ÚTIKRITIKA.HU / Palawan-i történet









Palawan-i történet

Egy aprócska melléfogás

A Délkelet-Ázsiában található Fülöp-szigeteki Köztársaság egyik félreeső szigete a hosszúkás alakú Palawan. Csodálatos vidék, különösen az északi részénél található trópusi karszthegyek látványosak, mintha a thaiföldi Krabinál lévők, vagy a vietnámi Ha Long-öbölbéliek testvérei lennének. (Egyébként geológiailag azok is.) A kiálló képződmények egy több százmillió évvel ezelőtti tengeri üledékképződési szakasz kiemelkedett rétegei; elhalt mészvázas állatok, korallok a víz alatti nagy nyomás miatt lazán összecementálódott maradványai. Mivel a tenger alatt nincs kopás, a kéregmozgások általi kiemelkedés után az intenzív erózió – elsősorban a csapadék – következtében egy bizarr szirtekből álló archipelágus jött létre. Ez a lenyűgöző táj első utam alkalmával teljesen rabul ejtett, ezért elhatároztam, hogy Tamás öcsémmel is visszatérek oda.

Mivel 1991-ben meglehetősen mostoha körülmények között jutottam el a vidék legismertebb és legszebb tájára, El Nidóba, a légi menetrendeket böngészve örömmel vettem észre, hogy a hat-nyolc órás dzsipnis zötykölődés Roxas City-ig (ejtsd: rohász) egy olcsónak mondható repülőjeggyel kiváltható. (A dzsipnik a legnépszerűbb filippinó tömegközlekedési eszközök, II. világháborús japán Isuzu katonai gépjárművek személyszállításra átalakított változatai.) Megvettük tehát a jegyeket, s nekiindultunk.
Egy meleg novemberi napon landoltunk Roxasban. Elhagyván a repülőtér épületét, az első helybélitől kérdezzük, honnan indulhatunk az innen alig húsz kilométerre lévő Port Bartonba, ahonnan majd tovább hajókázunk El Nidóig. A pofa vakargatja a fejét, láthatóan pörög fejében a winchester, de nem tud érdemben segíteni. Sebaj, vannak még helybéliek, majd megmondja más! Ám akárkit kérdezünk, mindenki csak gondolkodik, de nem mondanak semmit. Már vagy harminc ember áll körülöttünk, tanakodnak, összebeszélnek, de hiába, egyik sem hallott még Port Bartonról. Ne vicceljenek! Amikor legutóbb itt jártam, Roxasból fél óra alatt odaértem, nem távolság, csak 18 km, itt van a szomszédban! Előveszem a térképet, rábökök a Palawan keleti részén fekvő Roxasra, majd a sziget nyugati oldalán lévő, vele majdnem egy földrajzi szélességen elhelyezkedő Port Bartonra. Így már csak megértik, mit is akarunk - gondolom! De nem! Nem és nem, a helybéliek továbbra is tanácstalanok.

Well! – mondja kisvártatva az egyik filippinó, miközben vigyorogva a fejéhez kap, mint akinél bekattan valami, s láthatóan megvilágosodik. Megvan a baj forrása! Maguk most nem Palawanon landoltak, hanem egy másik szigeten, az innen északkeletre fekvő Panay-on! Ha nem tudnák, a Fülöp-szigeteken nem kevesebb, mint négy Roxas nevű település van, s maguk egy másik, egy „rossz” Roxasba érkeztek! (Manuel Roxas 1946-48 között a Fülöp-szigetek ötödik elnöke volt, ő a névadó.) Na, ezt jól megjártuk! Itt vagyunk egy tök idegen helyen, s azt se tudjuk, hogyan tovább! Ha nem vigyázunk, még itt ragadunk a világ végén…
A körülöttünk összegyűlt tömegből egy zömök férfi tör utat magának, elénk áll, s kedvesen megszólal.
- Én a közeli, kb. kétezer lelket számláló Sicogon-sziget barangay kapitánya vagyok, ha nem veszik tolakodásnak – és ha már így alakult -, meghívom magukat mihozzánk. Nincs messze, elhagyjuk Binuluangan, utána meg Calagnaan szigetét, s már ott is vagyunk! Másfél-két óra alatt simán odaérünk! Van pár üresen álló nipapálmából (Nypa friuticans) készített kunyhónk, ott jól ellesznek. Élelmiszert, és vizet, kókuszdiót, meg sakayant (ottani vendégoldalas kis méretű fatörzscsónak) adunk, de ha másra is szükségük van, itt a szupermarketben gyorsan vásároljanak be. Látják ott azt a kék csíkos fehérre festett pumpboat-ot? – mutat a tenger felé – ott találkozunk! Siessenek, fél óra múlva indulunk!

Így töltöttünk a palawani El Nido helyett a félreeső, az akkor árammal, kutakkal nem rendelkező Sicogonon két hetet, a számunkra minden szükséges dolgot megadó bennszülöttek társaságában. Búvárkodtunk, csigákat gyűjtöttünk, cápákkal úszkáltunk, eveztünk. Ha szomjasak voltunk, kókuszlevet ittunk, ebédre, vacsorára hallal vagy csirkével kínáltak minket, köretnek általában rizst hoztak. Esténként velük sztorizgattunk, énekeltünk. A legnépszerűbb gitárral kísért szám a helyi Bródy János, Freddie Aguilar Anak című opusza volt. (Aki teheti, töltse le, hallgassa meg, mert csodálatos zene, és jól visszaadja a távoli ország egzotikus hangulatát.) Tamás is, meg én is sok ismerettel és élménnyel gyarapodva hagytuk el ezt az aprócska szigetet. Isten tartsa sokáig azokat a kedves, jólelkű és önzetlen embereket! (Elter Karcsi, 2021)


Kommentek

Még nem érkezett hozzászólás.


Új hozzászólás beküldése

Név:
E-mail cím:*
Hozzászólás:


* az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon