ÚTIKRITIKA.HU / Toszkána

Toszkána Közép-Olaszország (más felfogás szerint Észak-Olaszország) egy régiója. Északon Ligúriával és Emilia-Romagna-val, keleten Marche-val és Umbriával, délen Lazioval határos. Toszkána közigazgatási székhelye: Firenze. A régióban kb. 3,7 millióan laknak, a népsűrűség viszonylag alacsony. A toszkán táj jellemzője a sok domb, területének több mint kétharmada dombos.

,, Ha már tenger közelben vagyunk, említsük meg a part menti síkságot, a Maremmát. Azon belül is a legérdekesebb a nem is annyira síkság, a Parco Regionale della Maremma, ahol nagyobb hegyek is magasodnak. A síkságon lovakat, ökröket tartanak, a tengerhez közeledve pedig széles sávban buja mediterrán fenyőerdő (pinete marittime) nőtt, gazdag élővilággal. Marina di Alberese tengerpartján nem ritkán napozhatunk együtt rókákkal vagy őzekkel! Nem egyszerű ide jutni, autók csak korlátozott számban, magas parkolási díj ellenében juthatnak le a vadregényes tengerhez." forrás

Olajfák - F. I. fotója

Ciprusfák - F. I. fotója

Időjárás és éghajlat

Toszkána klímája meglehetősen enyhe a parti területeken, és eléggé csapadékos a belső területein. A tél és a nyár közötti hőmérséklet-különbség jelentős. A toszkánai föld rendkívül termékeny, nem véletlen, hogy az ókori Róma fő kenyérkosarának tekintették.

Toszkána időjárása

,, Grosseto környékén a legmagasabb az évi középhőmérséklet és a napsütéses órák száma is kiemelkedő Olaszországon belül. Nyáron kiegyensúlyozottan 30 fok fölötti a hőmérséklet, csak ritkán fordul hűvösebbre az idő. Ősszel viszont már jobban eshet a fáradt turistának egy gyógyfürdő vagy egy természetes forrás. Az egyik leglátványosabb a festői Saturnia. 37 fokos víz tőr elő, egy vízesés után pedig lépcsőzetes, természetesen kialakuló kádakban fürdőzhetünk a kellemes gyógyító hatású vízben." forrás

Történelem

Az ércekben gazdag Toszkána már a Vaskorban lakott terület volt, ezt bizonyítja a számos kr.e. 1.-8. századból származó lelet, amelyet a régészek a Villanovai Civilizáció emlékeihez sorolnak. Az első városokat a rejtélyes eredetű etruszkok alapították, köztük Arezzót, Chiusit, Volterrát. E földet a rómaiak Tusciának nevezték, ebből alakult ki később a Tuscania, majd a Toscana. A rómaiak a kr.e. 2. században jelentek meg Toszkánában és mint hódításaik során mindenütt, megtelepedtek az általuk leigázottak, ezúttal az etruszkok városaiban, de azért újakat is alapítottak. A hagyomány szerint Julius Caesar légiói alapították kr.e 59-ben Florentia, azaz Firenze városát, és Dante is megírta azt a legendát, mely szerint a Battistero helyén hajdan Mars isten temploma állt.

Lucca fénykorát hozta a kora középkorban a longobard hódítás, megkezdődött a toszkán hercegségek több mint ezer évig tartó vonulata. A „luccai hercegséget” a „tusciai” követte, Nagy Károly császár azonban már „márkisággá” tette a területet, és a székhely is átvándorolt Firenzébe. Mégis a nevető harmadik, Pisa vált az ezredfordulót követően mediterrán nagyhatalommá „tengeri köztársaságával”, uralma egészen Szicíliáig terjedt, kereskedői eljutottak Bizáncba és a Szentföldre is. Ez már az önálló toszkán városállamok (Arezzo, Siena,Firenze, Pisa, Lucca) korszaka volt. A riválisokkal, elsősorban Genovával és Firenzével való szakadatlan küzdelmek azonban felemésztették Pisa erejét, de a köztársaságnak 1406-ban végül a pénz vetett véget: a firenzeiek 50 ezer aranyforintot fizettek a város kapitányának, hogy kinyissa az ostromlók előtt a kapukat.

A pénz, az itáliai belháborúkhoz és egyes európai uralkodók hadjárataihoz nyújtott kölcsönök tették naggyá a firenzei bankárokat, mindenekelőtt a Medici családot, amely nemcsak hogy uralta Firenzét, majd egész Toszkánát a 15. és a 18. század között, két pápát, X. Leót és VII. Kelement, két francia királynét, Katalint és Máriát adott a világnak, hanem mecenatúrájával (különösen Lorenzo il Magnifico és I. Cosimo idején) addig soha nem látott gazdasági, művészi és tudományos pezsgést teremtett Toszkánában. A Mediciek nélkül elképzelhetetlen mind a humanizmus, mind pedig a reneszánsz itáliai virágzása.

A toszkán nagyhercegség önállóságának utolsó száz évében a Habsburg-Lotharingiai ház fennhatósága alá tartozott, leszámítva a rövid napóleoni korszakot. A 19. századi olasz egységharc, a Risorgimento idején sok hazafinak és szabadgondolkodónak adott menedéket, és 1860-ban népszavazás döntött a Szárd Királysághoz, illetve az Olasz Királysághoz való csatlakozásról, bár sokáig azok voltak többségben, akik, féltve a megszokott önállóságot, föderalista alapon képzelték el az egységet. Firenze rövid ideig, 1985 és 1870 között még az egységes Olaszország fővárosa is volt. Balszerencséje azonban 1870-ben Róma is a királyság kezébe került… (GNL)

Művészettörténet

„A hely szelleme”, „valami volt a levegőben” és hasonló közhelyeket lehet mondani arra, hogy miért éppen Toszkána lett az itáliai reneszánsz festészet bölcsője, miért itt születtek és bontakoztak ki a kor legnagyobb építészei. Kétségtelen, hogy ebben szerepe lehetett a csodás, és rendkívül változatos tájnak, hiszen a tengertől a szelíd lankákon és mezőkön át a zöldellő és sziklás helyekig minden megtalálható itt, a történelmi hagyományok egymásra rakódásának – etruszkok, rómaiak, longobárdok követték egymást – és nem utolsósorban az egyházi és világi mecenatúra virágzásának. A sort Cimabue, eredeti nevén Cenni di Pepo (1240-1302) nyitja. Ő volt az első, aki a bizánci hagyományú középkori festészettől az életszerű, érzelmeket sugárzó alkotásba való átmenetet képviseli. Cimabue kapott megbízást az assisi bazilika freskóinak megfestésére, ma is láthatjuk keze nyomát a firenzei Battistero mozaikjain, egyik leghíresebb alkotása a Santa Trinitá Madonnája (Maestà di Santa Trinità), amelyet ma az Uffiziben őriznek. Élete végén a pisai dóm mozaikjain dolgozott.

