ÚTIKRITIKA.HU / Fidzsi - kannibalizmus






Fidzsi - kannibalizmus

Fidzsi furcsaságok
Horror szösszenet, csak bátraknak!

A Fidzsi-szigetek egy 322 szigetből álló köztársaság a déli féltekén, a Csendes-óceán Melanéziának nevezett térségében. Ez a régió onnan kapta elnevezését, hogy lakói sötét bőrűek, majdnem feketék.
Az ország két nagyobb szigetből áll. A főváros, Suva Viti Levun található. Az ide érkező turisták általában nem Suvában landolnak, hanem a nemzetközi forgalomba bekapcsolt, nagyobb repülőtérrel rendelkező Nadiban. Vízum nem kell, a bejutás könnyű.
A szigetország gyönyörű tengerpartokkal rendelkezik, a távolabbiak és jelentősebbek belső légi járatokkal is elérhetők. Bár csodálatos a víz, meg a víz alatti világ, és a tenger fölé hajló pálmákkal szegélyezett partszakaszok is vonzóak, a Fidzsi-szigetek fő attrakciója mégis a folklór. Közismert a bennszülöttek parázson, vagy tűzön járása (Beqa sziget), ami napjainkra az első számú turista látványossággá silányodott. Viszont vérfagyasztó históriák keringenek arról, hogy a szigetvilágot egykoron félelmetes emberevők lakták.

Tulajdonképpen ez nem is csoda! A világnak ezen a mindentől távol eső részén nem éltek nagy testű emlősök, ezért az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen fehérjeforrás híján törvényszerű, hogy dívott a kannibalizmus.
Amikor Vanua Levun jártunk, Savusavu kikötőjétől eltávolodva a sziget egy elhagyatottabb részében túráztunk, a helyi vezető elmesélte, hogy tudomása szerint a legutolsó feltárt emberevési eset a hetvenes évek elején történt. De mit is lehet erről a furcsa szokásról tudni?

Az emberhús a szigetvilágban mindig nagy ínyencségnek számított. A fidzsi emberek kiskoruktól fogva tudták, hogy egyszer sorra kerülnek, és őket is megeszik. Ez nem számított szégyennek, a mások táplálékává válás lehetősége egész életükben ott lobogott szemük előtt. A dologban nem volt rendszer: a törzsfőnök - ha lakomát akartak csapni - kénye-kedve szerint bárkire rámutathatott, kortól, nemtől függetlenül, s a kannibalizmus jól bejáratott gépezete máris beindult. Egy erre a célra készített kőbaltával hatalmas ütést mértek a delikvens fejére, s ha azonnal nem halt meg, addig ütötték, míg életjeleket mutatott. Aztán, ahogy a vadászok a lelőtt állatokat szokták cipelni, kezét-lábát összekötözve egy erős farúdra függesztve vitték a legközelebbi mélyedésig, amit ők főzőgödörnek hívtak.

A dologban nem volt semmi szégyellni való, semmi bosszú, semmi személyeskedés és semmi részvét. Mindenki csendben tette a dolgát, rutinosan cselekedtek. Ki ölt, ki cipekedett, ki trancsírozott, ki sütött-főzött – mindenkinek jutott valami tennivaló. Aztán amikor elkészült az ebéd, megsült az ember, a törzsfőnök privilégiuma volt, hogy kinek-kinek érdemei szerint kiossza a legfinomabb részeket. A szív és a férfi nemi szervek gasztronómiai reputációja volt a legmagasabb. A lakoma alatt úgy gondolták, a megevett ember kisegítette társait, ezért tisztelték, s biztosak voltak benne, hogy lelke a mbulu-ra, a fidzsiek örök vadászmezejére jut.
Köreikben igazi szégyennek egy háború elvesztése számított. A győztesek nagy élvezettel fogyasztották el a legyőzöttek húsát, különösen az lelkesítette őket, ha a főzőgödrökbe náluk magasabb rangú ellenfeleik kerültek.
Igazságtalanok lennék a szigetlakókkal szemben, ha azt gondolnánk, hogy előbb-utóbb mindenkit megettek. Mert nem így volt! A fidzsiek közül is sokan megélték az idős kort, de – bár el nem fogyasztották őket – mégsem természetes módon lehelték ki lelkület.

Amikor a család megtapasztalta az öreg tehetetlenségét, érezte elapadó életkedvét, vagy egyszerűen csak megunta az életét, megkérte a rokonait, hogy temessék el. Azok ekkor egy gödröt ástak, beletették, s élve elhantolták. A hátrahagyott rokonok tiszteletből vagy levágták valamelyik ujjuk egy percét, vagy – szerencsésebb esetben - addig dörzsölték az ún. tumu kőhöz, amíg ki nem serkent belőle a vér. A levágott ujjdarabokat összegyűjtötték, és a halotti toron az azokból főzött levest tálalták fel. Állítólag a fidzsi kórházak polcain levágott ujjak esetére külön népi homeopátiás csodaszereket tároltak.

A Fidzsi-szigetek Köztársaság 1874-ben Nagy-Britannia birtoka lett, s 1970-ben vált tőlük függetlenné. A szigetvilágot korábban több európai felfedező is elérte – pl. Abel Tasman, vagy James Cook -, de a területet a korona számára először az a William Bligh térképezte fel, akit Christian Fletcherék, a Bounty lázadói egy dereglyében eresztették szélnek a kapitány biztos halálát remélve. (Mint tudjuk Bligh túlélte, visszatért hazájába, s könyörtelen hajtóvadászatot indíttatott a lázadók kézre kerítésére. Később az ausztráliai gyarmat, Új-Dél-Wales negyedik kormányzója lett.)

A gyarmatosítás hőskorában Anglia olyan prűd volt, hogy állítólag „még a zongora lábára is nadrágot húztak”, nehogy a férfiaknak kéjes képzeteik támadjanak. Képzelhetjük, milyen nehéz dolga volt akkortájt azoknak a misszionáriusoknak, akik önszorgalomból ilyen mentalitással a fidzsihez hasonló távoli helyekre keveredtek.

Ehhez kapcsolódóan olvastam régebben egy szinte hihetetlen esetet, melyet Williams és Hazelwood misszionáriusok jegyeztek. Történt ugyanis, hogy Thakau királyt elsőszülött fia, Kila Kila halottnak nyilvánította, s örökölvén a hatalmat, azonnal utasítást adott apja hátrahagyott feleségeinek megfojtására, meg az ilyenkor szokásos ujj levágásokra. A két misszionárius viszont váltig állította, kár fojtogatással fecsérelni a drága időt, meg végtagokat vagdosni, hiszen az öreg még lélegzik, feleslegesen fárasztják magukat. Ám Kila Kila hallani sem akart arról, hogy apja még él, azt mondta: „Az apám halott, és punktum! Ez csak a teste, a lelke tegnap a mbulura távozott!” A misszionáriusok az örökösnek nem mertek ellenszegülni, de még a valóban életjelenségeket mutató Thakau sem. Aztán pénzzel is bepróbálkoztak, hogy megmentsék, de az sem használt. Az öreg királyt élve eltemették…

Ugyancsak érdekes eset Thomas Baker metodista tiszteletes esete, ami szintén Fidzsin történt. 1867-ben a misszionárius egy kis csapattal Viti Levu szigetén a Wainamala folyó keleti partján a már ott működő katolikus misszió szomszédságában egy törzsfőnököt akart keresztény hitre téríteni. Hogy célt érjen, ajándékképp egy fésűt adott Navatusila kezébe, s meg is mutatta neki, mire való, hogyan kell használni. Mivel a törzsfőnök a becses ajándék ellenére sem akart megkeresztelkedni, Baker nem ismerve a helyi tabukat, a törzsfőnök fejéhez nyúlt, hogy visszavegye az ajándékot. Ezt nem kellett volna! A fej érintése ugyanis arrafelé fenyegetés jellege miatt tabu, és mellesleg főben járó bűn. Emiatt Bakert, valamint csoportjának még hét helybéli tagját azonnal megölték. Feldarabolt és megsütött testüket szétosztották és jóízűen elfogyasztották. Nem csoda, hogy ezután nem sokkal a Davuilevu-misszó ideiglenesen felfüggesztette tevékenységét... (Elter Karcsi, 2021)


Kommentek

Még nem érkezett hozzászólás.


Új hozzászólás beküldése

Név:
E-mail cím:*
Hozzászólás:


* az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon





SZÁLLÁSFOGLALÁS