Új-Guinea szigetének indonéz része.

Új-Guinea – köznapibb nevén Pápua – a világ második legnagyobb szigete, nevét a felfedezőktől a szerintük az afrikai Guineáéhoz hasonló felépítésű és kinézetű fekete lakosairól kapta. A szigeten két ország osztozik: keleti oldalán az önálló állam, Pápua-Új-Guinea (PNG) található, míg a nyugati felén (1962 óta) Indonézia (hat) tartománya fekszik. Indonézia fennhatósága nem triviális Irian Jayán, ahogy korábban nevezték, mivel a fő indok, ami miatt Indonézia vette birtokába ezt a területet, hogy korábban a sziget nyugati része ugyanúgy holland gyarmat volt (ellentétben a keleti oldallal, ami német gyarmat volt), mint Indonézia többi területe. E miatt jelenleg is van feszültség a szeparatista pápuák és az indonéz kormány között, és az utazóknak figyelni kell a híreket utazás előtt.

Ugyancsak ez az oka, hogy Indonézia többi területével ellentétben Pápuára külön „útilapu” kell (indonézül ezt hívják surat jalannak), amit érkezés után a rendőrségen kell személyesen megigényelni – ha nem akarjuk kockáztatni, hogy valamelyik hajnalban felbukkanjanak rendőrök a szállodánkban. Ez ügyben két lehetőségünk van: vagy Jayapurában, Indonéz Pápua „fővárosában” váltjuk ki ezt az engedélyt – pontról-pontra megadva előre az összes tartózkodási helyünket az óriásszigeten –, vagy ha nem Jayapurába érkezünk először, akkor a hat tartomány mindegyikében (helyesebben csak öt további tartományról beszélhetünk, hiszen maga Jayapura a – bonyolultság kedvéért simán csak Pápuának nevezett – északi tartomány fővárosa is egyben) külön-külön lehet kiváltani a surat jalant, de akkor már csak arra az adott tartományra vonatkozóan. És hogy ne kelljen négy külön városban négyszer rendőrségre járni, éppen ezért én Jayapurába érkeztem először, és mivel a repülőtér nem is Jayában, hanem attól 25 kilométerre, egy Sentani nevű kisvárosban van, ezért onnan még el kell taxizni a fővárosba az utazási engedély intézéséhez.

A több mint 300 ezres lakosszámú Jayapurában túl sok látnivaló nincs, viszont fotóért (és kókuszdió-italért) kiált az a terasz az út mentén, amiről le lehet látni a városra és Csendes-óceánra.

Jayapura-öböl

„Klasszikus” látogatni valók tekintetében ajánlható még a Pápua Helytörténeti Múzeum, ahol a különböző pápua törzsek – egymástól eltérő – kézműves termékeit és művészi megnyilvánulásait nézhetjük meg. A reptér melletti Sentani-tó ellenben kifejezetten „instás”, akár fentről, a repülőről nézzük le- vagy felszálláskor (volt lehetőségem erre hatszor is, hiszen a sentani a fő elosztó reptér Pápuán, ide kellett mindig visszatérni ahhoz, hogy majd egy újabb városba tovább repülhessünk), akár, ahogy tettük mi is: hajókázással jutunk el valamelyik kis szigetére ennek a zegzugos, 100 négyzetkilométer nagyságú tónak.

Jayapura - street art

De ez a megálló, ahogy írtam, leginkább a surat jalan és az átszállások miatt kellett, valódi első úti célunk Indonéz Pápua déli városa, Merauke, még pontosabban az ettől keletre, a PNG határon fekvő Sota település volt. Hogy miért ez, arról mindjárt bővebben, de előbb pár általános és hasznos tudnivaló.

