ÚTIKRITIKA.HU / Endre laoszi élményei 2019









Endre laoszi élményei 2019

Endre laoszti élményei 2017

24. nap Laosz, Luang Prabang


Indulás Luang Prabangba. A taxis mindig a domestic, helyi terminálra akart vinni, sokáig kellett győzködni, hogy az international odébb van. A reptér teljesen patent. Böhöm nagy, tele üzletekkel. És korrekt az ár, legalábbis a hazai rum, és viszki tekintetében. Öt dollár egy liter. A hátizsákból kiszedetik velem a laptopot, de a fél literes víz nem akad fenn. A becsekkoláskor csak útlevelet kérnek, egy listából kilőnek, és kapom a repjegyet. Feleslegesen nyomtattam ki az a jegyet, befizetési igazolást, melyet a foglaláskor kifejezetten kértek. Vécé teljesen elfogadható. Csak a fogat mosó sötét ember herákolásai, és fekete köpködése nem.
Összefoglalásként, Mandalay és Bagan egy „must do” program, a tengerpart, különösen a legszebb Ngapali Beach az nagyon üdítő tud lenni. Yangont csak a nagy teherbírású, kíváncsi fiataloknak ajánlom, bazi nagy, elég fejletlen, a látnivaló viszonylag kevés, és nagyon messze vannak egymástól, a taxisok meg az ország helyi viszonyai között drágák. De, alkudni kell.
Nézek le a gépből, Yangon alatt a folyónak hatalmas a holtága, tele sárszigetekkel. Öt perc repülés után is sárszínű a tenger. Nem csoda, hogy ebből jut kétszáz kilométerrel távolabbra is. Hálás vagyok a légitársaság szakácsának, a kajában se hal, se rizs. Viszont jégkásás, tényleg rostos mandarinlé, az igen. Közben valami akadálypályára tévedtünk, a gép többször csinált 90 fokos kanyart, láttam a lenti autóutakon. Később indultunk, előbb érkeztünk. Ez a pálya még leejtős is volt! Előttem egy dagi fickó végigizgulta az utat. Minek? Nem elég az utolsó két percet átsikoltani?
A bangkoki repülőtér brutálisan nagy, és folyamatosan bővítik. Hát, ez a világ egyik leglátogatottabb városa. Nem elég, hogy öt percet buszozol, még két kilométert gyalogolsz is. Na, itt már nem volt olyan barátságos a fogadtatás. A repülőn kapott víz kuka, noname powerbank kuka, szandál le. Minden harmadik ember fehér. A mi járatunkon meg majdnem mindenki. Legtöbb európai, de van kanadai is. Yangonból repült ide egy fehér pár egy 3, és egy 4 év körüli lánykával, egy másik pár egy karon ülő babával. Ez nem felelőtlenség?
Felszállunk a gépre, kerekedik a szemem, economy jeggyel megint az első osztályra kerültünk. 3 helyett két ülés egymás mellett, nagyobb lábtér, motoros ülésállítás. Levegőből nézve Thaiföld és Laosz ég és föld. Thaiföldön minden talpalatnyi föld fel van szántva, fákat csak a hegyekben látni, de gyakran azok is kopárak. Laosz elég hegyvidékes, kevés település van, azok kicsik is, rengeteg az erdő. A hegyekben, völgyekben sok földút kanyarog.
A kajával most nem volt nagy szerencsénk, sült rizs (!!) rákollóval. Egye fene, megettük. Szerencsére a ráknak nem volt erősebb íze, mint egy szétrágott rágóguminak. Viszont szenzációs félszáraz vörösbort ihattam. Az evés technikájával meggyűlt a bajom. Először a kőkemény sárgadinnye pattant le a villáról az ülésre, majd a felszúrt papaya vált ketté két milliméterrel a szám előtt, és esett az ölembe.
A hegyeket nézve az Alpok jut eszembe, élénkzöld rétek, fák. A leszállás is látványos, egy folyó közelében hegyek között szambázik a gép. A reptéren ez a gép az egyetlen. Kis reptér, szinte családias a hangulat. Hamar megvan a vízum. Azért itt is van dili, a vízum ára 30 amerikai dollár, de ha azzal fizetsz, akkor kérnek még egyet. Ez sehol nincs leírva. A reptérre a szállás küldött autót, elvileg olcsóbb. Nem olcsóbb, de nem osztozol másokkal. A reptérről vezető út a kisvárosig elsőrangú, a városban már kicsit döcögősebb. A külső terület itt is eléggé elszomorító látvány, és ha nem is gigantikus mértékben, de itt is van szemét. A településen egész más a kép. Keskeny utcák, nagy forgalom, ha nem is lézerrel szintezett, de térkövekkel kirakott takaros járdák a gyalogosoknak. A főútvonalakon. Nagyon magas, gondolom ezért nem tudják járművek elfoglalni. Már a reptéren látszott, hogy itt más a rend. Katonai egyenruhás, nagyon udvarias alkalmazottak ügyesen, gyorsan működnek. Jó nézni a rendet, ami Ázsiában ismeretlen fogalom.
Megérkezünk a szállásra (Villa Chitchareune). Bántóan gyenge az angolság. A recepción rögtön belebotlunk egy tündéri, dundi husky kölyökbe, jól meg is dögönyözöm, utána követ is, majd őrzi a küszöbünket. A szoba nagy, két külön ágy, egy használható íróasztal, két légkondi, vízforraló, kávé, víz bekészítve.
És!!!! Csinos vörösréz ágyútalpon egy hétdecis viszki, hogy egyem a szívét! Szabadon használható. Szép borospoharakat adtak hozzá. Azért ennek ára van. A vécé, és zuhany ugyan külön helység, de a falak nem tartanak a plafonig. Ugyanis a plafon vagy hat méter magasan van. Az itteniek nagyon prűdek sem lehetnek, a vécé ajtaja üveg, és csak térdtől fölfele opálos. A kívül vezetett lépcsőház fa szerkezetű, a cipőket a lépcsők előtt le kell venni. A lapos tévé nincs kibelezve, lehet filmeket nézni, de itt megint sok lesz a séta, filmnézés megint nem lesz. A szállás 20 méterre van a folyótól. Már sötét volt, mire elindultunk szétnézni. A folyópart hangulatos, itt minden létesítmény étterem (de, mint Ázsiában eddig mindenhol, kicsik, káoszosak). Sajnos az árak az eddigiekhez képest magasak. Felteszem, sört nemigen fogok inni, négyszáz forint körül van egy doboz/üveg. Egy hét decis helyi töményet le lehet alkudni 700 forintra is. A folyóparton két fajta étterem van, egyben fehérek, másikban kínaiak vannak. A legtöbb ilyen helyről végignézhető a naplemente. A folyón egy kétórás naplemente hajózás mojito koktéllal 80000 lak, 2600 forint per fő, ennyi elmehet akár egy tál ételre is. Koktél nélkül ugyan, de ingyen kaptunk ilyen naplemente hajózást Baganban a tíz dollár per fős buszjegyhez. Kettőt, mert ugye onnan el is buszoztunk.
A folyópartról egy utcával feljebb mentünk, és jaj!! Éjszakai piac, egy km legalább, és mindez két soron. Nem részletezem. Az utcán az európaiakkal teli éttermeken kívül elég gyengécske utazási irodák (egy árva térképet nem kaptunk sehol), élelmiszerboltok, és míves fa és fém kézművesipari munkákat áruló boltok váltják egymást. Az egész nyüzsgés, a feeling Saigonra emlékeztet.