Egy legenda szerint Cimabue egyszer meglátott egy fiatal pásztort, aki addig elképzelhetetlen realizmussal rajzolta a rá őrzött birkákat. Ez a fiú volt Giotto di Bondone (1267-1337). A valóság az, hogy Giotto Cimabue tanítványaként vett részt az assisi bazilika festői munkálataiban. Kézügyességéről árulkodik egy másik történet, mely szerint szabad kézzel is képes volt tökéletes kört rajzolni. Az Assisi Szent Ferenc életéről készült freskósorozata színeivel és perspektivikus ábrázolásával fordulatot jelentett a nyugat-európai festészetben. Ahogyan a későbbi reneszánsz mesterek közül többen is, festőként és építészként is nagyot alkotott: a firenzei Campanilének nemcsak tervezője, hanem a domborművek irányítója is volt. Giotto alakját Boccaccio és Dante is megörökítette a Dekameronban, illetve a Purgatóriumban. Az Európai Űrügynökség róla nevezte el a Halley-üstökös megközelítését célzó űrmissziót.

Ha a Campanile Giotto, a Santa Maria del Fiore kupolája Filippo Bruneschelli (1377-1446) zsenialitását dicséri. Firenze város pályázatán nyerte el a megbízást „kemence” formájú kupolájával, amelyhez hasonló méretűt nem építettek Itáliában a római Pantheon óta. Bruneschelli számos középületet tervezett Firenzében, köztük az Aprószentek Kórházát, középkori erődítményeket korszerűsített (Castello di Staggia), és az ő munkája az első firenzei magánpalota: Luca Pitti bankár vette meg ugyanis azt a tervet, amelyet a mester eredetileg Cosimo de’ Medici Il Vecchio palotájának szánt. A város első embere azonban elutasította azt, mert túl pompázatosnak tartotta és nem akarta szaporítani irigyei számát, legfőbb riválisa azonban kapva kapott az alkalmon. Bruneschelli aranyművesként is jeleskedett, és neki tulajdonítják az első modern színpadi gépeket, amelyeket egy Angyali üdvözlet-misztériumjátékon alkalmaztak először 1439-ben a firenzei San Felice-téren.

Már életében „boldognak” (beato) nevezték, halála után több mint 500 évvel II. János Pál kánonjog szerint is „boldoggá” avatta a fiesolei Fra Angelicót (1395-1455). A dominikánus szerzetes, akinek fő művei, köztük Az utolsó ítélet, a firenzei San Marco kolostorban láthatók, valóban egész életében visszavonult, szenthez illő életet élt. Pályafutását kódexek illuminátoraként kezdte, a San Marcóban ma is őriznek olyan könyveket, amelyeknek Fra Angelico készítette az illusztrációit. A művészek patrónusa.

„Donatello Dávidja” ma jeles filmes díj, az eredeti szobor alkotója pedig a firenzei reneszánsz egyik atyja (1386-1466). Donatello szó szerint lelket vitt szobraiba, igazi emberi érzelmeket árulnak el alakjainak arcai és teste egyaránt. Két Dávidja is ismert, a díj mintája bronzból készült eredetileg a Palazzo Medici udvarára, a másik pedig márványból, a firenzei Dómhoz. (Ma mindkettő a firenzei Bargello múzeumban látható). Donatello számára nem volt olyan anyag, amit ne munkált volna meg, kővel, fémmel, fával egyaránt dolgozott. Legszebb faszobra a gótikus hagyományokat őrző, mégis hihetetlenül modern Mária Magdolnája.

Bár főművét, Bartolomeo Colleoni condottiere lovas szobrát Velencében készítette, mégis meghatározó volt a firenzei reneszánsz fejlődésében Andrea del Verocchio (1436-1488). Az ő műhelyében, ahol a festészetet, szobrászatot és aranyművességet lehetett tanulni, a kor leendő nagyságai töltötték inaséveket. Senki nem büszkélkedhetett olyan „alommal”, mint ő, amelyből Leonardo, Botticelli, Signorelli, Perugino és Ghirlandaio nőtt ki.

Leonardo da Vinci (1452-1519): ha ma „reneszánsz emberről”, a mai fogalmakkal elképzelhetetlen univerzális zseniről van szó, akkor csakis ő jöhet szóba: festői remekművei, amelyekből Firenzében csak az Angyali üdvözlet és a Három királyok látható az Uffiziben, csupán töredékei hatalmas munkásságának. Találmányaival, kísérleteivel felmérhetetlen szolgálatokat tett az építészetnek, az orvostudománynak, a hajózásnak, a repülésnek – sajnos nem keveset a haditechnikának, sőt még a zenének is. Gépeinek egy részét szülőhelyén, Vinci-ben őrzik a Leonardo-múzeumban. Feljegyzései, tervei, amelyek az „Atlanti-kódexben” maradtak fenn, korlátlan érdeklődéséről és kreativitásáról tesznek tanúságot. Bár ebben szerepet játszott a viharos kor, amelyben élt, igazi világpolgár volt, aki bárhol járt, mindenütt magas pártfogókra talált, hogy élete végéig keresse a művészi és tudományos haladás útjait.

