ÚTIKRITIKA.HU / Omán motorosan - élménybeszámoló

Omán motorosan - élménybeszámoló

Rumbl’in Oman

A távolban orientális ritmus szól, az arab sátrak tövében húst sütögetnek, gyerekek fecsegnek. Felettem csillagos az ég, meteorhullás várható, ezért néha hullócsillagot kémlelve fel-fel nézek. Net nincs, telefonkapcsolat is alig-alig, az elmúlt napok élményei csak tolulnak, ezért írni kívánkozik. Kellemes szellő fújdogál, nem lehet több 28 foknál, holott néhány órával ezelőtt Al Hamrában még 47-et mértem. Jóformán Omán tetején ülök - kb. 3000 m magasan. A 3400 méteres csúcson katonai létesítmény található - a hegy tövében egy check-pointnál vissza is fordítottak. Viszont a vöröslően kopár ománi kanyon és az egész Öböl-térség legmagasabb hegyei innen a legszebbek. Hogy hogy jutottam ide? Már mesélem is…
A szívmelengetően vérfagyasztó Kabulban dolgozom egy ideje egy európai válságkezelési misszióban és mi tagadás… kicsit kellemesebb a jatt, mint az otthoni, meg onnan viszonylag könnyű eljutni ide. Optimista ember vagyok, de, ha valaki a tavalyi normandiai karikám után azt mondja, hogy egy év múlva az Arab félsziget legcsodálatosabb vidékein motorozok, azt szó nélkül szemberöhögöm. Nem vagyok fosos, könnyedén veszem az afgán munkám is, de az embernek ki kell törnie abból az állandóan fenyegető pokolból néha. Most adódott egy bő hét szabim, amit úgy gondoltam magamra fordítok. Egy nagyon kedves kolléganőm, Ági ültette a bogarat a fülembe, ugyanis ő pont egy éve járt itt. Szavai az országról szirének énekével hatottak, és első hallásra formálódott bennem egy esetleges motoros túra látomása. Miután álmodtam is róla, tudtam, hogy muszáj ott lennem.
Kabulból átrepültem Dubajba, ahol kapásból megrohantam a vámmentes boltot egy üveg whiskey-ért és fél karton sörért. Sajnos az araboknál nem nagyon fordul elő pia, az embernek meg vannak szükségletei… Nem vagyok egy iszákos ember, de inkább cígölöm magammal a liter VAT69-t, minthogy ne legyen, amikor pont kéne! Az úttal kapcsolatban terveim kevésbé, inkább csak a mehetnékem volt. Előzetesen egy héttel az indulás előtt csaptam föl az internetet, hogy keressek valami motorbérlési lehetőséget Muscatban. Nem gondoltam, hogy nehézkes lenne… A motorzz.hu-n megtaláltam Zolit, aki egy túra keretében előző decemberben már tekergett Ománban. Azonnal írtam neki, hogy jól jönne pár tanács. Válaszolt is, de az ő helyi kontaktja éppen Kínában koptatja az aszfaltot, így más után kellett néznem. A Tripadvisor feldobott EGY(!) nevet, aki talán segíthetne motorbérlés ügyben. Oda is rögtön írtam, és szerencsémre néhány óra múlva jött a válasz, hogy okés a dolog, de csak egy Royal Enfield Rumbler 500-at tudna nekem ajánlani 30 OMR-ért per nap. Azt hittem rosszul hallok.

