ÚTIKRITIKA.HU / Isfahan

A hozzávetőleg kétmilliós lakosságú Isfahan Irán középső részén található, 400 kilométerre Teherántól. Isfahan 1500 méter magasan fekszik, egy folyó termékeny völgyében, hegyekkel körülvéve.
2031-as becslés szerint kb. 2,2 milliós a lakossága.
Teheránból busszal kb. 5 óra alatt lehet eljutni Isfahanba.
Isfahant önmagában az Imám tér miatt is érdemes meglátogatni. Ez a világ második legnagyobb terre (az első a pekingi Tienanmen tér). A téren két híres mecset áll: a Lotfullah és az Imam. A főtér az UNESC világörökség helyszíne.
Csodás nevezetesség lenne két híd is, ha a Zayabde Rud folyó nem lenne kiszáradva.
Kellemes pihenni a Chefel-Sotun palota és a Hasht-Behesht palota kertjeiben.

Tetszett&Nem tetszett

Tetszett:

A Naksh-e Jahan téren alkonyatkor üldögélni, amikor a Sheikh Lotfollah mecset kupolája rózsaszínben játszik, és a helyiek piknikeznek a szökőkutak körül
A régi örmény negyedben, Új-Julfában elveszni, ahol a Vank katedrális freskói perzsa és keresztény művészetet ötvöznek lenyűgöző módon
A Si-o-se Pol hídon sétálni napnyugtakor, hallgatni ahogy a helyiek a híd boltívei alatt énekelnek, és a hangjuk visszhangzik a víz felett
A bazárban egy családi teaházban ülni, ahol három generáció együtt készíti a sáfrányon illatozó teát és a házi süteményeket
A Pénteki mecset udvarán egy idős kalligráfussal beszélgetni, aki minden íves felirathoz tud egy történetet a mogul időkből
A Csehel Szotun palota tükörtermében bámulni a mennyezeti freskókat, miközben a kert szökőkútjainak csobogása beszűrődik

Nem tetszett:

A híres Imam téri szőnyegboltokban olyan agresszív az eladási stílus, hogy elveszi a kedvet a vásárlástól
A modern metróépítés miatt a történelmi negyed egyes részei szinte megközelíthetetlenek
Az Imam mecsetben olyan szigorú öltözködési szabályok vannak, hogy még a hosszú ruha sem mindig elég
A bazár turisztikai részén olyan magas árak vannak, hogy a helyiek már teljesen más részre járnak
A város forgalma olyan kaotikus, hogy a gyalogos átkelés valódi kihívás, még a zebráknál is
A leghíresebb tradicionális éttermekben olyan hosszú a várólista, hogy napokkal előre kell foglalni

Vélemények

Iszfahán legnagyobb nevezetessége kétségkívül a világszép, ám kiejthetetlen nevű Naqsh-e Jahan tér. A legtöbb város főtere nagyjából olyan izgalmas, mint egy fogorvosi rendelő várója – és ez alól ez a tér sem kivétel… Csakhogy ez a világ egyik legnagyobb tere, méghozzá lenyűgözően arányos formában: 512 méter hosszú és 163 méter széles, mindez a 17. század elején, márványból, mecsetekkel, palotákkal körülölelve. Tisztességesen végigjártuk a mecseteket, és megpróbáltunk belefeledkezni a bazár hangulatába is, de az inkább lehangolóan kongott az ürességtől – valamiért csak félig volt élet benne, mint egy félálomban bolyongó városrész.
Aztán jött a meglepetés: a város örmény negyede, Jolfa, mintha egy teljesen más világba vezetne át. Első pillantásra olyan érzésed támad, mintha az erkölcsös perzsa rend helyett valami feslett éjszakai életbe csöppennél, de a legcsábítóbb élmény, amit az utca itt kínál, az egy pöpecen berendezett, dohányfüstmentes hipszterkávézó. Szóval izgalmas, csak nem úgy.

Iszfahán másik emblematikus látványossága a Pol-e Khaju híd, amely egykor sárgás fényekbe burkolózva tükröződött a vízben – ha lett volna víz. A Zayandeh folyó ma már csak névleg folyó: kiszáradt, elhagyott meder, ahol a horgászbot helyett maximum egy botcsinálta emlékekre bukkan az ember. A híd viszont így is gyönyörű, csak a víz hiányzik alóla. És vele együtt egy darab romantika is.