25. nap Luang Prabang.


A kiskutya megkülönböztetett szimpátiája jeléül az ajtónk elé egy jó hígat nyomott. De, a fából készült lépcsőház és gang kiszáradásától is tarthatott, mert több helyen pössentett is. Reggelizésnél a többiek elég téliesen öltöztek fel, talán 13 fok volt, teljesen borult az ég. Tudtam, nemsokára ez megváltozik. A nejem mégis melegebben kelt útra, hogy aztán dél felé visszamenjen a szállásra átöltözni. Én addig megnéztem két pagodát is. A 2.5 km hosszú belső út mellet van jó néhány valódi, thaiföldi jellegű pagoda, csak nem annyira csillogók. Persze így is szépek.

Az utca rendezett, vannak ramaty, és jobb állapotú éttermek, ezeket takarítják is. A mellékutcákban van valamennyi szemét, de a főútvonalakon nincs. Összességében elmondható, hogy az eddig látottak alapján mintha nem is egy földrészről beszélnénk. Túl sok a turista, erre a helyiek rá is éreznek, az árszint magasabb, mint az előző országban. A folyóparton, és a látványos belső úton egy Trófea jellegű étkezés 120.000-től indul, a legolcsóbb egytálétel (találd ki, mi) egy négyasztalos kupiban 25000, de ugyanazt megkaphatod a duplájáért is. Itt is igaz, hogyha bírod, és beülsz a helyiek közé kis sámlin kajálni, ennél olcsóbban megúszhatod.
Az utcákon japán, és délkoreai autók vannak, de láttam Audit, Land Rovert, ötszázas Mercit, BMW-ket, hétszázast is, és sok brutális terepjárót. Viszonylag újak is. Mindezt egy olyan városkában, mely messze van a számunkra civilizáltnak tartott világtól, és minden üzlet homlokzatán ott lobog a sarló kalapácsos zászló. Rendőrt keveset látni, katonát egyetlen egyet sem.
130 dollárért 1,100,000 helyi pénzt kaptam. A legolcsóbb sör 10000, egy tésztaleves (pho) 15000, mely mindenütt a legolcsóbb ételféleség. A Himalájára nem kaptatsz fel tőle.

Reggel a Mekong partján indultunk el. Elhagyva egy fizetős pagodát egy mellékfolyón átkeltünk a bambuszrudakból tákolt kalandos hidacskán. Tízezret kell fizetni, de csak azért, mert a monszun által okozott áradás minden évben elmossa, és egy magánember minden évben felépíti. Odaát száz méter földút után príma, sima aszfaltúton lehet bejárni a településnek ezt a részét. A házakat igényesebben építik, ebben a tekintetben is más világ ez.
Hamar visszafordultunk, mert az itteni pagodák nagyon egyszerűek. Nézegettük a főúton a többit. Egy templom udvarán látok egy szerencsétlen macskát vánszorogni, az egyik hátsó lábát összetörhette valami régebben. Kínlódik rendesen. Egy ott nézelődő francia tyúk felé rúg. Eszednél vagy, te birodalmi hülye? Egyébként kóbor állat alig van. A főutcában vannak szép árukészletű boltok, tűrhető éttermek, a portáljukat tisztítják, mossák (jó, vizezik). Azért bármely magyar eü. ellenőrzésen megbukna mindegyik.
Két blogos állítás nem igaz, szükségtelen ferdítés. Az egyik, hogy itt minden utcasarkon pagoda van. Még ha a meg nem vizsgált picurkákat is beszámítom, legfeljebb minden ötödik-hatodik sarkon. Másik, hogy a laoszi emberek nagyon be vannak lassulva. Ezzel szemben rohangálnak robogóikkal, mint a mérgezett egerek.
Nem szabad ide se dollárt hozni, csak ezt a pénznemet szankcionálják. Az egy, és százdolláros bankó váltása között 8 % eltérés van. És sok okostojás írja, minél több egy dollárost hozzunk, mert majdnem minden annyiba kerül. Itt a pénzeket át kell váltani, dollárral fizetni nem a legjobb. Viszont az eddig sehol nem értékelt meghajtott húszasokat beváltották.
Az utakon van zebra, nem dudálnak, nem herákolnak, nem köpködnek. Fotózgatom a virágokat, gyűjtöm a magvakat a lányomnak, nézelődök. Ma korábban ettünk, hogy utána megnézhessük a naplementét. Meglepően kedvező árú, egyszerű kajáldát találtunk, sajnos a székek közé behajtanak robogósok. Egy szállás is van az udvaron. Az itteni ételekben a hús mennyiségét nem úgy kell elképzelni, mint otthon. Apróra vágva 6-8 darab a rizs között. De a fél literes, előttünk turmixolt banán, mangó, ananászlé pompás. A fő utcán van ilyen turmixos standból legalább 10. Annyiba kerül, mint a sör.
Megint áthintázott a jól tájékozott helyi, azt mondta, négykor elkezd lemenni a nap. Van itt egy naplemente les, Phousi hegynek nevezik. Napközben üres, de fél ötkor elkezd megtelni. A sok amatőr nem azért fizeti ki a beugrót, és nyom le 322 magas lépcsőt, hogy a tetőn levő, és a helyi viszonyokhoz képest méltatlanul elhanyagolt picurka pagodát megnézze, hanem a naplementéért. A Mekong túloldalán, a hegyek mögött teszi el magát holnapra. Eszméletlen melegben vártunk másfél órát, a végén mindkét vállamon mobilfotósok keze, már térdre kell ereszkednem. Ja, mire lement a nap, a belassult helybéliek odarittyentették megint az éjszakai piacot.