Földrajz:

Irian Jaya - amúgy ezt a nevet innentől inkább el is hagyom, mert a helyiek nem szerették, és vagy húsz éve nincs is használatban - bár indonéz terület, de geográfiailag nem Ázsia, hanem Ausztrália része. Amihez legközelebbi városa épp Merauke, kb. 200 kilométernyire a kontinensszigettől. Kelettől nyugatig 1.200 km, északtól délig 730 km Indonéz Pápua legnagyobb távolsága. Domborzati jellemzői (főleg a déli résznek), valamint flórája és faunája is sokkal inkább Ausztráliát idézik: helyenként lápos mélyföldek, termeszvárak, emu jellegű kazuárok, kenguru-rokon wallabik. Belső részein viszont magas hegyek vannak, amelyek hűvösebb völgyeiben vagy lankásabb domboldalain élő földműves törzsek a mérsékelt égövi növénytermesztésre jellemző fajokat termesztenek.

Termeszvár

A mennyország ablaka

Közlekedés:

Bár komoly építkezéseket láttunk mindenütt, és a „korona-járvány” előtti szemkápráztató túrautak helyén ma már jellegtelen műút hasít, mindez idáig még nem épült meg az a transzpápua autópálya, amely kiválthatná a légi közlekedést. Az indonéz fővárosból, Jakartából Jayapurába a (nemzeti Garuda Airlines kistestvérének számító) Citilink légitársasággal utaztunk 4.250.000 rúpiáért (kb. 100.000 Ft) két időzónát is ugorva kelet felé, azaz két órát „veszítve”, összesen 6 és fél órát repülve. Indonézia óriási… A gépek jellemzően korán reggel érkeznek Pápuára (a nyugati részen lévő Sorongba, ami a híres Raja Ampat régió bázispontja, illetve Jayapurába, valamint van egyetlen kósza járat a celebeszi Makasszárból egyenesen Meraukébe is), ennek a hajnali érkezésnek állítólag biztonsági okai vannak az esetleges szeparatista támadások kockázatának csökkentésére, de nem áll össze teljesen számomra a kép, hogy miért. A reggeli érkezés hátránya, hogy aznap már nem biztos, hogy tovább tudsz utazni Pápuán belül. Ugyanis a kisebb társaságokra nem lehet (vagy a sűrűn módosuló menetrend miatt nem érdemes) online jegyet venni, hanem ahogy, mondjuk, egy buszpályaudvaron teszi az ember, itt a reptéren mentünk be mindig az adott társaság irodájába – jellemzően egy kis lyuk valahol a reptéren –, és vettük meg előre pár napra a jegyeinket. Jellemzően vagy a már fapadosnak számító Lion Air vagy ennek Wings Air nevű kisöccsénél (fa-kispados??), ami utóbbi a nagyobb pápua (de indonéz szempontból „tier-two” és „tier-three” méretű) városok között repül. A Wingsnél érdemes tudni, hogy a repjegyen felül felszámítják a poggyász súlyát is az árban, amit nyilván becsekkoláskor a helyszínen kell (készpénzben) fizetni. Ez a kb. 20 kilós feladott csomagunk után nagyságrendileg 15.000 Ft pluszt jelentett nekünk Wamena-Jayapura-Manokwari viszonylatban, de volt olyan szakasz is az utazásunkon, ahol ugyanez a társaság nem számított fel (elfelejtett?) extra díjat a csomagért. Szóval kicsit indonézes a dolog, a lényeg, hogy ne lepődjünk meg, ha rá kell még fizetni valamit induláskor.