Szabad-e, érdemes-e szembeállítani egymással Leonardót ésMichelangelo Buonarottit (1475-1564), úgy, ahogyan a két zseni rivalizált egymással? Michelangelo életműve legalább annyira lenyűgöző, a római Szent Péter Bazilika, a Sixtusi Kápolna összes freskójával és Utolsó ítéletével önmagában több művésznek is elegendő lenne. És akkor nem szóltunk a számtalan templomról, palotáról és más épülettervekről és az olyan csodálatos szobrokról, mint a négy Pietá-ja, a Mózes, vagy a Dávid, amelyet minden idők legtökéletesebb férfiszobrának tartanak. Firenzében a Dávid mellett két öregkori Pietá látható a Dóm-múzeumban – az egyik öregember-alakjában Michelangelo önmagát mintázta meg - ugyanitt áll a „Rabszolgák” sorozata, amelyek mintha Rodin előfutárai lennének. És kihagyhatatlan a San Lorenzo bazilika Medici-kápolnája is, Lorenzo sírján a Hajnal és az Alkony, Giulióén pedig a Nappal és az Éjszaka allegóriájával.

Az Utolsó ítélet fogalma a festészetben összeforrt Michelangelo nevével, holott volt egy idősebb kortársa, az Arezzo melletti Cortonából származó Luca Signorelli (1445-1523), aki 40 évvel korábban alkotta meg az orvietói dóm „Utolsó napok”- freskó-sorozatának megdöbbentő vízióit. A korábban a Mediciek szolgálatában álló mestert azért választották az orvietói elöljárók, mert nem tartozott a „drága” művészek közé, és híresen gyorsan dolgozott. Valóban, alig egy év alatt elkészült a munkával, ami még akkor is elképesztő, ha tudjuk: e régi korok festői mellett inasok és segédek egész sora dolgozott.

Michelangelo Dávidjának női mása csakis Sandro Botticelli (1445-1510) Vénusza lehet. Nemcsak a tökéletes, mégis természetes test, hanem az erotikától sem mentes szelíd Madonna-arc teszi utolérhetetlenné az Uffizi-múzeum legszebb kincsét. (Manapság kozmetikai reklámnak is használják). E gyönyör elválaszthatatlan a másik Botticelli-remekműtől, a Primaverától, és nem csupán azért, mert mindkettőnek női főalakját ugyanarról a nemes hölgyről, Simonetta Vespucciról, Giulio de Mediciről mintázta. A 23 évesen tüdőbajban meghalt hölgyet Botticelli még életében megfestette, a két nagy mű már Simonetta halála után készült. Botticelli utolsó kívánsága az volt, hogy Simonetta közelében temessék el: így is történt, a Vespucci-család által patronált firenzei Ognissanti (Mindenszentek) templomban helyezték a festőt örök nyugalomra.

Festőként nem versenyezhetett nagy tehetségű kortársaival Giorgio Vasari (1511-1574), építészként és művészettörténészként azonban múlhatatlan a hírneve. Ő tervezte Cosimo de’ Medici megrendelésére az Uffizi-palotát, amely, mint neve is mutatja, eredetileg Firenze város hivatalainak adott otthont. Ma azon reneszánsz festőknek az életét, akiknek művei az Uffizi-múzeumot ékesítik, nagyrészt Vasari 1550-ben megjelent könyvéből, a Kiváló festők, szobrászok és építészek életéből (Vite de’ eccelenti pittori, scultori e architettori) ismerjük. Nem csupán a nagy művészek életrajzát írta meg Cimabuétól a kortársakig, hanem bevezette az olvasót a különböző művésztechnikák rejtelmeibe is. A művészettörténet atyjának tekintett Vasari használta először korára az „újjászületés” („rinascita”) kifejezést is, amelyből a reneszánsz ma használt olasz szava, a "rinascimento" született. (GNL, 2012)

Manapság

A hétköznapi élet Toszkánában általában élénk és gazdag kulturális hagyományokkal teli. A régióban élő emberek élvezik az élet örömeit, és sokan részt vesznek a helyi kulturális eseményeken, fesztiválokon és gasztronómiai élményeken.

Gazdasági és társadalmi problémák ugyanakkor jelen vannak, mint más olasz régiókban is. A munkanélküliség néhány területen továbbra is probléma lehet, különösen a vidéki területeken és a kisebb városokban. A fiatalok elvándorlása a nagyobb városokba vagy más országokba szintén kihívást jelenthet a kisebb közösségek számára.

A turizmus fontos gazdasági ágazat Toszkanában, és bár jelentős bevételt hoz, néha túlzott terhet ró a környezetre és a helyi közösségekre. Egyes területeken a túlzott turizmus nyomása miatt áremelkedések, lakóingatlanok eladása turisták részére és az eredeti helyi lakosok kvázi elüldözése is előfordulhat.

Emellett az éghajlatváltozás is kihívást jelenthet a mezőgazdasági termelők és a vidéki közösségek számára, különösen az olyan területeken, ahol a vízhiány és a hőhullámok gyakoribbá váltak. A fenntartható mezőgazdasági és turizmusfejlesztésre való átállás fontos prioritás lehet a régió jövője szempontjából.

Toszkánában természetes, hogy a nyár meleg. De itt valahogy mégsem szenvedünk a melegtől. Az egész életbe itt Toszkánában be van kalkulálva, hogy nyáron meleg van. Az épületek falai vastagok, az ablakok kicsik. Éjszaka lehül a levegő, még a legnagyobb augusztusi hőségben is hajnalban 20 fokra süllyed a hőmérséklet. A lakásokat, házakat tehát éjjel át lehet szellőztetni, vissza lehet hűteni. Az éjszaka megszerzett hűvöst nappal úgy lehet a lakásokban megőrizni, hogy reggel az ember az ablakokat és ha vannak, akkor a zsalugátereket is bezárja, és csak az esti hűvősben nyitja újra ki.
A toszkán városkák szűk utcáin napközben is mindig talál az ember árnyékot.
De hogyan lehet itt élni, és ebben a melegben dolgozni?
Nos, a toszkánok nagy titka, hogy nem veszik túl komolyan az életet. Valószínűleg keményebben megfeszülsz te, amikor éppen pihensz, mint ők, amikor éppen dolgoznak.
Délelőtt dolgoznak néhány órát, úgy 9-től 13 óráig, aztán, amikor kezd már nagyon meleg lenni , hazamennek, ebédelnek, szundítanak egyet, pihennek, szeretkeznek, és úgy 16 órától 20 óráig még délután is dolgoznak egy kicsit. Munka után, még éjfélig társadalmi életet élnek: a szabadban vacsoráznak, naplementét néznek, beszélgetnek, sétálnak, fagyiznak, traccsolnak, kártyáznak, hűsölnek, tréfálkoznak, virágot locsolnak, hangoskodnak, nevetnek, késő este is kávéznak, pletykálnak, viccet mesélnek, sztorizgatnak. Végül is másnap nem kell korán kelni, a munkát elég úgy 9 körül elkezdeni.

Nehéz szavakkal leírni azt a határtalan békét, csendet és szépséget, amit ez az öt nap adott nekünk a festői Toscanaban, lehet, hogy hagyom, inkább a képek beszéljenek helyettem, amúgy is sok beszédnek sok az alja.

Ami azonban feltűnt, hogy meglepően kevés az ember, igaz, szeptember eleje van, sulikezdés, egyebek, de még ahhoz képest is magányos volt a táj, fiatalok sehol, turisták hébe-hóba, csak az öregek ültek kint a padokon a kávé vagy pohár bor mellett a főtéren, ők se túl sokan. Engem éppen pont nem zavart, de gyanítom, az egykor honos "kézműves" gazdálkodásból virágzó terület szintén megsínylette a modern nagyipari, monokulturális mezőgazdaság romboló hatását, ami elvette az egyszerű, kétkezi parasztok megélhetését, élhetését, életét. Szomorú látni a megannyi eladó házat, lakást, kastélyt, vagy inkább ezek romjait, gondolom, fillérekért osztogatják még a teljes kihalás előtt. Erre (is) jó a modernitás, tönkreverni a földek és milliók múltját, életét, kenyerét, miközben egyesek zsírossá milliárdosodnak a termőtalajt tönkrepusztító szántásból, mérgező műtrágyázásból, napfényt sose látott 3 hetes csirkékből, összezsúfoltságból egymást ölő marhákból, disznókból.

Mert állítom: az embernek szüksége van a kétkezi, értelmes, hasznos munkára, miközben a fejét is használja, hiszen a magból nem serken magától gyümölcs, ahhoz az izzadtságos munkán kívül bizony komoly szaktudás, ill. sok generácziós tapasztalat is kell. Cserébe tele a kamra rottyanásig mindenféle saját termesztésű "bio-cucczal". Mert ez tényleg bio, a hazai.

Ahogy nálunk tökéletesen kinyírták a parasztságot 30-40 év alatt, gondolom, 1000 km-re se történt másképp, különben boldog traktorosokkal, pásztorokkal, földművesekkel, termesztőkkel, kisiparosokkal, kispolgárokkal és népes családjaikkal találkoztunk volna dögivel, akiknek bár kérges a tenyerük és barázdált az arczuk, de boldog a lelkük és fényes a tekintetük, mert tele van hasznossággal, értelemmel, bölcsességgel, büszkeséggel, életszeretettel, amit egyszóval (népi?) kultúrának hívunk.
Nagyon szerettem, imádtam, mert bele láttam, mert bele akartam ugyanezt 500-1000 évvel ez előttre, mikor még így élt, pezsgett, burjánzott a táj. Látszik az eredménye, az értelmes, emberi, építő munka csodája, ami időtlen. Ezt pedig történelemnek hívják.
Nagyon ajánlom ezt az időtlen időutazást, első kommentben a monticiano-i kéglink elérhetősége, a csillagtúránk kellős közepén. (2024)

Toszkán emberek

A toszkánok nagyra értékelik azt, ami megadatott nekik. Az igaz, hogy nem túlságosan törekvőek. Szeretik az életüket lassú, nyugodt tempóban élni, hogy bőven jusson idő mindannak az örömnek és szépnek az élvezetére, ami itt Toszkánában körülveszi az embert.

---------------------------------------------

A toszkánok ma a világ leghosszabb életű népei közé tartoznak, szoros versenyben egyes, különleges körülmények között élő ázsiai népekkel. Ennek oka részben a mediterrán étrendben, mindenekelőtt a Toszkánában bőven termő olívában és a zöldségekben gazdag táplálkozásban keresendő. Sokat nyom a latban ugyanakkor az a tényező is, hogy az idős toszkán emberek sokkal kevésbé vannak egyedül, mint a világon általában, nagyon erős a közösségi szellem. Az sem mellékes, hogy Toszkánában csupán a lakosság töredéke koncentrálódik nagyobb városokba, a többség kisebb településeken él, ahol hagyományosan jobban figyelnek egymásra az emberek.

A toszkán férfiak átlagéletkora 79,6, a nőké 84,7 év. Alacsony a dohányzók, az elhízottak aránya és legalább ennyire fontos a tiszta levegő, amely már gyermekkortól magasabb életminőséget biztosít. És ha már a hosszú élet titkait kutatjuk, ne feledkezzünk el arról, hogy a toszkánok évszázadok óta híresek humorukról: gondoljunk csak Boccaccióra, Collodira, Benignire, de a még vallásos nevelésben is megtalálták a játékosságot, a nevetést. Neri Szent Fülöpöt jól ismerjük, ám kevésbé Don Lorenzo Milanit (1923-1967), aki Firenze melletti Barbiana faluban hozott létre iskolát szegény gyerekeknek, nemcsak írni-olvasni, hanem alkotni is tanította őket, könnyedén, vidáman, nemegyszer paphoz nem illő „keresetlen” stílusban. Nem véletlenül lett az 1968-as mozgalmak oktatási reformtörekvéseinek egyik ikonja.

