ÚTIKRITIKA.HU / Lórumozás az Antarktiszon

Lórumozás az Antarktiszon

Lórumozás az Antarktiszon

,, Tizennégy évvel ezelőtt történt. Santiagóból a világ legdélebben fekvő városába, Punta Arenasba repültünk. A Magellán-szoros északi partján fekvő százhúszezres település a chilei XII-es közigazgatási régió központja, itt kellett kivárnunk, amíg az időjárási ablak lehetővé nem teszi, hogy bérelt repülőgéppel átvigyenek bennünket a hetedik kontinensre.

Az Antarktiszon a Chiléhez tartozó Eduardo Frei kutatóállomáson fogadnak bennünket. Furcsa, hogy amikor kiszállunk a gépből nincs útlevélvizsgálat, meg papírokat sem kell kitölteni. Elvileg rögtön mehetnénk is amerre látunk, de jön az első eligazítás, melyen ismertetik a táncrendet: mi és hogy lesz az elkövetkező két napban.

A chileitől 200 méterre, a szomszédos orosz Bellingshausen kutatóállomás sorba állított konténereiben kvártélyoznak be minket. Hogy lakhatóbbak legyenek, kis ablakokkal látták el a hatalmas vasdobozokat, bennük egy jó meleg kályha és két ágy. Más nem is kell, mert a kis Beechcraft 1900-as nem tette lehetővé, hogy sok holmit vigyünk magunkkal. Fürdeni egy tornacsarnok szaniter helyiségeiben lehet, étkezni meg az orosz sztalóvajában, ahol egy pópa főz ránk. Amikor a szomszédos kápolnában nincs dolga a görög katolikus egyházfinak, másodállásban a bázis szakácsa. Az ételre nincs panasz, ízletes és bőséges, mindig jóllakunk, meg általában egy kis vodka is előkerül. Mulatságos látvány volt a talpig érő reverendában húst klopfoló szerzetes...

A kutatóállomás területére gyakran betévedő Adélie-pingvinek üde színfoltot jelentenek, csakúgy, mint a környéken fellelhető néhány bálna csontváz, vagy a közelben fészkelő vízimadár, kényelmesen tudunk fotózni mindent. A programok elég érdekesek: motoros gumicsónakkal borjadzó jégfalakhoz megyünk, elefántfóka telepet keresünk fel, szamárpingvin (pápua-pingvin) kolóniát fényképezünk, gyalogtúra keretében Weddell-fókákhoz sétálunk. Szóval nem unatkozunk, a tervezett két nap alatt a drága idő minden percét igyekszünk alaposan kihasználni.

Az antarktiszi nyár idején nem megy le a nap, az éjszakák is teljesen világosak. Ezt ugyan az alvás szemszögéből nézve kicsit nehéz megszokni, viszont ezzel is jól járunk, mert ha kedvünk tartja, akár éjszaka is túrázhatunk. Furcsák itt az élmények, amik az embert érik; többször elképzeltem magam, amint Magyarországhoz képest fejjel lefelé csüngök bolygónkról a déli félteke legtávolabbi pontján.

A közelünkben áll egy rendkívül fontos és informatív tábla, erről kiderül, melyik település hány kilométerre van tőlünk. Mert alapvető fontosságú tudni, hogy pl. a Volga mellett fekvő Uglics 15 675, vagy a Kola-félszigeti Murmanszk 16 500 km innen. De nem panaszkodhatunk, mert a feliratokból az is kiderül, hogy Budapesttől pontosan 14 021 km-t kell megtennie annak, aki itt szeretne meglátogatni bennünket.

Kis csapatunk egyik tagja a Tolna-megyei Simontornyán lakik, bölcs előrelátásról tanúbizonyságot téve öntapadós matricát hozott, amit az oszlopra ragasztottunk.
Tervezett hazautazásunk napjának reggelére elromlott az idő. Alacsonyan ülő sötét felhők lepték el az eget, az volt az érzésünk, bármikor havazhat. A chilei állomás gondnoka közli, készüljünk fel a maradásra, mert ilyen erős köd esetén képtelenség értünk jönni. Nem esünk kétségbe, a közelben még van két kutatóállomás - a koreai és az uruguayi -, legfeljebb majd azoknál is tiszteletünket tesszük!

A bázisok az itteni nyár idején teljes létszámmal dolgoznak, a projektek szinte összes tudósa a csúcsszezonban a munkahelyén tartózkodik. Ez a körzetben lévő öt kutatóállomás esetében párszáz fő. (A chileire érkeztünk, az oroszon voltunk elszállásolva, a kínait meg már korábban felkerestük.) A kutatóknak jól felszerelt laboratóriumok állnak rendelkezésére; elsősorban klimatológiai, ökológiai, zoológiai (krillek pl.), glaciológiai és hidrológiai kutatásokat végeznek. A vizsgálatokhoz szükséges technikai eszközök; havon járó lánc- vagy sítalpas alkalmatosságok, hómezőn landolni képes kisrepülők, helikopterek, speciális csónakok és hajók stb. is rendelkezésre állnak. A chileiek még postahivatalt is üzemeltetnek. (A gardírozásunkért felelős manusz vagy 150 dollárunkat elszedte, hogy majd feladja a megírt képeslapokat - értékes antarktiszi bélyegekkel és pecséttel -, de sohasem érkeztek meg…)

Az ajándékba kapott első plusz napon az Uruguay által fenntartott, Artigas tábornokról elnevezett kutatóállomást keressük fel. A fogadás rendkívül szívélyes: magyaráznak, mesélnek, laboratóriumokat nézünk, bemutatják a tudósokat, kutatási programokat ismertetnek, majd koccintunk a megbonthatatlan magyar-uruguayi barátság tiszteletére. A bázis vezetője elmondja, hogy hosszabb távon szeretnék lehetővé tenni, hogy kis létszámban turistákat is fogadhassanak. Megtudjuk azt is, hogy telente sokkal kevesebben tartózkodnak itt, csak a legfontosabb projektek mennek, a fő feladat a karbantartás és a működőképesség biztosítása.

A következő napon még cudarabb lett az idő, sűrűbbé vált a köd, s egy kevés hó is esett. Emiatt a betervezett koreai kutatóállomás meglátogatásáról le kellett mondanunk. A chilei bázis központjában órákon át lórumoztunk, közben az összes csokoládét elnassoltuk. Amikor kicsit derültebbé vált az idő, egy hímekből verbuválódott fókacsoportot közelítettünk meg. Nem volt nehéz rájuk találni, keservesen bőgtek, s rendkívül penetráns szaguk már messziről érezhető volt.

Másnapra sem javult a helyzet, a táj továbbra is sűrű ködbe burkolózott. A láthatóság olyan rossz volt, hogy megint csak kártyázással üthettük agyon az időt. A chilei állomás vezetője azt állítja, holnapra javulás várható, s ha szerencsénk van, az uruguayi légierő Punta Arenasban várakozó Herculese le fog tudni szállni. Úgy legyen!

Az Antarktisz megközelítése; a bázisok áruval, élelmiszerrel, eszközökkel történő ellátása, a kutatók és a személyzet tagjainak szállítása a hirtelen változó időjárási viszonyok miatt nehezen tervezhető. A landoláshoz a pilótáknak látniuk kell az 1300 méter hosszú nem betonozott kifutópályát, mert nincs műszeres rásegítés. Ezért az innen három és fél órás légi távolságra lévő Punta Arenasból csak akkor mernek elindulni a gépek, ha tudják, megoldható a leszállás. Némi rizikófaktor még a kedvező prognózisok ellenére is van, mert az időjárás rendkívül változékony. A C-130-as katonai gépekben lévő üzemanyag mennyiség maximum nyolc próbálkozást tesz lehetővé, így ha egyik sem eredményes, még van annyi üzemanyag, hogy biztonságban visszatérhessenek a kontinensre.

Mivel további chilei és paraguayi programjaink voltak, kezdtünk idegesekké válni. A köd még ugyan nem múlt el, de megtudtuk, mégis jön a Hercules, már állítólag felszállt. Kérték, csomagoljunk össze, álljon menetre készen, s drukkoljunk, hogy javuljon az idő, hogy le is tudjon szállni. Három óra elteltével meghallottuk az egyenletesen duruzsoló légcsavaros motorhangot, s bár alig kétszáz méterre voltunk a kifutópályától, mégsem láttuk a gépet. Aztán ahogy jött, el is ment. Egy… Újabb kör, de most se sikerült a leszállás. Kettő… És ez így megy egészen hétig. Mindenki feszült, az itt dolgozók várják az utánpótlást, meg a postát, és rajtunk kívül néhányan szabadságra mennének. Az az érzésünk, fel kell adni, hét próbán már túl vagyunk, reménytelen a helyzet. Síri csönd borul a tájra, azt gondoljuk, a hatalmas Hercules már biztos visszafordult. Mindenki letört, csalódott. Aztán meghalljuk a parancsnok kiabálását, kéri, teljes menetfelszerelésben jelenjünk meg a kifutópálya melletti épületben. Mint kiderül, elérkezett a búcsú pillanata, s mindnyájunk előtt akar köszönetet mondani a légierő ezredesének, amiért ilyen ügyesen – a legutolsó próbálkozásra – letette a gépet. Úgyhogy nem maradunk a jégsziget foglyai…(Elter Karesz, 2021)

Kommentek