És hogy nem csak a saját kárukra van hiba a rendszerben: megtörtént Manokwariban velünk, hogy hosszabb késés után végül törölték Kaimanára a járatunkat, és míg a repjegy árának megfelelő összegben ugyan átfoglalhattunk egy másik desztinációra aznapra, addig a súlydíjat viszont végleg elbuktuk. És ugyancsak elveszítettük a következő már megvett repülőjegy árát is, amivel a törölt úti célból mentünk volna tovább. Ezért van, hogy nem érdemes túlságosan előre sem megvenni a jegyeket, viszont ha meg túl későn próbálkozunk, akkor lehet, hogy addigra már elfogynak a helyek. Lutri. Én azt az elvet követem, hogy eleve számolok valamennyi bukóval, mert az ember vagy az idejére próbál optimalizálni vagy a pénzére, a kettő együtt nem megy, abból csakis idegeskedés származik. Van egy még kisebb, „helyközi” járat légitársaság is itt, Pápuán: a Susi Air, ami egészen elképesztően mezítlábas, ha csak arra gondolok, hogyan próbáltunk egy út menti bódéban valahol Merauke külsőn repjegyet nézni a Yos Sudarso-szigetre (nem kaptunk, mert a helybéliek hetekkel előre lefoglalták, de néha egy-két helyet állítólag fel tudnak szabadítani a nagyon „síró” turistáknak, csak hát kábé ugyanilyen bizonytalan a visszaút is…).

És megemlítenék meg egy opciót, ami totál nem hivatalos, mégis van esélye: katonai géppel utazni. Nekünk majdnem sikerült is egy Herkules szállítógépre feljutnunk Merauke és Wamena között, már ki is fizettük, de aztán betojtak a katonák, és visszaadták a pénzt, mert a fehér ember nagyon ritka arrafelé, és másnap reggelre rájöttek, hogy túl „láthatóak” vagyunk, pláne ha netán valami zűr lenne a géppel, és utólag hír kerekedne a dologból…

A kisebb távolságokra autót béreltünk sofőrrel, vagy ha nincs épp nálunk csomag, akkor motort, illetve lehet még folyókon is közlekedni hajóval: a fák tetejére építkező Korowai törzshöz például csak így, belső vízi utakon, lehet eljutni, de ez meglehetősen hosszadalmas, és nekünk nem fért bele az amúgy is sűrű programba. Valamint a tengerparti városok közt lehetne a Pelni hajóival is utazni, de ez is lassú, és a menetrend sem kedvező legtöbbször, vagy épp csak már a zsúfolt fedélzetközbe van jegy, azt meg nem kívánom senkinek.

Kinézés a bemoból (fő tömegközlekedési eszköz)

Árak:

Repjegy árak egy-egy szakaszon, tehát egy irányban: Jayapura-Merauke: 1.166.000 Rúpia (26,5e Ft), Jayapura-Wamena 1.243.000 Rúpia (28e Ft), Wamena-Jaya-Manokwari 1.483.000 (34e Ft), Manokwariból (Sorongban megállással) makasszári átszállással – tehát a Celebesz-szigetig visszarepülve nyugat felé – a fűszer-szigeteki Ambonba 3.455.000 Rp. (78,5e Ft).
Előzetesen kissé tartottam ár szemponból Pápuától, ugyanis az (volt) a híre, hogy ahhoz képest, hogy infrastrukturálisan fejletlenebb, árszínvonal tekintetében viszont épp hogy magasabb Indonézia többi részéhez képest. És ezt az előzetes „várakozást” megerősítette a félévvel korábbi Raja Ampat-beli túrám is, ami bár egy külön szigetcsoport, de közigazgatásilag kvázi Pápua része. De utólag kiderült, hogy míg a (joggal) felhájpolt Raja Ampat tényleg kiugróan drága tud lenni, addig Pápuán tök jó ár-érték arányban találtunk szállásokat vagy egyéb szolgáltatásokat (sofőr autóval, étterem, program stb.).

Mindenkinek más a stratégiája, én úgy vagyok vele, hogy ha nomád helyen is járok, de van (relatíve) megfelelő színvonalú szállás, akkor kiadok érte többet, hogy nyugodtan, klímázott szobában pihenjek. Ráadásul olyan szállodákban szálltunk meg mind Sentaniban, mind Meraukében, mind Wamenában, ahol egyaránt széles és változatos reggeli választék volt, ami dupla előnyt jelentett.

Amellett, hogy jóllaktunk, és így a nagy melegben már külön ebédelni nem is kellett, ezen felül könnyedén kipróbálhattuk a különféle helyi pápua és indonéz kajákat is – levesektől sültekig, mert a reggelik ilyesmiket is tartalmaznak itt. Mindezt kb. éjszakánként, 2 főre 800.000-1.200.000 Rúpia közötti árakon, ami fejenként kábé 10.000-15.000 Forintot jelentett (benne a reggeli főétkezéssel). Ezek voltak a Swiss-Belhotel lánctagok és hasonló más jobb hotelek, persze amelyek mindegyikénél lehetett volna találni valami kisebb hibát, hiszen mégiscsak a magas páratartalmú, napsütésnek kitett trópusokon vagyunk a harmadik világban, de számomra összességében pozitív meglepetés volt, hogy az indonéz kormányzat és üzleti világ már ennyire előre lépett ott, ahol a legtöbben még kannibál törzsekre asszociálunk első hallásra. Persze szálltunk meg a másik végletben is, például amikor a Baliem-völgyből indulva tíz-tizenkét óra alatt feltúráztunk a hegyekbe, és éjszaka egy kis törzsi kunyhóban (honai-ban) aludtunk a földön gyékényen pár ezer forintos árban.
Esténként jellemzően warungokban ettünk, indonéz árszínvonalon, ami a magyarnak kb. a fele-harmada, de lehet, hogy most már annál is kevesebb…

Helyszínek:

Ahogy fentebb írtam, Sota településhez mentünk el először, aminek egyetlen jelentősége (számomra), hogy ez a keleti 0 kilométerpont Indonéziában.

Itt most állhatna egy hosszabb kifejtése annak, hogy a nyílegyenes észak-déli indonéz-PNG határnak hol van a legkeletibb pontja, pontosabban miért van az, hogy néhány fokkal (fokperccel?) keletebben húzódik ez a vonalzóval meghúzott határ a sziget déli szakaszán. Mindenesetre fogadjuk el, hogy Sota a legkeletibb település Indonéziában, hiszen maguk az indonézek is ide tették az úgynevezett Zéró kilométer emlékművet. Ami kvázi egy lépcsőtribünre épített másfél embernyi nagyságú nulla „szobor”. Az installáció része még a szintén fémbetűkből álló felirat: Merauke – Sabang (nem bajlódnak a pici Sotéval, hanem a közeli Merauke várost mondják a legkeletibbnek). Ez a felirat egy indonéz szólásra utal: Meraukétól Sabangig, ami kvázi annyit tesz – csak éppen földrajzi értelemben –, mint a magyarban az (amúgy a németből átvéve), hogy „ától-cetig”. Sabang ugyanis Indonézia legnyugatibb pontja, a kettő – azaz Sabang és Merauke (Sote) – közötti távolság pedig 5.250 kilométer! Ez tehát Indonézia teljes szélessége, ami megfelel egy Budapest Tibet távolságnak… Mondom, hogy nagy ország.

Ahogy fentebb írtam, az ausztrál „hatás” itt délen földrajzilag és élővilág tekintetében elég erős, de azért elég kicsi az esély, hogy az ember szabadban lásson wallabikat, pláne sisakos kazuárt. Utóbbi amúgy nem is lenne jó ötlet, mert konkrétan a világ legveszélyesebb madara, 1,80 méter magas és 70 kg-os is lehet, és simán meg tud ölni egy embert pengeszerű karmaival (én az egyik törzsnél – nem itt, hanem a Baliem-völgyben – vettem is magamnak egy kazuárkaromból készült tőrt emléktárgyként). Bár sokkal inkább az a jellemző, hogy a helyiek vadásszák le őket, és árulják a piacon. Amúgy ne lepődjünk meg, Pápuán (ha már embert nem is) mindent is esznek, láttam olyan büfét, ahol a piktogramokon csirkétől kutyáig minden ott volt… Meraukére egyébként a szarvashús a jellemző helyi specialitás, és valóban, nagyon finom szarvasételeket ettünk itt az egyik étteremben. Amúgy a Dél-Pápuára tervezett programunkon rögtön az első napon változtatni kellett, azaz kihagytuk a szafarit a híres Wasur Nemzeti Parkban (amelyen amúgy kocsival keresztülhajtottunk Sotéba menet, és ki is tudtunk szállni például közelről megnézni a termeszvárakat). Ugyanis épp kiszáradt az a tó, aminek a másik partján lett volna a megéjszakázást biztosító kis falucska valamely kunyhója, és ezért nem lehetett átcsónakázni, ahogy itt a megszokott.

E helyett csak egy nagy kört téve, Meraukéból indulva, terepjáró motorokkal tudtunk volna csak – jóval hosszabb idő alatt és indokolatlanul drágán – eljutni és sátrazni a pusztában. Ezt skipeltük, akadt viszont helyette spontán kialakult érdekesség, ugyanis a meraukei (volt) kormányzó magánállatkertjében, saját kétméteres szobrának tövében, összespanoltunk magával Freddyvel, az ex-kormányzóval, és kaptunk egy mélyebb belelátást a „black pride” pápua verziójába, nem is beszélve a kissé furcsa élményről, hogy az állatkertben, háttérben a kengurukkal, profi hangtechnikával karaokéztunk magyar számokat, miközben az ex-kormányzó emberei táncra perdülve élőzték mindezt a Facebookon…

De nekem Meraukében két dolog tetszett igazán: az egyik, hogy tök tiszta, rendezett ez a 100.000 főt számláló város (például mindenütt rendben voltak a járdák, se szemétkupacok, se csatornagödrök), állítólag ez a legtisztább indonéz város. De az igazán nagy élmény a tengerpartja volt, ami kvázi Ausztráliára néz délnek-dél-nyugatnak. Nehéz röviden elmondani, hogy mi fogott meg benne, sok-sok tengerparton voltam, de ez valahogy egyikhez sem hasonlított. Naplementekor mentünk oda, hosszan gyalogoltunk az apályban befelé, homokban megült halászbárkák itt-ott, focizgató helyi srácok emitt, háttérben a parton – celebeszi betelepült indonézek – tipikus, faragott homlokzatú házsoraival, miközben néha elment mellettünk valamilyen jármű a fövenyen, egy motor vagy épp egy csörömpölős rave-et pumpáló, neonfényekkel villogó kisbusz (nem tudom, kinek örömére, hiszen itt nem nagyon vannak turisták, lehet, hogy a helyiek szórakozása a homokbuszozás technóra…). Majd miután elment a jármű, megint csak a szél halk muzsikáját lehetett hallani, és bár voltak emberek látótávolságban, mégis szinte magányban lehetett gyalogolni hosszú-hosszú percekig befelé a térdig érő meleg vízben a lebukó nap irányában a víz alatti finom homokos talajon. Priceless, minden másra ott van a Mastercard.

Ha már bankkártya, egy rövid kitérő a fizetésről: alapvetően egy csomó készpénzzel indul neki az ember az ilyen Isten háta mögötti helyeknek. Már Jakartában váltottam sok millió Rúpiát (jelzem, bár az USA dollár bankjegyeknek nincs lejárati idejük, 2003 előtt nyomott dollárt sehol sem – értsd, bankban sem – váltottak át Jakartában, pláne nem Pápuán; állítólag törvényileg nem engedélyezett számukra).