Én mindenféle randa ezerkettes BMW GS-ben, meg még randább japán földtúró endúrókban gondolkodtam. Szóval egy klasszikus motorral egy ilyen túra!? Pff.. Alku nélkül lecsaptam rá, hogy írhatja a további feltételeket, stb.
Dubajban, érkezésem után megkerestem a buszállomást, ahonnét napi három járat indul Muscatba. Ági négy órát mondott az útra, más ötöt, volt aki hetet. Nos, nyolc és fél óra lett, és azt nem is számolom bele, hogy a végállomás előtt 20 km-rel lerobbantunk. A buszon megismerkedtem egy horvát sráccal, Bojannal (ő volt az egyetlen joghurtszínű pofa rajtam kívül), aki szintén egyedül utazgat, úgy mint én. Ő dubajozott pár napig, aztán gondolta kicsit elrugaszkodik attól az elfajzott arab New York-tól, és keres valami kalandosat. Na a másnapot együtt töltöttük. Egy taxis reggeltől estig keringetett minket Muscat nevezetességei között valami 50 riálért. Még a családjához is meghívott ebédre Al Amarat-ba. Csak férfiak falatozhattunk, nő be sem jöhetett. Pár szó az itteni szituról: a legfőbb: bűnözés nem nagyon létezik. Az természetes, hogy az ember az értékeit magánál tartja, de senkinek esze ágában sincs mást meglopni, megcsalni, bármi rosszat elkövetni, főleg turistákkal. Borzasztóan kedves népség, ami egy európainak első blikkre nem biztos, hogy túl bizalomgerjesztő. Mindenhol szívesen látnak, megvendégelnek, barátkoznak, érdeklődnek a hogylétem felől. Az oldalamon hordott bicskát sehol nem nézték túl jó szemmel. Mindig megkérdezték, hogy miért van az ott. Én meg mindig azt válaszoltam, hogy az a bal kezem. Természetesen erre is mindig mosoly volt a válasz, és hogy ha nekem úgy jó, akkor úgy jó. Alap, hogy mindig velem van mindenhol. Ez is csak olyan mint a whiskey… ha kell, legyen ott. De itt nem kell… Tényleg. Néha megy egy kis mondvacsinált lehúzással próbálkozás, ami természetes, és csak az alkura hívja fel a kedvet. Akinek van egy kis vénája, hogy kompromisszumra jusson az ilyen mór-féle népekkel, az nagyon tudja élvezni. Ha elkezdünk összeveszni az sem baj, az is csak része a színdarabnak. 1-2 nap után meg!
szokja az ember ezt a miliőt és úgy érzi, hogy ebben az országban mintha jobb lenne, mint otthon. Szabadidőt eltölteni biztos. Én meg pár nap múlva mehetek vissza megint a pokolgépek pöcegödör szagú földjére… Fantörpikus ugye!?
Szóval Bojannal meg a taxis Seif-fel egész nap bandáztunk. Este a Ruwi Hotelben meg bekarmoltuk az összes magammal hozott sört.
Hétfő reggelre volt megbeszélve a találkozó Ani-val, és egy taggal a Black Eagles MC (United Arab Emirates) Oman chapteréből, akiktől kölcsönkaptam a motort. Namost, Muscatban konkrétan minden utcasarkon van egy autókölcsönző, de a motorbérlés nem igazán működik. Olyasféleképpen jártunk el, hogy Ani adott nekem „ajándékba” egy motort, én adtam neki „ajándékba” egy kis kp-t (ja meg pár száz Euró depozitot, amit visszakapok – szerencsére jó volt neki a valuta) és mindenféle bürokrácia nélkül, már csavartam is a gázt Sur Irányába. Ennyi.

A motorbiztosítások sem teljes körűek - ő meg is mondta, ha bármi baj történik, és nem vagyok lojális hozzá, akkor hosszú lesz az eljárás és egyikünknek sem jó. De mivel ez az egész ország és kultúrája nem a másik szívatásáról szól, ezért bizonyára minden rendben lesz. Inshallah! Az egész motorozási, motoros jogsi megszerzési procedúra itt igen körülményes. A srácok egyébként egy Enfield – Harley szerelő (sőt építő) műhelyt futtatnak – körülbelül az egyetlent a környékben. Fejlóbálva kapásból teljesen bolond európainak tituláltak, merthogy télen csak-csak megfordul erre egy-egy olasz-német motoros turistacsoport, de még olyat nem láttak, hogy valaki egyedül, a nyár közepén, átlag 45 fokban nekivágjon két keréken az országnak. Alapvetőlegesen nekem ez a kihívás részét képezte.
Aznapra a terv annyi volt, hogy le kellene jutni Ras-al-Jinz-ig, ahol egy tengeri teknős rezervátum van. Azaz inkább egy olyan pont, ahol a malac méretű közönséges levestekik az év összes napján, minden áldott este tömegesen jelennek meg lerakni a tojásaikat. Útközben szénné égtem, és 8 liter vizet ittam meg. A nap itt elég korán, már 7 órakor lemegy, és azonnal sötét lesz… körülbelül addigra értem oda. Az őszes, pókerarcú, áldecens recepciós egyből 80 Rialról indította a licitet, amire heveny trollface grimasszal válaszoltam… Majd hirtelen hozzátette, hogy ez tartalmaz reggelit, és két látogatást idegenvezetővel a partra. Az egyik éjfélkor indul, a másik hajnal négykor. Az aznapi tikkasztó 400 km után pont erre vágytam persze. Hát lementünk ötvenre - mivel nem akarok teknőst nézni - de erre is csak a fogamat szívogattam. Mondtam egyedül vagyok, nem kell beach-re néző szoba, a legputribb is jó lesz. Aludni akar!
ok. 40-be kiegyeztünk, ami még mindig több, mint egy négy csillag szintű hotel a fővárosban. Lépten-nyomon a biztonsági rendszabályokba botlottam, hogy a tekiket nem szabad megzavarni a tojásrakásban, az életciklusuk legmeghatározóbb részében. Nem szabad beszélgetni, csak speckó lámpával lehet világítani, fényképezni tilos, és az idegenvezető az úristen, szót kell fogadni neki.
Korán keltem, és gondoltam reggeli előtt csak lemegyek a partra, hátha látok még csodát… Láttam. Az előzőekben lerakott tojásokat, félig fejlett kistekiket már nagyban ásogatták ki, és örömmel csócsálták mindenféle tányérnyi méretű rákok, meg vízimadarak. Na ezt már nem mutogatják a túristáknak. Tényleg szerencsés az a poronty, aki kikelvén eljut a vízig. Végülis, más lényeknek is van ciklusuk, a madár tekitojás zaba nélkül nem tud saját fészekaljat rakni… mit egyen? Homokot, meg szopogasson kavicsot? Más ott nincs. Szal a dolog durvábbik részével találkoztam. Persze, ha lenne egy négyéves gyerekem én is a tojásrakás magasztos ceremóniára vinném el.
Az időjárás meglepő volt. Az jól esett, hogy nem tűz rám a nap, de nem gondoltam volna, hogy angolos köd lesz délutánig a jellemző.

Ez errefelé a közvetlen óceáni partok sajátossága, a kezdődő sivatag párás paradoxonja. A plexit 15 másodpercenként törölnöm kellett a kesztyűvel, hogy lássak is. Ad Daffah és mahagónira cserzett arcbőrű, öreg halkereskedői ilyen viszonyok között vártak. A frissen fogott halakat meglehet szemlélni, vagy akár nyersen kóstolgatni is (bár szerintem ez ott nem szokás, csak a nyilvánvalóan nem helyieket mókáztatják ilyen módon). A zsebeimben rejtegetett maréknyi, útszéli datolyával ez a kis szakasz felért egy ebéddel. A nyers hal datolyával finom - bárcsak lett volna egy kis Tabascom is… Az út rendszeresen trükkös volt, mert kilométerenként úgy tíz méter hosszan egybefüggő, vastag homokréteggel találkoztam teljes szélességben, amin alig tudtam átevickélni a géppel. Az ország egyébként is teli van váratlan, kikerülhetetlen, bosszantó fekvőrendőrökkel, melyekre itt pont nincs szükség.
Délután előbújt a nap, és hozta magával a homokdűnékkel szegélyezett, végeláthatatlanul egyenes utakat számtalan és számtalan tevével. Általában én kergettem le őket az útról, de volt olyan horda, akik érdeklődve közelítettek, és mikor mellém értek, hevesen csapkodták a lábukat a földhöz, hogy ez az ő territóriumuk, szal jobban járok, ha takarodok.
Félúton a Masirah sziget felé gondoltam letérek a partra és fürdök egyet… Az offroad keménynek látszott… és az is volt néhány méterig. Aztán egyszer csak elásta magát az Enfield. Kínlódtam ott vele a tenger helyett a saját izzadtságomban mártózva. Akkora mákom volt, hogy pár perc járásnyira láttam 7-8 helyi fiatalt, akik éppen kecskét sütögettek a csapdosó hullámoktól alig arrébb. A helyiek barátságosságát bizonyítandó, két srác már jött velem szembe egy liter hideg vízzel a kezében, hogy segítsen. Kellettek hozzá, hogy kitoljuk a motort. Mikor sikerült, már invitáltak is, hogy egyek velük egy kis húst rizzsel, sőt van kólájuk is! A kérdések percekig zápoztak, hogy ki vagyok, hogy kerültem ide, mit csinálok, merre megyek, stb… Teljesen jól beszéltek angolul alapszinten. A szemükben őszinte, felhőtlen örömöt véltem felfedezni, hogy találkozhattak velem, és megvendégelhettek. Fülig érő szájjal, !
sok-sok „insallah” – hogy újra találkozunk valamikor - kíséretében engedtek utamra. Én nagyjából ekkorra szoktam meg, hogy ebben az országban mindenki haver.
Masirah… hmm… az esti kompot értem el és sötétben érkeztem meg a szigetre. Helyismeret nélkül az első adandó motelben aludtam (a három közül). A 10 rialos ár reggelivel tökéletesen elfogadható volt. Másnap a motelhoz tartozó vízparton otthagyott, döglött puffancshalak és homályos szemű, rothadó murénák árasztotta bűzben sikerült kávéznom az ománi védelmi minisztérium néhány tisztviselőjével, akik a júliusi ordenáré vihar kárait jöttek felmérni. Majd odacsaptam az érzésnek és nyakamba vettem a Magányt. Abban a pillanatban talán pont erre volt szükségem. Szikkadt kősivatag, csipkés hegyek, fehér homokos partok, társtalanság… Az ember eme elhagyatottságában tud valóban magával foglalkozni, rendezgeti gondolatait, életképét, múltját, jelenét, céljait, hitét, nincs ki zavarja önmagába mélyedésében.

És közben remélhetőleg boldog. Őrlődhet, de könnyen megoldásokat találhat. Van idő felvázolni és értékelni emberi kapcsolatainkat, és kivétel nélkül gondolni minden barátunkra, szeretteinkre, kedveseinkre. Nem siklunk el senki fölött, mert a hely szelleme rákényszerít belsőnk kutatására. A kaland a saját emberi lényünk, öntudatunk felfedezése és semmi más. Csak a nyílegyenes, látszólag végtelenbe vezető út melletti hullámok szürkés moraja, a motorunk pöfögése, gondolataink szárnyalása a magunkkal hozott kedvenc zenéink taktusaira – melyek hatnak érzelmeinkre és segítenek összerakni a képet, ha nem világos valami. Van, aki jógázik, meditál, van, aki füvet szív, khatot rág, satöbbi, satöbbi… hogy lenyugtassa esetlegesen háborgó lelkét és találkozzon önmagával. Szerencsére nekem nem háborog, de EZT kedvelem… ez egy jóindulatú függőség!
Megkerültem a szigetet és szintén az esti komppal tudtam visszatérni a sivatagba. Semmilyen koncepcióm nem volt hol alszom, az egész itinerariumom egy muscati benzinkúton vásárolt térkép volt, amin itt-ott fel volt tüntetve, hogy hol lehet megszállni az országban. Megvártam amíg a pár halszállító Hilux elhagyja a kompterminált, és utolsónak indultam el. Mentem vagy 60-70 kilométert a tök sötétben és elálmosodtam. Muhut előtt jártam, ahol lett volna szállás, de miért is ne aludjak a puha dűnék között? Találtam egy szilárd mellékutat, ami levitt vagy 100 métert. Kiterítettem a kormányon hordott törülközőm, felnéztem a holdfénytől mentes, csillagos égre és Otis Taylor dalaira elszenderedtem. Hol gondoltam én skorpiókra, meg mindenféle kóbor, mérges jószágra… sehol… medve biztos nincs… akkor nagy baj nem lehet. Éjféltájt kipattant a szemem, visszaültem a gépre és egészen a keresztutakban fekvő Al Jazeera mo!
telig tekertem, ahol amúgy is irányt kellett váltanom.
A hely olcsó volt, sőt a recepciós megkért, hogy ha nem gond, ne parkoljak kint a motorral (bár biztonságban van ott is), hanem inkább toljuk be az épületbe. Na reggel, vagy húsz helyit kellett lefotóznom a recepciós pult előtt, miközben az Enfielden pózoltak… csadoros nőket is!

Innen a 32-es úton megindultam Északnak. Jó 50 fokban motoroztam vagy 300 km-t legalább… A megállókon ugyan néha kókadozva, mint humbákföldi Tibi atya az üres pálinkás csupor fölött, de teljesen jól bírtam a klímát. Sőt.. élveztem… hát ilyen kis hazánkban nincs. Azaz már régen voltam otthon, de hallottam, hogy 41-42-ig is felment a hőmérséklet Júli végén. Ha elég vizet iszik az ember útközben (akár melegen is) sok gond nem érheti. Ásványi sók bevitelére kell még odafigyelni. Az útközben érintett városok néhány kilométer távlatból meseszerű délibábként jelentek meg. A sárga tíz árnyalata némi rózsaszínnel és a zöld-, arany-, valamint kék kupolás mecsetekkel. Ahogy közelítettem, úgy szűnt meg a vibráló vízió és váltott át pálmafás oázissá. Minden egyes városka központjában hatalmas, bekerített, gondozott datolyaerdők vannak. Így értem fel egészen Izkit-ig, ami a hegyek lábát jelenti. In!
nen indul nyugati irányba a csodálatos Hadzsar-hegység, melynek Jebel Shams az egyik „kikötője”. Körbenyargaltam én már Európában sok hegyvonulatot, és ez is valami újdonsággal, egyediséggel hatott, mint minden egyes kanyar a Pireneusoktól a Kárpátokig. Itt létezik egy Grandkanyont is szégyenbe hozó hasadék! Míg a tetőig értem át kellett kelnem 15-20 km offroadon.. kedves Enfieldemnek ez meg sem kottyant! A klíma fura… Itt évi 600 mm csapadék is előfordulhat, ami kis öntözéssel kiegészítve kielégíti a gránátalma és olajfákat, sőt, teraszos rózsatermesztésre is alkalmas.

Az éjszakát az előzőekben is említett Jabal Shams Hights Resorts-ban, egy tradicionális arab sátorban töltöttem mindenféle meteorhullást és allűröket nélkülözve, írva a cikket erről az országkóstoló kis karikáról. Másnap körbejártam a hegy offroad szakaszait a teljesen kihalt, jóformán csak kecskéktől hemzsegő, narancsszínű sárfalvaktól az élő rózsavölgyekig. Voltak gyerekek, akik egyszerűen nem tudtak hová tenni és szeretetük jeléül - tátott vigyori szájjal - apró kavicsokkal dobáltak meg az út széléről. Ha megálltam az összes körém gyűlt, és taperolták a motort meg engem is. Aztán szüleikkel közös ebédre invitáltak persze.
Már csak egy állomásom volt: Nizwa. Ez a történelmi település az Iszlám kultúra és annak gyökereinek egyik bázispontja. Omán egykori fővárosa, imámjainak székhelye, kereskedelmi és oktatási központja volt a múltban több évszázadon keresztül. Neve egy arab igéből származik - نزوا‎ - melynek jelentése: egyedül lenni. Mily érdekes, hogy megint csak visszakanyarodtam a túráimat általában meghatározó állapothoz. Egyedül az elszigeteltség városában… És valóban úgy is éreztem magam, mert a központi erődhöz begördülvén üres, tárva-nyitva hagyott boltokkal, még üresebb suk-okkal (ennek jelentése bazár, piac), és fa alatti, hűs árnyékban henyélő maroknyi indiaival találkoztam. Először nem értettem, mi folyik itt, aztán persze leesett… hát kora délután volt és ilyenkor a szó szoros értelmében mindenki a mecsetbe megy imádkozni, az aktuális foglalatosságát félbehagyva. Így kiváló alkalmam adódott!
a belvárost körbejárni, úgy hogy senki egy kukkot nem szólt hozzám. Betértem a halpiacra a felkoncolt, ember-méretű marlinok és mahi-mahik közé; a desszerboltba és a tradicionális datolyaelosztó központba is, ahol végigkóstoltam vagy tizenöt-
féle típust. A hely és ősi citadellája fantáziát beindító. Ha nem lennének autók és aszfaltutak, akár az ötszáz évvel ezelőtti arcát is kutathatnánk, mert nem sok változott, csakúgy, mint a helyiek ruházata, szokásai.
Éjszakára visszamentem Muscatba, és élveztem sötétkék-feketén izzó, tömjén illatú pulzálását. Már teljesen magabiztosan jaszkariztam a helyi taxisok forgatagában, amit az első napokban kevésbé tudtam elképzelni. Higgyétek el, ezek az arabok ott tudnak vezetni! Rettentő gyorsak, dinamikusak, de odafigyelnek! Ezt tapasztaltam végig. Senki nem akart megölni minden hatodik utcasarkon, mint általában Budapesten, vagy épp Bukarestben. Lemosattam a „kislányt” egy benzinkúton és visszavittem Aninak. Valami plusz 1660 km-t sikerült beletolni és ez elég is volt hozzá, hogy megkedveljem az indiai motorgyártás egyáltalán nem inkompetens csúcstermékét. Jó benyomást tett rám.

Mielőtt reggel felültem volna a buszra, ami visszavisz Dubajba, betértem egy mecsetbe Ruwiban. A bakancsom levettem a bejáratnál, hosszú nadrágban és zsinóros, erdélyi ingben voltam, tehát a belépési feltételeknek látszólag megfeleltem. Élveztem, hogy jó hűvös van bent, nézegettem a keleti ornamentikákat a falakon, majd leültem egy székre egy sarokban. Hamarosan két biztonsági ember közelített felém, majd érdeklődtek, hogy ki vagyok, mit keresek itt és egyáltalán muszlim vagyok-e, mert ha nem, akkor talán jobb lenne, ha kifáradnék. Mondtam keresztény vagyok, de az elmúlt napokban sikerült egy szép kis motoros túrát összehoznom ebben az országban - mindenféle defekt, baleset és bosszúság nélkül, aztán jól esik ilyenkor egy szent helyre bejönni. Az egyik megkérdezte, hogy akkor most Allah-hoz imádkozok-e? Válaszoltam, hogy őőő.. igen… Erre elnézést kértek, hogy megzavartak és további kellemes időtöltést kívántak.
Kedves olvasók, ha van lehetőségetek elutazni Dubajba, onnan már nincs messze Muscat (sem busszal, sem repcsivel). Az ország még számos csodával rendelkezik, mint az egész évben zöldellő Salalah és a megannyi wadik (hegyi hasadék-oázisok). Ha tehetném azonnal visszamennék, de legalább két hétre… Hat napba ennyi fért bele – egy „rolling stone” módjára odacsapni a szultánság nyugati csücskének. Ajánlom, hogy fedezzétek föl ezt a paradicsomot, ami az Iszlám kultúra velejéig autentikus, talán legszelídebb, legkönnyebben emészthetőbb régiója. Nyáron nem biztos, hogy mindenkinek kellemes, viszont egy decemberi kiruccanást megér! Meglehet találni a lehetőséget motorbérlésre, de autóval is élvezetes (egy 4X4 SUV kölcsönzése biztosítással max. 15-20 Euro/nap)! Az élet viszonylag olcsó, bűnözés láthatóan, érezhetően nincs, a helyiek udvariassága és barátságossága bámulatos, a benzin majdnem ingyen van, a s��trazás megengedett a vadban. Sok logisztikát nem igényel a téma… Csak oda kell menni…
B.D

Kommentek