26. nap Luang Prabang.
Fogalmam sincs, mi van a nettel itt. Az egyetlen emeleten egyszerűen semmit nem lehet elindítani. A hét méterre levő recepción igen. A két hely között valami gravitációs anomália lehet, mely annyira meggörbíti a teret a tabletem körül, hogy a wifi valahol Cserkeszölősön keresi párját.
Még tegnap befizettem egy buszos vízesés látogatásra. Oda vissza százezer két főre, plusz 40e a helyi beugró. A diesel Toyota kisbusz összeszedett mindenkit, és uccu, a 30 km-es útnak. Haladtunk szépen, egy benzinkútig. A buszos minden nap itt tankol. Beír egy 200 ezres összeget a kútfőn, és vár. Jön a fiatal kutas (csak a kutas tölthet) és a pisztollyal, tölt. A sofőr százezernél veszi észre, hogy benzint. Nagy paláver, ki kell szállnunk, állítólag másik busz jön értünk. A benya 9150, a diesel 8390. Jön a mentőautó szerelővel, megemeli az autót, és így leengedik a trutymákot. Meg lehetett volna ezt másképp is oldani. Közben jön egy kis billencs teherautó, ez csak tíz litert tankol, a tanksapka egy nejlonzacskó. Minden sofőr papucsban vezet. Sok tuk tuk (igazából songthew) jön 2, 3 utassal, ők nem foglalnak előre, leintenek egyet. Most nézem, az 55-60 körüli férfi utastársnak (talán német, feleséggel jött) ki van festve minden lábkörme, olyan jó alvadt vér színűre.
Jön a cserebusz, nem Toyota, asszem Hyundai. Erősebb motor, sofőrünk megy, mint Fittipaldi a kanyargós, keskeny úton. Öcsém, egy víz-esés a cél, nem a kómába! Az útminőség itt sem kifogástalan, de javul. A táj rendezett, azért szemét látható. De, ennél több van Kolompárfalván. Az úton csak két fakunyhót láttam, a közbenső falvakban már szebbek a házak. Többségük téglából épül, némelyikük a mi szemünkkel is elfogadható. Nem egy olyat láttam, amit el is fogadnék. Az érintett két kisebb település zöldséges standjai, a szatócsboltok ázsiai kinézetűek. Úgy vélem, a környező országok közül ez fog leggyorsabban fejlődni.
Kilenckor indultunk még 15 fok körül, 11-kor érkeztünk, már melegben. Két óra helyett hármat kaptunk nézelődésre. A helybéli lányokon legtöbbször kék farmer van, gyakran a szaggatott féle. Rengetegen robogóznak, időnként korhatár alatt. Legalábbis otthon azok lennének. Nagyon sokan viselnek fogszabályzót.
A vízesés bejárata a szokásos képet mutatja, egy-két lepukkant étterem, gyümölcs árusok, csirkelábsütők szerte szét. Enyhe emelkedőn megyünk, a hegyi folyócska tavainak száma növekszik. Gyönyörű türkizkék színűek. Aztán jön a legnagyobb, 20*20 méteres lehet. Fürdőnadrág rajtam, már megyek is be. Húúúúú, de jeges. De mit vársz egy hegyi vízeséstől? Kis lemosdás, éles köveken bukdácsolás, aztán úszás a vízesés alá. Már nem is olyan hideg, valóságos kéjmámor. Mókás, egy helybéli forma nő gumimatracot is hoz magával.
Végig fel lehetett menni a kb 200 méter magas vízesés tetejéhez, ahol semmit nem lehet látni. A fel és levezető ösvénynek van 45-60 fokos szöge, a kőbe, agyagba faragott elnagyolt lépcsőforma teszi lehetővé a leküzdését. Tüdőszaggató. Na, ezt szeretem, ki van írva egyetlen helyen: Vigyázz, csúszik, ha nedves. Legfeljebb a durva csiszolóvászon nem csúszik vizesen! A rafting ára megszégyenítően alacsony, huszonnyolcezer, egy egyszerű egytálétel, vagy három kis cipó ára.
Amíg a parkolóban várok az indulásra nézelődök. Van itt 30 autó, ebből tíz kisbusz, a többi személyautó. Egy Audi A6, öt Merci, egy BMW, egy Jeep, egy VW, egy Ford Edge (hatalmas offroad), egy Volvo X90, Toyota Landcruiser. Mi van itt, bankárdzsambori?
Az elmúlt két napban látott laosziak egész jól öltözöttek, a gyerekek nevetgélnek, látszik rajtuk, hogy örülnek a létnek. Ennek Nepálban nemigen láttam nyomát. Az is igaz, hogy itt még nagy redvában sem jártam. Koldust nem láttunk. A városban három tündéri kislány üldögél a járdán, árulnak valamit. A saját, és más gyerekek egyszerű rajzait. Táblán az áll, hogy segítsük őket pénzt gyűjteni angol nyelv tanulásra. Vettünk két kis rajzot, a maradék pénzt meg odaadtuk nekik. Az az örömteli mosoly megérte a szánalmas ötezer lak-ot. Egy ideig néztem őket (15 méterre is volt egy duó), de senki más nem állt meg náluk. Ejnye-bejnye Európa! Ugye nekem azért nem kell pironkodnom?
Az igazi tuk tuk itt egy kétpadsoros utasterű, motorkerákpár kormányú - nem tudok jobb szót - traktorforma. A sofőr feneke alatt egy személyautó motor duruzsol.
Megyünk vacsorázni, egy 30-40 méter hosszú kis utcán keresztül, elkerekedik a szemem. A legrosszabb autó a Toyota Landcruiser. Hallottatok már Toyota Force nevű járgányról? V8-as motor, Hummer méret, és ez is újnak látszik. Mi van itt, miről maradtam le? Ilyen otthon sincs. Ekkor feltűnik, hogy kék a rendszáma, mint a többi, jobbára európai luxuskocsinak. Aztán a számok előtt kínai betű. A Toyota típusjelzésénél is kínai króm ákombákom. Kínaiak autóznának ide sokszáz kilométeres át? Benézek az autó mögötti szép ház udvarára, csupa kínai arcél. Egyik sem úgy néz ki, mint akik most jöttek a fizikai Nobel díj kiosztásáról, de én még egy érettségit sem nézek ki belőlük. Ekkora lenne odaát a jólét? Engem inkább a nagyon tiszteletreméltó, és talpig (de, mint tudjuk, csak addig) becsületes magyar polgármesterekre emlékeztetnek.
Még vacsoránál a nejem mutatja, milyen szép bélyegeket kapott a levelezőlapokhoz. Mondom, fel ne ragaszd! Majd rajzolok a lapra egy ilyen Buddhát, kiszínezem, és meglepetésükben lekezelik.

27. nap Luang Prabang.


Utolsó napra a reszli megtekintését szántam. Nyugatra is, keletre is 5-5 km. Korábban indultunk, még húsz fok alatti hőmérséklet, pont jó. Az általános iskola mellett vitt az út, a diákok az udvaron tornáztak. Egy diák sípszóval kommandírozott, a többiek meg karhajlítás jellegű „nehéz” gyakorlatokat végeztek sí dzsekiben, vörös nyakkendővel. Hát, én másra emlékszem a saját gyerekkoromból. Mindkét iskola szögegyszerű épület, az osztálytermeken átlátni, ugyanaz, mint Kambodzsában. Szépen kisétáltunk a településről, egyre ázsiaisabb környezetben. Az elszáguldó autókból ezt nem érzékeled annyira. Óriási betonplaccon újabb éjszakai piac, a netről ismert jellemzésű gagyi kínai árukkal. Megnéztünk egy emlékművet, egy kisebb pagodát, és mentünk vissza. Menet közben egyetlen három szintnél magasabb épületet sem láttunk, három szintes is csak nagyon kevés van. Tulajdonképpen itt minden szállás két szintes. Legtöbbjükön a gangok, lépcsők fából vannak. Az iskolákon, közintézményeken (polgármesteri hivatal, erdőgazdálkodási, talajgazdálkodási és egyéb hivatal) a feliratok franciák. Közben gőzerővel tanulnák az angolt, de ez valahogy nem sikerül nekik. Már vagy tíz éve működik itt egy szervezet, mely angolul tudókat hoz össze helyiekkel azért, hogy azok gyakorolhassák az angolt, de harminc év felett szinte senki nem beszéli a nyelvet.

Hogy azért mégis lássunk még valamit, fogtunk egy ökörszarv kormányos tuktukot. A sofőr elkeserítő volt. Nem beszél, és nem olvas angolul, azaz nem ismeri a latin betűket. Nagy erőfeszítésbe került elmondani/mutaogatni neki, melyik pagodát akarjuk megnézni. Végül sikerült, de volt irány, amit a telefonján nézett le. Menet közben. Azt vettem észre, hogy a helyi taxisok nem ismerik jól a saját környezetüket. Az igazi taxis igen, de a szállítójárművek többsége ez az egyszerű homokfutó a hozzá illő vezetővel.
Sétálva a szállásra mit látok? Egy ősöreg oldalkocsis BMW motorkerékpár. Ejha! Kínai rendszámmal. Egy ilyen nálunk egy vagyonba kerül Az 1952-es Citroent közben áttolták az utca második oldalára. Kitáblázták, hogy ezt az autót egyedi megrendelésre gyártották, olyanra, amilyen a királynak is volt. Az országban két ilyen autó van, mindkettő itt. A szerény kinézetű királyi palota területén vannak garázsok, ez elvileg múzeum, bár én nem tudtam megnézni, nem volt nyitva. A Citroën mellett van egy pék, ahol este már szánakozó mosollyal mondták, hogy kenyér majd csak holnap lesz. A pék és cukrászárú drága. A bagett 14 ezres árából nagy bödön csirkehúsos tésztalevest kapsz, egy sütemény árából (35000-50000) bőségesen meg tudsz kajálni. Remélem a fővárosban mások lesznek az „iszonyok”.
A tegnapi helyre fogunk menni kajálni, mert adósuk maradtam. Hetvenötezerért ettünk, és csak a szálláson vettük észre, hogy húszezret számoltak. Itt a turmixot, és az ételt külön kell fizetni. Nem volt összhang a két iparos között, a kaja így lemaradt. Majd odaadom nekik a tartozást.

Ki kell egészítenem a délelőttieket pár gondolattal. Délután értek olyan benyomások, melyek valamennyire rontották az összképet. A szállásunkon, ahol van olyan szoba, melyben hatalmas jakuzzis fürdőkád van, semmit nem pótoltak, nem cseréltek törölközőt (mondjuk ezt letojom), nem beszélnek angolul (ezt már nem tojom le, mert magyarul sem beszélnek) nem tudták kinyomtatni az utolsó pillanatban megváltozott indulással korrigált repülőjegyet. Nem volt papírjuk. Azt sem értették, hogy az első két oldal kell. Valami kinyomtatott lap másik oldalára próbáltak nyomtatni a berregő nyomtatón. Ezt mutassam be checkin alkalmával? Agyonlőnek. Jó, akkor az utcán keresek utazási irodát, csak megoldom. Kettőbe mentem be. Nincs nyomtatójuk. Végül egy bérautós irodában, melyről mindent gondolhatnál, de bérautós irodát nem, beszélt egy fickó angolul, s nyomtatott. Érdekes, itt sem tudtam térképet szerezni. A turizmusból él itt harmincezer ember!!!

Elmentünk az étterembe, ahol tartozásom van. Hogy a holdújév ünnepnek van-e köze hozzá, sose fogom megtudni, de csak két fickó próbált küzdeni a kiszolgálással. Nem a tegnapiak. Öcsém, nem beszélnek angolul, nem tudtam elmagyarázni, hogy tartozok. Itt már „sírással” küszködtem.
Utoljára mentünk az éjszakai piacra. Még korán volt, csak a járdákon voltak felállítva a sátrak, az út közepén ekkor kezdték összerakni azokat. Figyeltem, hogy csinálják. Férfiak tíz perc alatt felállítják az összehajtogatott fémállványokat, rajtuk a műanyag fólia tetővel. A nők ezalatt igyekeznek kirakni az árut. Mire oda, meg ide néztem, ötszáz méteren be volt építve az út! Egy kis mellékutcában fehér fiatalok stokikon kajálnak ezerrel. Nem is csodálom, svédasztalos vega kaják púpozva 15 ezerért. Ötszáz forint, ez egy bagett ára. Általános iskolások árasztják el az utcát, ülnek le sámlikra, ropogtatnak mindenfélét (jaj, ez a csirkeláb borzasztó). Egy eddig nem látott pagodától is jönnek, 12 év körüliek robogókon, melyen gyakran ketten ülnek. Én meg otthon nem ültethetek fel senkit magam mögé, mert ahhoz már motoros jogsi kell. Gyerekek, itt brutális csúzlikat árulnak, nem kell valakinek?
A szállástól pár méterre egy európai arcélű férfi megállított, lenne-e kedvem a klubba bemenni gyakorolni az angolt a helyiekkel. Két fiú (22, 28 éves) volt a beszélgetőtárs. Egyikük csak nyomokban értett, és beszélt, a másik jobban. Viszont amikor valamit nem értettem, és kértem, írja le, nem tudta megtenni, nem ismerik a latin betűket. A klub tele volt angol nyelvű könyvekkel, hogy olvassák? Aki behívott, mondta, hallotta, amikor a nejemmel beszéltem, és nem magyarok vagyunk? Ugyanis hasonlóan hangzott a finnhez. Elmondta, hogy ő francia, de 40 évet élt Finnországban. Hogy mik vannak! Ehhez biztos nyomós érv kellett.

28. nap Vientian.
Luang Prabangban meglepett, hogy több helyen láttam menetrendet közvetlen buszjáratokkal Kínába, Vietnamba, de Thaiföldre nem, pedig Bangkok „csak” 800 km. Amikor a vízumot intézték a reptéren, megkérdezték, Thaiföldről jövünk-e. Ezeknek valami bajuk lehet egymással? Az angolul beszélgetők klubjában beszélgetés közben kiderült, hogy itt sosem láttak havat, a csapadék ritkaságát az is jelzi, hogy szép virágok nem tudnak villogni, rendesen rajtuk van a szél által szorgalmasan hordott por. Amikor meghallotta a beszélgetőtársam, hogy a Lao légitársasággal fogok repülni 13:25- kor, azt mondta, hogy „you hope”. Akkor ezt nem is értettem.
A fővárosba, Vientiane-ba repülnénk. A reptér most is családias benyomást kelt, csak 3 checkin működik, utas kevés. A váróba való feljutás tíz perc volt. Két órával korábban jöttünk, hiba volt. Igen nagy hézagokkal propelleres gépek jöttek, mentek. Az információkat bemondóknak egy szavát nem érteni. Aztán bevánszorgott az egyetlen lökös a kapunkhoz, és fél órás késéssel indultunk. Ebből a pilóta lefaragott húsz percet. Menetrend szerint az 241 km út 50 perces. Végül is mindössze 25 percet voltunk a levegőben, tíz perc után kezdődött a leereszkedés. Érdekes volt látni fentről, hogy a főváros közvetlen közelében nincsenek települések, és az egyébként a városban levő reptérig nem látni szilárd burkolatú utat, csak földeset, abból sokat. A fővárosi reptér sem nagy. Szimpatikus, hogy egy pultnál lehet taxit kérni. Szabott árak vannak körzetenként. Bérelhetsz minibuszt, egyterűt, és négyajtóst, a legdrágább is csak 98 ezer. Az enyém 60 ezer volt, adtam százezret, visszakaptam ötvenezret. Bárcsak így menne tovább is.
A szállás (Khampiane Boutique) kinézetre szép, minden, még az ajtók is faragott fából vannak. Sok hasonló van a környéken. Szokatlanul sűrű a légkábel rengeteg, az ablakunk alatt is az van, ki se tudnék esni.