Ehhez képest ugyanebben az évben februárban Balin ezeket a dollárokat váltottam gond nélkül, de hát Bali az Bali, nem Indonézia… Sajnos a legnagyobb címletük a 100.000-es, ami kb. 2.200 Ft-nak felel meg, mégis sokszor van, hogy nem tudnak visszaadni „ilyen nagy” összegből. Ez jól mutatja a turisták számára nagyon kedvező, szerintem világviszonylatban verhetetlen árszínvonalat. Viszont azt is eredményezi, hogy térfogatra nézve is elég komoly bankjegyköteggel kell mászkálnunk, ha jól fel akarunk készülni. Ehhez képest kellemes meglepetés, hogy minden városban tudtunk kártyával pénzt kivenni automatából, és a szállodákban is mindenütt kártyával fizettünk. A repjegyet viszont készpénzért tudtuk a legtöbbször megvenni.

Még egy hasznos tapasztalat – ugyan ez már a Fűszer-szigeteken volt, nem Pápuán, de állítólag egész Indonéziára jellemző: órákon keresztül próbáltam a Citilink légitársaságra online jegyet venni, de a végén, a fizetésnél folyton ledobott a rendszer mindenféle hibaüzenet nélkül. Szerencsére egy tapasztalt turista adott egy tippet, hogy a Visával van a gond ilyenkor, „nem szeretik ezen a tájékán a földnek”, a másik szerencse pedig, hogy a Revolut számlámhoz a fizikai Visa kártyám mellett a virtuális, illetve az egyszer használatos „kártyám” Mastercard (ez csak a kis rajzolt kártyán lévő két Mastercard-körből derült ki számomra amúgy az applikációban), és bingó, ezzel már rögtön sikerült is az online fizetés.

Meraukéből Wamenába mentünk, ami Pápua legismertebb (egyetlen?) turisztikai attrakciójának, a Baliem-völgynek a fővárosa 1.660 méteres tengerszint feletti magasságban. Ide mindent repülővel szállítanak, ami meglepő árakat tud produkálni a boltokban, pl. az 1 literes víz – lévén sokkal nagyobb, ergo több helyet foglal a repülőn – aránytalanul drágább a többi város áraihoz viszonyítva, mint a kisebb kiszerelésű termékek. Wamena nem szép hely, tulajdonképpen jobb lenne elkerülni. Ha mégis nagyon szeretnék valami, az utazók számára érdekességet jelenthető dolgot, dolgokat megemlíteni itt, akkor azok talán a koloniális holland építészet lepukkadt maradványai lehetnének a város főutcáin.

Amúgy közbiztonság szempontból is ez volt a leginkább necces hely Pápuán (eltekintve Sorongtól, ahol konkrétan láttam felemelt macsetával fenyegetve a motorosokra rárohanó bedrogozott pápuát az út mentén, de ez nem ennek a túrának volt a része, hanem a februári Raja Ampat utazásnak), és a mocsok valamint az utak, járdák állapota tekintetében is Wamena a negatív rekorder, tehát nem árt az embernek rendszeresen a lába elé és a háta mögé pillantania. Vasárnap viszont mintha kihalt volna minden, eltekintve a templomba menőktől – Pápuán többségében keresztény a lakosság a hittérítők egykori hathatós munkájának következtében. Szóval egy vasárnapi délelőtt hirtelen valahogy „kitisztul” a város, és egy sokkal kellemesebb arcát mutatja. Viszont ez azzal is jár, hogy semmi, de semmi nincs nyitva, egyetlen bemót vagy taxit sem találni, tehát ha erre a napra tervezel valamilyen kirándulást, akkor még előző nap során fixre szervezd le a kiutazást a városból!

Mert hogy a környékre kiutazni Wamenából viszont nagyon-nagyon érdemes: a Baliem-völgy elképesztően gyönyörű. Kétnapos túra keretében mentünk fel a hegyekbe, ott egy barátságos törzsnél aludtunk, és másnap vissza.

