ÚTIKRITIKA.HU / India - Enikőék utazási beszámolója

Ez év tavaszán végre úgy éreztük, hogy az elmúlt évek alatt megtett kalandozások tapasztalatai után eljött az idő, hogy megvalósíthassuk bakancslistánk talán legkeményebb utazását, és teljesítve régi álmunkat, elutazzunk Indiába.

Mint korábban mindig, most is az egyénileg szervezett út mellett tettük le voksunkat. Minden utazás legizgalmasabb szakasza következett, az útiterv összeállítása, a meglátogatandó városok és helyszínek feltérképezése, a látnivalók felkutatása, az utazás időpontjának kiválasztása. De amikor a hosszas tervezgetés után eljutottunk utunk véglegesítéséhez, nagyon elbizonytalanodtunk. Tájékozódva az indiai tömegközlekedés helyzetéről, úgy éreztük, hogy a vonatokon és autóbuszokon a helyjegy lefoglalása annyira bizonytalan és kaotikus, hogy folyamatosan improvizálnunk kellene utunk folyamán. És mivel jócskán túljutottunk zsenge fiatalságunkon, mikor is bevállalható volt az, hogy ott alszunk, ahol az éjszaka utolér bennünket, és olyan körülmények között, ami éppen adott, be kell vallanom, támadtak kétségeink. Indiában autót bérelni külföldinek nem lehet, csak sofőrrel együtt -ennek utólag meg is értettem a jelentőségét-, bizonyos tömegközlekedési eszközökön a férfiak és nők csak külön utazhatnak, a buszok műszaki állapota elképesztően rossz, így egyedüli garantáltan biztos utazási lehetőség csak a belföldi repülőjáratokkal van.

Ezen a „kétkedős ponton" találtunk rá az interneten egy egyesület által szervezett 18 napos indiai útra, amely majdnem megegyezett terveinkkel, és lényegesen kedvezőbb árat kínálták, mint az utazási irodák. Két általunk látni kívánt város, Varanasi és Amritsar ugyan nem szerepelt programjukban, de helyette olyan helyre is eljuthattunk, mint például a „jóga fővárosának" nevezett Rishikesh, amely India legészakibb részén, Uttarakhand államban, Nepál szomszédságában található, a Himalája lábánál fekszik, a Gangesz folyó partján. Az egyesület kis létszámú csoporttal és tapasztalt idegenvezetőkkel járja be a világ különböző országait, így úgy véltük, érdemes velük utazni és rövidesen kapcsolatba is léptünk. Rugalmasnak bizonyultak, mert kérésünket, miszerint szeretnénk oda-vissza utunkat a csoporttól külön, egyénileg megoldani, és csak Delhiben, a repülőtéren csatlakozni hozzájuk, szó nélkül akceptálták, ugyanis időközben elterveztük, hogy mi néhány nappal tovább maradunk Indiában.

Az egyhetes további ottlétünk eszmei kitervelője férjem volt, aki mindenáron szeretett volna találkozni szemtől szembe egy élő tigrissel, és szorgalmasan tanulmányozta India nemzeti parkjait, hogy mindezt hol és hogyan valósíthatja meg. Úgy gondoltuk, hogy ugyan nem tudjuk pontosan, milyen is India, de 18 nap után talán már nem érhet bennünket semmilyen meglepetés, és eléggé érettek leszünk egy önálló útra a Jim Corbett Nemzeti Parkba, egy tigrislesre.
És most már jelenthetem: megjártuk Indiát.

Mint mindenki, aki ebbe a hatalmas méretű országba látogat, idealizált elképzelésekkel érkezik: szép gyarmati épületek, spirituális hangulat, érdekes templomok és szent helyek, utcán sétáló tehenek, illatos fűszerek és ínyenceknek való csípős ételek. De amikor kezdő indiai utazóként ott állunk magunkra hagyatva Delhiben, a tömegben, a dudálástól hangos, szeméttel teli zsúfolt utcán, mellettünk koldusok fekszenek, facsarja orrunkat a bűzzel keveredett fűszerek illata, akkor csak kapkodjuk a fejünket, és az első gondolatunk az, hogy úristen, mi a fenét keresünk mi itt.

Enikő fotója

Annyira hihetetlen, szürreális és meseszerű az egész, annyira tele van elképesztő dolgokkal az ország, olyanokkal, amikről álmodni sem mertünk, hogy egyszerűen besokkolunk. És ez az a pont, amikor nem szabad feladni. Két nap múlva már úgy sétálunk el a fekvő tehenek és szemetet falatozó disznók mellett, hogy rájuk sem csodálkozunk. Mintha mindig is életünk részei lettek volna, csak megsimogatjuk őket egykedvűen. Amikor már nem tűnik fel a teméntelen szemét, és már az utcán csordogáló szennyvíz átható szagát sem érezzük, amikor már nem ütközünk meg az utcán dolgukat végző emberek látványától, akkor már felsejlik India igazi arca és szépsége. És érdemes erre a percre várni!

Delhi - kábel káosz - Enikő fotója

A mozgóárus áru tornya - Enikő fotója

Utunk első két hetében a csoporttal utazgattunk egy luxuskivitelűnek számító sárga autóbusszal, amely már az első este lerobbant a Delhi és Vrindavan közötti autópályán. De az indiaiak leleményesek, és számíthatnak egymás segítségére! Röpke egy óra alatt a sok segítséget felajánlónak hála, sikerült megjavítani az elromlott alkatrészt. Már sötétben érkeztünk meg Vrindavanba, egy zarándokhelyként nyilvántartott városba, amely szent helynek számít India-szerte, és főleg a Krisna-hívők között népszerű, mivel itt nevelkedett Krisna. Ekkor sikerült átélnünk életünk első „riksás túszejtését", és ez szó szerint igaz. A város határában, a sötét éjszakában 7-8 riksás körbekerítette az autóbuszt, és udvariasan felkértek bennünket, hogy üljünk át járgányukba, ők visznek tovább a szállodáig. Kénytelenek voltunk engedelmeskedni nekik, nem is volt más választásunk. Életünk legvadabb utazása következett, ezerrel száguldottak velünk a fekvő rendőrökön át, a tűzijátékot csodáló tömeg, a petárdákat robbantgató fiatal suhancok között a szállodánkhoz. Másnap aztán fény derült az akció lényegére, szent ünnep lévén a város utcái le voltak zárva a hatalmas tömeg miatt, és a riksások serege sérelmezte, hogy egy turistabusz elveszi a kenyerüket, mindennapi megélhetési forrásukat, a turisták és zarándokok szállítását.

Végigjártuk az Arany Háromszög híres városait, Delhi-t, a fővárost, amely 16 millió lakosával önmagában egy külön országnak tűnt. Két napot töltöttünk Vrindávanban, az 5000 templom és az özvegyek városában, ahol egy kicsit betekintést nyertünk a Krisna hívők felemelő szertartásába az Iskcon templomban. Rácsodálkoztunk arra, hogy ennek az 1966-ban Amerikába alapított Krisna-tudatnak, amely nem más, mint a hinduizmus modern változata, milyen sok Indián kívüli híve van. A város ugyanis tele volt fehér, Európából, Ausztráliából és a tengerentúlról érkezett hívekkel, de javarészt Oroszországból érkezettekkel. Agra hatalmas csalódás volt, a legkoszosabb indiai városként emlékszem rá, de lehet, hogy még az út elején voltunk, és ingerküszöböm még nagyon alacsony volt. A Taj Mahal valóban gyönyörű, lélegzetelállító épület, csak kora délelőtt alig látni Delhi közelsége miatt a sűrű szmogtól.

Dzsaipur, az elbűvölő rózsaszínű város, amelyet egy 20. században élt maharadzsa festetett ilyen élénk színűre az odalátogató walesi herceg tiszteletére - kifejezve ezzel vendégszeretetét-, üdítő élmény volt az addig látottakhoz képest. Csodálatos látnivalóival, a Szelek Palotájával, ami mára a város jelképe lett, a maharadzsa által most is lakott városi palotával és a több száz éves csillagvizsgálóval, a Jantar Mantarral valóban kiérdemli a „drágakövek fővárosa" nevet. Minden egyes épülete külön említést érdemelne szépsége miatt. Meglátogattuk a város melletti monumentális Amber erődöt elefántháton, és Mírábáj hindu misztikus költőnő templomát az erőd alatt elhelyezkedő településen.

