ÚTIKRITIKA.HU / 2024-es utazási beszámoló

2024-es utazási beszámoló

2024

Előkészületek: az ír időjárási adatok szerint április-május-június a legszárazabb hónap, már ha lehet ilyet mondani, mert gyakorlatilag egy órán belül is teljesen ellentettjére képes változni az időjárás. Ezért ezt az időszakot néztük ki az utazásra, ezen belül a repjegyek ára határozta meg a pontos dátumot. Szerencsére a május elsejével egy napot spóroltunk a szabadsággal és a gyerekek iskolai hiányzásával. Január végén foglaltam le a jegyeket, ráadásul egészen jó időpontokra is szóltak, délelőtti indulással és kora esti visszaérkezéssel. Külön jó volt, hogy Shannonba szóltak, mert innen terveztük a körutat.

Szállásokat február közepén kerestem, amikor nagyjából körvonalazódott hogy merre mennénk, mindent a bookingon foglaltam, rutinosan használom már több mint tíz éve. Mindig elolvasom az értékeléseket, illetve a fizetési, lemondási feltételeket. 2 éjszakát Killarney-ben, 2 éjszakát Portarlington közelében és 1 éjszakát Doolinban töltöttünk. Nem olcsók a szállások, és idejében kell foglalni, mert így is nehéz volt találni olyat, ami mindenben megfelel és az ára sem túlságosan borsos.

Ezután kezdődött a tervezés, könyvtárból kölcsönzött útikönyvek, google keresések, térkép böngészésével. Az érdekes, megtekintésre alkalmas helyeket külön jelzővel mentettem google maps-be, így könnyen megtalálhatóak később is. Ez alapján készítettem az egyes napokra útitervet, kilométerrel és útvonaltervezővel (hogy lássuk, egyáltalán mennyi idő eljutni A-ból B-be). Persze ebből ténylegesen csak azokat látogattuk meg, amihez végül kedv és idő is volt.

Autóbérlést márciusban intéztem, összehasonlítva népszerű netes keresők ajánlatait az egyes kölcsönzők saját ajánlataival, illetve rákerestem a térképen a reptéren jelölt autókölcsönzőkre (így akadtam pl rá a Thrifty-re is, amikor Skóciában voltunk és teljesen meg voltunk elégedve velük). Végül az irishcarrentals-nál foglaltam, bár kiderült hogy valójában Europcar, de mégis kedvezőbb áruk volt mint a Europcarnak. Tudom, hogy merő lehúzás, de én mindig full biztosítással kérem, engem ez megnyugtat, illetve automata váltóval mert épp elég a bal oldalon közlekedni, nemhogy még a váltóval is vacakolni.

1.nap:

Ryanair-rel mentünk és bevallom, paráztam, hogy majd összevissza módosítják meg majd késik, de ehhez képest semmi nem volt, sőt, tíz perccel korábban érkeztünk meg Shannonba valamikor délután 1 óra felé. Az autókölcsönzős pult is gyorsan megvolt – itt kiderült, hogy a foglaláshoz képest pár euróval kevesebbet kell fizetnem és egy magasabb kategóriás autót kaptunk az eredetileg foglalt Toyota Yaris hibrid helyett Renault Arcana Alpine hibrid lett, szinte nullkilométeres és nagyobb csomagtérrel. Indultunk Killarney felé, útközben persze esővel.

Adare-ben terveztünk megállni nézelődni, de az eső és az idő miatt inkább folytattuk utunk. Killarneyban viszont már elállt az eső és még a nap is kisütött, így kb délután 4-től tudtunk mozgolódni. A Killarney Nemzeti Park az első nemzeti park Írországban, tavakkal, erdőkkel, hegyekkel. Egy hetet simán el lehet itt tölteni túrázni, nézelődni, annyi a látnivaló. A kisváros nem nagy, de elég mozgalmas, köszönhetően a látogatóknak. Megnéztük a St Mary katedrálist, ami csodálatos üvegablakaival és gótikus építészetével elbűvölő, főleg az előtte álló, templommagas fenyőfával. A templom mellett patak folyik, valamint egy hatalmas park, szarvasokkal, elvileg vidrákkal, de mi sajnos egyet sem láttunk.

Muckross Abbey felé vettük az irányt, ide is hangulatos sétálóút vezet az erdőben, ami folytatódik a tó felé. Az apátsági rom különösen romantikus és megkapó, és nagyon különös a valahai kerengő udvarában nőtt hatalmas, csavaros törzsű tiszafa, ami állítólag több, mint 600 éves.

