ÚTIKRITIKA.HU / Hanoi

Hanoi

Hanoi

Hanoi dióhéjban | Tetszett & Nem tetszett | Vélemények |Szállásválasztás| Közlekedés |Étkezés| Vásárlás| Szórakozás| Közbiztonság | További beszámolók| Fotóegyveleg

.

K. Kriszta fotója

Hanoi dióhéjban

vietnámiul a kiejtés: há:noj (az á hang erősen elnyújtva)

Lakosság (2024-ben): 1,4 millió, de a vonzáskörzettel együtt kb. 6 millió

Elnézhető túlzással Kelet Párizsának nevezik Hanoit, és valóban a távol-keleti nagyvárosokkal összehasonlítva felfedezhető egyes negyedeiben, előkelő nagykövetségi házai és sugárútjai révén némi franciás elegancia, lágyság. A vietnami főváros igazi jellegét azonban az ezernyi kis szatócsbolt, műhely, a sok tó, a kis kifőzdék, utcai ételes standok színes világa adja meg. És többmillió motor.

Jóllehet az utakon elképesztő mennyiségben közlekednek autók, mopedek kerékpárok, azért Hanoi még mindig nem hasonlít légkörében egy szokványos világvároshoz.

A turista számára a legnagyobb kihívást a forgalmas utcákon való átkelés jelenti. Gyakran perceket kell várni a járdán, és nekiindulni a kalandnak, lehetőleg követve azt a rutinos technikát, amit a helyi lakosok követnek. Fő a határozottság, a nyugalom és a kimért tempó.

Sok turista szerint Hanoi lakosai jellemzően merevebbek, tartózkodóbbak, mint a Saigon-iak. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének a turistákkal szemben vendégszeretők, csak ezt a maguk visszafogott módján érzékeltetik. 

Jócskán van olyan magyar utazó, aki negatív véleménnyel van a fővárosiakról, és általában a vietnamiakról. Szerintük a vietnamiak barátságtalanok, arrogánsak, sokuk gondolatai csakis a turisták átvágásának, meglopásának lehetőségei körül forognak. Tény és való, hogy a fővárosi emberek nem mosolyognak olyan gyakran az idegen képébe, mint Thaiföldön, mert más a mentalitásuk. Viszont ha a turistának problémája támad, akkor nem haboznak segíteni. Ez jobban jöhet akár az idegennek, mint egy jól irányzott műmosoly.

A taxisok, miként a világ annyi nagyvárosában, nagy csibészek, és ravasz módokon oldják meg, hogy minél többet fizettessenek a turistával.

Mivel hajdan a házak szélessége alapján vetették ki az adót és nem szabadott a királyi palotánál magasabb épületet emelni, így Hanoiban sok a keskeny és alacsony építmény, és kevés a toronyépület. Ebből is adódik Hanoi bájossága.

Az óváros Hanoi legélénkebb negyede, ahol a viszonylag szűk utcák tele vannak régies boltokkal, műhelyekkel, amelyek láthatóan a kereskedők lakásainak előtereként is szolgálnak. A járdák tele vannak portékákkal, szerszámokkal, limlomokkal. Van valami időutazás jellege az egésznek. A 13. században a negyed 36 utcáját szakmák szerint felosztották, és ez a rendszer többé-kevésbé fennmaradt. Van például cipős, ezüst- és külön rézműves utca. Az adott utca nevében benne, van az, hogy milyen szakma összpontosul oda. Van sírköves, selyemkereskedős, hagyományos vietnami ruhákat árusító "szakutca".

Az óváros tele van apró kifőzdékkel a tipikus kis műanyagszékekkel. Persze vannak finnyás turisták, akiket zavar az utcák piszkossága, meg az, ahogy a zöldségeket közvetlenül a retkes járdára kitéve árulják. Ha valaki jól akarja érezni magát, akkor egzotikumként kell elfogadni az óvárosi higiéniai állapotokat. Egészen elegáns negyedek is vannak, ahol az utak, az üzletek teljesen más világot jelenítenek meg, mint az óváros. Persze az árak is elegánsan magasak. Sok kulturális program kínálkozik, ilyen például esti programnak az ezeréves múlttal rendelkező vízi bábszínház, s minden városnézésben benne van a nemzeti hősük, Ho Shi Minh mauzóleum és külön a hajdani rezidenciája, meg egy vele foglalkozó múzeum. A mauzóleum teljesen olyan jellegű, mint a moszkvai Lenin-mauzóleum. Érdekes a Néprajzi Múzeum, az irodalom templomház.

