ÚTIKRITIKA.HU / A Nap-szűzek menedéke?

A Nap-szűzek menedéke?

A Nap-szüzek menedéke?

Ha balra tekintünk a vonat ablakából, mellettünk vad folyó kanyarog, az Urubamba.  A meder hatalmas szikláin porlasztó erővel csobban a víz, morajlása behallatszik a vagonba, elemi ereje a legnagyobb útjába eső köveket is simára koptatja. A Szent Völgyet néhol olyan magas hegyek határolják, hogy benne a napsugarak alig érnek le a földig. Aguas Calientes települést - ahol a vonat végállomása van - átszeli a folyó, melynek vize pár söntön keresztül az Amazonasba jut.
Kiszállás után azonnal kíváncsi tekintettel nézünk felfelé, szemünkkel keressük, amiért jöttünk, ám hiába, innen lentről még semmi sem látszik. Viszont ott fenn, a sűrű trópusi erdőséggel borított hegyháton, pontosan 2430 méterrel a tengerszint felett bújik meg világ egyik leghíresebb romvárosa, a Machu Picchu.

Ezen a ma is nehezen járható tájon nem sok sikerrel hadakoztak egykoron a Francisco Pizarro vezette spanyol hódítók. Noha ügyességgel, valamint ármánykodással a 110 gyalogosból és 67 lovasból álló csapatnak 1532-ben sikerült az Inka Birodalmat térdre kényszerítenie, de az Urubamba menti, buja vegetációval borított, az Andok hegyei által közrezárt terület nem került az uralmuk alá. Az itt megbúvó, párszáz főt számláló településről a konkvisztádoroknak sejtelmük sem volt.

Az egykori várost Pacsakutek Jupanki inka parancsára építették a XV. század derekán. Az épületekhez, szentélyekhez távoli kőbányákból hozták az építőanyagot, s hogy biztosíthassák a lakosság élelmiszer ellátását, hatalmas teraszrendszert építettek fölé.  A hegyoldalon kialakított parcellákat elsősorban kukoricával, burgonyával, kokával, babbal, paradicsommal, kinoával, avokádóval és más helyi haszonnövényekkel ültették be. A vízellátást a települést behálózó csatornarendszer biztosította.
A krónikák szerint az inkák járatosak voltak a csillagászati tudományokban. Például pontosan tudták az évente bekövetkező napéjegyenlőségek idejét. Ez az ismeret rendkívül fontos volt számukra, hiszen legnagyobb ünnepük a Naphoz kötődött. (Az Inka Birodalom alapítója, Manco Capac hitviláguk szerint a napisten fia volt.) Az építők a gerinc legmagasabb pontján állították fel a kultikus erővel bíró követ, ami tulajdonképpen egyfajta napóra.  Ez az Intihuatana – mert így hívják – ahol hitviláguk szerint megkötve tartották a Napot. (Inti = Nap)

A városban a birodalom biztonságra vágyó arisztokratái élhettek, de feltételezések szerint a Cuzcót feldúló spanyolok elől az inka ösvény rejtekén át a nap-szüzeket (ajillas) is ide menekítették. Miután a birodalom ellen lázadó Tupac Amarut elfogták és kivégezték (1572), okafogyottá vált a további rejtőzködés, ezért lakói elhagyták a várost. Ezután errefelé majdnem háromszázötven évig semmi érdemleges nem történt.  A város szépen lassan az enyészeté lett: az épületek gerendái elkorhadtak, a fából és lombból álló tetőszerkezetek szétrohadtak, a tereket, utcákat benőtte gaz, vagyis az egész várost birtokba vette a dzsungel.

A 19-20. század fordulójának pezsgő szellemi légköre számos földrajzi és régészeti felfedezést eredményezett. Közülük is az egyik leghíresebb az amerikai Hiram Bingham nevéhez fűződik, aki 1911-ben egy a Yale Egyetem támogatásával szervezett expedíció keretében fedezte fel az inka romokat. (Ez az expedíció már Bingham harmadik dél-amerikai útja volt. Életében összesen ötször járt ott, utoljára 1948-ban, amikor felavatta az Aguas Calientestől a gerincre vezető róla elnevezett szerpentint.) Az akkor 36 éves Binghamnek egy Melchor Arteaga nevű bennszülött földműves árulta el a titkot, majd vezette fel a romokhoz. Akkortájt a Machu Picchu létezéséről gyakorlatilag senki sem tudott, legfeljebb pár környékbeli indián. Szerencsére ők nem kürtölték világgá; élték egyszerű, nehéz és zárkózott életüket anélkül, hogy tudták volna, micsoda világszenzációnak számító kulturális kincs van a közelükben.

A felfedezés után megkezdődött a terület régészeti feltárása. Külön érdekesség, hogy az ásatások folyamán feltárt 173 sírból 150-ben női csontvázakat találtak. Ez a tény egyfajta bizonyíték lehet a nap-szüzekkel kapcsolatos legendákra, bár az is kétségtelen, hogy a Cuzcót ostromló spanyolok ellen akkortájt minden hadra fogható férfire égető szükség volt. Az archeológiai munkálatok végeztével Hiram Bingham rengeteg műtárgyat elvitt a helyszínről. Azóta ezek tulajdonjoga vita tárgyát képezi az Egyesült Államok és Peru kormánya között. 1956-ban Bingham abban a tudatban halt meg, hogy az inkák utolsó fővárosát, Vilcabambát fedezte fel. Hogy világosak legyenek a fogalmak: a Machu Picchu – „öreg csúcs” – a romváros mögött lévő magaslat neve, ezt nemigen örökítik meg képeiken a turisták, nem fotogén.  Viszont a vele szemben lévő, 2720 méter magas Huayna Picchu – „fiatal csúcs” – adja a fotókon feltűnő rendkívül látványos hátteret.

Ha balra tekintünk a vonat ablakából, mellettünk vad folyó kanyarog, az Urubamba. A meder hatalmas szikláin porlasztó erővel csobban a víz, morajlása behallatszik a vagonba, elemi ereje a legnagyobb útjába eső köveket is simára koptatja. A Szent Völgyet néhol olyan magas hegyek határolják, hogy benne a napsugarak alig érnek le a földig. Aguas Calientes települést - ahol a vonat végállomása van - átszeli a folyó, melynek vize pár söntön keresztül az Amazonasba jut.
Kiszállás után azonnal kíváncsi tekintettel nézünk felfelé, szemünkkel keressük, amiért jöttünk, ám hiába, innen lentről még semmi sem látszik. Viszont ott fenn, a sűrű trópusi erdőséggel borított hegyháton, pontosan 2430 méterrel a tengerszint felett bújik meg világ egyik leghíresebb romvárosa, a Machu Picchu.
Ezen a ma is nehezen járható tájon nem sok sikerrel hadakoztak egykoron a Francisco Pizarro vezette spanyol hódítók. Noha ügyességgel, valamint ármánykodással a 110 gyalogosból és 67 lovasból álló csapatnak 1532-ben sikerült az Inka Birodalmat térdre kényszerítenie, de az Urubamba menti, buja vegetációval borított, az Andok hegyei által közrezárt terület nem került az uralmuk alá. Az itt megbúvó, párszáz főt számláló településről a konkvisztádoroknak sejtelmük sem volt.

Az egykori várost Pacsakutek Jupanki inka parancsára építették a XV. század derekán. Az épületekhez, szentélyekhez távoli kőbányákból hozták az építőanyagot, s hogy biztosíthassák a lakosság élelmiszer ellátását, hatalmas teraszrendszert építettek fölé. A hegyoldalon kialakított parcellákat elsősorban kukoricával, burgonyával, kokával, babbal, paradicsommal, kinoával, avokádóval és más helyi haszonnövényekkel ültették be. A vízellátást a települést behálózó csatornarendszer biztosította.

A krónikák szerint az inkák járatosak voltak a csillagászati tudományokban. Például pontosan tudták az évente bekövetkező napéjegyenlőségek idejét. Ez az ismeret rendkívül fontos volt számukra, hiszen legnagyobb ünnepük a Naphoz kötődött. (Az Inka Birodalom alapítója, Manco Capac hitviláguk szerint a napisten fia volt.) Az építők a gerinc legmagasabb pontján állították fel a kultikus erővel bíró követ, ami tulajdonképpen egyfajta napóra. Ez az Intihuatana – mert így hívják – ahol hitviláguk szerint megkötve tartották a Napot. (Inti = Nap)
A városban a környék biztonságra vágyó arisztokratái élhettek, de feltételezések szerint a Cuzcót feldúló spanyolok elől az inka ösvény rejtekén át a nap-szüzeket (ajillas) is ide menekítették. Miután a birodalom ellen lázadó Tupac Amarut elfogták és kivégezték (1572), okafogyottá vált a további rejtőzködés, ezért lakói elhagyták a várost. Ezután errefelé majdnem háromszázötven évig semmi érdemleges nem történt. A város szépen lassan az enyészeté lett: az épületek gerendái elkorhadtak, a fából és lombból álló tetőszerkezetek szétrohadtak, a tereket, utcákat benőtte gaz, vagyis az egész várost birtokba vette a dzsungel.

A 19-20. század fordulójának pezsgő szellemi légköre számos földrajzi és régészeti felfedezést eredményezett. Közülük is az egyik leghíresebb az amerikai Hiram Bingham nevéhez fűződik, aki 1911-ben egy a Yale Egyetem támogatásával szervezett expedíció keretében fedezte fel az inka romokat. (Ez az expedíció már Bingham harmadik dél-amerikai útja volt. Életében összesen ötször járt ott, utoljára 1948-ban, amikor felavatta az Aguas Calientestől a gerincre vezető róla elnevezett szerpentint.) Az akkor 36 éves Binghamnek egy Melchor Arteaga nevű bennszülött földműves árulta el a titkot, majd vezette fel a romokhoz. Akkortájt a Machu Picchu létezéséről gyakorlatilag senki sem tudott, legfeljebb pár környékbeli indián. Szerencsére ők nem kürtölték világgá; élték egyszerű, nehéz és zárkózott életüket anélkül, hogy tudták volna, micsoda világszenzációnak számító kulturális kincs van a közelükben.

A felfedezés után megkezdődött a terület régészeti feltárása. Külön érdekesség, hogy az ásatások folyamán feltárt 173 sírból 150-ben női csontvázakat találtak. Ez a tény egyfajta bizonyíték lehet a nap-szüzekkel kapcsolatos legendákra, bár az is kétségtelen, hogy a Cuzcót ostromló spanyolok ellen akkortájt minden hadra fogható férfire égető szükség volt. Az archeológiai munkálatok végeztével Hiram Bingham rengeteg műtárgyat elvitt a helyszínről. Azóta ezek tulajdonjoga vita tárgyát képezi az Egyesült Államok és Peru kormánya között. 1956-ban Bingham abban a tudatban halt meg, hogy az inkák utolsó fővárosát, Vilcabambát fedezte fel. Hogy világosak legyenek a fogalmak: a Machu Picchu – „öreg csúcs” – a romváros mögött lévő magaslat neve, ezt nemigen örökítik meg képeiken a turisták, nem fotogén. Viszont a vele szemben lévő, 2720 méter magas Huayna Picchu – „fiatal csúcs” – adja a fotókon feltűnő rendkívül látványos hátteret.

(Karesz írása, 2021)

Kommentek