A Lough Laune tavat is szerettük volna megnézni, ezért a következő állomás a Ross-kastély volt, amit csak kívülről néztünk körbe, mivel nyitvatartási idő után értünk oda, de nem volt probléma, mert a környék is nagyon szép, a tóval és a háttérben kirajzolódó úgynevezett lila hegyekkel (Purple Mountains), amit a kőzetet adó régi vörös homokkő jellegzetes lilásvörös színe miatt neveztek el így.
Sajnos az idő hiánya miatt nem tudtunk több mindent megnézni, pedig egy vízesés is szerepelt a listámon, de mindenki kellőképpen elfáradt. Alkonyatra visszatértünk a városba és gyalog folytattuk, míg megtaláltuk az előzőleg kinézett whiskey-bárt, ahová még éppen beengedtek a gyerekekkel (9-ig ők is beléphetnek a pubokba), itt kóstolgattunk, a gyerekek pedig sültkrumpliztak.

2. nap:

Cork felé vettük az irányt, első megállóként kitértünk Gougane Barra felé. Ez egy erdőpark egy tó partján, festővászonra kívánkozó völgy. Sajnos időhiány miatt az erdei sétát nem tudtuk vállalni, de többféle nehézségű és idejű sétaútvonalból is lehet választani. A kis félsziget és a rajta fekvő oratórium megnézése fért bele, de itt is simán eltöltöttünk egy órát legalább, annyira csendes és nyugodalmas. Rajtunk kívül senki nem volt, csak a szél és a fák, meg a tó, háttérben a hegyoldallal, ahonnan több kis vízesés zuhant alá. Ez a rész hasonlított a legjobban a skót vidékhez, vadregényes és nyugodt. A kis félszigeten van még egy fallal körülvett kálvária is, illetve egy megszentelt kút. A közelben található egy családi, régi kiskocsma és kávézó is, ahol a lányok örültek a pillecukros forró csokinak, mi meg a kávénknak, ami átmelegített minket a kinti cidri időben. Szerencsére nem esett, pont akkor hagyta abba, amikor megérkeztünk, de a szél a völgyben nagyon fújt a tóparton. Itt is láttunk, mint sok máshol gyönyörű hatalmas Araucaria fenyőt (Chilei fenyő).

Továbbmenve a Lee folyó egy völgyben kiszélesedik, itt található Írország egyetlen őserdeje, a The Gearagh, ami egy növény- és madárvédelmi rezervátum. Leparkoltuk a kocsit és az ösvényes úton sétáltunk, napsütésben. Gyönyörű a környék és rengeteg a madár, egy kis vörösbegy is kísért minket egy darabon. A területet az ötvenes években két gát miatt öntötték el vízzel, ezért sok helyen még mindig látszanak a vízből kiemelkedő tölgyfacsonkok, amelyek nagy része a középkor óta nőtt ott.

13 óra előtt kicsivel megérkeztünk Midletonba, ami Corktól kicsivel nyugatra terül el. A városban található az Old Midleton Distillery, amelyet James Murphy 1825-ben alapított. Az Old Midleton Distillery, amely a világ legnagyobb edényes lepárlójával büszkélkedhet – egy 140 000 literes űrtartalmú réztartály – egészen 1975-ig működött, amikor is a termelést áthelyezték egy új, erre a célra épített létesítménybe, a New Midleton Distillery-be, ami számos ír whiskyt gyárt. 1992-ben a régi szeszfőzdét helyreállították, és látogatóközpontként újra megnyitották.

Nem foglaltam előre helyet, de pont elcsíptük a 13 órás túravezetést, ráadásul a gyerekeknek ingyen, ami a netes oldalon nem így szerepelt, (egyébként kaptak a végén ingyen gyömbéritalt a bárban). A túra kb másfél órás volt, 3-féle whiskey kóstolóval (az íreknél és amerikaiaknál whiskey, a skótoknál whisky), és a végén a bárban még kaptunk egy választott italt vagy koktélt. A túra szerintem a legjobb volt az eddig tapasztaltak között (eddig csak skót lepárlókat látogattunk meg).

A késői ebéd után még ellátogattunk délre, a tengerpartra, megnézni a Kelta-tengert. A Ballycotton nevű halászfalunak van egy szirti sétaútja, ami több mint 5 mérföldön át végigvezet a magas szirtfokon, fantasztikus kilátással az óceánra. A játszótér panorámája sem utolsó, és onnan láttuk, hogy egy hosszú homokos part is van odalenn, így még oda is elkocsikáztunk. A lányok végre felavatták a gumicsizmákat, kergették a hullámokat. A partról remek kilátás nyílt egy közeli kis szigeten lévő világítótoronyra. Volt, aki csobbant a vízben, ami szerintem jó, ha 9 fokos lehetett, de a parton lévő szaunakocsiból ítélve ez rendszeres fürdőhely azoknak, akiknek fagyálló kering az ereiben.

Hazafelé indultunk, de még útba ejtettük kb 7 óra felé Mala városában a Mallow kastélyt, ami szabadon látogatható (este 8-kor kapuzárás), és egy klassz játszótér is van odabenn. A kastély rom, mellette egy újabb kastély is erősen felújításra szoruló állapotban van. Láttunk szabadon nyulakat bóklászni a fák alatt.

3. nap

Az úti cél a nyugati part felé lévő Portarlington, nagyjából 100 km-re Dublintól, ahol egy farmon lévő ún. cottage-t foglaltam, azaz régi farmházat. Nem volt más a környéken, ami számomra belefért volna a költségvetésbe, szóval sok választásunk nem volt. Az utazás megint tele volt látnivalókkal, az időjárás megint jó volt hozzánk mert csak akkor esett, amikor a kocsiban voltunk. Valahogy mindig kiderült, vagy csak abbahagyta, amikor kiszálltunk.

Első állomásunk Cahir, ott is a Cahir-kastély és a körülötte lévő erdei sétaút. A Cahir-kastély Írország egyik legnagyobb kastélya, a Suir folyó egyik szigetén található. 1142-től építtette Thomond királya, 1375-ben a kastélyt James Butler, Ormond újonnan létrehozott grófja kapta III. Edward angol király iránti hűségéért. 1599-ben a várat háromnapos ostrom után elfoglalta Essex grófja, az ostromról egy klassz világítós terepasztal is található a kastély egyik épületében. A kastélyt a Tudorok című televíziós sorozatok helyszínéül is használták, 2019-ben a Zöld lovag című film, 2020-ban pedig az Utolsó párbaj című film forgott itt. A kastély belülről elég puritán, de attól még izgalmas és elég hatalmas, érdekes ahogy a folyó körülzuborog a kastély falai alatt. A sétaterület hatalmas, mi egy rövidebb úton, a tündérerdőben mentünk végig, ahol a helyi gyerekek által készített tündérházak voltak elhelyezve a fák között, illetve táblákon ír mesék voltak olvashatók tündérekkel, manókkal, óriásokkal. Mókusokat is láttunk végre a lányok nagy örömére.

A következő megálló a nem messze lévő Rock of Cashel, ami az egyik legrégebbi ír vallási emlék, a legenda szerint itt tért meg Munster királya Szent Patrik előtt az 5.században. Később a munster-i királyok székhelye volt, amíg a 11.században a tájból kiemelkedő sziklán található erődöt az akkori király az egyháznak adományozta. 12 év alatt ingyenes, felnőtt belépő 6 euró. Egy kisfilmet is megtekinthettünk a hely történetéről az egyik rekonstruált részben, ami szerint virágzó székhely volt a pestisjárványig, majd miután a 13. században nehezen visszaépült a lakosság (és a földeket is meg tudták művelni), a papok visszatértek ugyan, de csakhamar kényelmetlennek találták a szeles tetőn álló várat, és szép lassan magára hagyták és a 18.században a tetejét is lerombolták. Fenséges így is, hatalmas és monumentális méretű, szerencsére a legrégebbi része nagyjából épen maradt (vagy megőrizték), ez a kerektorony. Fallal körülvett temetőjében a 19.században is még temetkeztek. Egy kis kápolna részt restauráltak valamennyire, fából készült faragott mennyezet, falikárpit, egyéb szép részletek figyelhetők meg.

Az időjárás eddigre szeles, de napos lett, örültünk a napsütésnek. Miután kijöttünk, melegszendvicseztünk egy közeli kávézóban és így mentünk tovább. Mivel a gyerekek bealudtak a kocsiban, nem álltunk meg útközben minden romnál, de Tully mellett a listámon szerepelt az Ír Nemzeti Lovarda (Irish Racehorse Experience vagy Irish National Stud néven kell keresni), ahová 5 óra körül érkeztünk meg egy kis eltévedés után. Azt hittem, hogy ide csak úgy be tudunk majd nézni, esetleg lovakat is látunk, de rájöttem, hogy külön látogatóközpont van, ami pedig már zárásra készült. A hölgy nagyon készséges volt, és elmagyarázta, hogy valójában a lovarda egy egész napos program (a belépőt elég borsosnak találtam négyünknek, de látva hogy mit lehet ott csinálni már nem is tűnt annyira drágának). Kaptam egy térképet is – tavasszal születnek csikók, így őket is láthattuk volna, de pl vágtaversenyt is ki lehet próbálni „műlovakon”, japánkert, rengeteg séta, meg egy rakás más program. Fájt a szívem, de így otthagytuk, és másnap más program volt már kilátásban.

4. nap

Erre a napra két tervem volt, egy déli Kilkennyvel és egy északi Newgrange-el, de a család az előbbire szavazott (és Newgrange-be előre kell jegyet váltani). Az esőn nem lepődtem meg, első megállónk Dunamase Castle romjai voltak, ami teljesen szabadon, saját felelősségre látogatható, mert tényleg nagyon rom. A 9.század óta biztosan állt erődítmény a szikla tetején a vikingek elleni védekezésül, a vár a 12. században épült. Számomra azért volt érdekes, mert van egy két részes történelmi, nagyon jól megírt, izgalmas könyvem, Elizabeth Chadwick-től, ami William Marshal szegény lovag életének története (aki amolyan angol Hunyadi János), és mint kiderült a romnál lévő tábláról, ezt a várat kapta akkor, amikor Pembroke első grófjává vált, ami egyébként a felesége, Isobel hozománya volt. Érdekes volt ott lenni, sajnos az eső itt nem volt kegyes és csakhamar visszakergetett minket a kocsiba.

A következő megálló a Heywood Gardens, ami egy megkapó romkert (a kert több kilométer hosszú sétautat jelent), ingyenesen látogatható, és senkivel sem találkoztunk néhány kocogón kívül. Ez egy mesterségesen létrehozott terület, ami a Heywood családnak készült, épített romokkal (mint nálunk a tatai romkert, csak nagyobb). Romantikus és pihentető sétaprogram.

Kilkenny egy folyóparton fekvő város, nevezetes kastélyáról és több templomáról, megérkezésünkkor sütött a nap, úgyhogy minden adott volt a városnéző sétához. Megnéztük a Kilkenny katedrálist, csak kívülről, egyébként belépőjegyes, de a mellette lévő kerektorony az egyik ékessége. A Black Abbey szintén nincs messze és szabadon látogatható, gyönyörű és szemkápráztató üvegablakokkal. A Szent Mária székesegyház kívülről és belülről is hatalmas, itt láttam először aranyozott mozaikkal kirakott keresztelőmedencét és oltárt. Ideje volt az ebédnek, amit a Kytelers Inn-ben ettünk, hagyományos ír pörköltet, vörös sörrel. Az épület egyes részei a 13.századból származik és a 17.századtól kezdve fogadóként működik. Eredetileg egy boszorkánynak tartott nőé volt, Alice Kyteler-é, akinek a falon olvasható története rendkívül izgalmas. Négyszer ment férjhez, akik a házasságkötés után röviddel elhaláloztak, Alice pedig egyre gazdagabb férfiakat választott következő férjnek. Viszonylag tehetős asszonynak számított, akinek gondolom akadtak irigyei, ezért megvádolták boszorkánysággal. A börtönből sikerült megszöknie barátai segítségével és utána nem tudni, mi történt vele. A szolgálóját sajnos megégették helyette, miután az a kínzások hatására vallott a boszorkányságól és praktikákról.

A Kilkenny Castle volt az első olyan kastély, amit szépen berendezve is láttunk, persze gondolom azért mert a legutóbbi időkig lakott volt. Külön érdekesség, hogy az előbb emlegetett William Marshal apósa építtette, Richard de Clare a 12. században, később a Butler család tulajdonában volt évszázadokig, míg 1967-ben az akkori gróf 50 fontért eladta a városnak, ami után helyreállították és restaurálták. Gyönyörű belülről, és a belépő kifejezetten kedvező (12 év alatt nem kell fizetni, így két 6 eurós felnőtt jeggyel mentünk be). Festmények, falikárpitok, bútorok, ősöreg angolvécé is van, az arab stílusú lépcsőház és a Great Hall is nagyon különleges. Sokat bolyongtunk odabenn szabadon, az alagsorban kávézó működik, ahol kávé, forrócsoki, süti kombinációval kényeztettük magunkat az eredeti autentikus konyhában.
A kastély után a kisebbik sikeresen eltanyált a murván, így szakadt nadrág és csúnyán lehorzsolt térd maradt utána, meg sérült önérzet, így elindultunk dél felé a tengerpartra, Tramore Beach felé. Ott már nem számított a lehorzsolt térd, ha lehetett gumicsizmában hullámokat kergetni, sirályok után iramodni. A tenger gyönyörű, főleg, ha süt a nap, mint itt is, hosszú homokos parttal.

5. nap

Másnap egy nagy alvás után indultunk utolsó szállásunkra, a Moher-sziklák közelében lévő Doolinba, vissza a nyugati partra. Körülbelül 4 órás útnak néztünk elébe, de beiktattunk megállókat, hiszen itt is van bőven mit nézni. A Glenbarrow erdőparkot a Heywood Gardensben egy táblán láttuk, útba esett megejteni egy reggeli utáni sétára. Teljesen egyedül voltunk egy sejtelmes erdőben, ahol könnyen elhitted, hogy léteznek manók és tündérek. A Barrow folyó mentén vezető sétaút nem nehéz, néhány kilométer után kis vízesést is lehet látni. Ez egy körtúra, de mi az időhiány miatt a vízeséstől visszafordultunk, de így is nagyon megérte megnézni és megtapasztalni.

Gyerekprogramnak gondoltuk a következő megállót, a Dún Na Sí szabaidőparkot, ami amolyan örökségvédelmi szabadidőpark, a régi ír életet mutatja be autentikus tanyával, kovácsműhellyel, szatócsbolttal, pásztorkunyhókkal. Több állat is lett volna, de még az időjárás miatt csak nyuszik és kacsák voltak. Egy ír zenetörténetet bemutató, közösségi táncház is van benne és persze játszótér.

A látogatás végére jött az eső, és velünk is maradt Doolinig. A kis panzió rendkívül komfortos volt, onnan már gyalogoltunk a faluban este, igaz, esőben, de kedvünket nem szegte. Némi szuvenír beszerzése után egy pubban kötöttünk ki, ahol nagyon jót vacsoráztunk. A szomszédos asztalnál ülőkkel beszédbe elegyedve kiderült, hogy egy holland zenészbanda, akik autentikus ír népzenét játszanak és a szomszédos faluban lesz fellépésük, sajnos nem az ottani kocsmában. A gyerekek nagyon fáradtak voltak már, így tíz óra körül lepihentünk, készülve a holnapi visszaindulásra.

6. nap

Délután 3-ra kellett visszaérnünk az autóval Shannonba, így nem kellett kapkodnunk, reggeli után elköszöntünk és a Moher-sziklákhoz hajtottunk. Itt már erősen érezhető volt a turista áradat, hatalmas buszos, autós parkoló, ahová már csak a belépőjeggyel lehetett behajtani (nagyon gyorsan haladtunk). Az idő borús volt ugyan, de tiszta, nem párás, így a sziklákat a maguk nagyságában láthattuk. Százméteres mélységben hullámzott a tenger, vadul csapkodta a függőleges sziklafalak alját. A központi sétarész kiépített, lépcsős, védfalas, a távolabbi részeken korlátos. Több kilométernyit lehetne itt sétálni és persze egész nap túrázni. Sajnos minden évben vannak halálesetek, amikor valaki egy szelfi kedvéért túl közel merészkedik a széléhez, a korláton túlra (azt hiszem a hazatérésünk után olvastam pont egy diáklányról aki lezuhant két nappal utána, hogy ott voltunk). A látogatóközpont a sziklába épült, nagyon érdekes, van egy 4D mozi is, egy kb 5 perces rövidfilmmel és vízpermet, szél imitációval a sziklákról, először egy madár szemszögéből, majd lebukva a víz alá a víz alatti élettel ismerkedhetünk meg.

A tengerparti úton mentünk vissza Shannon felé, útközben egy kis óceán melletti beach megállóval. A gépünk rendben indult és fáradtan, de élményekkel gazdagon szálltunk le késő este, de még várt ránk egy kétórás út hazafelé, csak a férjemnek volt furcsa eleinte visszaszokni a jobboldalas vezetéshez 🙂

Kommentek