy darás változat készül, így személyes kifogásaim is akadnak bőven.

Az olaszok napi étkezéséből mindenesetre a tészta szinte sosem hiányozhat: ez az első fogás szent és sérthetetlen. Néha persze becsúszik egy risotto vagy egy minestrone, de az igazi favorit kétségkívül a pasta. Kissé igazságtalan, hogy az olaszok a tésztát kvázi nemzeti étellé emelték, hiszen az ázsiai konyha legalább ennyire tésztafüggő – de legyen meg az örömük. Az olasz pasta valóban páratlan.

A „macskazabálók” sztereotípiája (–)

A háborút megélt magyar nemzedékek makacs elszántsággal őrzik azt a képet, hogy az olaszok macskaevők, arra hivatkozva, hogy ahol olasz hadifoglyok megfordultak, ott a macskák is gyanúsan eltűntek. Nem tudom, mennyire korrekt – még ha igaz is lenne – háborús kényszereket és túlélési helyzeteket egy egész nemzet konyhájára rávetíteni. Hiszen a magyar gasztronómiát sem a krumplihéj-leves alapján ítélik meg.

Ezt a sztereotípiát tehát nyugodtan el lehet engedni. Jelentem: az olaszok kifejezetten macskaszerető nép. Rómában például a Torre Argentína romjai között egész macskakolóniák élnek, az ezeréves műemlékek árnyékában, gondosan etetve, védve és tisztelve. Ha valami, akkor ez sokkal többet mond el az olaszok és a macskák kapcsolatáról, mint bármilyen makacs legenda.

Hawaii pizza? Szó sem lehet róla. Gyümölcsnek egyszerűen nincs helye a pizzán. Egyetlen kivétel létezik: a körte – de az is kizárólag akkor, ha gorgonzolával kerül párba. Máskülönben felejtős. A pizzára itt is érvényes az alapelv: a kevesebb több. A kedvenc pizzáimon a paradicsomon és a bivalymozzarellán kívül nincs semmi más, és pontosan ettől válik tökéletessé. Nincs túlzás, nincs sallang – csak tiszta íz, ami így is mennyei manna.