Tettünk egy másfél órás kört a szálló körül. Találtunk öt nagy buddhista, és egy kínai pagodát öt percre a szállótól. Megtaláltam a neten méltatott éttermet, melynek emeleti teraszáról megnézhető a naplemente a Mekong felett. Ami csupán egy csíknak látszik, nagyon sekély, igazából csupán egy 300 méter széles, kilométeres hosszúságú nádrengeteget lehet látni. A folyó partján igen nagy éjszakai piac állt építés alatt, de a maglévő áruk láttán én azt mondanám, halál gagyi kínai. A taxiból, menet közben is látható, hogy minden igyekezetük ellenére ez azért Ázsia. Sok a szutykos bolt, étkezde, műhely. Épülnek már a szép dolgok is, van remény. Lépten nyomon vegyes párokba ütközünk, s ahogy haladunk az országokban délkelet felé, a pasasok egyre lepukkantabbak.
Az árarányok itt is érthetetlenek. A legolcsóbb dobozos sör tízezer, hét deci rizspálinka 9 ezer. A gyümölcsök is drágák, semmi sincs 25 ezer alatt (soknak darabja ennyi), ugyanakkor a tisztán mangóból készült turmixot megkapod 10 ezerért. Talán mindenki hallott a duriánról, ez egy állítólag finom, vajszínű húsú gyümölcs, csak egy baja van, olyan a szaga olyan, mint egy televágott nyírbátori budin. Fél kiló 300 (!!) ezer, ami abnormális. Az előző helyen 4 nap alatt csupán ennek a dupláját költöttem a szálláson kívüli többi tételre (kaja, taxik, belépők, vízesés, szuvenír). Egy elég szutyerák helyen ettünk, de más fehérek is voltak bent, ezért bátorkodtunk. Két nagy adag húsos étel, és két turmix csak 60 ezerbe került. Itt megtalált egy koldus is, az első 3 hét alatt. Addig térdelt az asztal mellett, amíg nem adtam pénzt. Mástól nem kapott, duzzogva kiviharzott.
Itt is vannak betontéglából épült járdák, vannak zebrák, de ez utóbbiak működése nem tisztázott. Az autók többsége hosszúfülkés pickup, vagy nagy testű offroad. Kevés a Suzuki, Hyundai i10, meg egyéb mikro, viszont van olyan KIA, Hyundai ötméteres, amit otthon nem látni. Van egy-két Merci, Porsche, bömöst még nem láttam.
A reggeli menüválasztásos, kiszolgálónknak baj lehet a rövid távú memóriájával, mert egyetlen célt nem talált el, itt rohangált a tányérokkal. Díjazom, hogy négyféle gyümölcsöt is lehet burkolni, hisz az utcán hihetetlen árak vannak. A duriánt láttuk, fél kiló tízezer forint. Ma néztem, egy szilvaszerű, jó ízű gyümölcs halmokban, kilója ötvenezer, ez 1600 forint. Ki fizet ki ennyit érte? Két deci palackos víz kétezer, ami 65 forint. A legolcsóbb félliteres dobozos sör 330 forint. 3 deci csapolt sör 400 forint. Pont mellettünk van egy belga söröző, egy pohár csapolt 1500-tól indul, elmegy kétezerig, forintban.

Elmondható, hogy ebben a városban rengeteg a pagodaszerű néznivaló, és ezek általában jó állapotban is vannak. Kivéve azt a kettőt, ahol fizetni is kellett. A Patuxai diadalív felé sétálva (2x4 sávos nyílegyenes út hawaii rózsafákkal övezve) belebotlottunk egy olyan pagoda telepre, mely Bangkokban sem mindennapi látvány, a kutya nem kérdezte, kik vagyunk.


Na, azért itt is volt meglepi, egy kifogástalan angolsággal beszélő ember pénzt két vízre. Egy buszmegállóban nézegettük az infós táblát, angolul jól beszélő, csak hangyányit érthetetlen lány elkezdte magyarázni, hogy működik a rendszer. A szállótól két busszal érhető el az égtáj második legnagyobb stupája. Az nem lett megkérdezve, milyen sűrűn járnak ezek a buszok. Időnként látok egy egy kopottasabb darabot.

A tévében csak focit szabad nézni, a többitől agykárosodást kapsz. Itt a csók, felvillanó comb, torokátvágás nincs kitakarva, de a cigizés igen. A szállodákban, plázákban, templomokban adománygyűjtő ládák vannak kitéve. Igaz, eddig csak egy plázába mentünk be hűsölni. Öt szintes, de csak három van berendezve. Alig hittem a szememnek, az egyik szint csak arany ékszer! Megnézegettem a bőröndöket, az enyémet teljesen totálkárossá rángatták, ráadásul mocskos a retkes buszoktól. Nézem az egyiket, odajön egy mosolygós lány (Laoszban is mindenki mosolyog), mondja 150 dollár. Húzom a szám. Akkor 100. Még mindig habozok, mivel dollár nincs nálam. Akkor 80. Jönnék el, akkor mennyi adok? 65. Rendben, mondják. Mondtam, majd holnap. Lehet, hogy oda is megyek, és elhozom ötvenért.
A City Pillar nevű templomnál egy tenyérnyi, csontsovány cicába botlottunk, követett bennünket mindenfelé. Felteszem az éhségtől miákolt elkeseredetten. Én meg nem vagyok felkészülve arra, hogy a templomokban mindenféle étellel telerakott asztalkák mellett éhező állatoknak tartsak magamnál ennivalót. Ha tudom, becsomagolom a reggelimet. Hosszú ideje itt látok először csontsovány állatokat. Igaz, koldust is.
Séta közben láttam, takarítgatnak, leveleket sepregetnek összefelé. Legalább megpróbálják, mert szemét azért van, főleg a mellékutcákban.
Öt után irány a folyópart. Jól megtelt naplemente nézelődőkkel, leültünk a majdani folyópartra, megnéztük. A pára, a szmog nem tette nagy látvánnyá. Az éjszakai piac is itt van, rengeteg ember, főleg helybéliek. Sajnos, megjelentek a kéregetők is, és nem csak helybéliek, hanem európai fiatalok, akik megosztották a tömeggel azt a leginkább rájuk tartozó információt, hogy pénzre van szükségük, mert anélkül utaznak. Sok szerencsét. Van egy, talán 25 éves, aki valamiféle fotókat árul a kínai tartózkodásáról. A tömegben sokan pici gyerekkel jönnek, tündériek a kicsik.
Gyerekek, most már áruljátok el, ki volt az a szemét, aki elhitette a nejemmel, hogy én vagyok a laoszi, és burmai kulturális attasé! Naponta százszor kérdezi, ez miért így van, ezt miért csinálják, miért nincs ez, meg az. Na, ez tetszik. Céllövölde, darts nyilakat dobálnak léggömbökre. Ez menő lenne otthon is.

29. nap Vientian.


Érdekes, hogy a jobb boltokban, az összes szállodában, sörözős éttermekben csak fiatalok dolgoznak. Idős helyieket nem látni. A szállással szembeni étteremben egy magas francia pasas dolgozik. Egyre jobban hasonlít ez a hely Saigonhoz.
A mai első látnivaló a That Luang, és mellette levő pagodák. Amint kiléptünk a szállóból, már jött is egy tuktukos, de egy fazon elhajtotta, és beültetett bennünket egy bőrös Hyundai I40-be. Kiderült, hogy itt szabott árak vannak, lehet választani egy fotós menüből. Ez az autó ugyanannyiba kerül, mint egy szakadt tuktuk. Érdekes árrendszer. A többsávos utak minősége messze az eddig látottak felett áll.

Érdemes 10-12 és 14-16 óra között nézelődni, a ferdén jövő fénysugarak káprázatos fényjátékot varázsolnak a pagodák tetőszerkezetére a kis üvegmozaikok jóvoltából. A Tat Luang a laosziak fő büszkesége egy árkádos fallal körülvett, többszintes négyszög alapterületen elhelyezkedő stupa. Tetőtől talpig aranyszínben. Az ott kiállított fotókon mutatják be a felújítás folyamatát. 2016-ban kezdték, és egy év múlva be is fejezték. Leginkább adományból, voltak 10-20 milliós tételek, szakajtóban halmozódtak a kis aranytömbök. Nagy banzáj volt a megnyitóján.

Általános felújítási láz van, a pagodákat kis szerzetes fiúk takarítják, az oszlopokon, falakon levő festést, festményeket javítják. Két olyan pagodát is láttam, ami csontig le volt vetkőztetve. Érdekes egy szocializmus ez. Egyetlen egy nagyvezír arcot, vagy valami pártot dicsőítő plakátot nem láttam. Ebben a városban a sarlókalapácsos zászlók is megritkultak. A stupa közelében, egy kissé elhanyagolt park közepén van egy nagy - háború áldozatai - emlékmű. Itt sikerült sárga, rózsaszín, fehér, bordó és cirmos hawaii rózsa magot gyűjteni. Mindenféle magokból már van fél kiló.
A stupától gyalog jöttünk visszafelé, mert út közben van két pagoda. Az egész nem volt több 4 km-nél, de a párával kombinált harminchárom fok kivett belőlünk mindent. Egy eddig még nem járt többsávos útvonalon mentünk. Két Toyota, egy Hyundai, egy BMW szalon, rengeteg bank mellett. Itt az út két oldalán gyümölcsös standok, kifőzdék, ruhanemű boltok sorakoztak tömötten, sajnos a retkesebb fajtából. Mögöttük szállodák sorakoznak, némelyikük giga méretben. Ma kimondottan sok kéregetővel találkoztunk.
Azt hittem, hogy a zöld egyenruhások katonák, de valami közlekedési rendőrök lehetnek, láttuk intézkedni őket. Ebben az országban lőfegyvert még nem láttunk. Elmentünk sok minisztérium, és a parlament mellett. Kicsik, de némelyik remekmű. Elmentünk az elnöki rezidencia mellett is, hát Vikinek van lemaradása, de bízom benne, majd behozza. A külföldi követségek szépek, jól láthatók. Kivéve a franciát, brutális, három méter magas szögesdrótos, tömör beton és fémfal veszi körül. Van félnivalójuk? A Brunei szultánság rezidenciája ehhez képest egy bűbáj, talán be is mehettem volna a kertjébe.

Első körből rettenetesen megszomjazva jöttünk vissza. Találtunk egy kifogástalan, jól lehűtött szupermarketet. Itt is érdekesek az árak. Vettem egy db starking almát (20e egy kiló, de finom), egy db nasi körtét (22e egy kiló, még finomabb), és fél kiló licsi félét (15e egy kiló, és finom). Itt van üveges sör hétezerért, dobozos kilencért, de van német is 12e-ért. A bor 146e és 410e (!!) között mozog. A saját viszkijük 22e, ami egy kiló alma ára. A feldolgozott termékek többsége kínai, vagy thaiföldi. A laoszi kávékat tartják a legjobbnak. De, öcsém, hétezer forint a legolcsóbb kilója!!
Sok autó futkározik, még több robogó, és megszámlálhatatlan számban ütött, kopott tuk tuk szekerek. Érdekes, hogy a motorosok ebben a rekkenő hőségben meleg kabátban hajtanak.
A második menet rövidebb volt. Útközben vettünk hat darab fánkfélét 160 forintért. Nem tudom, csak sejtem, van-e köze a későbbi hasmarshoz. A szokásos iránnyal ellentétesen indultunk el a Mekonggal párhuzamosan. Itt még elő volt jegyezve három pagoda, de négy lett belőle.

No, ejtőzünk a szobában a légkondi alatt, amikor zongoraszót hallunk. Az ablakunk az utcára néz, szemben egymás mellett vigalmi egységek, étkező és ivóhelyek. Úgy is be kellene valamit kapni, lemegyünk Ahol a francia fickó a fel és kiszolgáló, ott egy másik fehér európai fiú eszméletlen jól nyomogatja a klaviatúrát egy elektromos zongorán már egy órája, és teszi ezt még tíz órakor is. Még nem hallottuk eddig, talán ez a szombati műsor. Hobbiból csinálhatja, mert vendég nem sok van. Elsétáltunk a folyó felé, megtetszett egy helyen az árszínvonal, beültünk. Ittam egy jéghideg kólás viszkit (10e, ez mókás ár, de tetszik, jövök holnap is), ittunk hat deci sört, ettünk egy egyszerű egytálételt, és a számla 48e lett, 1600 forint. Ez azért elég alacsony ár. A mellette levő kócerájban egy alap pizza kerül ennyibe.
Nézem a szomszéd asztalnál beszélgető, nevetgélő hat, munkás kinézetű angolul beszélgető fószert, és előjönnek az angliai élményeim. 23 éve jártam ott utoljára, akkor másfél font volt egy kori sör, igaz, a kocsma kinézete művészi, és volt ott 12 sörcsap. Ma 4 fontnál tartanak. Az 1600 forint. Itt meg kap csapolt sört (igaz, csak 3 decit) egy fontért. Itt láttam tenger gyümölcsei tálat 130 ezerért, ebből négy félmilliót kóstál, az 16e forint. És ez itt nagyon drága. Sztéket kapsz olcsóbban is. Szóval, egy angol buszvezető a nyugdíjából itt vígan megél bármeddig. Biztos nem egy hétre jöttek a vendégtársak sem. Az étterem felé menet olyat láttam, amit évek óta nem. Egy vadiújnak kinéző Bentley kupé, laza százmillióért (forintban).
Csipegetünk az étkezdében, a szomszéd asztalnál ülő helybéli lány sűrűn néz felénk. Aztán nem bírja tovább, megkérdezi, magyarok vagyunk-e. Államat még az asztallap előtt elkapom. Kiderül, hogy a lánynak öt évig osztrák főnöke volt, most egy ideje magyar fickóval dolgozik. Még valamit mesélt a főnökéről, annak testvéréről és két gyerekről, de az angolok nevetgélésétől nem hallottam mindent. Pár magyar szót tudott is a leány.