(A szomszéd falu viszont nem volt annyira barátságos, állítólag pár héttel korábban egy turista ott fotózott, ahol nem lett volna szabad, és ezt annyira zokon vették, hogy nem mehet most oda senkifia idegen.) Ez a túra a világ egyik legszebb táját nyújtja zanzásítva a különböző elemeket: dübörgő széles folyó bátorságpróbának is felfogható, hiányzó deszkázatú gyalogos függőhidakkal, erdei ösvények, ligetes tájak előbukkanó apró templommal, helyenként gyönyörűen művelt földek és a honai-nak nevezett fűtetős kunyhócskák, és néha szembesétál velünk egy ágyékkötős idős pápua a vállán akkora farakással, hogy hárman alig bírnánk el… De ami mindent felülmúl, az az ég fölöttünk az enciánkék háttér előtt úszó plasztikus, szinte harapnivaló felhőkkel, tűéles kontúrokkal, a körülvevő hegyekre vetett drámai árnyékokkal, ami vizuális összhatás egyrészt a trópusi, másrészt a magaslati tájnak köszönhető. Na most mindebben képzeljünk el egy napfelkeltét! Fotósok paradicsoma. Csak jól öltözzenek fel, mert este bizony hideg van.

Egy másik napon egy Wamenához közelebb lévő törzs bemutatóját néztük meg, persze nem ingyen. Amikor megelőző napon odamentünk megrendelni a műsort, akkor még tilos volt fényképeznünk; onnantól viszont hirtelen minden megváltozott e tekintetben, hogy megbeszéltük az öreg törzsfőnökkel, hogy jövünk másnap pig nélküli (disznóölést ui. nem kértünk) úgynevezett pig feastre. Ha jól emlékszem, három főnek a félnapos program 2 és fél millió Rúpia, azaz kb. 57.000 Ft volt. Ez soknak tűnik, de ha belegondolunk, hogy egy teljes törzsi falu, férfiak-nők-gyerek, azaz kb. 30-40 ember csak nekünk csinálja a műsort – azaz festi magát harci díszekbe, idézi meg egyfajta „élőjáték” formában a hagyományos vadászat, illetve a törzsi harcok egy-két generációval ezelőtti világát, járja el a törzsi körtáncot, és végül – akár velünk közös műveletben - végzi el a felforrósított köveken, banánlevelek alatt való zöldségsütés ősi gyakorlatát –, és hogy fejenként ezért mennyire kis pénzt keresnek, így már rögtön nem is tűnik indokolatlanul drágának.

Gyümölcsvágó kés

Ezen felül megtanultuk a Pápuán mindenütt dívó, a földön lemoshatatlan vörös pecsétfoltokat hagyó, a helyieket (az itt tiltott alkohol híján) konstansan kábító bételrágás – és persze köpködés – csínját-bínját; majd (kissé szédelegve még) megnéztük a falu jó 400 éves múmiáját, egy korábbi törzsfőnököt, amit (akit) előhoztak nekünk az egyik kunyhóból, és kitettek egy fatönkre, de szegénynek már nem volt hová tovább aszalódnia a napon, mert már csak akkora volt, mint egy pulikutya.…

Ne tévedjünk: a mai pápuák többnyire már „nyugati” ruházatban vannak, és például villanyvezeték is be volt húzva ebbe a faluban.

De nem volt az olyan régen – még személyes emlékeik vannak a mai pápuáknak ezekből az időkből –, amikor a nők pusztán háncsszoknyában, a férfiak pedig egy szál pénisztokban közlekedtek (vagy éppen irtották egymást a törzsi viszályok során), és a mai napig is látni ilyen embereket az idősebb generáció tagjai között. Elég furcsa is belefutni egy-egy szinte pucér öreg pápuába a forgalmas wamenai utcákon. Ja, és határozottan tilos őket fotózni a turistáknak! Amikből egyébként alig van errefelé. A Baliem-völgyben talán ha öt utazót láttam öt nap alatt, a megelőző Meraukében, illetve a következő Manokwariban pedig nullát.

Amúgy nyugati emberből azért akad errefelé, Wamenában, teljesen váratlanul a szálloda medencéjénél, belefutottunk egy csapat amerikai anyukába és a gyerekeikbe. Kiderült, hogy a férjek magánrepülőgép-pilóták, akik helyi vállalatoknak dolgoznak, és egy egész „fehér” kolónia él Wamena valamely elkerített részén, akik ide, az indonéz kormány által épített új szálloda „strandjára” járnak pancsolni. Még egy ellentmondásnak tűnő dolgot szeretnék itt feloldani: ha nincsenek turisták, akkor miből élnek a szállodák? Nos, a városok között ingázó köztisztviselők vagy üzletemberek töltik meg a hoteleket, akár oly módon, hogy hétfőtől péntekig a hotelben laknak, majd hétvégére hazautaznak egy másik városba Pápuán vagy Indonéziában.

Utolsó úti célunk Manokwari volt. Számomra ez volt a leghangulatosabb pápua város a hat város közül, amiben Indonéz Pápuán jártam.Olyan jó kis kávézóban ebédeltünk például első nap, ami bármelyik más országban megütné a mércét. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy a cél a globális uniformizálódás, hanem csak azt, hogy Indonéz Pápua nem feltétlen/mindenütt egy elmaradott hely, ahol az utazó csak nehézségekbe ütközik, és nincs lehetősége könnyedebb lazulásra.

Sőt, a szállásunk is nagyon baráti volt a tengerparton, ahol alkonyatkor épp lovagolt valaki a homokos parton- mint valami filmben... Itt volt amúgy a legerősebb wifi is az utunk során, de internethez – a szállodákban, kávézókban wifin, amúgy pedig a Telkomsel mobilnet kártyánkon keresztül, ami a legjobb lefedettséget nyújtja egész Indonéziában – mindenütt, még a hegyi faluban is hozzájutottunk. Ez például nagy különbség volt Raja Ampathoz – főleg annak déli, Misool-sziget környéki részéhez – képest, ahol februárban szinte semmilyen netünk nem volt, maximum egy-két kicsiny sziget magas sziklaormainak tetejére felkapaszkodva lett pár pillanatra jel.

Isten áldja Pápua földjét

Manokwariban – amellett, hogy jó csak úgy „ellenni” – egyetlen ismertebb látványosság van: egy hatalmas Krisztus-szobor a tengeröbölben lévő kicsiny Mansinam-szigeten, ami úgy 15 perces motorcsónak-útra van a várostól. Tényleg lenyűgöző volt, ahogy a szinte kihalt szigeten, nagyjából húsz perces kaptató után egyszer csak elém tárult a kitárt karú, fehér, 35 méteres kő Krisztus, ami amúgy erősen idézi a riói Krisztus-szobrot.

-------------------------

Manokwarinál az erdő

Elhagyott templom a Mansinam-szigeten

Szerettünk volna még elutazni innen Kaimanába is, ami Raja Ampathoz hasonló gazdagságú tengeri világot kínál, különösen a Triton Bayben. Csak Kaimana még szinte teljesen felfedezetlen, „zavartalan”, és Raja Ampathoz képest az óriási cetcápákkal való sznorkeles találkozás lehetőségét is nyújtja. De nem sikerült eljutnunk ide, mert a Manokwariból induló gépünk először csak késés állapotába került, majd végleg törölték. Az indok: Joko Widodo, az indonéz elnök épp átadott egy megújult repteret Fakfakban, ami szintén Pápuán van, és ettől megborult a teljes légi közlekedés a szigeten. Érted, reptérátadó miatt törlik a járatodat! Ez kicsit olyan, mint a régi KFT számban: „amikor felpofoz a Télapó, vagy amikor halálra gázol egy mentőautó”. De ennyi progam-változás bőven belefért, sőt szinte garantálható egy ilyen hosszabb útnál Pápuán, és ha Kaimanába nem is jutottam (most) el, helyette Malukura, azaz a Fűszer-szigetekre, konkrétan Ambonba repültünk el, amire joggal mondhatom – már csak azért is, mert keresztény lakosság van ott is –, hogy szintén megér egy misét.