Érdekes program a szervezett kerékpártúra a város utcáin. Príma program az éjszakai piacon körülnézni. Amúgy Hanoi-ban a legtöbb helyen este 10 után már üresek a járdák, alig van élet. Hanoi ebben a vonatkozásban is nagyon különbözik Saigontól. Néhány magyar turista úgy vélekedett, hogy Saigon sokkal inkább nagyvilági hely, de nem annyira hitelesen vietnami, mint Hanoi. Érdemes a vietnami fővárosban letérni a turistás ösvényről és felfedezni egyszerű lakónegyedeket, mert kifejezetten érdekes tanulmányozni az ottani életképeket.

Francia-negyed - K. Kriszta fotója

Tetszett & Nem tetszett

Tetszett

1. Hogy egyszerűbb, természetesebb, hangulatosabb, karakteresebb mint Saigon, autentikusabb Vietnam
2. Az itteniek, főleg esténként vidámabbaknak tűnnek, mint Saigon lakói, este olyan laza nyugalom ereszkedik rá a városmagra
3. Az izgalmas, érdekfeszítő utcai jelenetek, szatócsboltok, egzotikus piacok
4. A francia gyarmati időkből megmaradt házak
5. Meglepően sok a jó étterem, az utcákon terjedő finom ételillatok, remek kávézók
6. A szép tavak - Hanoinak kiválóak az adottságai
7. Nem túl nagy az igazán érdekes része, könnyen bejárható gyalog is
8. Mulatságosak, időutazásosak a kommunista propagandás dolgok
9. Jópofának találni a sok hamisított cucc elnevezéseit
10. Az olcsóság
11. Maguk a helyi emberek a bambuszkalapjaikkal, jól megpakolt motorjaikkal, vagy épp elegáns vietnámi viseletükben (melynek neve áo dài)

Nem tetszett

1. Az utcák napközben túl zajosak, a közlekedés vadnak, zűrzavarosnak tűnik
2. A programokat kínáló utazási irodák vonatkozásában a turisták lenyúlásának ravaszul kieszelt gépezete
3. A simlis taxisok, a turistát leszólítgató ugyancsak simlis alakok
4. A szmog, a sok por, a levegő szennyezettsége
5. Az úttesten való átkelés stresszessége (inkább csak az elején, "betanuláskor")
6. Vietnam kommunistás arca, az ehhez igazodó csúnya épületekkel
7. Az utazónak nincs olyan minőségi szolgáltatási választék, mint Saigonban, jóval szegényebb
8. A sok fárasztó zugárus (képeslap, turista program stb)
9. A vízi bábszínház nagyon unalmas volt
10. A motorosok folytonos tülkölései
11. A szmog
12. A kényelmetlenül kicsi és alacsony ülökéken ülve evések

d. e. fotója

   13. A járdákat ellepik a motorkerékpárok és a gépkocsik

Kriszta fotója

   14. Az elképesztően, fárasztóan sűrű utcai forgalom

Kriszta fotója

   15. Sok helyen a lepukkantság

K. Kriszta fotója

Vélemények

Hanoi óvárosa tényleg elég ó. Valaha elegáns franciás lehetett, ma inkább amolyan kidőlt-bedőlt-franciás.
Gondolom a páratartalom és az időnkénti függönyszerű monszuneső nagyban hozzájárul az építészet lelombozódásához, mert az utolsó francia épületkarbantartások óta úgy látszik mindent utolért a penészedés vasfoga.
A "la bohème" hangulat miatt a város, az algás házak és a rogyadozó reneszánsz ellenére sokkal jobban tetszett, mint Ho Chi Minh City. Hanoiban sokkal több karaktert és hangulatot éreztünk, mint a modernebb déli tesóban. (G. M., 2025)

---

"A Hanoiban a helyieksokan vannak, viszonylag kis területen kell boldogulniuk. Sietnek állandóan, ezért a legtermészetesebb módon lökik félre/fel az útjukban állót. Akkor is , ha az egy fejjel magasabb és jó 20 kilóval nehezebb náluk. Alig hiszem el, a harmadiknál kezdek nem felháborodni, hanem csak tudomásul venni a dolgot. Ez van. (K. Kriszta, 2023)"

---

Gyönyörű az építészet: az óvárosban sétálva, ha a közlekedési káosz ellenére fel mertük emelni a fejünket, lenyűgöző, patinás épületek tárultak elénk. Egyetlen ház sem hasonlít pontosan a másikra, és a szomszédos épületek magassága is csak ritkán egyezik meg. Ez a szabálytalanság izgalmas, gazdag összhatást eredményez a város építészeti arculatában, amely harmonikusan illeszkedik a növényzethez. Mindehhez még néhány lenyűgöző műemlék is társul: buddhista pagoda, konfuciánus templom, neogótikus katedrális és más építészeti gyöngyszemek.

Hanoiban az átlagos utazó ritkán tölt négy napot egyhuzamban. Talán majd a negyedik visszatérés alkalmával kedvelem meg igazán a várost – hiszen a legtöbben, ahogy mi is, a Hanoi környékén található látnivalók felfedezésére indulnak néhány napos túrákra. Ezek után általában csak egy éjszakára térnek vissza a vietnámi fővárosba, hogy másnap reggel újabb úti cél felé vegyék az irányt.

"Hanoi-ban a külvárosok lakóival együtt 7 millió ember él, s ehhez 4 millió motorkerékpár társul! Elképesztő város! Teljesen kaotikusnak tűnik a közlekedés, hiszen nincsenek sávok vagy ha vannak is, senki sem törődik vele, össze-vissza mennek egymás mögött-mellett a bringások, motorosok, autósok. Az átlagsebesség nagyon alacsony (15-20 km/óra), viszont mindenki folyamatosan halad, egymást kerülgetve. Nagyon közel mennek egymáshoz és a parkoló autókhoz is. A kereszteződéseknél többnyire nincsenek lámpák, ezért ott sem lassítanak., de úgy tűnik, hogy valamiféle szabályt azért mégiscsak követnek, mert úrrá lesznek a káoszon. Itt mindenki motort vezet. A nők magas sarkú cipőben, a férfiak mezítlábas papucsban, kismamák nagy pocakkal, szülők csemetéiket szállítva. A legviccesebb látvány egy kisfiú volt, aki szurtos kis tappancsát apukája laptopján nyugtatta, egyik koszos kis kezével a kormányt markolta, a másik kezével a km órát takarta el. A nyers húsokkal megpakolt szatyrokat is ráakasztják a motorra, és úgy szállítják, de ne lepődjünk meg, ha találkozunk olyan motorral, amire egy fél disznót kötöztek.

Szóval a higiénia hagy némi kívánnivalót maga után. Nagy a kosz és a rendetlenség. Hanoi belvárosában néhol olyan förtelmes bűz terjeng, mintha középkori sikátorokban járna az ember. Mindezek ellenére nyugisak, nem kiabálnak, nem idegeskednek, ráérnek. Viszont megállás nélkül dudálnak, ami okoz némi alapzajt, főként, ha ezt 4 millió motoros teszi egy városban! Éjjel azonban csend van, este 11.00 óra körül nagyjából kiürül a város. Nagyon korán kelnek, hajnali 5-6 órától indul az élet. Sokan tornáznak, sportolnak reggelente a parkokban, tópartokon.

A levegő rendkívül szennyezett. Sokféle színű és mintájú maszkot hordanak. Ezt nemcsak a levegőszennyezettség miatt teszik, viselik a földeken is, hogy megvédjék arcukat a napsugaraktól, mert a bőrük nagyon érzékeny az erős napra. Régen Hanoi-ban sok tó volt, de nagy részüket betemették, mert a népesség óriási megnövekedésével szükség volt a földterületre a házépítésekhez. Nád cölöpökre építkeztek, hogy ne süllyedjenek meg a házak. A 40-50 évvel ezelőtti 25 milliós népesség szám mára 90 millióra emelkedett, azaz csaknem megnégyszereződött! Törvénybe foglalták, hogy az állami intézményekben dolgozó férfiak családjában nem születhet kettőnél több gyerek. Ha születik, fizetniük kell az államnak, sőt még a munkájukat is elveszíthetik." (Kriszta)