Mi jellemzi még a toszkánokat? Büszkék a történelmi múltra – meggyőződésük, hogy csak Toszkánában tudnak igazán olaszul beszélni - ugyanakkor folyamatosan elégedetlenek önmagukkal és az őket körülvevő világgal. Van önkritikájuk is, hiszen, mint szívesen emlegetik, „500 éve sikeresen gátolják meg Savonarola szentté avatását”. Megőrizték a gyermeki rácsodálkozás képességét. Kitartóak az érzelmeikben, erős a szabadságvágyuk. Tisztelik az észt, a tudást, de rendkívül intoleránsak az ostobasággal szemben. Ezzel szemben nagyon babonások, falvaikban ma is sok a „varázsló”, a „javasasszony”, de erre is úgy tekintenek, mint népi kulturális örökségük részére. Senkit nem lepne meg, ha egy szép napon Toszkánában születne meg egy újpogány vallás… (GNL)

Firenze-i szabó - j. d. fotója

Idős házaspár kéz a kézben Terricciolában - F. I. fotója

Híres toszkánaiak

Ki mással is lehetne kezdeni a toszkánai hírességek névsorát, mint Dante Alighierivel (1265-1321)? Az itáliai reneszánsz költészet, a „dolce stil nuovo” megteremtője, a világirodalom egyik legszebb költeményének, az egyszerre látomásos és filozofikus Isteni színjátéknak szerzője, amely több évszázad művészeinek kiindulópontjává vált, épp e nagy mű elejére írta: „születésére nézve firenzei, erkölcseit tekintve nem az”. Pedig Dantét, akitől a mai olasz irodalmi nyelvet eredeztetik, Firenze város tanácsnokaként, majd elöljáróként (prior) a polgárok közötti megbékélés elősegítése vezérelte a guelfek és ghibellinek, valamint a két táborra szakadt guelfek között viszály idején. A „fehér guelfek” híveként mégis menekülnie kellett a „feketék” halálos ítélete elől, és élete utolsó két évtizedét száműzetésben töltötte. Az utókor azért hálásabb volt: bár Dantét Ravennában temették el, a firenzei Santa Croce templomban látható síremléke, a Palazzo Vecchióban őrzik halotti maszkját és múzeum lett szülőháza is.

Dante életéről szóló ismereteinket nagyrészt annak a Giovanni Boccacció-nak köszönhetjük (1313 – 1375), aki jogász, diplomata, természettudós, humanista morálfilozófus és költő volt egy személyben. A törvénytelen gyerekként egyes források szerint Párizsban, mások szerint a Firenze közeli Certaldóban született Boccaccio a mai ember számára elsősorban a Dekameron írója: az 1340-es évek pestisjárványaival szembeni életöröm, a fél Európát beutazó író útközben hallott történetei, ókori szerzők és az Ezeregyéjszaka motívumai ihlették meg „fekete halál” elől elrejtőzők 10 nap alatt elmesélt 100 történetét. A felszabadult testiség, az emberi leleményesség, a tiszta hit és szerelem ugyanúgy megjelenik bennük, mint a gőg, az álszentség, a pénzsóvárság, az ostobaság kipécézése. Boccaccio történetei azóta is közszájon forognak az egész kontinensen, eredeti változatokban és átköltésekben egyaránt, hiszen a szerző az „örök emberit” jeleníti meg bennük. Boccaccio élete végén megtagadta ugyan a Dekameront és más „világi” írásait, de barátja, Petrarca tanácsára végül nem semmisítette meg, hanem a firenzei Szentlélek (Santo Spirito) monostornak adományozta műveit, ahol a mai napig őrzik a kéziratokat.

Az arezzói születésű Francesco Petrarca (1304-1374) a harmadik alakja a Trecento nagy irodalmi triászának, akinek Daloskönyve (Il Canzoniere) „spirituális önéletrajza”, amelyhez a be nem teljesedett Laura-szerelem vezette, az olasz költészeti formák, mindenekelőtt a szonett „tankönyve.” Övé az első olasz nyelvű „hazafias” vers, az Italia mia, amelyben a szüntelen háborús pusztításokkal állította szembe szülőföldje szépségét. Megvetette a humanista filozófia alapjait a Secretum című művével. Petrarcát diplomáciai szolgálatai és a megismerés vágya vitte el Európa számos országába, legendás volt természet-szeretete: 1336-ban felmászott 2000 méteres provence-i Mont Ventoux-ra, csakis azért, hogy gyönyörködjön a csúcsról a táj szépségében. Azóta őt tekintik az európai alpinizmus atyjának, „az első turistának”.

Ha valakit „Savonarolának” titulálnak, annyit jelent: kérlelhetetlen fanatikus. Girolamo Savonarola (1452-1498) dominikánus szerzetes erkölcsi szigoráról híres, félelmetes hitszónok volt, aki a reneszánsz Firenzében új „Szodoma és Gomorrát” látott, pusztulást jövendölt neki és egy teokratikus köztársaságot akart létrehozni a városban a Mediciek bukása után. Prédikációi azonban egy idő után már magát a pápaságot támadták, ezért VI. Sándor (a nem éppen szentéletű Borgia pápa) mint eretneket, kiközösítette őt, végül felakasztották és holttestét máglyán égették el. Írásait betiltották, de az évszázadok során fokozatosan enyhített a katolikus egyház a tilalmon, mert felfedezték munkásságának „teológiai értékeit”. Ma már „isten szolgájának” tekintik, sőt, a firenzei érsekség szentté avatását is kezdeményezte.

Még inkább fogalom Niccolò Macchiavelli (1469-1527) neve, az éleslátó, elvekre keveset adó, gyakorlatias („pragmatikus”) és mindenekelőtt gátlástalan politikus szinonimája. „A cél szentesíti az eszközt” – vallotta, vagyis számára az államérdek mindig előbbre való volt az erkölcsi megfontolásoknál. A Firenzei Köztársaság legkiválóbb államférfija Lorenzo de Medicinek ajánlott művében, A fejedelemben (Il Principe) máig érvényesen összegzi, amit az uralkodásról, kormányzásról, a politika rejtelmeiről, a közélet jellemformáló hatásáról tudni kell. Megírta továbbá Firenze történetét, szépíróként pedig a Mandragóra című erotikus komédiával, valamint egy misztikus erkölcsi történettel, a Belfagor, a főördöggel alkotott maradandót. (Ez utóbbi nem azonos napjaink rémtörténetével).

A fejedelem címzettje unokája volt annak a firenzei hercegnek, aki Lorenzo il Magnifico néven vonult be a történelembe. (1449-1492). Politikusi és költői munkássága már elhalványult, de a Mediciek hagyományos művészetpártolása biztosítja halhatatlanságát. Humanista filozófusokat hívott udvarába, ő hozta létre Európa első művészeti akadémiáját, ahol többek között Michelangelo tanult, pártfogoltjai között volt Sandro Botticelli, a nagy szobrászművész Andrea del Verocchio, katonai és hadmérnöki tanácsadójának pedig Leonardo Da Vincit választotta, akinek – bár hallgatólagosan – még anatómiai tanulmányait is támogatta.

Bár az Újvilág elnevezését elorozta Kolumbusz Kristóftól, tagadhatatlanok a nagy felfedezésekben szerzett érdemei Amerigo Vespucci-nak (1454 – 1512), aki a Mediciek udvarából jutott el a spanyol, majd a portugál királyhoz. Ő szervezte meg Kolumbusz harmadik útját a tengerentúlra, majd saját szakállára indult Dél-Amerika felkutatására. Az ő hajói jutottak el először az Amazonas torkolatáig. Firenze repülőtere ma Vespucci nevét viseli.

„Legyetek jók, ha tudtok” – Filippo Neri, azaz Neri Szent Fülöp (1515-1575) szavai voltak ezek azokhoz az utcagyerekekhez, akiket befogadott és dallal, tánccal, játékokkal, imádságokkal „Oratoriumába”, hogy a szeretetre, a jókedvre, az egyszerűségre, a világi hívságok és a bűn elvetésére nevelje őket. Filippo Firenzéből zarándokként érkezett Rómába, ahol hamarosan nagy népszerűségre tett szert, és előbb az Örök Városban, majd másutt is létrehozta közösségeit. „Isten bolondja”, „a jóságos Pippo” névvel illették, sosem emelkedett semmilyen egyházi rangra, de anekdoták, szellemes mondások tucatjai maradtak utána, miként a Luigi Magni-film címéül fenti kijelentés is.

Pisa szülötte volt Galileo Galilei (1564-1642), aki kis híján mártíromságot szenvedett tudásáért. Az első volt, aki távcsővel vizsgálta az eget, felfedezte a Hold krátereit, a Nap foltjait és továbbfejlesztette Copernicus elméletét, mely szerint a Föld kering a Nap körül. Galileit azonban az Inkvizíció perbe fogta az egyházi tanítással szemben álló tézisei miatt, és azok visszavonására kényszerítette. "Eppur si muove" – "és mégis mozog" – mormolta állítólag a megkínzott tudós az ítélet után, amelyet csak 1992-ben semmisített meg II. János Pál pápa.

A zeneirodalom leghíresebb menüettjének szerzőjét, Luigi Boccherinit (1745-1805), aki Luccában látta meg a napvilágot, a vonósnégyesek mesterének tartották kortársai, gordonkavirtuóz volt és ő komponált először zongoraötöst. „Ha Isten zenében kívánna az emberekhez szólni, akkor azt Haydn műveivel tenné, maga azonban Boccherinit hallgatna” – írták róla légies zenéje nyomán. Legnagyobb sikereit azonban nem szülőföldjén, hanem a spanyol és a porosz király udvari muzsikusaként aratta.

Lucca ringatta az olasz opera Verdi mellett legnagyobb mesterének, Giacomo Puccini-nak bölcsőjét is (1858-1924). A világ nagy dalszínházai ma sem képzelhetők el mélységes érzelmekkel teli, megrendítő szerelmi drámái nélkül: a Tosca, a Bohémélet, a Manon, a Pillangókisasszony és a Turandot százmilliókat ríkattak meg és gyönyörködtettek. Ünnepelt zeneszerző volt, mindenütt rajongók hada várta, mégis "mindig egy zsákra való melankóliát cipelt magával". Talán ezért hatolnak ennyire dallamai az emberek szívéig.

Puccini jó barátja volt a livornói Pietro Mascagni (1863-1945), aki bár operetteket, kamara- és szimfonikus műveket is alkotott, leginkább a Parasztbecsület című verista operájáról ismert. E csodálatos muzsikába ágyazott szicíliai féltékenységi drámát a zeneszerző 1935-ben maga vezényelte három előadáson a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Négy évtizeddel korábban is járt már Magyarországon, a cigányzenét tanulmányozta.

Firenze adta a világnak Pinokkiót, pontosabban szerzőjét, Carlo Lorenzinit, aki Carlo Collodi néven vált ismertté (1826-1890). Collodi hírlapíró-lapkiadóként kezdte pályáját, néhány sikertelen regény után állt át a gyermekirodalomra. Két mesekötet után 1881-ben jelent meg – először egy gyermekújságban folytatásokban – a kalandos sorsú, emberré váló fabábú története, az igazmondás, a szeretet, a barátság tanmeséje, amely azóta számtalan kiadást, fordítást és átdolgozást ért meg.

Az olasz irodalom első Nobel-díját kapta meg 1906-ban Giosuè Carducci (1835-1907), akinek Barbár ódák (Odi barbare) című kötete a klasszikus görög verselést elevenítette fel modern témákkal. Az új, egységes Olasz Király költőfejedelmének tartották. Magyarra Kosztolányi Dezső fordította Carducci verseit, aki jelentős hatást gyakorolt a Nyugat költőire.

A toszkán atmoszféra kedvezett a filmrendezői tehetségek születésének is. Mario Monicellit (1915-2010) méltán tartják az olasz komédia királyának, elég csak az Ismeretlen ismerősökre, a Brancaleone Ármádiájára, vagy Olcsó regényre gondolni. A Taviani-fivéreknek (Vittorio, 1929-, Paolo, 1931-) az Apámuram, a Pirandello-műből készült Káosz és a hollywoodi olasz filmeseknek emléket állító Jó reggelt, Babilónia voltak legemlékezetesebb műveik. A színházi- és operarendező, szenátor, majd vatikáni filmes tanácsadó Franco Zeffirellit (1923) felülmúlhatatlan Rómeó és Júlia-adaptációjáért és a Napfivér, Holdnővérért tisztelik a legjobban a mozirajongók.

A Pistoia környéki Monsummano Termében született egy világhírű színész, Ivo Livi (1921-1991). Valószínűleg Yves Montand néven jobban ismerik. Ma már kevesen tudják, hogy az egyik „legfranciább” színész és sanzonénekes olasz volt! A firenzei Roberto Benigni (1952) viszont le sem tagadhatná olasz mivoltát széles gesztusaival, megállíthatatlan szóáradatával, harsányságával, versrögtönzéseivel. A Pinokkió, a Johnny Stecchino, a Szörnyeteg és más őrületek mellett a legnagyobb nemzetközi elismerést, a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat Az élet szép című, fekete humorú lágertörténettel aratta. Hazájában különösen nagyra becsülték a 2000-es években TuttoDante című előadóestjeit.

A nagy olasz futballsikerekből is kivették a részüket a toszkánok. Paolo Rossi (1956), az 1982-es világbajnokcsapat tagja, a vb gólkirálya Pratóból, csapattársa, Marco Tardelli (1955) Lucca mellől, Gianluigi Buffon (1958), a 2006-os vb-győztes squadra azzura világklasszis kapusa Carrarából, míg ez utóbbi csapata mestere, Marcello Lippi (1945-) Viareggióból indult el a hírnév felé.

"Con te partirò" - Kevés olyan énekes van a világon, aki annyira könnyedén járna-kelne az egyes műfajok között, mint az elmúlt 20 év legszebb romantikus slágerének előadója, Andrea Bocelli (1958). A gyerekkorában megvakult énekes előbb jogásznak tanult, templomokban énekelt és csak a 90-es évek elején fedezték fel. Gyönyörű tenorjával hamarosan meghódította az operaszínpadokat is, de nem lett hűtlen a dalénekléshez sem. Bocelli rendszeres sztárvendége a nagy jótékonysági gálaesteknek. Szülőfalujában, a Pisa környéki Lajaticóban 2006-ban hozta létre az Il Teatro del Silenziót, egy természetes „amfiteátrumot”, amelyet évente egyszer népesítenek be neves előadóművészek. (Összeállította: GNL, 2012)

Turista etikett

Toszkánában turistaként való látogatás során érdemes figyelembe venni néhány helyi szokást és etikettet, hogy tiszteletben tartsuk a helyi kultúrát és közösséget:

Köszönés és üdvözlés: Fontos szokás Toszkánában a hölgyeknek és uraknak való udvarias köszönés. Amikor belépsz egy helyiségbe vagy egy kis üzletbe, üdvözöld a jelen lévőket. "Buongiorno" (jó napot) reggel és délelőtt, "Buonasera" (jó estét) délután és este.

Tisztelet a helyi kultúra iránt: A toszkán kultúra és hagyományok tiszteletben tartása fontos. Például látogatások során ne zavarjuk meg a helyi vallási szertartásokat, és ne zavarjuk meg a vidéki életet a turistafotók miatt.

Tömegközlekedésben és éttermekben való viselkedés: Legyen türelmes és udvarias a tömegközlekedési eszközökön, és figyelmesen viselkedj az éttermekben és kávézókban. Ne kapkodj, és ne követelőzz azonnali kiszolgálást.

Megfelelő öltözködés: Toszkánában általában kifinomultabb az öltözködés, különösen a városokban és a finomabb éttermekben. Készítsd fel magadat az alkalmas öltözékkel az éttermek és kulturális látnivalók látogatására.

Tálalási rendszer: Ha étteremben vagy, ne zavarjuk meg a helyi szokásokat. Például az előételek (antipasti), első fogás (primo), második fogás (secondo), és desszert (dolce) általában egymást követik a menüsorban.

Borravaló: Bár nem általános Toszkánában, jó módja annak, hogy megköszönd az éttermi személyzet jó szolgáltatását. A számla összegének kerekítése vagy kisebb összeg hagyása elfogadott.

Toszkán konyha és gasztronómia

Az olaszok között két témában nincs pardon: a futball és a konyhaművészet. Ez utóbbi téren óriási a vetélkedés az egyes régiók között, mindegyik magának követeli a "legjobb konyha" címet. Igazságot tenni még úgy sem lehet, ha mindegyiket végigkóstoljuk, de tény, hogy Toszkána a legjobbak közé tartozik.

Csak farkaséheseknek vagy nehézatlétáknak ajánljuk a "bistecca alla fiorentinát". A tányérról lelógó bélszínnek ugyanis az a legfőbb különlegessége, hogy - mint a firenzei éttermek figyelmeztetnek - minimum fél kilós porciót adnak belőle, de nem ritka az embert próbáló 800 grammos hús sem. Akkor már kisebb kockázattal jár a liliomos város másik, nem éppen "lájtos" ínyencsége, a pacal firenzei módra. („trippa alla fiorentina”). Ezt paradicsomos szósszal, csípős paprikával, reszelt sajttal készítik sütőben, és kis cseréptálakban szervírozzák. A tálak első látásra akár kicsinek is tűnhetnek, de a látszat csal.

Aligha marad éhen bárki is a "lombata d’agnello", olyan bárányfalatok után, amely mellé cukkinit, sárgarépát és más zöldséget párolnak, és a tetejére sajtot sütnek. Ha valaki ragaszkodik hagyományosabb körethez, kérhet friss rozmaringgal megszórt, sütőben sült krumplit, és ha nem vigyáz, repetázni fog a garnírungból.

A helyi zöldségleves, a minestrone kicsit furcsa ecetes ízével, de a tésztaféléket ismét korrektül csinálják: a pizzát az olyan jobb helyeken, mint a Piazza della Signoria közeli Mamma Miában vagy a Funiculiban, a vendég szeme előtt formázza szép vékony, kerek tésztává a mester és süti meg barátságosan lángoló kemencében. Nem sajnálják a tejszínt a lasagnából, a legjobb, gombával, hússal, vagy spenóttal töltött canelloniért azonban érdemes Sienába utazni.

Ugyancsak kiváló a négy sajt tejszínes mártásával készült nudliszerű, bár annál lényegesen lazább gnocchi. És ha már megfordítottuk az olasz étkezési sorrendet: egy-egy gazdag saláta akár főételnek is beillik. A specialitás errefelé a ruccola és a madársaláta, de nem is lehet megszámlálni, hányféle zöld vagy pirosas szélű levél kerül a tálba, amelyek mellé még kötelező a csíkokra reszelt sárgarépa, valamint a toszkán lankákon bőségesen termő olívabogyó. Az olajfát oly becsben tartják, hogy Firenzében, a Dóm közelében védőrács óv egy 300 éves gyönyörű példányt.

Miután a tartománynak gyönyörű tengerszakasza van, és alig 10 kilométerre fekszik a festői Elba szigete, érdemes olyan finomságokat is megkóstolni, mint a kardhal citromos mártásban, amelyhez fokhagymás párolt spenótot ajánlanak. A merluzzónak nevezett sárga tőkehalat némi fehérborral locsolják meg, az apróhalakból sűrű pépszerű hallevest főznek, amelyet pirított kenyérre öntenek rá a tányérban.

A hegyvidék a gombáké. A vadregényes Appenninek oldalain, ahol az év kilenc hónapjában esik az eső, a legnagyobb becsülete a hatalmasra növő vargányának van. Szinte csak ezt eszik a helyiek, akik "disznógombának" (fungo porcino) hívják, pedig számos más ehető gomba is akad az erdőkben. Legszívesebben kukoricalisztbe forgatva, fokhagymás olajban sütik meg, de petrezselyemmel párolva is szeretik. Ugyanezen a vidéken, ahol nemes gesztenyefák tornyosulnak, gesztenyelekvárt és gesztenyemézet kínálnak a falusi turizmusra vágyóknak.

H. S. fotója

,, Bár valószínűleg nem lesz a kedvencünk, de toszkánában járva érdemes egy próbát tenni a híres Pappa pomodoro sűrű paradicsom levesével is, mely tulajdonképpen száraz kenyérre öntve paradicsomlé, fokhagymával, bazsalikommal…Egy régi, tradicionális toszkán fogás." forrás

,, Ha mediterrán konyha, akkor elengedhetetlen hozzávaló az olívaolaj! Az olajfák az Appenineken túl igen jól érzik már magukat és prémium minőségű olajat ad a termésük. A Földközi-tenger keleti medencéjéből terjedt el, első feljegyzések az olívaolajra Kréta szigetéről származnak. Szinte minden olasz kertben megtalálható, nagyüzemi termelésnél előszeretettel párosítják a birkatenyésztést hozzá, mivel ingyen megoldják az aljnövényzet karbantartását. A szűz olívaolajnál az olajat az olajbogyóból nyerik préseléssel vagy centrifugálással egy bizonyos hőmérsékleten, így biztosítva, hogy nem változik meg az olaj összetétele.

Az olaszok mindent kitalálnak, ilyen pl. a Pollo al limone, vagyis a Citromos csirke. Érdekes párosítás ez is, de desszertekben vagy italoknál (Limoncello) is nagy szeretettel használják a citromot. Az igaz, hogy a legízletesebb citrom az Amalfi-parton terem, de azért mégis finomabb egy toszkán kertben a fáról leszedve, mint a hazai szobanövények termése. " forrás

,, Szerintem aki evett már olasz fagyit, az egyrészt nagyon nehezen fog máshol ismét enni, egyszerűen olyan szinten állnak kategóriákkal minden fölött, amit korábban kóstoltam (egy-két ritka kivételtől eltekintve), hogy az félelmetes.

A leginkább félelmetes mégis az, hogy szinte minden utcasarkon hozzák ugyanazt a minőséget, a gyümölcsfagyiknál úgy érzed, mintha gyümölcsbe harapnál… sajnos nincsenek szavaim, hogy leírjam.

Ugyanez igaz a tésztákra és a pizzákra, kár is belemenni a részletekbe, talán csak annyit írnék, hogy olaszként én is kifejezetten sértésként élném meg, hogy pizza néven árulnak világszerte olyan ételeket, melyeknek az égvilágon semmi közük nincsen a nemzeti ételemhez. (Hawaii pizza… rémület!)

Szóval Olaszországban nem lehet nem fagyizni, és nem csak a hőség miatt, muszáj pizzázni, tésztákat enni, és utána kicsit elszomorodva arra gondolni, hogy hol fog az ember otthon ilyet találni.” forrás

,, Toszkána konyháját az egyszerűség jellemzi, a legtöbbet használt alapanyagok közé tartozik – természetesen – az olívaolaj, a hamisítatlan toszkán kenyér, a különböző zöldségfélék és a jó csirkemáj.

Ikonikus fogásnak számít a bruschetta,amely pirított kenyérszeletet jelent, és előételként vagy borkóstolókon tálalják. Hagyományos fajtája az olívaolajos, fokhagymás, paradicsomos változat, ám tipikusan toszkán a csirkemájas. Továbbá egyszerű, mégis nagyszerű az igazi olívaolajjal tálalt kenyér. (2019)" forrás

Kis pihenő után indultl a szarvasgomba vadászat. Soha nem vettem részt még ilyen programon és úgy indultam neki, lehet humbug az egész, sétálgatunk kicsit az erdőben, aztán jövünk haza. Megérkezett értünk a kísérő két kutyával, rövid ismertetőt tartott a környéken fellelhető gomba fajtákról. Elmesélte, hogy a szarvasgomba a fák gyökerével szimbiózisban a föld alatt él. A kutyákat születésük után már hozzászoktatják a gomba ízéhez, illatához úgy, hogy az anya csecsét megkenik szarvasgombával, így szó szerint már az anyatejjel magukba szívják az aromákat. A legjobb kereső kutyát úgy választják ki, hogy két hónapos korukban omlettbe sütött szarvasgombát ásnak el és amelyik leghamarabb megtalálja, az a legígéretesebb tehetség. Szóval, sétálunk az erdőben és pár száz méter után a kutya elkezdi kaparni a földet a két mellső lábával, villám sebességgel. A végső kiemelést már a gazdájuk végzi, mert előfordul az is, hogy a kutya megeszi a talált kincset. Szó szerint kincset ér, hiszen kilója háromszáztól akár több ezer euróig terjedhet-fajtától függően. Hat-hét diónyi szarvasgombát találtunk az egy órás túra alatt, aztán a délben gyúrt tésztát ízesítjük vele. Csodás nap volt, tele élménnyel. (b.j.. , 2022)

Toszkán pecorino - F. I. fotója

Borok

Toszkána a világhírű Chianti bor hazája, a Firenze és Siena közti dombságot nevezik így. A márkajelzett borok meglehetősen drágák, de az a vendéglős, aki "ád magára", tart saját bort is, amely miatt nem kell szégyenkeznie. A sienai eredetű Vin Santónak csodatevő híre van: a legenda szerint a 14. században egy ferences barát ezzel gyógyított a pestisjárvány idején. A legfinomabbak a szinte feketének tűnő, érdes hatású vörösek, mint például az Ornellaia, amelynek íze még sokáig ott marad az ember nyelvén és szájpadlásán.