30. nap Vientine


Ma két pagoda van beütemezve, lustán indulunk el. Az ég felhős, szűrt napfény jön át, ez jót is tesz a hőmérsékletnek. Tegnap a lao lány azt mondta, három éve nem volt itt eső. Akkor itt nincs is monszun? Tél vége van, a Mekong legfeljebb Tiszányi. A recepciós fiútól megtudtam, hogy itt sem ingyenes az oktatás, valószínűleg az egészségügy sem.

Patuxay emlékmű felé céloztam. A kitűzött célt túltejesítettük, még két pagodát találtunk. Az egyik jópofa (Phat Tich temple), gyakorlatilag egy hatemeletes torony. Felmentem kalandosan a legfelső szintre. Minden szinten egy jóltáplált Buddha köszöntött. Fentről kellemes látvány tárult elém, szépen ráláttam a talán legszebb itteni templomegyüttesre. Az első szinten van két szintén jóltáplált ülő páncélos harcos, egyik komor, másik mosolygós. A komor egyik kezében pallósszerű eutanáziás eszköz, a másikban meg egy hatalmas fityisz. A Buddhák mellén príma vörösszínű szvasztika pompázik. Olyan, mint anno a németeké volt, csak ellenkező irányba pörög. Nana, egy nyolcvanéves anyóka felpattan a robogóra, és uzsgyi! Ott meg jön egy botra támaszkodó nyolvanéves félhalott fehér férfi, kézen fogva egy húsz körüli, kimondottan szép helybéli lányt. Ejnye-bejnye lao lányok, tényleg be kellett állni abba a szánalmas thai kurvicsek folyamba?
Igyekeztem a környezetre koncentrálni. Kis utcácskákban jártunk, a járdák megvannak, de az útfelület elég rossz. Keverednek az újonnan épült kifogástalan családi házak és a tökéletesen felújítottak a lepukkant, penészes, fekete romokkal. Az építkezéseken, függetlenül a ház magasságától bambuszrudakból áll az ácsolat, jó, ha egy-egy szál pallót látsz.
Tanítás vége lehet, jönnek szembe a kisdobosok, úttörők. Érdekes, hogy a gyerekek pofija milyen szép. Széles mosoly terül el arcokon, amikor észreveszik a videózást. Azta, egy 1965-ös Ford Mustang! Nem láttam ilyet már tíz éve. Fenébe, belerúgtam egy pisztolygolyó hüvelyébe. Az van beütve az ütőszög nyoma mellett, hogy USA.
Ami megint az autókat illeti, a főúton csináltam egy videó összeállítást olyan 300 méteren egy parkolóban álló autókról, mert a szavamnak talán nem hinnétek. Gyakorlatilag az autók 80 százaléka pickup, vagy offroad. Toyota, Isuzu, Mitsu, Rover, Merci, sőt BMW. Szerényen megbújik itt egy Porsche Chayene is. Mintha létszükséglet lenne az offroad. Ami a város és vidék kontrasztját illeti lényeges a lemaradás, az utóbbi kárára. A külvárosok sajnos itt is elég lepusztultak. De a főváros sok tekintetben már versenyben van a fejlettebb világ városaival. Rengeteg az új épület, a kormányzatiak kifogástalanok, ebben a viszonylag kis városban tízszer annyi szálloda, étterem, kávézó van, mint Budapesten. Érthetetlenül sok a bank, a nagy pláza egy szintjén három fiók is van. ATM-ből is sok van a főbb útvonalakon. Ha autókkal kell összevetést csinálnom, akkor zavarban vagyok. Ami a méretet, a feltételezett értéket jelenti, szerintem előttünk vannak. Személyautók között elvétve látni nagyon öregeket, itt nincs 2006-os Corolla, Yaris meg egyetlen egy sem. A taxik nagy része Hyundai Elantra, a személyautók mind benzinesek. A Chevrolet az itt Malibu, a Suzuki az sedan, vagy mikrobusz, minden más, nagyobb. Itt egy nap alatt több Toyota Camrit látsz, mint nálunk egy év alatt. De, minden relatív.
A sok utcai étel és dzsúsz árusnak hűtőautó hordja ki zsákban a jeget. A neten lehet olvasni, hogy Laosz olcsóbb, mint Burma, itt kell megvenni a kézműves cuccokat. Ez nem teljesen igaz.
Az utcákat járva látom ezt a sok csóró, kulizó szakácsot, gyümölcsárust, a piacon a sok apró bolt tulajdonost, a dzsúsz készítőket, tuktukosokat, nem utolsósorban a rengeteg kölyökszerzetest, aztán meg látok az utcán ténferegni jól öltözött helybelieket, fiatalokat. Este meg megtelik minden étterem, de dugig. Helyiekkel is. Esznek, isznak, nem is keveset.
Az utolsó vacsorát a szokott helyen ettük, minden szék foglalt volt. Kb. harminc ember, és erre egyetlen pacák főzött, már-már a járda szélén. Az állítólag lassú laoszinak úgy járt a keze, mint a propeller. Az egyébként remek szállásnak csak a pocsék internet szolgáltatás volt a gyengéje, de ez eddig mindenhol így volt. Menüválasztásos a reggeli jó főtt ételekkel, ötféle gyümölccsel. A tévén itt is focimeccseket néztünk, kevés számú és nem túl érdekfeszítő adás mellett ez volt nézhető. A szállás helyét megint telibe találtam, ötszáz méteres körben öt bazi nagy, és jó állapotú pagoda is van.
Persze a penésznek megint be kellett bennünket ennie a piacra. Sálat kell (már van vagy öt, és még megyünk Pattayára is, ami sálparadicsom) venni. 15 perc alatt sálitiszem lett, amit csak jelentős mennyiségű sörrel lehet kikúrálni.


Kommentek

Még nem érkezett hozzászólás.


Új hozzászólás beküldése

Név:
E-mail cím:*
Hozzászólás:


* az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon