ÚTIKRITIKA.HU / Egy vulkánkitörés margójára

Egy vulkánkitörés margójára

Egy vulkánkitörés margójára

A Fülöp-szigetek igazi látnivalói természeti jellegűek. Luzon belsejének északi részében az ifugaók és bontokok óriási, több ezer kilométer hosszúságú rizsterasz rendszert építettek. És mivel az archipelagus tektonikai lemezhatárokon fekszik, számos vulkán található a területén. (Kb. háromszáz, ami közül 22 aktív.) Itt van például a legtökéletesebb kónusszal rendelkező Mayon, a legkisebbként emlegetett Taal, vagy a leghírhedtebb, a Pinatubo. Ez utóbbi a tizenhat fülöp-szigeteki utam egyikén tört éppen ki, adódott tehát a nagyszerű alkalom, hogy felkeressük a katasztrófa sújtotta területet és ellátogassunk néhány frissen létesített menekülttáborba.

A Mt. Pinatubo kitörése egyike volt a legnagyobbaknak az évszázadban. 1991 áprilisában kezdődött, s egészen szeptemberig tartott. Június 12-én 19 km-re, három nappal később 40 km magasra szállt fel belőle a kilőtt füstfelhő, amely többször megkerülte a Földet, majd leülepedett. A tűzhányó oldaláról lezúduló piroklaszt árak majdnem kétszáz méter vastagon borították be a környék mélyebben fekvő területeit. Több mint 800 fő vesztette életét, és a kitörés idején a Fülöp-szigetek légterében tartózkodó utasszállító repülőgépek közül tizenhatban százmillió dolláros kár keletkezett. Az ország légterét azonnal lezárták, senki se ki, se be. A korlátozást öt nappal később csak részlegesen oldották fel; az elrepülés lehetséges irányát az éppen uralkodó szélirány határozta meg. Minket akkor Tokió érintésével hozott haza a légitársaság.

Filippinó barátaim közvetítik ki Juanitót, aki mint dzsipni tulajdonos, néhány száz pesóért hajlandó minket elvinni a kitörés által leginkább sújtott térségbe. De fölöttébb gyanússá válik a dolog, amikor a derék sofőr másodmagával jelenik meg a megbeszélt helyen, s „hozományát”, mint testőrét mutatja be. Látva értetlenségünket, hosszú és riasztó fejtegetésbe kezd a Tarlac és Zambales tartományok területén ránk leselkedő veszélyekről. Olyan szuggesztíven magyaráz, hogy barátaimmal kicsit megrettenünk az előttünk álló napok várható eseményeitől, s majdnem visszakozunk. Szerencsére a kalandvágy felülkerekedett félelmünkön, és nekivágtunk.

Kezdetben északnak tartunk. Amikor már majdnem elérjük a vulkán külső területét, Juanito félreáll, leállítja a dzsipnit, és szenvtelenül közli, hogy innen nem hajlandó tovább menni, hanem visszafordul. Értetlenül állunk, baromi mérgesek és nagyon csalódottak vagyunk.

A bennszülött sofőr láthatóan nem műszaki hiba miatt jutott erre az elhatározásra, más miatt kezdhetett aggódni. Azt gondoljuk, a folyamatosan bömbölő rádióból hallhatott valamit, amit mi nem értettünk, mert tagalog nyelven szólt. De vajon mi lehet az? Akkor szerencsénkre nem tudtuk meg, távozásuk valódi okát nem kötötték az orrunkra. Mielőtt elköszönnénk egymástól, megkapják a kialkudott összeg felét, s bosszankodva elviharzanak. Nem tudom, hogy gondolhatták, hogy félmunkáért is teljes gázsit kapnak?...

Mindez Olongapo környékén történt, 130 km-re Manilától, és kb. negyvenpercnyire az eredetileg kijelölt végcéltól. Előttünk magasodik a vulkán félelmetes tömbje, de amit látunk, az csak a kalderát határoló külső fal. Nem egy színpompás világ, ameddig ellátunk, minden szürke. Az utakat is vulkanikus hamu borítja, ennek javát a kotró kocsik már oldalra tolták, tíz méterenként hatalmas kupacokat formázva. Autó híján az első menekülttáborig gyalogosan tesszük meg az utat.

Bambuszból és nipapálmából tákolt hevenyészett viskók, horganylemezekkel és ponyvákkal borított roskatag házikók, kukorékoló kakasok, madzaggal kikötött disznók és láthatóan unatkozó emberek alkotják a települést. Érkezésünk nagy esemény, szinte felvillanyozódnak, ahogy meglátnak minket. Magyarországról semmit sem hallottak, viszont a gyerekek oktatása itt is megoldott. Tisztán, netten, egyenruhába öltözve viszi őket a busz a legközelebbi iskolába.

A lakóközösség elöljárója, a barangay kapitány meglepően kedvesen fogad bennünket. Vidám hangulatban ecseteli a katasztrófát, meséli el kedélyesen a részleteket, s ecseteli nagy átéléssel földönfutóvá válásuk szomorú történetét. Teátrális mozdulattal mutatja távoli házaikat; a behorpadt tetőket, kitört ablakokat és leomlott falakat. Mintha nem is velük történtek volna a dolgok, hanem kívülállóként nyilatkozna. Nem siránkozik, és nem vádol, szinte szofisztikus nyugalommal, egyfolytában mosolyogva magyaráz.

A Fülöp-szigetek lakói génjeikben hordozzák a természeti katasztrófákkal szembeni elfogadó és megadó magatartást. Nekik a vulkánkitörések, tájfunok, áradások és földrengések szinte mindennapos dolgok, fel vannak készülve az ilyen jellegű katasztrófákra. Együtt élnek a felsorolt veszélyekkel, és nem hagyják általuk zavartatni magukat. Amíg nincs baj, boldogok, éljenek akár egy aktív vulkán tövében vagy a tájfunok által, árvizekkel sújtott területen. Örökké optimisták. Ha baj van, összefognak, és leginkább ugyanott új életet kezdenek.

Elképzeléseink szerint végigjártuk a tervezett útvonalat. Két menekülttáborba látogattunk el; sok károsulttal beszélgettünk, és amennyire lehetett, a Pinatubót is megközelítettük. Aztán dolgunk végeztével, autóbusszal szerencsésen visszaértünk Manilába.

Nem úgy, mint Juanito és a felfogadott botcsinálta testőre! Utánuk érdeklődve kedves ismerősömtől - a malakológus szaktekintély Leobrera úrtól - megtudtuk, hogy nem tértek vissza. Szerinte megfutamodásuk oka a környéken felerősödött gerilla tevékenység lehetett, melynek aktuális helyszíneit menet közben a rádióból tudtak meg. Ők ismerték a dörgést, féltek és elővigyázatosak voltak, mégis megjárták. Mi meg tudatlanul jöttünk-mentünk a veszélyes zónában, viszont megúsztuk. Későbbi útjaim során mindig rákérdeztem eltűnésük részleteire, de senki sem tudott semmit, mintha elnyelte volna őket a föld. Sosem lettek meg. A vérbeli utazóknak mindig kijár egy kis gondoskodó szerencse… (Elter Karesz történetei, 2021)

Kommentek