K. Kriszta fotója

"Hanoi a lobbisták, politikusok világa. Hagyományosak, kínai jellegűek az ügyintézési módok, az európai turista is érzékeli, hogy ez egy nehézkesen funkcionáló város. Hanoit mára elöntötte a vonzáskörzetben lakó, alacsonyabb iskolázottságú réteg, és a látogató akár ezt is érzékeli a faragatlanabb utcai viselkedésmódok tükrében. A fővárosiak közül sokan, ha csak tehetik, elmennek dolgozni Saigonba, amely nem csak a turistáknak, hanem a helyieknek is normálisabb, nemzetközibb város. A kevésbé tapasztalt vagy finnyásabb turisták nagy többsége Saigont preferálja Hanoi-val szemben. Igen, Saigon és a deli részek – Nha Trang, Mui Ne, Hoi An, Hue, Da Nang stb. egyszerűbb a kényelmet előnyben részesítő turisták számára. Ettől függetlenül növekvő számban találhatunk Hanoi-ban is expatokat és neohippi szerű, "ATM-hippi2 szerű fiatalokat, legtöbbjük angol tanításból él, amit itt jobban megfizetnek, mint Saigonban. Rövid tartózkodás esetére is érdemes ismerni a www.newhanoian.com oldalt, mert hasznos információkkal van tele: szórakozás, kaja, mi meddig van nyitva, papírokat hogyan lehet elintézni stb. Jellemző, hogy Hanoi-ban éjjel 11-12 felé bezárják a szórakozóhelyeket, de itt is vannak egyenlőbbek: helyi vezetővel megtalálhatóak a hajnalig üzemelő romkocsmákra hajazó pubok, zenés helyek, vagy konszolidált pubok, amelyek természetesen ilyen késő este már nem a hagyományos vietnamiakkal van tele – ők ilyenkor már régen alszanak, mert reggel 5-kor kelnek és mennek tornázni a parkokba munka előtt. Még a melegek számára is van egy hajócska a Vörös-folyón, ha valaki arra kíváncsi. Ezek a rendőrséggel jó viszonyt ápoló intézmények 11 után lehúzott rolók mögött dolgoznak, amikor vendég jön vagy távozik, akkor nyitják csak fel gyorsan." (Ymel)

---

Nagyon gyakran találkozom patkányokkal, amelyek mérete néha egy kisebb macskáéval vetekszik – ezen azonban nem lepődöm meg. A párás, szubtrópusi klíma, valamint az undorító, bűzlő szeméthegyek, -telepek és -feldolgozó üzemek, amelyek időnként több száz méteren keresztül sorakoznak az utak mentén, tökéletes élőhelyet biztosítanak ezeknek az amúgy ártalmatlan kis lényeknek. Gyakran megugrasztom őket, amikor az út szélén megállok, hogy könnyítsek magamon.

Szóval megérkeztem Hanoiba, de az első benyomásaim vegyesek – ha őszinte vagyok, inkább negatívak. Amikor egy nagy hídhoz értem, egy közlekedési rendőr odajött hozzám és rám szólt, majd elkezdett bökdösni, pedig csak azt akartam megtudni, hogyan juthatok át a túloldalra. Végül hátat fordítottam neki, és továbbálltam.

A mellettem álló lány nagyon helyes volt, de most visszavonom. Az, aki most mögöttem áll, na, ő tényleg lenyűgöző. Egészen elképesztő, hogy itt milyen a felhozatal. Ráadásul ezek a lányok mindegy, hogy a legújabb divatos ruhát viselik-e, vagy csak valami egyszerűt, úgyis elbűvölőek. Úgyhogy amint kézbe veszem az útlevelemet, indulok is tovább, mert a végén még itt ragadok. Ez a város sosem pihen, éjjel-nappal nyüzsög. Az emberek rengeteget dolgoznak, folyamatosan sietnek, amit talán a folyamatos dudaszó zavaró ricsaja ír le a legjobban. A helyiek szerint Hanoi minden évben új arcot ölt, állandóan változik. Alapvetően nagyon nemzetközi város, ahol számtalan külföldi él, és minden társadalmi réteg megtalálható: nyakkendős bankárok (valaha én is közéjük tartoztam), csillogó szemű hippik, kereskedők és persze rengeteg turista.

Mi Hanoi legnagyobb hátránya? Egyértelműen a szörnyű, egészségkárosító levegő. Talán ilyen büdös városban még sosem jártam. A légszennyezés messze túlszárnyalja Isztambul, Teherán, Mumbai vagy Delhi rossz levegőjét. Ez leginkább három tényezőre vezethető vissza: a milliónyi füstöt eregető motorra, autóra és teherautóra, a poros környezetre, és arra, hogy szinte soha nincs szél, ami egy kicsit eloszlatná a szmogot. Nemrég egy teraszon ültem valakivel, és vissza is kérdeztem: „Tényleg az eget akartad mondani?” – mert itt az emberek szinte sosem látják a csillagokat, és csak ritkán a napot.

A város forgalma valami egészen más világ. Mintha egy élő szövet részei lennének a közlekedők, akik ösztönösen tudják, merre kell haladniuk. Szabálykövetésről viszont szó sincs: a piros lámpa vagy az egyirányú utca jelzése nagyjából annyit jelent nekik, mint nekem egy politikai ígéret. Mégis, valahogy működik a rendszer, és meglepően kevés a baleset. Sokszor hittem, hogy nekimegyünk valakinek motorral, de az utolsó pillanatban mindig elkerültük az ütközést.

A vietnámiaknak különleges tehetségük van az énekléshez. Egy karaoke bárban hallottam őket, és meg kellett állapítanom, hogy a hangjuk szinte betöltötte a teret. Az éneklés a vérükben van. Ahogy nekem a gyaloglás, a szabad ég és a természet. Alig várom, hogy újra felkapjam a hátizsákomat, kezembe vegyem Villámot, a botomat, és útra keljek, izzadva, töprengve a világ apró-cseprő dolgairól.

---

Utcai étkezdék sokasága, a hamisított CD-k és robogók áradása, a fülledt légkör, a fantasztikus konyha, és a rendkívül kedvező árak mind-mind jellemzőek itt is. Az ecuadori léptékű gyümölcsbőség – köztük tengeri gyümölcsök –, a bambuszrudat cipelő rizskalapos asszonyok*, a francia kolonizáció nyomai, a vörös lobogók, az egypártrendszer és a változások ígéretét hordozó rendszerváltás szele egyaránt meghatározza a város hangulatát. Bár Hanoi jóval kisebb Ho Si Minh-városnál, a nyüzsgés és az élet tempója ugyanolyan pezsgő.

---

Hanoi nyüzsgő forgatagába csöppentünk, ahol gyorsan megtapasztaltuk, mit is jelent a valódi csúcsforgalom. Gasztronómiai kalandozásaink a mélyponttól egészen a csúcsig íveltek, miközben fogalmunk sem volt, pontosan hol is vagyunk. Az állomás előtti téren, a sötétben a helyi taxismaffia vett körül minket, mindenki versengve próbált elvinni valahova. Szerencsére egy angol srác, aki már nem először járt itt, elárulta, hogy Hanoi északi külvárosában landoltunk. Ez legalább némi megnyugvást hozott, és gyorsan megegyeztünk, hogy együtt indulunk a belváros felé. Az angol teljes nyugalommal rágyújtott egy cigire, és csendben figyelte, ahogy a taxisok egymást túlharsogva próbálnak üzletet kötni velünk. Pár perc múlva a helyzet lecsendesedett, és amikor egy reális ár elhangzott, jelezte, hogy indulhatunk. Mindenki elégedett volt.

A szállodából kilépve már javában pezsgő élet fogadott az utcákon, ami elsőre meghökkentő volt. A járdák többnyire árusok és parkoló motorok birodalmává váltak, így gyalog az úttestre kényszerültünk, ahol autók, motorok, riksák és kerékpárok káosza próbált valahogy előrejutni. Gyorsan megtanultuk az aranyszabályt, ami különösen az utcákon való átkelésnél életmentő: semmi hirtelen mozdulat – ha kiszámíthatóan haladsz, jó eséllyel épségben átmész.

---

Felfedeztük a város híres tavát, amely valóban szép, és meglátogattuk az ikonikus templomot is, amelyben egy kitömött teknős látható. A történet szerint ezt a hatalmas teknőst tíz éve fogták ki a tóból. Mivel a tó alig százszor kétszáz méteres, partjait pedig éttermek és épületek szegélyezik, elég lenyűgöző, hogy egy ilyen állat évekig rejtőzködni tudott benne, különösen, hogy a teknősök maximum egy órát bírnak víz alatt. A helyiek között elterjedt pletyka szerint a kormány titokban óriásteknősöket nevel, és amikor el akarja terelni a figyelmet valamilyen problémáról, egyszer-egyszer elenged egyet a tóba, majd később titokban kiemeli. A teknősökről szóló legenda szerint az ősapjuk egy varázskardot ajándékozott az első királynak, amivel az legyőzte a kínai hódítókat. Miután a király beteljesítette küldetését, a kardot visszaadta a teknősöknek, de ha a vietnami népnek valaha újra szüksége lenne rá, a legenda szerint a teknős visszahozza.

Sétánk során felfedeztük a francia negyedet és az óvárost, ahol megtekintettünk egy tradicionális „rakétaházat” is. Ezek a házak az utcafronton rendkívül keskenyek (néha csak két méter szélesek), de akár 5-8 emelet magasak, színesek és hegyes tetejük miatt rakétákra emlékeztetnek. Ez az építési stílus még a császári időkben alakult ki, amikor az utcafront szélessége alapján vetettek ki adót. Az emberek erre válaszul rendkívül hosszú, de keskeny házakat építettek, amelyekben egy létrával is nehéz manőverezni. Ma már ez a stílus a vietnami építészeti kultúra szerves része, még akkor is, ha az adott környezetben semmi értelme nincs. Láttunk például egy építési projektet a zöld mező közepén, ahol két rendkívül keskeny, rakétaszerű ház állt magányosan. A tehetősebbek, akik nagyobb teret szeretnének, gyakran úgy építtetik házaikat, hogy kívülről két különálló rakétaházat formázzanak. Ezek az épületek karbantartottak és látványosak, és eddigi utunk során itt találkoztunk a legtöbb olyan házzal, ahol el tudnánk képzelni az életünket (Szingapúrt leszámítva).

Hanoi utolsó napján ellátogattunk a Parfümpagodához, amely, nevével ellentétben, sem pagoda, sem parfümmel nem kapcsolatos, és ráadásul nincs is Hanoi közvetlen közelében, hanem nagyjából kétórányira. Ez egy egyszerű, de festői barlangtemplom, amely gyönyörű mészkőszirtek között bújik meg. A helyszínhez egy másfél órás csónakút vezet keresztül egy nemzeti parkon, ami tökéletes alapja lehet egy remek kirándulásnak.

---

Egy rövid sétát tettünk a belvárosban, ami este őrült kavalkádba csap át. Úgy tűnik, minden vietnámi vagy kis műanyagszékeken ülve teázik és szotyolázik, vagy a motorján száguld végig a városon. Ha egyik sem, akkor a Li Taj Po parkban tölti az időt a gyerekével, üres teásflakkonokat rugdosva, vagy épp kétéveseket tanít görkorcsolyázni. Mások az utcán táncot tanítanak és tanulnak, tai chiznek, ordítva beszélgetnek, vagy egyszerűen csak mindenhol szemetelnek. Tátott szájjal figyeltük ezt a nyüzsgő káoszt. Különösen érdekes volt látni, amikor helyi zenére táncolnak: az idősek is meglepően hajlékonnyá válnak, és a háziasszonyokból, házigazdákból egy pillanatra mind táncosok lesznek.

---

Riksára szálltunk, bár inkább én vezettem volna, így megkértem a sofőrt, hogy cseréljünk helyet. Egy darabig minden rendben ment, de a rozsdás fék hiánya miatt a piros lámpánál kicsit nekimentem az előttem haladó másik riksának. Szerencsére nem történt nagyobb baj, leszámítva, hogy a sofőr valahogy nem akart visszaadni. Ekkor megszakítottam a barátságos beszélgetést, és határozottan visszaköveteltem a pénzem. Egyszerűen nem bírom ezt a helyi szokást, hogy megállapodunk egy árban, aztán az illető „elfelejt” visszaadni, vagy valamilyen kifogást talál, például, hogy gyűjt valamire. Közben láttunk két európait, akikre a taxisuk doronggal támadt, miután nem voltak hajlandók többet fizetni a kialkudott összegnél.

Hanoiban egyébként elképesztő a forgalom. A motorok szinte teljesen ellepik a járdákat, és mindenki összevissza cikázik az utakon. A gyalogosoknak ritkán van zöld lámpa, és amikor végre kapnak, olyan rövid ideig tart, hogy alig ér át valaki az úton.

Késő délután a fiatalok lassan gyülekezni kezdtek az óváros kissé leromlott állapotú katedrálisánál. Színes kis ülőkéken szotyoláztak és köpködtek szerteszét. A városban alig érezni Ho Si Minh eszméinek hatását – a kommunista relikviák inkább csak turistacsalogatók. Egyetlen kivétel talán a katonai zöld sapka, amit sokan bukósisakként használnak motorozás közben.

Hanoi mindenképpen megér még egy napot. Ilyen őrült városban nem lehet csak úgy elrohanni. Az építészet néhol francia gyarmati stílusú, máskor az Indiához képest kevésbé lepukkant, mégis indiai hangulatot idéz. Érintésvédelmi szempontból azonban ugyanolyan kaotikus. Persze vannak új épületek és egész jó utak is, amit majd a buszról közelebbről is szemügyre vehetünk. A helyiek életvitele különös: déltől nagyjából két óráig teljesen megáll az élet, hogy aztán ötkor ismét bezárjanak a boltok – hiszen ennyi munka után jár a pihenés.

---

Hanoi biztosan nem kerülne be a „Városok, ahol szívesen élnénk” listánk top 10-es helyezettjei közé. Bár a Lonely Planet ódákat zeng az Old Quarter bájáról, pezsgő életéről és energiájáról, a valóság sokkal kaotikusabb. A szűk utcák, keskeny épületek és változatos éttermek kétségtelenül adnak némi hangulatot a városnak, de nincs idő ezeket élvezni, mert a motorosok és autósok centikre húznak el melletted, miközben dudálnak, lassítás nélkül. Kambodzsában azt hittem, láttam már a közlekedési káosz csúcsát, de ott legalább figyelnek egymásra az emberek, és szükség esetén lassítanak. Hanoiban ilyenről szó sincs: csak akkor kerülnek, ha közvetlen életveszélyt kell elhárítani.

Az egyik legemlékezetesebb példa erre az volt, amikor egy forgalmas, többsávos út mentén gyalogoltunk a járdán, de a lámpánál kialakult torlódás miatt a motorosok egyszerűen felhajtottak a járdára, hogy előnyre tegyenek szert, és még le is dudálták azokat, akik éppen ott sétáltak – köztük engem is. Egy fiatal lány olyan hevesen dudált rám, hogy szóvá tettem, talán nem a járdán kéne motoroznia, de nem igazán értette, miért háborodtam fel.

Az otthoni gyalogosjogok bajnokainak kifejezetten ajánlom Hanoit terepszemleként: itt a járdák szinte mindenhol motorparkolók, a faltól egészen a padkáig. Van, ahol köztük lehet kerülgetni, de gyakran egyszerűen le kell menni az úttestre. Az alapvető figyelmesség, hogy hagyjanak egy kis helyet a járókelőknek, teljesen hiányzik. Ha pedig egy indulásra kész motoros elé kerülsz, ne számíts arra, hogy megvár – inkább eléd vág, vagy közted és az utastársad között indul el kövér gázzal. Valahogy ez a kulturális hozzáállás a város lakóinak nagy részéből irritáló magatartást hoz ki.

Ennek ellenére sokat sétáltunk, és meglátogattunk néhány nevezetességet. Ho Si Minh mauzóleumát csak kívülről láttuk, mivel zárva volt, de nem is hiányzott a katonás rend, amellyel a múmia előtt kellene elhaladni. A legszebb helyek közé tartozott egy tó közepén található pagoda, valamint az Irodalom Templomának kertje – ezek igazi nyugalom szigetei a város forgatagában.

A vietnami emberekkel kapcsolatos előítéleteinket pedig, a fentiek ellenére, felül kellett vizsgálnunk. Bár a város maga kaotikus, azok, akikkel találkoztunk, többnyire barátságosak és vidámak voltak, még ha néha kissé simlisek is. Kár, hogy nem tudunk több pozitívumot kiemelni, mert ami jó és érdekes Hanoiban, azt megkapjuk Kambodzsában is, csak épp a hátrányok nélkül.

Ami nem okozott csalódást, az az étel. Bár sok hasonlóságot mutat a khmer konyhával, Hanoi ízei néhány sajátos csavarral leptek meg minket. Ellátogattunk egy háborús múzeumba is, amely bemutatja Vietnám legfontosabb konfliktusait, természetesen erősen kiemelve a győzelmeket és a vietnámi katonák emberségét – például ahogy vizet adnak amerikai hadifoglyoknak. Ez a múzeum szinte időutazás egy kommunista rendszerbe, amelynek jól ismert jellemzői ma is jelen vannak. A téren például egy hatalmas Lenin-szobor áll, figyelmeztetőn emelve a karját a magasba.

---

Hanoi Vietnam történelmi fővárosa, amely már közel ezer éve az ország központja. Ezzel szemben Saigon (Ho Chi Minh-város) és Dél-Vietnam csak nagyjából 200 éve tartozik az országhoz, mégis Saigon vált Vietnam legfontosabb és legnépesebb városává. A két város kinézetében is markánsan különbözik: míg Hanoi inkább provinciális hangulatú, addig Saigon egy nemzetközi nagyváros, ahol a világmárkák is jelen vannak. Nekem személy szerint Hanoi jobban tetszett, talán azért, mert különlegesebb és kevésbé globalizált, jobban megőrizte az eredeti jellegét. Az is lehet, hogy azért hagyott mélyebb benyomást, mert ott találkoztam először a legjellemzőbb vietnami élményekkel: a motoros káosszal, az állandó nyüzsgéssel és az utcán zajló élettel.

Hanoi-ba este érkeztünk, és egy étteremben kezdtük az ismerkedést a várossal, még a szállodai bejelentkezés előtt. Az étterem tulajdonosa, egy harmincas éveiben járó férfi, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, elmesélte, hogy az édesapja a ’70-es években Magyarországon tanult franciául. Állítása szerint kémnek akarták kiképezni Franciaországba, és Magyarországon lehetett a legjobban franciául megtanulni.

Hanoi óvárosa állítólag évszázadok óta alig változott. Bár a szűk, forgalmas utcák máshol is jellemzőek lehetnek, itt különleges hangulatot ad, hogy az egyes mesterségek a hagyományoknak megfelelően utcák szerint csoportosultak. Van olyan utca, ahol főleg fémművesek dolgoznak, akik az utcán hegesztenek és köszörülnek, máshol csomagolóanyagokat és ragasztószalagot árulnak, megint máshol cipőboltok vagy ruhaboltok sorakoznak. Az utcákon mindig nyüzsögnek az emberek, ez a lüktető élet jellemzi az egész környéket.

Hanoi-ban kóstoltuk meg először a híres vietnámi kávét, ami azonnal a kedvencünk lett. Ez egy erős, rövid kávé, ami sok nyugati számára talán túl intenzív, de számunkra tökéletes volt. A készítéséhez külön eszközt használnak: egy fémszűrőt, amit a pohár tetejére helyeznek. A durvára őrölt kávét a szűrőbe teszik, forró vizet öntenek rá, ami lassan átcsepeg. Leggyakrabban sűrített tejjel isszák, amitől az íze még különlegesebb lesz. Vietnámban annyi kávét ittunk, mint talán soha máshol, és hoztunk is haza belőle, szűrővel együtt.

---

Hanoi repülőtere körülbelül 30 km-re található a városközponttól, és 2024-ben a taxik 25–30 USD alatt nem nagyon visznek be. Azonban érdemes körülnézni a parkolóban, mert gyakran találni mikrobuszokat, amelyek utasokra vadásznak. Egy kis alku után akár 5 USD-ért is elvisznek, ha megtelik a busz. 😊

Hanoi-ban még mindig találni olcsó, 15–20 dolláros hoteleket, de ezek színvonala gyakran kritikán aluli, és nem biztos, hogy megfelelnek egy kényesebb utazónak. Én végül egy normálisabb szállást választottam, amelynek eredeti ára 40 USD volt, de 30-ra sikerült lealkudnom. Mivel nincs főszezon, szinte mindenhol találni szabad szobát, és remek alkupozícióban lehet lenni. Ez a szálloda már tükrös márvány fürdőszobával, falra szerelt nagy plazmatévével, ingyenes internettel és hatalmas franciaággyal várt – kényelmesen elfért volna benne két ember is, akár „tündérkék” társaságában. 😊

Este gyalogosan fedeztem fel a környéket, és amilyen szerencsém van, rábukkantam Finnegan’s Irish Pubjára. