ÚTIKRITIKA.HU / Ecuador - Karesz történetei

Dél-Amerika egyik legkisebb országa Ecuador. Viszonylag apró, de nagyon érdekes! Itt minden megtalálható, ami a kontinensre jellemző: kiterjedt trópusi erdőségek (Oriente), az Andok tűzhányókkal tarkított hegyei (Sierra), egy hosszú pálmafás tengerpart (Costa), a különleges Galápagos-szigetcsoport, és a rendkívül változatos indián folklór. Három Magyarországnyi területen van 47 vulkán, tizennégy indián törzs, és egy több mint 100 ezer négyzetkilométeres régió, ami az Amazonas-medence nyugati pereme, azaz buja vegetációval borított vidék. Mi tagadás, vonzó hely!...

Giorgio kommunikatív képességeinek hála, a Quito felé tartó buszon megismerkedtünk két, gazdag családból való, csinos és fiatal lánnyal (nem rossz párosítás), akik perui nyaralásból tartanak éppen haza. Szó szót követ, közben megtudják, hogy még nem jártuk hazájukban, s azt sem tudjuk, hol fogunk lakni. Örömmel közlik, üres a kégli, mert a szüleik Európába mentek bevásárló körútra. Kapóra jön a barátság, hiszen egy hosszú úton nem árt takarékoskodni a kiadásokkal.

Bekvártélyozunk a lányoknál, Giorgo felkeresi ottani egyetemi kapcsolatait, én meg lejelentkezem a magyar külképviseletnél. Mint kiderül, épp jókor jöttem, tudniillik másnapra egy diplomáciai rangadó, egy ecuadori-magyar focimeccs lett szervezve, viszont nincs ki a csapat. De hát én nem vagyok diplomata - tamáskodok -, mire lehurrognak, semmi baj, az már elég, ha pár egyeneset tudok rúgni a labdába. (Hát még, ha tudták volna, hogy pár évvel korábban Pelével, meg két másik világbajnokkal, az argentin Oswaldo Ardilessel és az angol Bobby Moore-ral fociztam…)

A mérkőzést természetesen megnyertük. Ezzel kapcsolatban mindenképp megemlítendő, hogy Quito 2850 méteren fekszik, ami azt jelenti, hogy levegője ritkább a megszokottnál. Az Altiplano óta nem tartózkodtam ilyen magasan, de viszonylag jól bírtam, meg a játék is jól ment. Az ad hoc verbuvált magyar csapat motorja a kereskedelmi kirendeltség egyik vezető munkatársa, aki gyors, jól lövő, technikás játékos volt, ezért alapvetően neki köszönhettük a sikert.

Este Giorgio örömmel újságolta, hogy a helyi egyetem egyik antropológus professzorától ajánlólevelet kaptunk, aki orientei kapcsolatokat hajtott fel nekünk. Le van zsírozva, hogy Macas városának repülőterén egy Pepe nevű helybéli fog várni ránk, s Cessnájával a dzsungel mélyén élő achuar indiánokhoz röpít majd bennünket. Giorgio nagyon lelkes, mert tudja, hogy ez a törzs egy még civilizálatlan csoport, akik a perui határtérségben, a Rio Paztaza fertályán élnek. Tervei szerint egy Wampuik nevű falu közelében fogunk landolni. Tuti, hogy jó buli lesz...

De hogy jutunk el Macasba? A fővárostól a Sangay vulkán lábánál fekvő város majdnem négyszáz kilométer, de mivel rossz állapotban vannak az utak, meg esőzések is áztatták, legalább egy napos zötykölődés lenne odajutni. Úgyhogy abból most nem kérünk, inkább kipróbálunk egy belföldi járatot. Megbeszéltük, hogy három nap múlva felkerekedünk.

A következő napon érdekes kirándulást tettünk. Természetesen ezúttal is volt folklór-vonatkozás, hiszen a tengerparti Esmeraldas felé tartva át kellett hajtanunk Santo Domingo de los Coloradoson. A város a mintegy két-háromezer lelket számláló tsachila indiánok központi települése. Ők nevüket – és innen a város elnevezése is – azért kapták, mert hajukat az achiote nevű növény vörös festékével impregnálják. (Az achiote, vagy ismertebb nevén annatto /Bixa orellana/ a rúzsfa helyi neve, ennek terméséből vonják ki a vörös színű festék- és élelmiszer adalékanyagot.)
Hogy miért alakult ki ez a rájuk jellemző egyedi ornamentika, arra vonatkozólag egy érdekes verzió forog közszájon.

Egyszer, még a régi időkben súlyos himlőjárvány szedte áldozatait az indiánok körében. A rontást megakadályozandó a törzs sámánja azt javasolta, menjenek el egy achiote ligetbe, fessék be testüket a belőle kinyert vörös színezékkel, és imádkozzanak. Érdekes, hogy pár nap elteltével drasztikusan visszaesett az elhunytak száma. Úgy vélték, mindez a növénynek köszönhető. És innentől – a betegséget megelőzendő, valamint tiszteletük gyanánt – fejüket egyedi módon dekorálták: a halántékok fölött levágták a hajukat, a homlok fölötti részt hegyesre fésülték, s a maradék hajukat vastagon átkenték az achiote festékével. Kis fantáziával úgy látszik, mintha fejük alakja a növény termésére hasonlítana.

A colorado indiánok Ecuador legcsapadékosabb vidékén élnek. Ez a fajta technika még a heves esőzések ellen is megteszi a magáét, mert impregnált fejükről gyorsan lecsurog a víz…
Esmeraldas forgalmas kikötőjéből elsősorban rönkfákat és banánt exportálnak. Mint tudjuk, Ecuador a világ legnagyobb banán exportőre, akkortájt mintegy 1 millió tonnányit adtak el évente. A város érdekessége, hogy a negroid rassz képviselői lényegesen magasabb arányban vannak közöttük, mint az ország egyéb részein. (Mint tudjuk, a XVI-XVII. században több mint hatszázezer rabszolga került a dél-amerikai spanyol gyarmatokra.)

Quito óvárosa jól konzerválódott koloniális műemlékei miatt már 1978 óta a világörökség része. Fő attrakciója mégis az az építmény, ami az Egyenlítőre épült. A la mitad del mundo – a világ közepe – a város főterétől 26 km-re fekszik. A harminc méter magas emlékmű 1979-82 között épült, tetején a Földet ábrázoló gömbbel.

A hely meghatározását illetően a tervezők Luis Tufiño geográfus 1936-os méréseit vették alapul. Ám később, amikor a nevezetes délkör pontos helyét a műholdas GPS-technikával is megmérték, kiderült, hogy az a valóságban innen pontosan 240 méterrel északabbra fekszik. Szóval azok a büszkén mutogatott képek, melyeknél az emberek a felfestett vonalon fél lábbal az északi, s fél lábbal a déli féltekén állnak, nem a valóságon alapulnak...

(Elter Karesz, 2021)