Iszfahán nemcsak gyönyörű, de komoly szellemi központ is – rangos egyetemi város, ahol fiúk és lányok együtt tanulnak különböző tudományokat. Bár kívülről nézve sokan mást képzelnek Iránról, a valóság az, hogy az oktatási rendszer meglepően fejlett, és az egyetemeken már évek óta több nő tanul, mint férfi. A fiatal lányokon még ott a kendő, de minden gesztusuk, mosolyuk, kíváncsiságuk arról árulkodik, hogy nyitottak, érdeklődnek, és szívesen szóba elegyednek a külföldiekkel. Nem kell nagy bátorság hozzá – pár kedves szó, és máris beszélgetésben vagyunk.

A szállásunk melletti Chahar Bagh e Abbasi utca tele volt gyorséttermekkel, ahol panírozott csirkét, rántott gombát és sültkrumplit lehetett kapni – egész finom volt, de az élményt erősen rontotta a sorban állási kultúra teljes hiánya. Bárhol próbálkoztunk – ételpultnál, jegypénztárnál, nyilvános mosdóban – az emberek egyszerűen elénk tolakodtak, mintha nem is léteznénk. Ez a fajta viselkedés, sajnos, szinte mindenütt tetten érhető volt Iszfahánban, és elég sok időt és türelmet emésztett fel.
Különösen meglepő volt a nők – főleg csadoros nők – sajátos „könyöklős” közlekedési stílusa. Mintha egyfajta védelmi pajzsként használnák a könyöküket: határozottan, nem egyszer fájdalmasan lökdöstek meg, pedig a legtöbb esetben nem is volt tömeg, simán elfértünk volna egymás mellett. Sokszor még a kislányok is ugyanígy viselkedtek – elég szokatlan és fárasztó jelenség.

A közúti közlekedés pedig egy külön idegrendszert igényel. Az úttesten való átkelés szinte extrém sportnak számít, mivel az autók se nem lassítanak, se nem állnak meg, a gyalogos zebrát vagy közlekedési lámpát teljes mértékben figyelmen kívül hagyják. Délkelet-Ázsia ehhez képest gyerekjáték. Nem csoda, hogy gyakoriak a balesetek.

v.j. fotója

Vásárlás

A főtéren működő üzletek 8%-os különadót fizetnek az eladások után, amit a vevőre hárítanak. Ha az adott termék nem egyedi vagy nem különösen olcsó, érdemes lehet a téren kívül vásárolni.

Ha valódi kincsekre vágyik, érdemes ellátogatni a híres bazárba. Mint sok minden másnál Iránban, itt is alkudozni kell, ha reális áron szeretnénk vásárolni.

– Az iszfaháni szőnyegek világhírűek, a perzsa szőnyegek között is a legfinomabban szőtt darabok közé tartoznak – és gyakran elképesztően drágák. A közeli Na’in városból származó szőnyegek hasonló stílusban készülnek, szintén nagy hírnévnek örvendenek, és szintén magas áron kelnek el. A legjobb minőségű Iszfahán vagy Na’in szőnyegek négyzetcentiméterenként kb. egy csomót tartalmaznak – négyzetcolonként több mint 600-at.

– A bazár szőnyegboltjaiban azonban másfajta szőnyegeket is találni: elérhetőbb árú, gyengébb minőségű iszfaháni darabokat, illetve Irán más híres szőnyegkészítő vidékeiről származó szőnyegeket is kínálnak. Vannak itt törökmentől (északról) vagy beludzsoktól (keletről) származó, kisebbségi népcsoportok által készített szőnyegek is. Külföldi származású szőnyegekkel viszont ritkán lehet találkozni.

– Az érdeklődők akár meg is vásárolhatják Iszfahán élénk színű, hagyományos, díszes népviseletét, de ezek az öltözékek nem olcsók.

– Miniatúrák: ezek az aprólékosan kidolgozott, színes festmények tevecsontra készülnek. Többségük keretezve kerül eladásra, az árak körülbelül 15 000 riáltól indulnak. Ha egy neves miniatúramester munkája, az természetesen sokkal drágább. Érdemes több bolt kínálatát megnézni, mielőtt döntene.

– Fémművesség: Iszfahán Irán egyik központja a hagyományos fémművesség terén. A legtöbb darab rézből vagy sárgarézből készül, sok közülük véséssel, néhány zománcdíszítéssel is. Vannak egyszerű, kalapálással díszített tárgyak is.

– Iszfaháni kelmék: kézzel nyomott mintájú, bonyolult díszítésű textíliák, amelyek általában bézs alapra készülnek.

Bazározás Iszfahanban - fotó by Konkoly-Thege

Női divat - s.t. fotója

Hasznos információk

1. Isfahanban található turista információs iroda, amely segít a turistáknak eligazodni a városban és környékén. Az iroda neve "Isfahan Tourist Information Center" (Isfahan Turisztikai Információs Központja) és a város központi részén található a Naqsh-e Jahan téren. Az iroda dolgozói segítséget nyújtanak a városnézéshez, szálláshelyekhez, éttermekhez és a környékbeli látnivalókhoz kapcsolódó információkkal, térképekkel és ajánlásokkal. Az iroda általában napi 8 órában tart nyitva.

Látnivalók

"A teret én Naghsh-e Jahan térnek ismerem és fontos lehet még kiemelni, hogy a világ egyik legnagyobb tere - és tényleg hatalmas! Esténként pedig megtelik piknikező, pihizgető családokkal, akik eszegetnek és beszélgetnek. Jégkrém szinten még, ha valaki ott van, kihagyhatatlan a sáfrány jégkrém, amit egy kis tömbben lehet venni szintén a téren. A gyönyörű Lotfollah mecset is szintén megérne pár mondatot. A valaha látott legszebb mecsetnek tartom. Isfahan gyönyörű város, kár, hogy a folyót elterelték és így a hidak nem érvényesülhetnek igazán."

Mint Iránban szinte minden központi tér, a Naghsh-e Jahan is lenyűgözően rendezett, gondozott és makulátlanul tiszta. A helyiek nyilvánvaló szeretettel használják ki minden napszakban: a fűben ülnek, piknikeznek, családi fotókat készítenek – néha olyan tempóban, mintha kötelező lenne. Fiatal srácok kerékpáros mutatványokat mutatnak be, mások drónokat reptetnek, mint valami modern sárkányt.

A tér egységes arculatát az egész kerületét körülölelő árkádos házsor adja, amelytől az egész látvány harmonikus és különösen hangulatos.

v.j. fotói

Programlehetőségek

Érdemes este ellátogatni a szépen megvilágított Si-e-se Pol hídhoz. Szórakozóhelyek hiányában errefelé időznek az utcákon a fiatalok és a családok. Nagyon érdekes nézni életvidámságukat, a társasági élet iránti odaadásukat.

További beszámolók

Iszfahán meglepően modern és pezsgő város benyomását keltette, olyannyira, hogy néhány régi épületet leszámítva akár egy dél-európai nagyvárosban is érezhettem volna magam. Bár több nyugati turista is feltűnt (két nap alatt legalább tíz külföldit láttam, ami Teheránhoz képest feltűnően sok), az árak továbbra is mérsékeltek maradtak, nem érezhető a turistás felár.

Aki szőnyeget szeretne venni, annak különösen jó választás Iszfahán: itt futnak be az ország különböző vidékeiről származó darabok, és gyakran itt is cserélnek gazdát – a választék és a minőség lenyűgöző.

A várost kettészelő folyó túloldalán található Dzsolfa, az örmény negyed, amely elegáns, nyugatias hangulatú éttermeiről ismert, és népszerű célpontja a helyieknek és a látogatóknak is. A történelmi hidak, amelyek íves formájukkal és sok kis nyílásukkal ívelnek át a víz felett, különösen hangulatosak – önmagukban is élményt nyújtanak.

Egyik délután ellátogattam egy uszodába is, amely kulturált és jól karbantartott volt, bár – a helyi szokásoknak megfelelően – a férfiak és a nők külön napokon használhatják. Talán csak az lepett meg egy pillanatra, amikor a medencetér felső galériáján egy fiatal férfi fürdőnadrágban leterített egy imaszőnyeget, és teljes nyugalomban elvégezte az imáját – természetes természetellenesség, amit gyorsan megszokik az ember.

Iszfahán Teheránhoz képest jóval kisebb léptékű város – körülbelül kétmillióan élnek itt, szemben a főváros jóval nagyobb, zsúfoltabb arányaival. Ez a méretkülönbség sokkal emberközelibbé teszi a várost: az itteni utcákon, tereken és piacokon könnyebben kerül kapcsolatba az ember a helyiekkel, és jobban átélhető a város ritmusa. Míg Teheránban sokszor a városrész határozza meg az ember napi életterét, Iszfahánban egységesebb a városi élmény, és természetesebb a mozgás az egyes negyedek között.

A város ikonikus hídjai – mint például a Si-o-se-pol vagy a Khaju – ma már jórészt díszfunkciót töltenek be, hiszen a folyómeder gyakran száraz, de a hidak szépsége és építészeti értéke így is lenyűgöző. Az ember szinte látja maga előtt a vizet, amely egykor méltósággal folyt alattuk.

A parkok különösen fontos szerepet játszanak Iszfahán életében – ezek a közösségi tér igazi színterei. Mivel Iránban tiltott az alkohol, a társasági élet nem a kocsmák vagy bárok körül forog, hanem sokkal inkább a nyilvános terekben bontakozik ki. Esténként, akár éjfél körül is, fiatalok és idősek együtt üldögélnek, piknikeznek, beszélgetnek a zöldterületeken – a 6 évestől a 80 évesig. Ez az élénk, szabad levegőn zajló életforma egyfajta alternatív városi kultúrát teremt, ami egészen sajátos, és kifejezetten üdítő.

Isfahan - Imám tér - Két barátnő csacsog, amúgy hajukból a lehető legtöbbet mutatva - d.c. fotója

Iszfahán főtere lenyűgözően monumentális – az ember szinte elveszik a méretekben. Úgy tűnik, mintha a helyiek azt vallanák, hogy a vallási és uralkodói épületek feladata az egész ország építészeti hagyományát a vállukon hordozni. Ez a kontraszt egészen megragadó: egyszerű, agyagtéglás lakóházak és díszes, finom részletekkel megmunkált mecsetek, amelyek mintha gyémántból emelkedtek volna ki a földből.

A főtér után elindultunk a bazár és a szűk sikátorok irányába, ahol egy idő után egészen elmerültünk a városi szövet labirintusában. Velünk volt Hossein, aki jól ismerte a környéket, és rutinosan vezetett minket a sokszor nehezen kiismerhető átjárókon. Maga a bazár ekkor éppen szinte teljesen kihalt volt, mivel hétvége lévén sokan imádságra vonultak, és az üzletek többsége zárva maradt.

A főtérhez közelebbi szakaszon azonban néhány kisebb bolt nyitva tartott – elsősorban fűszereket, hétköznapi holmikat árultak. A fűszerek közt bóklászva Hossein elmagyarázta, hogy kétféle növényt összekeverve, majd vízben feloldva készül az egyik hagyományos iráni frissítő ital, a sharbat. Elsőre furcsának tűnt – az illata, a színe, az állaga is kissé idegen volt –, de amikor végül belekortyoltam, teljesen magával ragadott. Frissítő, illatos, édes-savanykás ital, amelyből az ember egy korty után csak még többet akar. Olyan élmény volt, ami lassan bontakozik ki, majd hirtelen a kedvenceink közé kerül.

Miközben az egyik iszfaháni dzsámiban nézelődtünk, legalább ötször állítottak meg bennünket, hogy megkérdezzék, honnan jöttünk, kik vagyunk, és hogy tetszik nekünk Irán – különösen Iszfahán. Azt hittem, itt majd nem lesz már ennyire feltűnő a külföldi jelenlét, mivel ez az egyik legismertebb, turisták által kedvelt város az országban.

Arra számítottam, hogy tele lesz más látogatókkal, és mi majd beleolvadunk a sokaságba – de nem így történt. A turisták nagy része iráni volt, és az irániak kíváncsisága, közvetlensége, vendégszeretete továbbra is ugyanolyan erősen jelen volt. Szinte mindenkit érdekelt, mit gondolunk az országukról, és nem egyszerűen udvariasságból, hanem valódi érdeklődésből kérdeztek.

Ez önmagában nagyon kedves és szívmelengető, de mikor már a sokadik alkalommal kell elmesélned angolul ugyanazt – ki vagy, honnan jöttél, és mennyire lenyűgözött Irán –, fáradtan, rekkenő hőségben, hosszú séta után bizony kissé megterhelő tud lenni. És mégsem tudsz úgy reagálni, hogy „Kérem, most inkább hagyjanak békén”, mert egyszerűen túl kedvesek ahhoz, hogy ezt meg tudd tenni.

Ez az élmény is hozzátartozik az utazáshoz: az a fajta emberi közelség és nyitottság, ami talán pont azért olyan szokatlan, mert már elszoktunk tőle.

„Iszfahán a fél világ” – tartja egy régi perzsa mondás, és az ember hamar megérti, miért. Ahogy megérkeztünk, első dolgunk volt beülni egy csésze teára, és máris különleges találkozásban volt részünk: összefutottunk Erikával, egy magyar lánnyal, aki néhány éve iráni férjhez ment, és azóta Iszfahánban él. Őszintén mesélt arról, mennyire jól érzi itt magát, és mennyire örült, hogy újra magyar szót hallhat. A szépségiparban dolgozik, ami Iránban is komoly szerepet játszik: mivel a nők arcukon viselik az önkifejezés terét, a smink és az ápoltság különösen fontos számukra.

Ezután Hashem – helyi barátunk – elvitt minket a híres Naghsh-e Jahan térre, amely a világ egyik legnagyobb városi tere, több mint 400 éve épült, még a Szafavida-dinasztia idején. A téren nemcsak impozáns mecsetek és a bazár található, hanem igazi építészeti csodák is. Az egyik kupolás teremben kipróbáltuk a különleges akusztikai pontot, ahol ha az ember pontosan odaáll, a saját hangja mintha mikrofonból szólna vissza.

Még meglepőbb élmény volt, amikor két szemközti sarokba álltunk arccal a falnak, és halkan suttogtunk egymásnak – a hang úgy utazott végig a fal mentén, hogy a másik oldalon tisztán és közvetlenül a fülbe súgva hallatszott, miközben a közönségből senki más nem értette, mit mondunk. Lenyűgöző mérnöki tudás és művészi érzék ötvöződik ezekben az épületekben – és mindez elképesztő esztétikai szépséggel.

A tér hangulatához hozzátartozik a múltidézés is: szekérre pattantunk, és tettünk egy kört, miközben Hashem elmesélte, hogy a 18–19. században itt még lovaspóló-mérkőzéseket tartottak.

A nap végére még egy élmény gazdagította az utazást: összebarátkoztam három iráni egyetemistalánnyal, akik informatikát tanulnak, és tele voltak kérdésekkel Magyarországról, az életről, a tanulásról, a szokásainkról. E-mail-címet is cseréltünk. A kíváncsiságuk, nyitottságuk, közvetlenségük megindító volt. Az egész nap valószerűtlenül kerek volt – egyik pillanatból a másikba estünk át a történelemből a jelenbe, az ismeretlenből az ismerősbe. Feledhetetlen.

Iszfahánt gyakran emlegetik Irán mesterműveként, Perzsia gyöngyszemeként, sőt az iszlám világ egyik legszebb városaként is. A Lonely Planet szerint a Közel-Kelet legkiemelkedőbb látnivalója – és ezt nem nehéz megérteni, ha az ember végigsétál a városon. Bár eredetileg csak Sirázba készültem, mivel oda a legkönnyebb eljutni fapados járattal, végül beláttam, hogy Iszfahánt kihagyni vétek lenne, és ez lett a hosszú buszozások nyitánya is.

A helyiek büszkén hivatkoznak városukra úgy, mint „a világ felére”, és ez nem tűnt túlzásnak: Iszfahán valóban lenyűgöző. Nagy része kertvárosias hangulatú, árnyas, fás utcákkal és rendezett közterekkel. A város szíve az Imám tér, amely méreteit és szépségét tekintve páratlan: a világ második legnagyobb terének tartják, csak a pekingi Tiananmen előzi meg.

A tér Abbas sah tudatos várostervezésének lenyomata, ahol minden saroknak jelentősége van. Az egyik végén az Imám mecset kék csempéi ragyognak, a másik oldalon a Bazaar Bozorg bejárata tátong, közöttük paloták, mecsetek és árkádos bazársorok fűzik össze az egészet. Az egész belváros UNESCO világörökségi terület, hiszen itt találhatók a város legfontosabb kulturális és vallási épületei: az ősi mecsetek, a középkori hidak, a vibráló bazár és a különleges térszerkezet, ami egyszerre monumentális és bensőséges.

Később majd itt kezdek el szőnyeget is nézni – de előbb csak hagyom, hogy magába szippantson ez a különös, harmonikus városi szövet, ahol a történelem, a vallás és a mindennapi élet meglepő természetességgel fonódik össze.

Iszfahán egyre zsúfoltabb, zajosabb és szennyezettebb lett az évek során – mintha a város saját lendülete kezdene a visszájára fordulni. Ilyen mértékű dudálással máshol Iránban nem találkoztam, a forgalom állandó zúgása lassan a város hátterévé válik. A turisták körében népszerű belvárosban az árusok viselkedése is tolakodóbb lett – valahogy kezd kikopni az a finom, perzsa udvariasság, amit korábban annyira szerettem. A szolgáltatások árai pedig már-már nevetségesen elszálltak: olyan összeget kértek el egyetlen csésze teáért, amit eddig legfeljebb Svájcban vagy Dániában fizettem volna. Igaz, a kilátás kárpótolt valamelyest – az Emám Khomeini tér két mecsettel és az Ali Kapu palotával valóban különleges látvány.

Ami mostanában különösen zavaróvá vált, az az angolul gyakorolni vágyó fiatalok folyamatos megjelenése. Nem az igyekezettel van a gond – hanem azzal, hogy olykor durván belerondítanak egy-egy elmélyült, fontos beszélgetésbe, csak hogy néhány mondatot válthassanak. Ez a fajta tolakodás már messze áll attól a visszafogott udvariasságtól, ami a perzsa kultúra egyik legszebb vonása. És miközben próbálom udvariasan lerázni őket – hogy épp elfoglalt vagyok, beszélgetek, sietünk –, belül egyre frusztráltabb leszek. Megértem, hogy kíváncsiak, de valahogy mégsem azokhoz fordulnak, akik nyitottan csellengenek, hanem ahhoz, aki épp nagyon nem ér rá.

Azt hiszem, a belváros számomra most egy időre betelt. Még egyszer körbefotózok mindent, ami még érdekesnek tűnik, és aztán hosszabb időre elkerülöm az Emám Khomeini teret meg környékét. Iszfahán továbbra is különleges, de már nem ugyanazt a hangulatot adja, mint régen.

Estére visszatértünk a térre, amely addigra teljesen új arcát mutatta – szinte mágnesként tartott ott órákra. A városlakók sorra jöttek oda hozzánk, kíváncsian, barátságosan, a leggyakoribb kérdés természetesen az volt, honnan érkeztünk. Itt fogalmazódott meg bennünk először igazán mélyen, mennyire „veszélyes” ország is ez az Irán – természetesen ironikusan értve. A tér zsúfolásig megtelt emberekkel, valószínűleg ezrek lehettek ott. Mindenki hozta a saját kis szőnyegét, teáskészletét, piknikkosarát – és több generáció ült együtt, beszélgetett, nevetett, mintha egy hatalmas szabadtéri nappalivá változott volna a város szíve. A kisgyerekek is ott játszottak, nem volt sehol semmi telefonozás vagy zárkózottság.

Számunkra ez szinte felfoghatatlan volt – egy egész társadalom jelenléte az utcán, természetesen, nyitottan, úgy, ahogy azt otthon már alig lehet elképzelni.