ÚTIKRITIKA.HU / Ecuador - Falon lógó repülőgép






hirdetes

útikritikák


Ecuador - Falon lógó repülőgép

A falon lógó repülőgép

A quitói Aeroservicios repülőtér a város közigazgatási határain belül van; épületek, sugárutak, sűrűn lakott kerületek határolják. (2013 óta már a városon kívüli új légikikötő bonyolítja a forgalmat.) A települést övező magaslatok közül a 4784 m magas Pichincha vulkán viszi a prímet. Borongós az idő, sűrű esőfelhők telepedtek a tájra. A beszállás gyorsan megy, Giorgióval a gép elejében, a szárnyak előtt egymás mellett kaptunk helyet. Egy jó hosszú nekifutást követően méltóságteljesen emelkedik el a Guayas névre hallgató Lockeed Electra típusú, négy turbópropellerrel rendelkező belföldi járat. Délkeleti irányban mintegy 250 kilométert kell megtennünk, hogy az óránként legalább egyet pöfékelő Sangay melletti Macasba érjünk.

Negyvenöt perc elteltével landolunk. Nagy izgalommal szállunk ki, abban bízva, hogy a megbeszéltek értelmében a Pepe nevű pilóta fog várni minket, s azonnal tovább is repülünk a perui határvidéken élő achuar indiánokhoz. Giorgio zsebében ott lapul a pecsétes, fejléces egyetemi ajánlólevél, az csak megteszi a magáét. Mindenesetre mi sokat várunk tőle…
Ám a beton üres, a reptér személyzetén kívül senki sem vár senkire. Elballagunk az épületig, felvesszük a csomagokat, s nyomozni kezdünk. A Pepe sajnos nem egy ritka név – egyébként a José beceneve –, a fickó családnevét meg nem is tudjuk. Szerencsénkre már a legelső megkérdezett helybéli is jól ismeri a pilótát, s ha minden igaz – mutat a hátsó hangár felé – ott megtaláljuk.

Odacammogunk, de ott csak egy kövér félvér tesz-vesz, nem úgy néz ki, mintha pilóta lenne. Pedig ő Pepe! Bemutatkozunk, szó szót követ, s rátérünk a tárgyra: mikor indul velünk Wampuikba? Mi megérkeztünk, itt vagyunk, készen állunk…
- Látjátok azt a gépet? – mutat hátra az épületben.
- Nem!

A hangárban egy gép sincsen, sem kicsi, sem nagyobb, nem csoda, hogy nem látjuk. - Nem ott, hanem a falon! – korrigál.
Ott tényleg lóg valami annak látszó tárgy, de darabokban. Külön a szárnyak, külön a propeller, külön a vezérsík. A gép többi része szanaszét hever a földön.
- Hát az lenne az én Cessnám, most generálozom. Ha jól haladok a munkákkal, 4-5 nap múlva indulhatunk!
Még csak nem is mañana…

Hát mi tagadás, nem erre számítottunk! S vajon Pepe egymaga össze tudja rakni az atomjaira bontott repülőt? Szépek a kilátások, mondhatom! Az ajánlólevél hatására aligha lesz belőle repülőgép szerelő, bár bizonygatja, hogy neki meg se kottyan a dolog. Már korábban többször is megtette, s lám, még mindig él.
- Addig menjetek el Sucuába! – javasolja. Az egy shuar csoport, írok pár sort a közösség főnökének, jó haverom. Ne aggódjatok, ott is sok érdekeset láthattok!

De hogy jutunk oda?
- Gyalog! – vágja rá. Van egy 25 kilométeres ösvény, amin az indiánok gyalog, vagy biciklivel jönnek Macasba vásárolni. Ha jól haladtok, két nap alatt odaértek! Machetétek van? Vigyetek, mert útközben szükségetek lesz rá! – javasolja még Pepe. Aztán az achuaroknak írt levél hátoldalára pár sort firkant, s nagy megelégedettséggel – mint amikor az Úristen megteremtette a világot –, átnyújtja nekünk.
Macas kis város, 1984-ben csak néhány ezer lakója volt. Mivel nyugatról az Andok hegyei határolják, 1538-tól kezdődően jó kiindulópontja volt a Maldonado kapitány vezette spanyoloknak a tőle keletre lévő amazóniai területek meghódításához. Felkeresünk egy boltot, s három napra való élelmiszerrel töltjük fel a hátizsákokat.
Kikecmergünk a városból, és rátérünk a Sucuába vezető csapásra.