Eljutottunk Pushkar (Puskár) szent városába, ahol megnéztük az ország egyetlen Brahma templomát, részt vettünk a város közepén levő szent tó partján egy igazi brahma szertartásban, amelyre rengetegen érkeztek az ország minden tájáról. Figyelmeztettek bennünket, hogy a tóba a monszun rengeteg mérges kígyót lesodort a hegyekből, amelyeket reggelente önkéntesek szednek össze a partról, ezért legyünk körültekintőek sétáink során. Megcsodáltuk titokban a tóban rituális fürdőt vevő színpompás ruhájú asszonyokat és férfiakat, elvegyültünk a bazár forgatagában, és átadtuk magunkat a kulináris élvezeteknek, végigkóstoltuk a helybeli kis éttermek kínálatát, hogy aztán megállapítsuk, olyan ízorgiát, mint amit az indiai konyha produkál, a világon senki nem tud.

Puskárban - Enikő fotói

Voltunk egy valódi autentikus tevevásáron, ahová mezítlábas nomád tevehajcsárok terelték be a félig vad, félig háziasított tevéiket. Chittorgarh ezeréves jain templomai elvarázsoltak minket.

A Vijaya Stambha, egy impozáns gyözelmi emlékmű Chittorgarh erődítményében, Rádzsasztán államban - Enikő fotója

Chittorgarh - Enikő fotói

Napokig sétáltunk India Velencéjének, Udaipurnak zegzugos utcáin, megcsodálva a helybeli művészek galériáit, a maharadzsa palotáját, a csodálatos templomokat, és a Picsola-tó apró szigeteire épült palotákat. Számomra Udaipur jelenti azt az indiai várost, amelyet utazásunk előtt elképzeltem, az összes meglátogatott hely közül ez volt a legcsodálatosabb, legtökéletesebb.

Udaipur - Enikő fotói

A csoporttal végül Rishikeshbe utaztunk egy helyi repülőjárattal. A város jógaiskoláiról híres, és egykor a Beatles tagjai itt meditáltak hetekig egy erdei barlangban, egy úgynevezett ashramban, hogy megtalálják a világ értelmét, örökre híressé téve ezáltal a Gangesz-parti települést. Sajnálatos módon meditációjuk az együttes végének kezdetét vetítette elő, de a város valóban híressé vált általuk. A folyó itt, Rishikeshben még türkizzöld színű, és tiszta. Tele van zúgóval, így ideális raftingolásra, páran közülünk ki is próbálták a kalandot. Különös hangulatot áraszt Rishikesh, rengeteg elvont poszthippi fiatalt láttunk a városban, látszott rajtuk, hogy már jó ideje élnek ott.

Esténként vallási szertartások vannak a Gangesz partján, gyönyörű énekek mellett imádkoznak a hívők, és áldozati csónakocskákat helyeznek a folyó vizébe, virágokkal és gyertyákkal telepakolva, amelyek a vízen úszva az éjszakában csodálatos és misztikus látványt nyújtottak. Egyik érdekes „élményünk" Rishikeshből az a támadás lett, amikor fényes nappal betört ötödik emeleti szállodai szobánkba a nyitott erkélyajtón keresztül egy meglett majmokból álló banda, és az orrunk előtt lopták el banánjainkat és keksz csomagjainkat. Még szerencse, hogy nem a mellettük levő kamera és pénztárca nyerte el tetszésüket! Amúgy a legtöbb városban a helybeliek figyelmeztettek arra, hogy tegyük el értékeinket, legfőképpen szemüvegeket és telefonokat, mert a majmok csoportokba verődve lopkodtak mindent, ami vihető és csillog.

És láttunk tigrist! Igazi, élő tigrist, az indiai őserdőben, nyolc méter távolságról!
Miután elköszöntünk a csoport tagjaitól, Delhiből közel 270 km utaztunk egy bérelt autóval, bérelt sofőrünkkel, az angolul tökéletesen beszélő Shankarral az ország északi részében található Jim Corbett Nemzeti Parkba. Már önmagában maga az utazás is élmény, de főleg izgalom volt, mert ugyan már utaztunk autópályán, meg más kisebb utakon autóbusszal, ez azért más volt. Férjem röpke pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy pár km vezetést kipróbál az indiai utakon, de nagyon hamar letett tervéről, amikor az autópályán velünk szembe egy hatalmas kamion közeledett.

Az indiai vezetésről és közlekedésről rengeteget lehetne mesélni, de ami a legfontosabb szabály az az, hogy nincs szabály. Az erősebb az úr. És minden tökéletesen működik. Az utakon egy testként egyszerre mozog autóbusz, személygépkocsi, a csicsásan feldíszített teherautó és számtalan zöldre festett riksa, dudálások és tülkölések közepette, és ennek a mozgásnak csak az vet véget, ha egy álmos tehén lelép az úttestre, mert akkor hirtelen mindenki megáll. Mintha megnyomnának egy képzeletbeli „állj"gombot. Türelmesen megvárják, amíg a szent állat átmegy, átcammog, átsétál az autópálya vagy úttest másik felére. És akkor egy szempillantás alatt újra elindul a lüktető mozgás. A dudálásnak egyébként jelzésértéke van Indiában, azt jelenti, vigyázz, jövök. És valóban vigyáznak egymásra, a hajmeresztő szituációk ellenére nem láttunk balesetet. Pedig megszokott látvánnyá vált az egész családot szállító motorkerékpár, természetesen sisak nélkül, úgy, hogy az apuka előtt ült a nagyobbik gyerek, a színes száriban utazó anyuka pedig ölelte magához két alvó kicsinyét. De pár nap után a tíz emberrel telezsúfolt, amúgy négyszemélyes riksák látványa sem tűnt fel az utakon. Remek sofőrök az indiaiak.

Enikő fotója

Utunk során a nemzeti park felé olyan falvakon és városokon utaztuk át, ahol rajtunk kívül nem sok európai járhatott. Egy muzulmán városkában kisebb népcsődület keletkezett, amikor kiszálltunk Hyundaiunkból képeket készíteni. Mindenki velünk akart fotózkodni, szelfizni, végül nem a város lakói, hanem mi lettünk az igazi fotótéma. Utunk során egyébként végig jellemző volt az, hogy mindenki közös fényképet szeretett volna készíteni velünk, ugyanakkor könnyű volt képeket készíteni az emberekről, még ők köszönték meg, ha lefotóztuk őket.

Három napig egy, a dzsungel szélén levő bungalófaluban laktunk Ramnagar városkához közel, ahonnan a dzsiptúrák indultak. A szállásunk aránylag messze volt a településtől, egy vadregényes erdei úton lehetett volna csak bejutni oda gyalogosan, így a túrák között csak a falevelekkel teli medence vize jelentett volna kikapcsolódást, de az meg rettenetesen hideg volt. Ugyan egyszer belemerészkedtünk, a bungalófalu személyzetének legnagyobb örömére, a bokrok mögött ott leselkedett mindenki, a szakácstól kezdve a pincérig, és szerintem rajtunk nevettek, hiszen Indiában „tél” volt abban az időszakban. Egyik délelőtt a férjemmel merészen elindultunk egy növényekkel sűrűn benőtt úton a dzsungelbe, de negyedóra múlva a szálloda portása rohant lélekszakadva utánunk, hogy azonnal menjünk vele vissza, mert rendkívül veszélyes magányosan csatangolni, az erdő tele van vadállatokkal, és reggel a szállás mellett is láttak tigrist.

Miközben mi a bungalónkban aludtunk, Shankar, a jólöltözött sofőrünk, a Hyundai hátsó ülésén töltötte az éjszakákat. Először el sem hittem, hogy a szálloda alkalmazottai nem ajánlották fel neki azt, hogy egy szabad priccsen aludjon a recepció mellett, -farkastörvények uralkodnak ott. Mi javasoltuk neki, hogy reggelente mosakodjon a szobánkban, mert egyáltalán nem zavar bennünket.
Rajtunk kívül egy indiai természettudományos konferencia tagjai voltak az ott lakók, akik rendkívül kedvesek voltak, minden este szívélyes meghívást kaptunk tőlük, hogy vegyünk részt a filmvetítéseiken, a kerti bográcsozáson, sőt, a diszkóesten is.

India hatalmas erőfeszítéseket tett a Tigrisprojekt nevet viselő kezdeményezéssel annak érdekében, hogy megmentse a tigriseket a kihalástól. Az országban jelenleg kb. 2000 tigris él, vadon, természetes élőhelyükön. A nemzeti park szakemberei nagyon komolyan vették a feladatukat, minden arról szólt, hogy az vadon élő állatokat minél kevésbé zavarják a túrák. Minden nap két szafarira volt lehetőség, egy kora reggelire, meg egy kora délutánira, és mindegyik túra három órán át tartott. A parknak több területe is van, de látogatásunkkor csak három volt látogatható. Nagyon kevés esélyünk volt arra, hogy tigrist lássunk, ugyanis annak ellenére, hogy 164 él a Jim Corbett Nemzeti Parkban, rejtőzködő életmódot folytatnak.

Nagy szerencse kell ahhoz, hogy vadászat közben találkozzunk velük. Szarvasokat, sakálokat meg vad elefántokat nagy gyakorisággal lehet látni, de a tigris az más. Harmadik szafarink alkalmával sikerült kifognunk egy rendkívül türelmes és hozzáértő idegenvezetőt, aki a majmok és a madarak jelzéseiből, hangjából tudta, hogy a közelben van a tigris. Várakozásunkat és türelmünket siker koronázta, hiszen ugyanazt a tigrist három alkalommal is láttuk, és nagyon közelről.

Enikő fotója

Egyébként a dzsungelben eléggé védtelennek éreztem magunkat. Ott ültünk egy Suzuki Maruti dzsip platóján, ketten a férjemmel, mintegy felkínáltan mint "friss, egzotikus fehér menü" a tigrisek számára, ugyanis a sofőrnél és a túravezetőnél sem puska, sem kés, de még egy árva telefon sem volt, hogy támadás esetén valamit tegyenek. Pedig rengeteg videó van a neten arról, hogy hogyan támadták meg vad elefántok, tigrisek a nemzeti park látogatóit.

Tanúsítva, hogy a szafarin tigrist láttunk.

Utunk utolsó három napját Delhiben töltöttük, a Paharganj negyedben, az óváros lüktető szívében volt a szállásunk. Ha kiléptünk a szálloda ajtaján, egyből a Main bazárba kerültünk, ami az egyik legautentikusabb hely Ó-Delhiben. Koszos, büdös, mindent lehet kapni, amit elképzel az ember, fantasztikus éttermei vannak, és könnyen megközelíthető innen akár gyalogosan is Új-Delhi, a gyarmati épületekkel, széles sugárutakkal és virágos parkokkal pompázó újváros.

Bár utunk első napjaiban nagyon tartottuk magunkat azon figyelmeztetéshez, miszerint csak palackos vizet lehet inni, utcán sem üdítőt, sem gyümölcsöt vásárolni nem szabad, óvakodjunk még a jégkockától is, mivel csapvízből készül - ezekről egy idő után teljesen megfeledkeztünk, és nagyon lazán kezeltük a dolgokat. Fantasztikusan finomakat ettünk egy kis családi étteremben Udaipurban, Pushkarban is volt egy jól bevált éttermünk, ahol isteni palak paneert - indiai spenótos sajtot - ettünk, és sós meg mangós lassit ittunk, de a legfinomabbat mégis Delhiben, a Main bazár egyik éttermében ettük, ahol a vegetáriánus mellett húsból készült ételek is voltak.
Reggelente ott kezdtük a napot egy isteni spanyol reggelivel, és a vacsoránkat is ott fogyasztottuk el. Jelzem, ez egy szikh étterem volt, és a szikhekkel szemben egy kicsit elfogulttá váltam utunk során, a legjobb értelemben.

Street food Udaipurban - Enikő fotója

Bejártuk a Chandi Chowk bazárt, átverekedtük magunkat a legzsúfoltabb óvárosi utcákon, meglátogattuk a Vörös Erődöt és a Jama Masjidot, Delhi legnagyobb mecsetjét.

Vörös Erőd - Enikő fotója

A legnagyobb élményt számomra mégis egy szikh templomnak, a Gurudwara Sisganjnak a meglátogatása jelentette. Teljesen véletlenül betekintést nyertünk a templom szertartásába, illetve mindennapi életébe.

Megható volt látni azt, hogy templomban minden nap több száz embernek adnak ingyen ebédet, vallástól és felekezettől függetlenül bárki, aki éhezik, betérhet oda. Delhi szegényei ide járnak egy tál ételért, amely rizsből és lencse- meg sárgaborsó főzelékből állt, és amelyet mi is megkóstolhattunk. Végigvezettek bennünket a hatalmas konyhán, ahol önkéntesek serege főzte az ebédet, sütötte a töméntelen mennyiségű naán kenyeret, felszolgált, és mosogatott. Mivel minket is meginvitáltak, ott ültünk a földön törökülésben több száz helybelivel egyetemben, magunk elé tartva tálkánkat, és az önkéntesek osztották szét az ételt meg a pohár vizet, ami járt az ebédhez. Megrendítő és felemelő élmény volt.

Ugyan már hazatértünk pár hete, de az élményeknek és emlékeknek ülepedniük kell. Fel kell dolgoznunk azt a sok szépséget, szörnyűséget, fájdalmat, szenvedést és örömet, amit ott tapasztaltunk. A villogó színeket, a fűszerek illatát, a jellegzetes bűzt, ami mindenhová befurakodott, a töméntelen, mindent elborító szemetet, az emberek kedvességét, állatszeretetét, a szmogot, amitől napokig nem látni a napot, és a rendíthetetlen hitet, amiből mi, európaiak csak tanulhatunk.

Enikő fotója

India a legfurcsább ország, mit ország, egy földrész! a maga több mint 1 milliárd lakosával. Tapasztalt utazónak tartottam magam, és úgy gondoltam, nincs már olyan hely a világon, ami meglepetést tartogathat számomra. De India az más. Nem lehet felkészülni belőle, mert teljesen másmilyen, mint ami az ember elképzeléseiben oly mesésen megjelenik. Eddig minden általam meglátogatott országról azt írtam, hogy oda mindenkinek el kell mennie, azt mindenkinek látnia kell. Ezt nem mondom el Indiáról. Ebbe a hatalmas országba csak olyanoknak szabad elutazniuk, akik végtelenül toleránsak, és valami nagyon újat, megrendítő és mesés élményt szeretnének kapni. Indiába csak az utazzon, aki nagyon ki szeretne lépni a mindennapok taposómalmából, mert ott valóban el lehet felejteni minden valós és vélt problémánkat és fájdalmunkat. Ott észre tudjuk venni, hogy a mi gondjaink nem is problémák az ott élőkéhez képest, minden eltörpül az ottani léptékhez viszonyítva.

Ha túljutunk az első megrendítő napokon, amikor minden gondolatunk az, hogy miért is mentünk Indiába, ebbe a kosszal elborított országba - amely tele van lépten-nyomon ácsorgó, sétáló, úttesten fekvő tehenekkel, furcsa kinézetű disznókkal, a fákon és tetőkön lesben álló és bandázó majmokkal, akik mindent visznek, ami mozdítható, a néma, szomorú szemű kolduló gyermekekkel -, akkor kezdünk hozzászokni a látványhoz, az életérzéshez, a hangulathoz. Akkor már minden mögött felsejlik a szépség és a káoszban a rendszer, és akkor már nem akarunk felülni az első repülőre. És hogyha már hazaértünk, és csak emlékezünk és elmélkedünk, érezni kezdjük azt, hogy muszáj visszamennünk Indiába. Mert semmi más nem adhatja meg azt az élményt, mint amit India adott - az elfelejtett időt, a még most is élő, elmúlt századokat, a romlatlan múltat csak ott találjuk meg. Várj vissza India!

Enikő írása

Fotóegyveleg - Enikő fotói: