ÚTIKRITIKA.HU / Endre nepáli élményei 2019

Endre nepáli élményei 2019

Endre nepáli élményei 2019

1. nap

Első nap gyakorlatilag az utazásé volt. Nem volt benne öröm. 12-kor indulás Ferihegyről, érkezés Heathrowra. A British Airways nem tette lehetővé a netes becsekkolást arra hivatkozva, hogy csatolt járat. Igazából nem értem, a kettőnek mi köze egymáshoz, de elviseltem. A briteknek sikerült lehozniuk az első két és fél órás utat etetés, itatás nélkül. Ez csak azért rossz, mert Londonban 6 órás várakozás jött, a reptéren kellett enni, ami az első napi kalkulációt már borította is. Érdekes volt látni, hogy a reptéri alkalmazottak 60 százaléka indiai. A repteret rendezett káosz uralta. Az indulási oldalra egy 7 perces alagutas buszút, és egy két megállós metrózás beiktatásával jutottunk el. A nagyság átka. Gondoltam, ennél nem lehet rosszabb. Mekkorát tévedtem!
Jött egy 8 órás repülés, aztán a delhi reptér. Itt többször is leszakadt az arcom. Nagyon nagy, nagyon zavaros, és nagyon bunkó. Ilyen érzéketlen népséggel életemben nem találkoztam. Itt a járatok között is volt biztonsági ellenőrzés, de ez majdnem botrányba fulladt. Hiába álltam sorba, elém tereltek egy másfél méter magas férfiakból álló csoportot, akik úgy viselkedtek, mint az értelmi fogyatékosok. Úgy álltak sorba (utánam is), mintha meg akarnának hátulról fűrészelni. Hiába kértem, ne tegyék, nem értettek angolul. Kár, hogy nem volt elől a kamerám, jó téma lett volna, ahogy a reptér egyik illatszerboltjának turbános férfi alkalmazottja/tulajdonosa szorgalmasan festegette a szemeit. Na, csak a szőrzetet, és a héjat. Tündéri volt.
A reptéren majdnem mindenki beszélt angolul, de te jó ég, hogy? A sebesség tökéletes, de az érthetőség maximálisan nem az.

2. nap Katmandu

Lehetett volna esélyem a repcsiről megtekinteni a Himaláját, hát nem volt. Egyrészt, a másik oldal ablakaiból lehetett volna látni. Másrészt, aki meg ott ült (nem sovány, de dagadt nő), lehúzta a redőnyt! Vazze! Vagy a fény égette a retináját, vagy attól félt, hogy a nagy hegy kiszúrja a szemét. Így a saját oldalamon néztem grandiózus hegyeket, úgy hírlik, errefelé a nagysággal a Himalája nincs egyedül.
A katmandui reptér csarnoka simán beleférne kétszer a Keleti pu. épületébe. Hamar végeztünk a honosítással, a neten előre dolgoztam. A reptéren a taxit központilag intézik, olcsó Nem sokkal naplemente előtt már el tudtunk a szállásról (Classic Nepal Hotel) indulni, nézelődni.
Végtelenül sajnálom ezeket az embereket azért, hogy hol, és hogyan élnek. Az ötmilliós város elképesztően le van pusztulva, amihez persze földrengések is hozzájárultak. Nagyon szennyezett, a közterületek még nem is annyira, mint Phnom Penh-ben. De por fed mindent, és állandó homály van a nagy szmog miatt. A látótávolság maximum 1 km. A szűk utcákban rengeteg jármű közlekedik a gyalogosok között, állandó dudálás közben. Persze járdák nemigen vannak. Csak sok kutya, akik mindent össze vissza pisilnek. És, az ilyen felületen, csupán egy zsák közbeiktatásával a földről árulnak a piacon. Az összkép így eléggé borzalmas. Lépten nyomon ütközhetünk kisebb-nagyobb, nehezen emészthető, még nehezebben felejthető csodákba, szívszorító jelenetekbe.

Lefekvés előtt egy étteremben (no, ez hatalmas csúsztatás) ettünk egy egész jó levest. A kettő együtt jattal 420 rúpia volt, ez 3,78 $. Az utcák tele vannak poros üzletekkel, némelyikük csak alkoholt árult, és nem is egyféle helyi sör kapható. Ezen boltokban árak nincsenek feltüntetve. Ahogy láttam, nagyon kevés helyen az általunk megszokott éttermi minőséget is el lehet érni, de legalább a hazai árakon. A csapolt sör ára itt 1200 Ft körül indul, ami nem túl kedvező. De, a hűtő mágnesek nem voltak drágák!

3. nap Katmandu

Ma jó sokat gyalogoltunk, kb. 8 km-t. Először a Durbar teret néztük meg. Ez 1 km-re van a szállástól, és fizetős, nekünk, turistáknak.

Nagy tér sok épülettel. Ezek közül az egyik gyakorlatilag a földig van rombolva. A többi még áll, de ezek a templomok, és a királyi palota egyaránt nagyon rossz állapotban vannak. A királyi palota viszonylag kicsi, közel sem olyan pompás, mint néhány magyar földbirtokos régi vityillója. A téren rengeteg galamb volt, és néhány boci is színesítette a képet. A Durbar tér elvileg a legnagyobb látnivaló Kathmanduban, de a várt színes látvány kicsit csalódást okozott. A fényképeken szép színes épületeket látsz, itt meg a vastag porréteg miatt elszürkülteket. Mindent vastag por fed. A rengeteg 20-50 éves autó, lepukkant busz elképesztően szennyezi a környezetet. Mivel a kicsi üzletek ajtaja mindig nyitva van, ezért az árut is.

Délután hattól délelőtt tízig tart az éjszakai 4-6 fokos hideg, jókat fázunk, túl vastag holmikat nem hoztunk. Egy óra és négy óra között viszont 23 fok van, az állandó szmog ellenére már vörös a fejem. A közutak forgalma a vietnami, minősége, szennyezettsége kambodzsai. Nagyon rossz a felületük, keskenyek, zsúfoltak, még a belvárosban is gyakran földesek. Itt nincsenek utcai főzések, de sajnos a fedett helyek kinézete sem túl jó.
A második néznivaló a Majmok Temploma volt. Oda 2 km volt az út, enyhe emelkedőn. Egy cement színű vízzel rendelkező folyón mentünk át, a híd útfelülete elképesztően rossz, nagy gödrökkel, 20 centis dilatációs résekkel. A partot végig szemét borítja, ezen putrik állnak a hozzájuk passzoló szerencsétlen nincstelenekkel. Na, azért legtöbbjük kezében ott az ütött-kopott okostelefon. De szívszorító a látvány. A híd után még mindig felfelé mentünk, míg bele nem botlottunk egy 426 fokú lépcsősorba. Ráadásul ezek elég magas lépcsők. Hát, nem is egy menetben értünk fel, 23 fok melegben, most már túlöltözve. Már lent találkoztunk a kis testű majmokkal. Nem pimaszkodnak, lopkodnak, mert etetik őket. De, amikor egy kicsike felé nyújtom a bezárt tenyerem, akkor odajön, és apró ujjaival egyenként kihajtogatja az ujjaimat, megnézni, mi van a tenyeremben. Tündériek. Az egész hegy tele van velük. A Gellérthegynél kicsivel magasabban levő épületegyüttes szintén elég rossz állapotban van, de a nap itt már megcsillogtatja a stupa aranyozott csúcsát. Itt is folyik helyreállító építkezés (nem olyan rég bazi nagy földrengés volt, 1937-ben pedig pusztító). Furcsa volt látni apró nőket fejükön a sittes, vagy betonos kosarakkal. Itt találkoztam először kéregetővel, egy hatéves kislány tartott a karjában egy egyéveset, és kicsi kezével jelezte, hogy ennivalót kér. Nem volt nálam más, mint egy zacskó dunakavics, azt tudtam adni neki. Élelmiszer bolt itt nem volt, hogy vegyek nekik valamit. Édes ég, a majmokat meg etetik!

Visszafelé menet beültünk egy nem nagyon kifinomult itató helyre, sajnos a vendéglátó helyek nyolcvan százaléka ilyen. Kétes tisztaságú placc, nem túl szépen mosott poharak. Ilyet otthon rég nem láttam. Egy kávé és egy 0,65 literes helyi gyártású Tuborg sör ötszáz rúpiába fájt, ami kb. 1300 forint. De, a legtöbb helyen maga a sör kerül ennyibe, ha csapolt. Koránt sem kevés, egy ennél jobb állapotú helyen kijöhetek otthon akár a feléből is. Na, eddig nem is láttam részeg embert. Az is igaz, az utcán elaludni nem célszerű, éjszaka öt fok van.
Soha nem fogom megtudni, hogy itt az emberek mennyiből élnek hogyan. Valaki mondta, hogy sok itt élő ember vidéki, onnan hoznak pl. rizst. Meg sem mertem kérdezni, a hozzávalót meg honnan. Állítólag az árak az utóbbi néhány évben szálltak el. Bementünk egy egyszerű szupermarketbe, és a brokkolin, a kesudión kívül minden drágább volt, mint otthon. A legolcsóbb zacskós (!) napraforgó étolaj 145 rúpia, szorozni kell 2,6-al (na, ez mára nem a legjobb példa). Vacsorára ettem egy kis gombakrémlevest, sült csirke felsőcombot rizzsel, ez hatszáz rúpia, kb. 1500 Ft. A szép, európaiak által látogatott kevés számú helyen egy egytál étel 1100 rúpiától indul. Szerintem ez sok, de nézőpont kérdése.
A szállástól négyszáz méterre van egy aranyos negyed (Thamel), rövid, szűk utcákkal, melyek tele vannak kézműves boltokkal. Csecsebecsék, sálak, szőnyegek, helybéli öltözékek, hűtőmágnesek, festmények, kelmék, egzotikus illatszerek ezernyi kis boltban. Itt még a járműforgalom sem nagy.
Figyelem az embereket. Ezerrel. Színskálájuk megy az enyhén sárgától az afro afrikaiig. Nagyon szép arc kevés van köztük, a fiatal férfiak haja fekete, sűrű, és csillog valami kenőcstől. A szebb lányok észreveszik, ha megnézik őket, és kedvesen elmosolyodnak. Nem kikezdésből, ez itt így szokás. A szálló közelében több iskola is van, s van amelyik nemzetközi. A diákok szép egyenruhában járnak suliba. Az autók itt is japánok, régebbiek, kopottak. Bár pont a szálló előtt egy új Škoda Octavia áll. Rengeteg a robogó, de ugyanennyi 250-es féle négyütemű nagy testű is van. Kész csoda, hogy balesetet nem látni. Több használt moci bolt előtt is elmentem, a gépek ugyanabban a tré, koszos állapotban vannak kiállítva, ahogy beadták őket.

A Majomhegy tetején egy idős nő egy kis pult előtt ült, azon pénzérmék. A nejem vett belőlük, hívén azt, hogy régebbi érmék. Később kiderült, hogy sima pénzváltó lehetett, 1 dollárért (111 rúpia) adott tíz darab forgalomban levő kétrúpiást. Hát, üzletelni tudni kell!

4. nap Patan és Bakhtapur.

Ma egy utazási ügynök közvetítésével, és egy nálunk sosem látott Suzuki típussal elhajtottunk Patan (Lalitpur) és Bakhtapur felé. A két település is a Durbar nevű teréről nevezetes.
Patan tulajdonképpen Kathmandu része, milliméterre egybeépültek, egy kis piszkos folyó választja el a két városrészt. Az ottani Durbar tér is apró boltokkal teli szűk utcácskákkal van körbevéve. Ide ezer rúpia a beugró, de itt két épületbe (egyben múzeumok) is be lehetett menni. Maga a tér az épületeivel jobb állapotban van, mint a Katmandui, nekünk jobban is tetszett.

Mindkét múzeumba bementünk. Itt fafaragványokat, 12-19 századi réz szobrokat lehetett látni. Az épületek szerkezeti részei nagy részben mívesen faragott faanyagok, melyek csodálatosak lehetnének, de minden kis recébe beette magát a por, az eredeti szépség így csak sejthető.

Itt azért már 2x2, 2x3 sávos utakon haladhattunk gyök kettővel. Állandósult, egybefüggő járműfolyam. Szemben robogósok hada a kettős záróvonalon átlépve. A vezetőn van, az utason sosincs bukósisak. Itt láthattuk tömegével a teherautókat, és autóbuszokat. Talán egy sincs 30 évnél fiatalabb, de van köztük sok, látszatra sokkal idősebb is. Levideóztam, megnézhető a sok busz, melyeken az eredeti festék már nem látszik a gittelés miatt. Irtózatos gázfelhők fedik több méter magasan a pályát. Felejtsd el a légkondit, ezekben a járgányokban nincs. Ajánlotta valaki, menjek busszal. Először is, a pályaudvar kb. 3 km-re van a szállástól, és a legmérgezettebb főúton lehet megközelíteni. Nem biztos, hogy van hely, de ha igen, akkor bumlizhatok a dugóban, lehúzott ablakokkal 3-4 órát. Na, ne, inkább kicsengettem 45 dollárt az autóért, ami a helyszínen tett le, és vissza is vitt.
Felvettem azt is, hogyan keveredtünk ki erre a főútra. Kb. tíz percet szambáztunk 2-3 méter széles, téglákkal megtűzdelt olyan földutakon, melyre egyikőtök sem hajtana rá a saját autójával. Felvettem azt is, ahogy a jobbról, balról bevágó robogósok, gyalogosok között rángatja a sofőrünk a kormányt. És egyszer sem horzsolta le az autót, pedig én már úgy láttam.

Bakhtapur Durbar tere volt a legkisebb, és talán leggyengébb, ezért aztán többe is került (1500 rúpia) a belépés. A templomok, pagodák, paloták minden vízszintes felületén helybeliek ücsörögnek (5 évtől ötszázig) egész nap. Nem sikerült megtudnom, miből élnek meg. Ugyanis kéregetni nem láttam őket. Kevés a koldus.
A szállásunk sajnos nem a legjobb. Sőt. Kívülről egyben van, belülről elég ramaty. Fűtés csak a szobákban van, légkondival van megoldva, a fürdő már kissé hideg. A vizet 6-7 percig kell folyatni, hogy meleg jöjjön. Ténylegesen működő internet csak a lobbiban van, ahol 6-7 fokos van este.

5. nap Hindu zarándok hely.

Ma itt az ökör napja van, ez valami fesztiválósdi errefelé. A városban talán egy helyen van ennek nyoma, és véletlenül épp oda mentünk ma. Kis két méter széles közökön indultunk el. A házfalaknál mindenféle pultok, eszközök, állatboncoló helyek (hentes) vannak, és itt közlekedik megszámlálhatatlan ember, és robogó. Húsárakat eddig csak Bakhtapur Durbar terén láttam, egy rajzolt tollas csirke mellé 390, egy kecske mellé 9000 volt írva.
Hát, mentünk rendesen. Aztán kiértünk egy főútvonalra, átmentünk egy szűk felüljárón, ahol az ezernyi gyalogos dolgát csak keserítette a tekerős zenész, meg két fekvő kutya. Érdekes, a felnőtt kutyák mind fekszenek, alszanak egész nap, a kis gömböc kölykök meg mellettük ugrálnak. Nagyon sok kapu elé ételmaradékok vannak kitéve, nagyon nem éhezhetnek. Elmentünk több ezer kis üzlet előtt, szerencsétlenül néznek ki, a vevők ostromának hiányában az eladó naphosszat unatkozik. Egyetlennél láttuk, hogy locsolják a keskeny úttestet, nem csoda, grillcsirkés a fazon. Tuti, hogy ezek az elhunyt jól megsült szárnyasok duplán is ropognak a portól. A nagy főutak mentén már láthatsz plázákat, szépek és porosak. Sok a bank, rengeteg az ATM, ami Ázsiában szokatlan. De, próbálj wc-t találni.
Nejem menet közben gyakran megrázkódik, nem nagyon bírja ezt a hangsorozatot: mélyről jövő bariton herákolás után nagyívű köpés, majd nyálcsattanás hangja. Ez pedig jön elölről, hátulról, mindenhonnan félpercenként. A nők itt ebben teljesen egyenjogúak, szorgalmasan spriccelnek szanaszét. Az se gond, ha épp a tehénszart köpik le, mert itt abból is van szépen.
Odamenet benézek egy nagyon kicsi autókereskedés ablakán, hát mit látok, csak nem egy Lamborghini? Öcsém, itt, szép sárgán? Bementem, két szép fiatal lány volt ott, megkérdeztem, megnézhetem-e. Mondták, igen. A viszonylag világos bőrszínű fiatal és szokatlanul nem csúnya lányok szépen beszéltek angolul. Na, nem Lambo volt, hanem egy DC márkájú indiai autó. Nagyon szép karosszéria, és egy játékautó egyszerűségű műszerfal.
És ekkor még csak félúton voltunk. A szám tele porral. Ahogy mentünk egyre kintebb, egyre mélyült a mindent elárasztó szemét. Az utak, járdák (ha volt) egyre kátyúsabbak, bombatölcséresebbek lettek. 23 fokban fél disznók az utcai pultokon. Érdekes, a városban nem lehet olyan bűzt érezni, mint Pattayán, inkább élvezhető illatok terjengnek sok helyen.
Lassan közeledtünk a célhoz. Egy meredek kis utcán mentünk lefelé téglahalmok, ételes edénykék között botladozva. Borzalmas látvány. Itt már minden ajtó előtt volt étel kitéve. Embernek egy sem, úgy látszik az nem számít. Aztán megérkeztünk egy hindu zarándok helyre, a Shree Pashupatinath templomhoz. Ez egy elég nagy épület együttes. Magába a bika templomába nem mehettünk be. Persze, belépőt rögtön fizetni kellett.

De! A pénztáros, és mellette egy idegenvezető féle gumipapucsos sötét ember tudta, hogy mi az országunk fővárosa és pénzneme! Eddig sikerült lerázni a kéretlen vezetőket, most nem, de én nem bántam meg. Végül már azt ajánlotta, elmond mindent száz forintért. 10 dollárt adtam neki.
Felértünk egy kis, keskeny, sekély és eszméletlenül mocskos folyó felett átívelő hídra, és közben a kísérő mesélt. Na, a nejem itt fordult vissza azzal, hogy kint megvár. Kiderült ez egy hindu halotti szertartási hely, ahol a hinduk a vászonba tekert halottaikat az egyébként rohadtul szennyezett folyócska vizével szertartásosan, jelképesen megmosdatják, majd máglyára helyezik, és elégetik. Szegény, gazdag egy helyen mosakszik, de ahogy távolodnak a máglyák, egyre szegényebbeket hamvasztanak. 3 óra alatt hamvadnak el, és utána szórják őket a vízbe. Hát, kell lelkiállapot ezt megszemlélni. A levegőben egyébként nem éreztem semmilyen égett szagot. Sok fotót, videót készítettem. Fehér embert sem az úton odafelé, sem a helyszínen, sem visszafelé nem láttam. A szakrális helyen rengeteg ember volt, nagyon sötét bőrűek. Helybéli, és Indiából érkező zarándokok.

Ja, a templom együttes területén megint találkoztunk jópofa majmokkal. Kifelé jövet a keskeny utcán átívelő légvezetéken egyensúlyoztak át egyik bádogtetőről a másik erkélyre. Kicsinyükkel a hátukon. Az ablakrácsokon tornászként kúsznak lefelé, és tűnnek el kapualjakban. Üdítő színfolt.

Visszafelé egy másik poros útvonalon mentünk. A nejem busszal akart. Levideóztam, nem kamuzok. Konzervdoboz szerű, ütött-kopott-törött-horpadt ezeréves csotrogányok, egyetlen ajtajában a kalauz kiabálja a járdán várakozó tömegeknek, hogy merre megy. Kedvesem, érted mint mondanak? Hát, csak menj. Nem ment. De nem is lett volna értelme. Ezek csak a főútvonalakon közlekednek, melyeken gyakorlatilag áll a forgalom. A szélső sávban ezek az ótvarok gurulnak lépésben, végeláthatatlan sorban. Kis méretű járgányok, meg sem közelítik egy bkk busz méretét, állapotát. Fel sem tudsz állni bennük.
Az, hogy közeledünk szállásunkhoz onnan volt tudható, hogy egyre több utcasarkon tűntek fel az imádkozásra szánt építmények. Minden második utcasarkon kis koszos, és minden tizediken nagy koszos. Már a megérintésük is néhaivá tehet egy európait. Vicces látni (különösen férfiakat) embereket pufi kabátban, sállal, sapkával, de mezítláb, strandpapucsban igyekezni ki tudja, hová. Fogalmam sincs, hogy ez az átláthatatlan tömeg hová igyekszik egész nap. Nincs elhatárolható csúcsidő, itt mindig az van. Sokszor látni nőket karjukon kifestett szemű kisgyerekekkel. Vannak tematikus utcák, van, ahol rengeteg a könyvesbolt, aztán vannak egymás után gyógyszerboltok, a túloldalon meg szemüvegboltok. Megszakítás nélkül sorakoznak a lakóházak, ezek 3-6 emeletes, kis alapterületű épületek. A régebbiek borzasztó állapotban, az újabbak elfogadhatóban. Rengeteg ház épül olyan körülmények között, és technikával, amitől bármelyik magyar kivitelező azonnal elfehéredne. Sehol park, fák, fű, csak poros, földrengés károsult épületek. Az emberek alapvetően vidámak, barátságosak. Akiket menet közben kérdezgettem mind csodálkozott, hogy hová megyünk gyalog. Miért nem taxival?
Ültem már autóban, csupán araszolni tud a forgalomban. Ha gyalog megyek, akkor látom, mi zajlik itt valójában. Látom a kecskét például, vagy a három tehenet a főúton a járda mellett. Amikor kikerülöm, majd elüt egy robogós. Ja, tegnap a város határában a taxiból sok rendőrt láttunk. Mi van itt? Hát, valami demonstráció. Ötven, táblákat tartó idős ember, nyilvánvalóan nemtetszési indexből kifolyólag skandálta a mondandóját. Szemben békésen beszélgetett ötven rendőr a vízágyús autó árnyékában. Ma menet közben láttunk két intézkedést is. Egy helyen a rendőr a záróvonalat átlépő motorost dorgálta, de büntetés nélkül. A szállásunk utcájában meg egy motorkerékpárt tettek mozgásképtelenné egy hosszú lánc segedelmével.
Egy kopott, redvás benzinkútnál megnéztem a benzin árat, 146 (szorozd 2,6-al). Amíg az üzletek felirata, tájékoztató táblái többségében angol nyelvűek, addig utcanévtábla még helyi nyelven is csak ritkán található, idegeneket tájékoztató iránymutató meg egy sem.

6. nap Katmandu.

Tegnap a gyaloglási táv tíz km volt, de sokáig tartott. Nem csoda, száz méterenként megállsz, hol a fényképezőgépet, hol a videokamerát, hol a tollat, papírt kapod elő. Nem tudsz gyorsan menni az aknamező domborzatával rendelkező járdán, úttesten.
Eddig két helyen ettünk. Az egyik viszonylag jól nézett ki, de az asztalok érthetetlen módon inkább dohányzóasztalnak felelnének meg. Tökig le kellett hajolni az ételhez. Az ételadagok jók, de legendásan íztelenek. A másik helyen többször is ettünk. Külsérelmileg kissé elhanyagolt, mint minden errefelé, de legalább zárt. Csak nem fűtött, tegnap pecekig rázott a hideg, mire leállt a remegésem. Az a mondás járja itt, hogy ahol azonnal nem fosod össze magad, azt a helyet meg kell tartani. Eddig egyébként semmi gondunk nem volt. Tegnap megint csípős levest ettem, ez attól csíp, hogy bele van aprítva egy egész chili paprika. Ez az étterem kb. 300 méterre van a szállástól. Van egy kutyájuk, békésen ropogtatott az asztalunk mellett. Másodiknak bivalyhúst kértem. Megnyugtattak, hogy puha. Na, persze. Rágás közben a halántékomon begörcsöltek az izmok. Ez a hús bármelyik ipari szecskavágót elfüstölné. A fogaim közé szorult maradványokból egy etióp törzs el lenne egy napig. Adtak hozzá ötféle mártást. Mindegy, éhem elvertem, a szálláson meg rátettem egy kis konyakos csokit, meg viszkis viszkit.
A mai napon nem volt konkrét tervünk, csupán valami posta hivatal, feladni képeslapokat. Ez elég könnyedén sikerült, csupán másfél km gyaloglás árán. Egy irányban Mint tudjuk, ez azért itt nem egyszerű. Tíz harminckor indultunk, szemben diákok áradatával. Lányok, fiúk ugyanabban az egyenruhában, szépen vasalt szürke nadrág, emblémás sötét zakó, ing, nyakkendő. Távolabb jutva az egyenruha színe megváltozott, gondolom másik iskola. A diákok vidámak, nevetgélnek. Újabb ismeretlen utcácskák, most éppen az ötven éves varrógépek utcájába kerültünk be. Aztán a hentesek utcájába, levideóztam a hihetetlen állapotokat. Két méter széles sikátorok, ahova a nap sem süt be, a járda tele van kis tálkákban kirakott élelmiszerrel. Közben megtudtam, ezt nem az állatoknak, hanem az isteneiknek teszik ki, de alig hiszem, hogy itt van akár egy félhülye is, aki ne tudná, hogy mi lesz az étkek sorsa.
Megyünk előre valamerre, látom, seprűvel tisztítják a téglafalat létráról. Zsongító herákolások kakofóniájának kíséretében botladozunk földutakon a város turisták által leglátogatottabb negyedében. Azért, igazából, itt ázsiai mércével nagyon kevés a turista. Ma egész nap csak néhánnyal találkoztunk. Talán a Himalája közelében többen vannak. Reggelinél egy japánnak kinéző negyvenes nő okított egy feltehetően európai negyvenes párt a Himalája trekkingről. Mutatta, 4 réteg ruha, rá a tolldzseki, és erre rá a hegyi kabát. Kaját nem kell vinni, lehet kapni útközben. Ja, négyezer méter magasan mennyiért? Iható víz nincs, de forralnak, és töltenek a kulacsodba. 4-5 nap alatt meg is teszed függőlegesen a 3-3.5 ezer métert. Persze, vonzott a gondolat, hogy a Himalájában bóklászhatok, csak nem a rászánt egy hét, a hétszáz dollár költség, és még sorolhatnám mi árán. Filmes terminológiával: ez nem öregeknek való vidék.
Megérkezünk a központi posta hivatalba. Öt fekvő kutyán átbotladozva bejutunk. Ledes kijelző, 16 ablakból négynél tartózkodnak – a munkától. Nagy nehezen észrevesznek, adnak 35 rúpiáért bélyegeket, ragaszd fel. Aztán beveszik a képeslapokat, persze nem azonnal.
Nekem mókásnak tűnik a papírpénzük. A jobb alsó sarokban látod arab betűkkel mondjuk azt, hogy 1000. A bal alsó sarokban a saját karaktereikkel azt látod, hogy 9000. A kilences persze nem az, de annak látszik. Valamelyik nap el is csodálkoztam azon, mennyi pénzünk van. Meg akkor is, amikor estére elfogyott.
A közterületeket nem tisztítják. Ma láttam először erre utaló magatartást, egy locsolókocsi vizezte a port. A járdákon nem lehet elférni, az úttestre kell lemenni, hogy haladjunk. Elmentünk a vidám park mellett, utána egy katonai intézmény mellett. Lefotóztam az őröket, igen díszes a ruhájuk. Megálltam jegyzetelni, mert nem tudok mindent fejben tartani, sajnos már a külső memória szerepét betöltő párom sem. A katona udvariasan magához int, megkérdezi, van valami problémám? Elmondtam neki, hogy csak jegyzetelek, és megnyugodott.
A Sahid Gate elválaszt két nagy száraz füves placcot egymástól. Az egyik katonai terület, a másik nyilvános lenne, de... Ott épp katonai kiképzés folyt, vagy száz katona alakizott. Száz meg nézte. A felük nő volt. De náluk nem volt fegyver. Akinél volt, azt a félautomata puskát már láttam Lalitpurban. Nagyon látványos, egy méter hosszú a csöve, altogether van vagy másfél méter hosszú ez az euthanasiás eszköz.
Megyünk át egy széles út zebráján (itt sincs a gyalogosnak elsőbbsége), hát egy hapsi pórázon vezet át hat kecskét! A város közepén. Itt találkoztam először a járdán pokrócba takarózó nyomorultakkal, az egyiknek hiányzott a kézfeje, és a sebe frissnek látszott. A nejem adott neki egy kevés pénz. De papírt, a szerencsétlen előtt csak érmék voltak. Sajnos nem volt egyedül. Ez már a buszpályaudvar előtt volt.
A buszpályaudvar egy földes, üres terület tele legalább ötvenéves Robur nagyságú járgányokkal. Itt megtudtam, hogy Bakhtapurba is könnyedén (na, hogy mennyire, azt sose fogom megtudni) eljuthattunk volna. A buszokon ugyan olvashatatlan a felirat, de a kalauz harsányak kiáltozza: Bakhtapur, Bakhtapur. Nem kell ide semmi nyelvismeret. Szóval, tudatlanságunkban kihagytunk egy soha vissza nem térő (bár ki tudja, hogyan végződő) nagy kalandot. Ráadásul ezek a járatok nagyon olcsók.
Menet közben a főutakon láthatsz mindenféle pub-ot, akár írországit is. Egy magyar bakteriológus (itt most ne a vasúti sorompó kezelőre gondoljunk) visítana az örömtől, ha lecsekkohatná, mi rakódott már a cipőm talpára. Levideóztam, megy előttem egy fickó (még mindig 23 fok) tollkabátban, sállal, kendővel a fején strandpapucsban, mezítláb. Tele van sebekkel a lábfeje, jaj! És, persze, ne hagyjuk ki! A nyilvános orrpiszkálás és kétujjas termék exportálás (szanaszét pöckölés) is természetes itt.
Nagyon kevés csatorna nyílást látni, sokuk beszakadva. Mi van itt esős évszakban? Hogy folyik el a víz? A vége felé már nagyon szomjasak voltunk, és a szállás közeli művésznegyedben beültünk egy kifinomultnak látszó, magyar mércével falusi gyorskajálda kinézetű helyre. Itt végre volt helyi sör (250-300, szorozd kettő hatvannal). Kellemes, egy nagyon picit savanyú, de nagyon jól esett. És ekkor elaraszolt az étterem előtt egy C klassz Merci. Ez volt az első luxuskocsi, amit itt láttam. Merci szalon van egyébként. Végül, és végre, vettünk 3 db alma nagyságú, citrom és körte keverék kinézésű helyi gyümölcsöt (150). Enyhén körte íze van a benne levő cukor nélkül. Sok, kemény magja van.
Érdekes látni az európai befolyást mindenfelé. Nekem legszembetűnőbb az öltözködésben látható különbség. Jön veled szembe egy csinos farmernadrágos lány, s közvetlenül utána egy hagyományos, színes, felékszerezett, kifestett, hasonlóan csinos hindu lány. Ég és föld. A férfiak egyhangúan, leginkább feketébe öltöznek. Láttam pár fickót kéz a kézben menni. Ez nem azért van, mert ők alternatívok, hanem mert ez itt így (is) szokás.

7. nap Katmandu.

A repülőgépen kellene lennünk Mianmar felé, de nem így van. Tegnap 23:40 volt indulásra belőve. 18-kor terveztük az indulást a reptérre. Addig el kellett tölteni az időt. Hát, nyakunkba vettük a Thamel negyedet, immár többedszer. Jártuk a keskeny utcákat. Imitt egy építkezésen egy aranyos két éves forma gyerek ül egy törmelékhalmon mezítláb, míg anyja baltával tisztít bontott téglákat. Ez még nem annyira meglepő, olyan romás jelenet, azzal, hogy itt egy nő dolgozik. Nem állhatsz meg sokáig sehol, mert rögtön megtalálnak az utcai árusok. Kérdezgetik, honnan jöttél. Érdekes, itt mindenki tudja mi a fővárosa országunknak. Nézem a boltokat, a Vietnamban vett dzsekim márkája köszönt mindenhol. A kézműves cuccok között vannak nagyon szépek, de nem dobálják utánad gubáért, könnyen belefuthatsz sok ezer forintos árba. Kézikocsikat tolnak, azon pörkölik a héjas mogyorót mindenfelé.
Reggelinél mellettünk két francia pár, egy kíni fiú, és egy idősebb fehér nő tartózkodott. Sokan innen mennek a Himalájához. A puccosabb éttermekben is kabátban, sapkában esznek az emberek. Minden étkezéshez hoznak egy pohár forró vizet (nyáron hideget), hadd melegedjen a vendég.
Nézem, egy VW autó, jelvénye a motorháztetőn, mint régen a Merciknél. Kölyökkutyák kukucskálnak ki az üzletekből. Rengeteg biciklis hintós ajánlkozik, de igazából nemigen láttam utast rajtuk. Príma nyolcas van majd mindegyik kerekeiben, és apró kis emberek mondják, felvisznek a Majmok templomához. Ott van olyan emelkedő, amit gyalog is nehéz leküzdeni. Beértünk a hentesek utcájába. Borzalom. Valami egész ótvar kis belső helyiségben bontanak, és az ajtóba kitett asztalon árunak. Halálos. Vajon az éttermek is itt vásárolnak? Lemoshatatlan retek mindenütt.
A húsoktól tíz centire mennek el a motorkerékpárok napjában ezer. Már ránézésre is furcsa színe van a húsoknak. A csirkékről a pihéket hegesztő gázpisztollyal égetik le. Zöldségesek. Rengeteg chili paprika (nem mindenhol láttam), zöldborsó, újhagyma, szárítottan mindenféle, hal is. Itt meg az aranyboltok. Egy helyen látok valami árnak látszó számot, egy nyakláncon fityegő díszes struktúrát 186.310-ért. Vannak fotóboltok nekünk is drága kamerákkal. Az óraboltokban nincs okosóra, az az európai és japán úri közönség hóbortja. Na, itt egy nagyobb forma kegyhely, lépcsőin vagy két tonna szőnyeggel. A nejem vesz valamit. Nála az ilyen helyen történő vásárlás egy rítus. Hátizsák le, cipzár el, kotorászás, pénztárca elővevés, kapocs ki, széthajt, pénz elővevés, fizetés, majd ez vissza. Nálam ez annyi, hogy kéz zsebbe be, pénz ki, fizetés, és vissza.
Befelhősödik, de süt a nap. Itt júniusban, júliusban esik, máskor nem. Aki hegyezni akar, áprilisban, május elején jöjjön, akkor talán csak a hegyen fagy meg. Egy keresztutcában megállt a forgalom. Végig ötös sorokban püfögik a gázt a levegőbe, totál standstill. De át nem engednének. Sok helyen David Beckhem reklámoz árukat, felteszem könnyedén éhen halna abból, amit ezért fizetségként kap. De rá van szorulva? Vannak kinézetre EU szintű gyorséttermek. Sok a kórház, egyik pár száz méterre a szállástól. Nézem, kemo részleg, labor részleg, stb. Gyakorlatilag itt minden van. Orosz, japán nyelvtanfolyamokat hirdetnek. Fagyit elvétve láttam árulni, nyalni meg soha. 24 fokban elmenne, de fél perc múlva már porgombóc ülne a tölcséren. Hát, talán elboldogulsz vele, ha nagy távolság van a fogaid között.
Elkerekedik a szemem. Egy kirakatban túra árak. 8 nap trekking szállással, vezetéssel, kajával, fuvarral 295 dollár, daily mountain flight 165 dollár. Be kellett volna menni rákérdezni, mert eddig ilyenekre háromszoros árakat láttam. Egy pici gyerek tündéri helyi viseletben. Sok a romos, 3-4 emeletes lakatlan ház. Nézem az építkezésen az ácsmunkát, hát, ezermester Bandi barátom elhűlne, ha látná ezt a fércmunkát. Megyünk, mindenfélét ránk akarnak tukmálni. Van olyan, amit el tudnék képzelni, de ez még csak az utunk eleje, hova tegyem? Sem a bőröndben, sem otthon a polcaimon nincs hely. 5 rúpiáért már odaadnának egy láncon függő medált. Ez nagyon kevés pénz. De mit csináljak egy vallási jelképekkel díszített micsodával? Felöltöztetett kutya alszik a járda közepén, senki nem zaklatja.
A köztisztasági tevékenység a boltok elől elseperni a port. Hova? A szomszéd bolt elé. Egy öreg, apró, fekete bőrű nő kézzel kaparja az úttest és járda találkozásánál megülepedő koszt. Az úttest egyik sávja 5 cm-rel magasabb, mint a másik, megbotlok. A szemben levő üzlet tulajdonosa jókat mosolyog. Én is. Itt egy három szintes ház, a felső két szintje tele van szép faragásokkal, a legalsó szint falai düledeznek befelé. Lakatlan. Megyünk egy ötödik kerület jellegű területen. Virágbolt, csupán hullámtetővel. Bemegyünk szétnézni. Egzotikus dogot nem látunk, hacsak nem a 8 csirke, meg 4 tehén nem az. Látunk sok kis üzletet sálat árulni, ebből már van egy kisbőröndnyi. A nejem azért a redvában vette, mert ott biztos olcsóbb, mint a művésznegyedben. Nem olcsóbb volt, másfélszer drágább. A nejem nem alkudott, ami itt kötelező, az árus önmaga engedett valamelyest az árból, látva az amatőr vevőt.

A reptéren van prepaid taxi pult, ott lehet autót szerezni. 900 rúpia a reptéri transzfer ár, a szálló szerez neked erre autót 600-ért. Ez nagyon kevés egy 5-6 km-es útért, igaz, a járgány van vagy harminc éves. Sok a varjú, csúnyán kárognak. Fentről nézve a várost egy km-nél messzebb nem látsz, akkora a szmog. Aki itt éli le az életét, az nem hiszem, hogy sokáig teszi. Sok napelemet látni, de vastag por fedi őket. A tetőkön nagy hordók, jó a meleg víz előállításhoz. Minden tető lapos, alig hiszem, hogy sok hó esne errefelé. Látom, egy nő szép vörösréz lavórban evőeszközt mos, a lét a talpalatnyi kertbe önti. Minden növény portól szürke. Sok a tétlen ember, különösen a templomok lépcsőin. Vendéglátónk elmondta, hogy ezek egy része rendes szabadidejét tölti itt, mások munkanélküliek. A kéregetőkre, a nagyon fekete emberekre mondta, hogy ők nem nepáliak, hanem indiaiak.
Az építkezéseken nincs betonkeverő, kézzel kutyulják az anyagot, többnyire nők. Nincs lift, vödrökben, kosarakban cipelik fel a betont. Alkoholboltra kiírva Nameste cold store. Naná, barátom, minden üzlet hideg. Vannak itt mosodák is 100 rúpia egy kiló ruha tisztítása.
Kimentünk a reptérre, taxi szálló szervezésében 600. Már a bejáratnál motozás, csomagvizsgálat. Beállunk a check-in sorba, egyszer csak azt mondják, a nejem nem szállhat fel. El van írva (egy számmal) a mianmari vízumon az útlevél szám. Aki látta az Összeomlás című filmet, érezheti, milyen állapotba kerültem. Én írtam el. Nem szállhattunk fel!!! A reptéren találtam valakit, aki adott lehetőséget számítógép használatra, így ott rögtön megkértem egy új vízumot a nejemnek. Elő a Canont, vízumfotó és útlevél fotózás, pécé összekötés a fényképezőgéppel, itt nincsenek memória slotok a pécéken. Kérelem el, válasz jön, hogy 24 óra alatt megkapom. Függöny le, kézremegés és vérszomj indul. Én elmehettem volna, de az angolul kevésbé tudó, vízumkérelem tárgyában teljesen tapasztalatlan nejemet nem hagyhattam el. Így két repjegy árát bukjuk. Vissza szállodába.

A szálló menedzsere reggel telefonált a követségre is, de ott nem volt érdemes mozgolódni, hisz neten fizettem a vízumot. Ötven dollár helyett 130-at. Elnéztem, ugyan mianmari vízumkérő helyre klikkeltem, de a nagy idegességben nem vettem észre, hogy az alatta levő linkben nem volt egy gov szövegrész. A kormány portálján ötven a vízum, viszont onnan nem biztos, hogy megkapom 24 órán belül. Telefonált emberem a kínai légitársaságnak is, azt mondták, ha megvan a vízum, menjünk, átteszik a jegyet. Délben meglett (12 óra alatt!!), mentünk a légitársasághoz. A szálló menedzsere intézett mindent, a taxit is. A 2x20 perces út, 1 óra várakozás 500 rúpia. Bagó. Persze, a légitársaságnál ebédszünet volt. Közben barátunk elmondta, hogy nemsokára elhajt innen vidékre, mert nem bírja ezt a káoszt. Arra a vidékre, amit a földrengés egyébként még jobban meg is viselt. Na, jönnek az alkalmazottak, jó lassan becsettegnek az állásra, és kezdődik megint az idegtépés. Egy nő talált is jegyeket az első kettő gépre. De a legutolsóra csak valami nagyon speciális business jegy volt, ezer dollárért. Először 1500-öt mondott, de mikor látta, hogy ezt nemigen szeretném, beszélt egy férfival, és akkor lett ezer. Tuti átvertek. Megvetették velünk a repülőjegyeket még egyszer.

Este a katmandui reptéren megint elkezdtek szőrözni. Fizetnék sokat, ha megtudhatnám, miért hívták megint a tegnapi kötözködő törpe Hitlert. Szemmel látható volt, hogy hibát keresett. Bosszúsan vette tudomásul, hogy nem talált, és mehettünk. A most már priority jegyünkkel járt volna kaja is, de legyen az isteneiké. Megnyílt a kapu, gyalog kisiettünk a géphez, és végre el!!

Kommentek