ÚTIKRITIKA.HU / Elter Karesz történetei

Elter Karesz történetei

Pápua-Új-Guinea I. – Időutazás a kőkorszakba

Mint egy hatalmas madár… Afféle tyúkidomúnak tűnik, van feje és farka, s ha alaposabban szemléljük, talán lába is. A feje - ahogy régebben a hollandusok stílszerűen elnevezték, a Vogelkop-félsziget - a farkától olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől… Vagy is óriási szárazulat, Földünk második legnagyobb szigete. Megközelítőleg akkora, mint Anglia és Franciaország együttvéve. Bár különlegessége méretével egyesen arányos, hírnevét mégis titokzatosságának, félelmetességének, többnyire érintetlen természeti tájainak és a lakóihoz fűződő legendáknak köszönheti. Ez ugyanis a pápuák szigete, azaz a göndör hajú embereké - ahogy a XVI. század elején arrafelé hajózó portugál Jorge de Menezes elnevezte őket. Olyan vidék ez, ahol a piacokon máig árulnak kőbaltát, legfeljebb - tekintettel a szigorú törvényekre - egy funkcióval csökkent az alkalmazhatósága; ahol az egymás szomszédságában élő népek nem értik egymás szavát, ahol a pénzforgalom alig pár évtizede honosult meg; és ahol a fehér ember megjelenése máig ritkaságszámba megy. A szigeten két ország osztozik: a nyugati része Indonéziáé, a keleti felét az 1975. szeptember 16. óta független pápua állam birtokolja. Hasonló kultúrkör, eltérő újkori történelem.

Pápua-Új-Guinea első utazásunk idején, 1990-ben sem tartozott és most sem tartozik azon területek közé, ahová a turisták tömegesen utaznak. Oka ennek egyrészt a sziget távoli fekvése, a főbb légi „csapásirányokon” kívül esése, és ennek folyományaként a méregdrága repülőjegyek. Másrészt, hogy hírhedtségének köszönhetően csak a legmerészebb turisták mernek nekivágni. A főváros, Port Moresby nemzetközi repülőtere Szingapúrból, Manilából és Ausztrália felől közvetlenül megközelíthető. Az ország nemzeti légitársasága, az Air Niugini monopol helyzete miatt annyit kér a fuvarért, amennyit nem szégyell. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején átlagosan napi hat (!) külföldi lépett az ország területére, s ezek is zömében a különféle nagy nemzetközi szervezetek ott dolgozó munkatársai voltak.

Tizenöt évvel ezelőtt úgy véltük, a budapesti ausztrál követséghez kell fordulnunk pápua vízumért. Intézték is volna, de az éppen kirobbant törzsi háborúk miatt, inkább megpróbáltak lebeszélni minket. Ekkor felhívtuk az Ausztráliában élő Ignácz Ferencet, aki Pápuaföld ismerője és kutatója, hátha ő másképpen vélekedik. De sajnos, ő is csak megerősíteni tudta a nem túl kedvező híreket.
Noha a sziget partvidékét a nagy tengeri nemzetek hajósai - portugálok, hollandok, angolok, franciák stb. - szinte kivétel nélkül végigpásztázták, a partvidéktől beljebb fekvő területek zömében fehér foltok maradtak. A mostoha terepviszonyok és az olykor ellenségesen viselkedő, birtokaikat védő őslakók megakadályozták a terület alaposabb megismerését. A XIX. század azonban változást hozott. A hollandok is, angolok is újult erővel próbálkoztak, s 1824-ben meg is egyeztek a sziget észak-déli irányú, majdnem fele-fele arányban történő kettéválasztásáról. A nyugati oldal a hollandoké, a keleti az angoloké lett. Míg a hollandok módszeresen kiépítették kereskedelmi bázisaikat, az angolok nehezebben boldogultak. Ezt a lehetőséget használták ki a térségben terjeszkedő németek, akik az angol terület északi oldalán fokozatosan növelték befolyásukat. A két nagy nemzet torzsalkodása végül az 1884-es egyezményhez vezetett, melynek során a keleti oldal tovább osztódott. Az északi fél a németeké, a déli az Ausztrál Államszövetség megalakulásáig az angoloké lett. Ezért találkozik a térképet szemlélő a szigeten oly sok német eredetű földrajzi névvel.

Az érintetlen területek és igazán érdekes népek a sziget belsejében lévő hatalmas fennsíkon találhatók. A Felföld „fővárosa” Mount Hagen; ez a mintegy tizenötezer lelket számláló település a legjobb kiindulópont, hogy a környéket csillagtúra-szerűen bejárjuk. Amikor leszállunk a belföldi járatról, a repülőtér üvegfala mögött apró termetű, mezítlábas, ágyékkötős pápua férfi toporog, nyilván valamelyik rokonát várja. Orra átfúrt, benne törzsi dísz, nyakában pedig az elmaradhatatlan csiszolt kagylóhéj, a kina, melyről az ország függetlenné válása után kibocsátott pénzt elnevezték. A várócsarnokból szállásügyben telefonálnánk, de a készülék sehogyan sem akarja „benyelni” az érmét. Ekkor a „kőkorszaki szaki” mellénk lép, s ágyékkötőjének bugyrából büszkén előhúzza a telefonkártyát. „Használják ezt, a készülék ezzel működik!”…

Mount Hagen, mint a környék legnagyobb városa gyors ütemben modernizálódik. Az egykori kunyhókat és szerényebb épületeket beton és téglaépületek váltják fel, van áramszolgáltatás, korszerű postahivatal működik (internet hozzáféréssel), és az üzletekben szinte minden kapható, amire a helyi lakosságnak szüksége lehet. A város névadója a közelében emelkedő hasonnevű hegy, amely viszont az egykori német gyarmat kormányzójának emlékét idézi. Miután a Felföldön aranyat találtak, 1933-ban a szerencsevadász Leahy testvérpár és James Taylor nagy nehézségek árán gyalogosan érték el Mount Hagent. Ők voltak az első külföldiek, akik e távoli tájra eljutottak és hírét vitték a térség számos etnikumának. Később egy erdei irtáson leszállópályát létesítettek, s ezáltal az elszigetelt települést bekapcsolták az ország „vérkeringésébe”.
Még a légikikötőben tanácsolták, hogy fogadjunk helyi guide-ot, aki jól ismeri a környéket, és általa biztonságosabban járhatunk-kelhetünk a Waghi-völgy aprócska falvai között. A 130 dolláros napidíj bár kicsit sokkoló, de megéri az árát: Bob már az első napon hozza a hírt, hogy másnap a Lae-i püspök az egyik közeli faluba látogat, s tiszteletére singsing-et, azaz táncos-énekes ünnepséget rendeznek.

A rangos esemény hírére számos település népe összesereglik, rozoga teherautók platóin hozzák az ünnepi díszbe öltözött pápuákat. A szertartás meghatározott koreográfia szerint zajlik. Először az öltönybe, nyakkendőbe öltözött falusi vezető köszönti a püspököt és küldöttségét, akik motu nyelven, hadarva szintén üdvözlik az egybegyűlteket. Mivel ennek a falunak a lakosságát a lutheránus misszionáriusok már régen megtérítették, a tánc és ének csak egy közös imádság után veszi kezdetét. Elővillannak a táncban is nélkülözhetetlen balták és kőbalták, a dárdák és íjak, és a mezítlábas, fűszoknyás emberek önfeledt éneklésbe, majd körtáncba kezdenek. A ceremóniamester nem engedi a lazsálást, a szinte extázisban mozgó emberek napnyugtáig járják.
Az Új-Guinea szigetén szétszórt közel hétszáz törzsi csoport szinte mindegyike saját, rá jellemző folklórral, s kiváltképp dekorációval rendelkezik. Náluk a tetoválás, hajviselet, ruházat, testfestés mind része a hagyományos és ősi kultúrának. Nem mindegy, hogy milyen esemény kapcsán öltenek a mindennapostól eltérő küllemet: máshogy készülnek egy beavatási ceremóniára, máshogy egy házasságra, temetésre, háborúra vagy éppen valamilyen vallásukhoz kötődő ünnepségre.

Pápua-Új-Guinea II. – Szavazás kőbaltával

Míg az Indonéziához tartozó oldalon, a Baliem-völgyben a pénisztok az általánosan elterjedt férfiviselet (mellesleg jegyzem meg, hogy a tökből készült alkalmatosság mérete nem feltétlenül arányos a beléggel, sokkal inkább viselője társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét tükrözi), a Pápua-Új-Guinea eldugottabb erdeiben élő férfiak körében a levelekből készült szoknya, a fűszoknya vagy a hosszú, majdnem bokáig érő szövetszoknya a jellemző viselet. Bizonyos helyeken a férfiak ágyékkötőben járnak. Az urbanizáltabb vidékeken természetesen a nadrág szokványos. Az asszonyok altestét ugyancsak szoknya vagy fűszoknya fedi. Mivel a pápua népek viszonylag szaporák és családonként átlagosan legalább öt-hat gyermek születik, a nők a legkisebb gyermeket állandóan a hátukon hordják. Így kapálnak, így dolgoznak. Feltételezhetően ezért terjedt el a praktikus bilum, azaz a homlokon megtartott, hálós szerkezetű szatyor, ami elterjedtsége miatt szinte az asszonyok ruhadarabjának számít. Útszélen, ösvényen kószáló nő alig látható bilum nélkül.

A nyugat-iriáni Baliem-völgyet törzsi folklór szempontjából Pápua-Új-Guineában az Asaro-völggyel érdemes összehasonlítani. Mindkét hely magán viseli az egész szigetre jellemző település-földrajzi és néprajzi sajátosságokat. Nevezetesen, hogy viszonylag kis területen számos egymástól eltérő népcsoport él, eltérő szokásokkal és nyelvekkel. Az Asaro-völgy mellékén karitatív tevékenységet végző lutheránus misszió szervezésében évente megrendezik a környékbeli népek folklór fesztiválját. A megközelítőleg ötven kilométer hosszúságú völgyben tizenhét népcsoport él. Úti beszámolókból és immáron a turizmus kapcsán is innen ismertek a félelmetes sáremberek (mudmen). Ezek a pápuák manapság már csak akkor kenik magukra a közeli folyóból nyert világos színű, finomszemcsés iszapot, ha valamilyen nevezetes esemény ad rá okot, vagy véletlenül egy turistacsoport érkezik. Jól jön nekik a ceremóniáért kapott pénz… Pedig még ötven-hatvan évvel ezelőtt a riasztó külső és az ijesztő álarc túlélési praktikáik része volt: így akarták megfélemlíteni és törzsi birtokaiktól távol tartani ellenségeiket. Ugyanebben a völgyben él egy másik törzs, melynek férfitagjai egy bozótnövény fekete, sűrűn folyó szirupjával kenik be testüket. Pár órai járásra pedig, Enga tartományban ugyanezen okokból a pápua harcosok rikító színűre (sárgára) festették arcukat, és fejükre a saját hajukból készített parókát húzták (wigmen).

Képzelhetjük, milyen nehéz volt a hatvanas évek elején ezekkel az emberekkel megértetni a parlamenti demokrácia lényegét, rábírni őket a demokratikus szavazásra, elmagyarázni nekik a jelöltállítás szükségességét, vagy megegyezni velük, hogy legalább ebben az időszakban mellőzzék a háborúskodást! Nehéz idők voltak… Történt ugyanis, hogy 1963-ban, a sziget másik felében Indonézia felszabadította Nyugat-Iriánt, s a változások szükségessége az ausztrál oldalon is jelentkezett. 1964-ben megalakították a House of Assembly-t, azaz az ottani parlamentet, melybe képviselőket kellett választani. A politikai aktivisták nehéz helyzetben voltak, hiszen a pápuák nyelvéből hiányoztak a megfelelő kifejezések – jelöltállítás, választás, szavazás, parlament, képviselő, urna stb. -, és szinte lehetetlenség volt mindenhova eljutni. Sok érdekességről hallottunk azokból az évekből! Egy jelölt például azzal kábította népét, hogy megválasztása esetén fehérítő injekciókkal hatalmat szerezhetnek a szomszédos törzsek felett, és így megszerezhetik maguknak az egész Felföldet. Azt is deklarálni kellett, hogy a választások idején mindennemű törzsi villongás tilos, fel kell hagyni a háborúskodással, erőszakkal, s büntetendő cselekmény a fejvadászat. Ennek ellenére, többen voltak, akik kőbaltával mentek szavazni. Egy másik pályázó II. Erzsébetet akarta nőül venni, hogy - elképzelése szerint - az új feleség minden vagyona a pápua nemzetre szálljon. Nehéz idők voltak, az előkészületek is vagy két éven át zajlottak. Az első pápuaföldi választást 1964-ben tartották, s mint látjuk, a hozzá vezető út meglehetősen rögös volt…

Pápua-Új-Guinea III. – Törzsi háborúk a Felföldön

A Felföld hegységei zömében mészkőből állnak és a hegyek „gyomra” számos barlangot rejt. A Mount Hagen közeli Whagi-folyó völgyében járva a bozótból egy hevesen gesztikuláló marcona pápua toppan elénk. Mint Bobtól megtudjuk, pár kináért hajlandó megmutatni nekünk a titkos barlangot, amelybe az ötvenes évek idején a törzsi háborúban megölt társaik tetemeit helyezték. Kapva-kapunk az alkalmon, bár ekkor még nem tudjuk, hogy a hely megközelítése kimerítő gyalogtúrát igényel. Kezdetben pandanusz-ligetekkel övezett kaukau (édesburgonya) és táró ültetvények mentén haladunk, majd megkezdődik a hegy oldalára történő felkapaszkodás. A barlang bejárata jól álcázott helyen van, aki nem ismeri, nem találja meg. Szűk kürtőn jutunk be, a félhomályban alig látunk, ám a zseblámpák fényében már elővillannak a koponyák és foszladozó élettelen testek. Megrázó látvány! A nagy tiszteletben tartott ősök kultusza napjainkban is él. Sok helyütt a pápuák elhunyt hozzátartozóik csontjait, koponyáit, nemegyszer kedves használati tárgyait kunyhóikban, vagy amellett egy másik épületben tárolják.

A törzsi háborúk kitörésének több oka lehetett: egy elkóborolt disznó befogása, egy asszony elrablása, vagy csak egyszerűen egy véletlen vagy szándékos behatolás a törzs felségterületére. Itt mindennek megvan a maga pontosan megszabott értéke! A viszonylag táplálékszegény környezetben a disznók ára néhol az aranyéval vetekszik. A malacokat oly nagy becsben tartják, hogy pórázon sétáltatják őket, s nem megy ritkaságszámba, hogy pápua asszonyok szoptatják a kicsinyeket.
A Felföld legforgalmasabb útszakasza, amely a keleti part nagy kikötővárosával, Lae-vel (ejtsd: lei) köti össze Mount Hagent. A rossz minőségű betonút több tartományon, azaz több törzsi területen vezet keresztül. A Nyugati-Felföld tartományból a Keleti felé át kell kelni a csimbuk földjén és egy hírhedt hágón. Ez volt ott jártunkkor az az inkriminált szakasz, amelyről korábban a harci cselekmények híre érkezett. Nem is volt baj, egészen addig, amíg a hágónál történt földcsuszamlás miatt le nem kellett lassítani. Ekkor a bozótból velőtrázó csatakiáltás közepette vagy harminc fűszoknyás pápua ugrott elő, nyilakkal, kőbaltákkal és bozótvágó késekkel felfegyverkezve. A vérontás elmaradt, mert szerencsénkre megjelent a rendőrség és a támadók, amilyen hirtelen jöttek, el is menekültek. A régi időkben dicsőség volt megjárni a fehér emberek börtönét, különösen akkor, ha a pár napos elzárást azért szabták ki, mert elfogyasztotta megölt ellenségének húsát. Manapság viszont az emberevés már régóta tilos, és az útonállásért, háborúskodásért sokkal súlyosabb büntetéseket szabnak ki.

A sziget dús vízrendszerének egyik legmarkánsabb folyójához, a Sepikhez tartunk. A légcsavaros kisgép egyenletesen duruzsol, elhagyván a Felföldet lankásodnak a hegyek és terebélyesednek az erdők. Az egybefüggő rengetegre sötét foltként vetnek árnyékot a vakító gomolyfelhők, és ameddig a szem ellát, semmi nyoma emberi településnek. Mintha kihalt lenne e paradicsomi táj… Ám a buja vegetáció között, elsősorban a kedvező fekvésű vízparti területek mentén számos apró falu bújik meg.
Wewakban landolunk. A Bismarck-tenger menti kikötőváros és környéke a második világháború idején sokat szenvedett a japán megszállók támadásai következtében. Ma néhány hátrahagyott roncs, számos síremlék és pár emlékmű idézi a múltat. Végcélunk Angoram. A Sepik menti falu szárazföldi úton csak Wewakból közelíthető meg. Az áthatolhatatlannak tűnő trópusi esőerdőben vezető földút kemény megpróbáltatásokat jelent még a négykerék meghajtású terepjáróknak is. A majdnem kétszáz kilométeres út megtételéhez legalább négy órát kell számolnunk; még így is, hogy az esős évszak utolsó nagy rohamai már legalább egy hónapja alábbhagytak. Estére jár, mire célba érünk. A civilizáció határán vagyunk, a faluban alig van kőház, nincs villany és víz is csak korlátozott mennyiségben. Minden iparcikk, ami az aprócska üzletekben kapható, az ország távoli vidékeiről kerül oda. Hűtött sörre, vagy üdítőre, hideg gyümölcsre működőképes hűtőszekrények híján nem számíthatunk. Trópusi gyümölcsökből viszont nagy a kínálat, ananász, banán, papaya roskadozik a piaci pultokon.

A folyó partján számos fatörzscsónak pihen, ezekkel hozzák a közeli-távoli falvak lakói portékáikat a piacra. Egy-egy ilyen vízijármű kifaragása komoly szaktudást igényel és pár hetet vesz igénybe. A csónakok faragása külön mesterség. És hiába a nehéz és kitartó munka, ha meg óhajtanánk venni egyet, legfeljebb húsz dollárunk bánná.
Angoram környékén a Sepik vízhálózata feldúsul; zátonyok, kiszélesedő öblök, keskeny csatornák jellemzik a tájat. A vízszint jelentékeny váltakozása miatt errefelé cölöpkunyhókat építenek. Még az előreugró tetejű, faragott törzsi motívumokkal díszített hatalmas közösségi házak is méteres átmérőjű faoszlopokon nyugszanak. De ennek az építkezési módnak más előnye is van: a cölöpházak lakóit nem érhetik a veszélyes krokodilok váratlan támadásai. Az élelmes pápuák – ismervén a krokodilbőr értékét és a turisták érdeklődését – krokodilfarmokat létesítenek és pénzért mutogatják a fogságban élő hüllőket. A férfiak javarészt halászattal foglalkoznak, a nők dolga a gyermeknevelés, a háztartási munkák elvégzése, konyhakertek művelése és a szágóliszt gyártása. A kivágott szágópálma vastag rönkjét a férfiak rakják bakokra és a pálmatörzs puha belét baltáikkal vágják ki. Az átmosás, tisztítás folyamatában viszont már a nők játsszák a főszerepet.

Pápua-Új-Guinea III. – A sáremberek története

A felföldi Gorokából az ún. Highlands Highway-re kell felhajtani Geremiyaka irányába, mert tudtunkkal ez az a település, ahol a sáremberek élnek. A főút a pápua fennsík legfontosabb ütőere, s bizonyítja ezt, hogy az úttest mindkét oldalán számos kunyhó és alkalmi árus sorakozik. Zavaró az esős idő, de ez a piacolókat nem befolyásolja. A módosabbak a kitett portékákat műanyag fóliával védik. Elsősorban a fennsík asszonyai vásárolnak tőlük, és a jellegzetes homlokszatyrokban (bilum) gyalogosan cipelik a megvett árut, sokszor több kilométer távolságra.

Az ország területén balra hajts van, ezért kis ívben kanyarodunk a Geremiyakába vezető kátyús földútra. Ahogy a gépjárműből kiszállunk, hajszál híján megtapossuk a helybéliek kirakott csecsebecséit. Íjak, kőbalták, agyagszobrocskák sorakoznak a földön, s tudjuk, üstben végezhetjük, ha nem vásárolunk tőlük…
Geremiyaka mindössze pár kunyhóból áll. Természetes anyagokból, elsősorban fából, és levelekből készültek, s általában egy helyiségből állnak. Itt alszanak, itt főznek, itt esznek, itt szaporodnak. A bútorok nem sok helyet foglalnak, mert gyakorlatilag nincsenek. Egy asztalnak látszó tákolmány azért van, rajta pár köcsög, melyekben élelmiszereket tárolnak. A kunyhó népe a földön alszik, maguk által készített matracokon. A tengerszint feletti magasság miatt a fennsík téli hónapjai hűvösek, ennek ellenére ruhát nem sokat látni. Ez rögtön három előnnyel is jár: nem kell rá költeni, nem kell mosni, meg nem kell szekrény a tárolásukhoz. A falut cölöpkerítés határolja, egyetlen bejárattal, egy ugyancsak fából készült kapuval. Tehát jól védhető…

Az udvaron egy sír, a korábbi falufőnök nyughelye, akit különösen azért tisztelnek, mert elévülhetetlen érdemeket szerzett a falusi turizmus, elsősorban a sáremberek népszerűsítésében. Manapság már bevételeik jelentős részét a látogatóktól szerzett pénz jelenti. A falu környékén szinte minden megterem, de ha valamit mégis vásárolniuk kell, azt a gorokai szupermarketben megszerzik. Így jutnak például fagyasztott csirkéhez, amit a maguk által barkácsolt tűzhelyen (mumu) sütnek meg. Telefonjuk, faxuk, internetjük nem lévén, a pápua tour operátornak személyesen kell felkeresni a helyi elöljárót, s kell megegyezni a látogatás időpontját illetően. Ez a körülmény teszi igazán költségessé az új-guineai utazást, ti. minden egyes programhoz a helyi szervezőnek személyesen kell felkeresni az illetékes partnereket, e ez nemegyszer csak repülőgépes utazással ejthető meg. Ilyenkor megállapodnak a dátumban, s egy papíróra segítségével megbeszélik az érkezés pontos időpontját. Így mire a turisták megjönnek, a falu felkészül. Mikor elmennek, a kapott pénzt egymás között igazságosan elosztják, vagy a falu fejlesztésére költik.

Kiszállás után a percek izgalmas várakozással telnek. Sárembernek egyelőre nyoma sincs, viszont egy klott gatyás pápua ács ajvékol az egyik kunyhó tetejéről, feltehetően elfogyott a szög, azt kérne földi kollégáitól. A kunyhók között mezítelen gyerekek ugrálnak, vagy tartják cukorkáért a markukat. Lenézve a völgybe itt-ott sejtelmes füstfelhők gomolyognak, lehet, ott már végeztek a turistákkal, s készül belőlük a finom ebéd - gondoljuk. Pedig erről szó sincs, nem megy üstbe a turisták terve, mert az emberevés immár évtizedek óta tiltott, de ha mégis, súlyos börtön jár érte. Gyilkosságok persze manapság is előfordulnak, mint ahogy törzsi viszálykodások is, de arról, hogy az elesettek közül bárkit is elfogyasztanának, már nem szól a fáma. Hála a misszionáriusok áldozatos munkájának, a pápua lakosság zöme immár istenfélő életet él, s igyekszik betartani a papjaik által ismertetett erkölcsi kódexet. Külön szerencséjük, hogy olyan, hogy „ne igyál” nincs a tízparancsolatban, ezért a garatra felöltött bennszülöttek kivagyiságának súlyosabb következményei általában bocsánatos bűnnek számítanak. A komolyabb bűncselekmények elsősorban törzsi súrlódások, vagy háborúk folyományai, a vélt vagy ténylegesen elszenvedett sérelmek okán keletkeznek, esetleg gyermek, asszony, vagy disznó elgázolása miatt történnek. Számukra a disznó, a gyermek valamint az élelmiszer a legnagyobb kincs, ezért ha ezekkel történik valami, akkor biztos, hogy kiássák a csatabárdot, és az ügynek komoly következményei lesznek. A pápuák ilyenkor nem várnak a vádemelésre, s nem hagyatkoznak a bíróságok ítéletére, hanem egymás közt gyorsan elrendezik az esetet.

Közben az egyik kunyhó mögül, távolról meztelennek látszó, félelmetes figura lopódzik felénk. Mint valami pipiskedő harci kakas, úgy lépeget. Őt még kettő hasonló követi, ezek is maszkban vannak, kezükben felhúzott íj, illetve bozótvágó kés. A teljes testfelületük szürkésfehér agyaggal festett, fejükön vicsorgó, agyarral díszített álarc, amelynek disznószerű, kifejezetten groteszk orra van. Szemeiket körbe-körbe forgatják, jobbra-balra kimérten lépegetnek, lábaikat felváltva emelgetik, s dőlnek hol előre, hol hátra. Íjaikkal ránk céloznak, különösen a fényképezőgépeket tartók vannak veszélyben. Megjelenésük tekintélyt parancsoló, egyszersmind félelmet keltő. De honnan ered ez a szokás, miért és mivel cicomázzák magukat, s miként váltak ők igazándiból a hírhedt sáremberekké?
A sáremberek története a szájhagyomány szerint a 18. század második felében született. Az Asaro-völgy egyik településén egy Komunive nevű faluban lakó harcosnak három fia volt: Pukiro, Akisaro és Rubunuho. A legöregebb közülük, Pukiro volt, aki apja tudta nélkül - és az akkori szokásokkal ellentétben - egy ellenséges törzsbéli lányt, Hanumutót vette feleségül. Amikor Pukiróban tudatosult, hogy ezért apja mennyire mérges, elmenekült szülőföldjéről, s egy másik közeli faluban, Ketóban lelt menedéket. Hitera és Morofa, a két ottani törzsfőnök befogadta őt, s fiukként szerették. Egyszer aztán a ketóiak nagy fesztivált rendeztek, ahol mindenki feldíszítette magát, testüket, arcukat fenyőolajjal kenték be, majd szellemeiknek az úgynevezett bakme tánccal szándékoztak kedveskedni. Pukiro, mint egy másik etnikum sarja nem vett részt a táncban, hanem távolabbról, egy fa árnyékából figyelte az eseményeket.
Nagy meglepetésre később feltűnt két fivére, akiket örömmel üdvözölt, és a nap hátralévő részét velük töltötte. Megvédendő őket, nem engedte, hogy a ketóiak közé keveredjenek. De hogy mégis együtt maradhassanak, elhatározta, hogy a fesztivál utolsó napjára fivéreit álcázásképp jól kidekorálja. Lement hát a közeli folyó partjára, onnan agyagot vett, belőle félelmetes maszkot formázott, aztán hagyta azt megszáradni. A maradék agyagot vízzel hígította, aztán testvérei testére kente. Amikor így megjelentek az ünneplők között, olyan félelmetesek voltak, hogy a nagy ijedtségben mindenki elfutott. A ketóiak elkezdtek találgatni, kik is lehetnek a jövevények, akik nem a szokványos bukmét lejtik, hanem egy másik táncot, a horosát járják. A talány rövidesen megoldódott, mert Pukiro felfedte titkukat, elárulta, hogy az ismeretlenek az ő fivérei, és hogy az atrocitások elkerülése végett ő találta ki a felismerhetetlenség eme egyedi és újszerű módját.

Később, amikor Pukiro fülébe jutott, hogy apja haragja immár elcsitulóban van, a közben született kisfiával, az egyéves Wahiróval, meg egy pórázon vezetett disznóval útra kelt gyermekkorának színhelyére. Miközben megálltak vizet inni, a kisfiú egy baleset következtében meghalt. De mégis hazacipelték, hogy nagyapja jelenlétében hamvasszák el. Pukiro később született gyermekei már előszeretettel ápolták a sármeber jelmezek hagyományát, s az Asaro-völgyben rendezett fesztiválokra ki is dekorálták magukat. Ténykedésüket mindig hatalmas siker koronázta, olyannyira, hogy később még a turisták körében is hírük ment. Leszármazottaik átkeresztelték a horosát az asarói sáremberek (mudmen) táncára.

A pápuák és a turisták kezdetben azt hitték, hogy a sáremberek legendája kizárólag Komunive faluhoz kötődik. Ám amint a turizmus népszerűbbé vált, tekintettel a felfokozott érdeklődésre, több másik közösség is lemásolta, majd deklarálta ősei elévülhetetlen kapcsolatát a sárember-jelenséggel. Végül is számunkra, utazók számára tök mindegy, melyik felföldi faluból indult világhódító útjára a sáremberek sztorija, de igazságtalanok lennénk Pukiro le- és felmenőivel, ha ez a különleges megjelenés kizárólag a táncos folklórhoz kötődne. A mintegy nyolc Magyarországnyi Új-Guinea szigetén alig tíz millióan élnek, s mivel viszonylag kevés a megművelhető föld, a termékenyebb völgyekben és síkságokon nagyobb a népsűrűség. Megélhetését biztosítandó minden törzs úgy védi a területét, ahogy tudja, s olyan módszert alkalmaz, amit saját számára üdvözítőnek vél: kik magas kerítéssel, kik kihelyezett tabukkal, kik totemekkel, kik kiépített jelzőrendszerrel próbálkoznak. Vannak, akik őrséget állítva, meg akik a legyőzhetetlenséget kommunikálva. Kik csapdákkal, kik ijesztő megjelenésükkel, kik félelmetes hírüket keltve. A sárembereknek ez utóbbi lehetőség adatott, így kezdetben az álcaként és tánckellékként alkalmazott jelmez az idő múlásával szükségszerűen egyfajta fegyverré vált. Ami tehát egykoron távol tartotta tőlük az ellenséget, az mára számukra a legjövedelmezőbb vonzerővé vált. Aki nem hiszi, járjon utána!

(Elter Karesz, 2021)

Kommentek