ÚTIKRITIKA.HU / Karesz és a Chumpitaz-család

Karesz és a Chumpitaz-család

Mire képes a Chumpitaz név?...

Több hónapnyi dél-amerikai kóborlásom egyik fontos állomása várt rám: Lima. Úgy gondoltam - és ezért már nagyon vártam is -, hogy majd ott, kedves ismerőseimnél, a Chumpitaz családnál kipihenhetem magam, regenerálódhatok, erőt gyűjthetek. Hiszen hátra van még Ecuador és Kolumbia, ami még legalább két hónapnyi kemény bumlizás és hányattatás.

De ne ugorjunk annyira előre! Egyelőre a Nazca-vonalakon vagyok túl, s van még néhány megemlítendő érdekesség ezen a fertályon.
A perui tengerpart, a Costa sivatagos jellegű. A másfél Magyarországnyi kiterjedésű terület gyakorlatilag az ország egész partvidékén végighúzódik, legkiterjedtebb pontján a tengertől 170 km-re érintkezik az Andok hegyeivel. A Perui-sivatag gyakorlatilag a világ legszárazabb területeként ismert Atacama-sivatag szerves folytatása. Létrejöttét a parttal párhuzamosan délről északi irányba folyó Humboldt-áramlatnak köszönheti. Ez a hideg vizű, csökkentett sótartalmú áramlás az Antarktisz felől tíz csomós sebességgel (18 km/h) halad az Egyenlítő felé, ahol aztán vesz egy nagy balkanyart, és egyesül a meleg Egyenlítői-áramlattal. Ez az áramlat a maga mintegy 900 km-es szélességével leszálló légáramlatokat generál Dél-Amerika nyugati partvidéke mentén. Az elsivatagosodás ennek a jelenségnek egyenes folyománya. A táj egyhangú, helyenként kisebb-nagyobb homokdűnék, itt-ott zöldebb oázisok tarkítják. A gyakori erős szél miatt szinte minden tereptárgyat bevon a homok jellegzetes szürkés-sárga színe.

Hiába vagyunk közel az Egyenlítőhöz, a Humboldt-áramlat miatt a tenger kb. 16 fokos vize sokkal alacsonyabb, mint amennyinek ezen a földrajzi szélességen lenni illene. A különbség kb. 10-11 fok, emiatt nem is divat errefelé a strandolás. (Érdekességképp jegyzem meg, hogy a gazdag peruiak, meg főleg a chileiek Tacnába, meg Aricába járnak nyaralni, mert ott a szárazulat kiszélesedik, s a kontinensnek ezt a természetes szögletét nem követi le, hanem kikerüli az áramlat.)

Ami a kontinensen hátrányos, az a tengerben előnyös! A hűvös, oxigéndús vízben ugyanis felszaporodnak az algák, s mivel ezek számos tengeri élőlény táplálékát képezik, Peru felségvizei halban rendkívül gazdagok. És mivel sok a hal – elsősorban szardellák és nyelvhalak –, természetesen sok a vízimadár is. Csérek, sirályok, Humboldt-pingvinek, pelikánok, kormoránok, kárókatonák, szulák millió szám fészkelnek a parti, vagy partközeli sziklákon, s ezek értékes ürüléke, a guanó foszfor és nitrogén tartalma miatt a műtrágyák fontos alapanyaga.

A guanó Peru számára akkora kincsnek bizonyult, hogy az 1860-as években a bruttó nemzeti össztermékének több mint a felét tette ki. Hogy a hatalmas mennyiséget érzékelhessük, egy érdekes adat: 1845-ben 683 guanóval telerakott hajó hagyta el az országot.
A guanóbányászat egykori központja a Paracas-félsziget szomszédságában lévő Ballestas-szigetek voltak. Paracas városától, pontosabban a Pisco-öböltől gyors csónakkal fél órás az út a madárürülékkel vastagon borított sziklákig. A tengeri hajókázás elég kellemetlen számomra, erős hullámok dobálják a csónakot, alig várom, hogy vége legyen. Még fényképezni sincs kedvem, pedig ahogy elhagyjuk a kikötőt, délnek pillantva egy érdekes képződmény vonja magára a figyelmet: a candelabra (csillár). A mellette talált cserépdarabok alapján, azokat C14-es módszerrel meghatározva korát legalább kétezer évesre becsülik, feltehetően az ún. Paracasi kultúra (i.e. 800-100) idején készítették. A földbe 60 cm mélyen kivágott leginkább egy háromágú szigonyra (trident), vagy gyertyatartóra hasonlító geoglifa állítólag tíz kilométeres távolságból is látható. Hogy mi célból csinálták, máig talány. A perui indiánok a jelenséget Viracochával, az inkák teremtő istenével hozzák összefüggésbe.

A szigetvilág emlősökben is gazdag. Cetek, prémfókák, oroszlánfókák tanyáznak errefelé. Különösen a fókák szaporodtak el, penetráns szaguk messziről érződik, csak úgy, mint üvöltésszerű ugatásuk. A bűz, a hangok, az erős hullámverés nem igazán nyeri el a tetszésemet, de csak túl leszek ezen is…

Peru óriási ország, tizennégyszer nagyobb hazánknál. Ha valaki be akarja járni, fel kell készülnie a hosszú, monoton utazásokra. A Paracas-Lima távolság csak 260 kilométer, de legalább négy órát vesz igénybe legyűrése. Egy amerikai gyártmányú, kényelmes TEPSA buszra váltottam jegyet. Egyedüli külföldiként udvariasan előre engedtek a felszálláskor, s előzékenyen segítettek a csomagjaim elhelyezésénél. Próbáltam volna szundikálni, de a közelemben ülők sportot űztek abból, hogy szóval tartsanak. Faggattak erről-arról, unalmas, sztereotip kérdésekkel bombáztak, s hiába válaszolgattam kelletlenül, nem vették a lapot. Amikor kiderült, hogy Limában a Chumpitaz család vendége leszek, megfagyott körülöttem a levegő.
- Akikről beszélsz, az a bizonyos Chumpitaz család? – kérdezték. És ki is jönnek érted a pályaudvarra? Biztos?

Tudni kell, hogy a család egyik tagja, Héctor Chumpitaz minden idők egyik legnagyobb hátvédje volt a perui labdarúgásnak - lehet, a nemzetközinek is -, és az 1978-as Argentínában tartott világbajnokságon is részt vett. (Quiroga, Duarte, Cubillas, Chumpitaz, Muñante – nyilván emlékszünk még rájuk, legendás nevek…) És a famíliában volt egy másik híres sportoló is, Raquel, aki pedig a nemzeti röplabda-válogatott tagjaként a moszkvai olimpián vett részt. Őt vette feleségül egyik kedves sportújságíró barátom, az ő jóvoltából ismerhettem meg az egész családot. Szóval, hozzájuk készültem, s utastársaim nagy örömére ezt már az egész busz és a sofőr is tudta.
Limában a TEPSA Avenida Prado Este sugárúti termináljába érkezünk. Kikecmergünk a buszból, kivesszük a poggyászunkat, elköszönnék újdonsült barátaimtól, de senki sem akar távozni. Kíváncsian várják, vajon melyik Chumpitaz lesz az, aki elém jön? Nem tágítanak, akármennyi időbe is telik, megvárják, amíg ideér. (Akkor még nem volt mobil telefon, egy fülkéből kellett felhívnom őket, hogy jelezzem, megérkeztem, s a buszpályaudvaron vagyok.) Bő fél óra elteltével Raquel testvére, Nelly jött értem. Nagy ováció fogadja, és sűrű vállveregetések közepette néhányan még autogramot is kérnek tőle.
Ahogy megszabadulunk a spontán összeverbuválódott lelkes tömegtől, az Unidad Vecinalban lévő otthonukba hajtunk. Kedves, ízlésesen berendezett lakás, egy külön szobát kapok benne.

Ahogy lassan mindenkit megismerek, egyre nagyobb fejtörést okoz a családfa. Vajon kinek milyen vér folyik az ereiben? Szemmel láthatóan, mindenki más, s külön érdekesség, hogy egy családon belül az összes Dél-Amerikában előforduló rassz jelen van! Nelly olyan, mint Angela Davis, amolyan igazi mulatta; sűrű, vékony, göndör fekete hajjal. Moses, a fiútestvér teljesen fekete, akár Afrikából is jöhetett volna. Raquelnek leginkább indiánokra jellemző vonásai vannak: szép, barna bőr, enyhén metszett szem, sötét haj, egzotikus arc. Az apa, aki csak névleg a családfő, mint egy Amazonas-menti mesztic: barna bőrű, őszülő sérója, meg kis bajsza van, csöndes, nyugodt, és főként vicces ember. A señora – azaz a ház úrnője, aki mindnyájuk közül a legtemperamentumosabb, s láthatóan a rokonság motorja – meg amolyan igazi európai dáma benyomását kelti. Magas, fehér bőrű, méltóságteljes asszony arisztokratikus vonásokkal. Hát nem érdekes es?

Limában nem lehet unatkozni! Tele van érdekes látnivalókkal – az Inkvizíció, a katedrális Pizzarro sírjával, a Plaza de Armas az Elnöki Palotával meg a híres szökőkúttal, a San Francisco rendház és annak csontokkal kitapétázott katakombái, az Aranymúzeum, vagy az indián piac. Szép sorjában, hol követségi segítséggel, hol Chumpitazékkal, de bejárom az egész várost.
Ám mindig az a legjobb, amikor az ember saját maga fedezi fel egy város jellegét, lüktetését, piacait, múzeumait, tereit, lakóit. Olyankor nem kell senkihez sem alkalmazkodni, nem frusztrál, hogy mások várnak ránk, vagy nem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy egy múzeum tizenötödik termének törött köcsögjei már nem érik el ingerküszöbünket, hanem saját érdeklődésünk, ritmusunk szerint – akár improvizálva – turistáskodhatunk.
Egyik délelőtt így tettem én is.

Szabadnapot kértem kedves vendéglátóimtól, s gyalogosan nyakamba vettem a várost. A Plaza San Martín környékén sétáltam, gondoltam végigmegyek az ottani Váci utcán, a Jirón de la Uniónon. Éppen lekaptam a legendás José de San Martín tábornok – Argentína, Chile és Peru felszabadítójának – lovas szobrát, amikor egy kis növésű, fiatal indián nő lép mellém, s figyelmeztet, hogy valamilyen ragadós anyag folyik lefelé a hátamon. De ő ismer itt egy helyet a közelben, ahol, ha leveszem, azonnal szívesen kimossa.
Hoppá! Én kérem, régi motoros vagyok, de ilyen olcsó trükkökkel azért nem hagyom kifosztani magam! Korábban kell kelniük ahhoz, hogy túljárjanak az eszemen! Biztos kifigyeltek, s látták, hogy egyedül kóborló gringó vagyok, feltehetően vaskos dollárkötegekkel a táskámban, vagy zsebemben.

Ösztönösen hátra nyúlok, ujjaim között csúszós-ragadós anyagot érzek. Sampon lehet. Az jól habzik, sokáig tart precízen eltávolítani a lámaszőr gúnyából. Nyilván az a nő öntött le, aki figyelmeztetett, meg aki felajánlotta, hogy kimossa. S az még nyilvánvalóbb, hogy ahova elkísérne, ott a turisták kifosztására szakosodott egyéni vállalkozók várnának, hogy gyorsan megszabadítsanak értékeimtől. Ekkor elkaptam az illető karját, erősen hátra csavartam, s az első rendőrig erőszakkal elvonszoltam. (Peruban akkoriban viszonylag sok volt a turisták sérelmére elkövetett bűncselekmény, ezért a frekventáltabb helyeken folyamatosan járőröztek a rendvédelmi szervek.) Közben persze próbált kiabálni, segítséget kérni, de láthatólag az utca emberét hidegen hagyta, hogy egy trükköző tolvaj lebukott. Az indiánnőt átvette a rendőr, s hárman a legközelebbi őrsre mentünk. Jegyzőkönyvezték az esetet, s jajj neki, ha még egyszer lebukik! Már megint szerencsém volt…

Este Nelly átvitt Mirafloresbe. Azt mondta, ott jó pizzériák vannak, meg onnan az apjának is tudunk grillcsirkét vinni. Az az öreg gyengéje, él-hal érte. Furcsa volt a sok patinás koloniál épület után a felhőkarcolókkal telerakott, színes neonreklámokkal díszített modern városnegyed. Egy pizzériában letudtuk a vacsorát, majd beálltunk a sorba megvenni a grillcsirkét. Az előttem álló alak mintha ismerős lenne! Ez nem lehet igaz, a Giorgo! Kicsi a világ...
Újfent összehozott bennünket a sors! Ő akkor érkezett Limába, épp vacsorázni akart a hosszú út után. Nelly is teljesen padlót fogott a meglepetéstől, hiszen korábban már meséltem neki a faramuci olasz antropológus barátomról, akivel hetek óta fogócskázunk Dél-Amerikában.
- Ha még nincs szállása, és szívesen megosztod vele a szobád, velünk jöhet. De mondd meg neki, eggyel több csirkét vegyen…

(Elter Karesz utazási történetei, 2021)

Kommentek