A táj izgalmas. Mögöttünk a Sangay, ahol járunk buja zöld növényzettel borított trópusi esőerdő. Mellettünk a Rio Upano sárgás vize csordogál. Jó ütemben haladunk, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy este hatra besötétedik, tehát időben megfelelő táborhelyet kell keresnünk.

Akkor még nem volt GPS, meg mobil telefon, csak sejthettük, hogy legfeljebb 6-8 kilométert tehettünk meg, mire úgy éreztük, ideje lemálháznunk és tábort vernünk. Az ösvénytől bő száz méterre távolodtunk el. Én kinéztem egy kis tisztást, de Giorgio ragaszkodott ahhoz, hogy a folyó partján aludjon. Még alig indultunk el, máris veszekedtünk. Nekem nem tetszett a közvetlen vízparti verzió, az olasznak meg a tisztással kapcsolatban voltak averziói. Mindegy, megegyeztünk, mindenki ott alszik, ahol neki megfelelő, ez nem lehet válóok.

Egy amazóniai vándornál két dolognak mindenképpen lenni kell: az egyik a machete, azaz a bozótvágó kés, a másik a hamaca, azaz a függőágy. Ezek nélkül arrafelé nem ember az ember. Én a machetémet még hónapokkal ezelőtt, egy caracasi ferreteríában (vasbolt) vásároltam, s lám, már sok ezer kilométerrel arrébb vagyok, és még mindig megvan! Gyakorlatilag csak belföldi járatokon repültem, a bolíviai meg a tetejébe még katonai gép is volt, és sehol sem vették el! Pedig kézben kellett vinnem, hiszen a hátizsákomba nem fért bele, annál legalább tíz centivel hosszabb volt. (Egyébként máig megvan.)

Aki ismeri a függőágyak szakszerű felkötésének technikáját, az gyorsan végez a dologgal. Csak két egymástól megfelelő távolságra lévő fa kell hozzá, meg az aljnövényzetet kell megritkítani, hogy a „hálószoba” könnyen megközelíthető legyen. Ha pocsolya, vagy üreg lenne a közelben, illik belenézni, vagy egy gallyal belesöpörni, nehogy kígyó bújjon meg benne. Ennél több „hivatalos” tennivaló lefekvés előtt nincs is. Egy jót vacsorázunk – banán, papaja bőven terem a vidéken –, és elköszönünk egymástól.
Ahogy elhagytuk Macast, az idő is javult, és csendes, nyugodt éjszakára számíthattunk. De nem az lett!...

A dzsungel hangjaira elaludni megnyugtató dolog, kisimítja az ember idegrendszerét. Patakhang, madárdal... Viszont, ha valami rendellenes, oda nem illő zajra ébredünk, a hozzánk hasonló zöldfülűek sajnos hajlamosak megijedni.
Az éjszaka közepén egy reccsenés ébresztett fel, s ahogy felnéztem, világító pontokat láttam közeledni. Zseblámpával felém tartó indiánok? Összerezzentem. Ezek szerint felfedeztek, s vagy el akarnak zavarni a területükről, vagy – rosszabb esetben – ki akarnak rabolni! Mivel a világító pontok viszonylag magasan voltak, azt gondoltam, lovasok lehetnek, s valamelyik rálépett egy ágra, az reccsent.
Mozdulatlanul feküdtem, kiabálni nem mertem; reméltem, hátha mégsem tudják, hogy itt vagyok, s ahogy jöttek, továbbmennek.

Izgalmasak telnek a következő percek, levegőt sem veszek. Szomorúan vallom be magamnak, hogy a táborhely kiválasztását illetően mégis Giorgiónak volt igaza. A folyópartot éjjel nem tudják megközelíteni a lovasok…
Várok, várok, de nem történik semmi, viszont a világító pontok száma tovább növekszik! Micsoda átverés! Ezek nem emberek, hanem világító bogarak, s egyáltalán nem veszélyesek! Megnyugszom, s újra elalszom. Ám az éjszakának még nincs vége, egy meglepetést még tartogat!... (Elter Karesz, 2021)


Kommentek

Még nem érkezett hozzászólás.


Új hozzászólás beküldése

Név:
E-mail cím:*
Hozzászólás:


* az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon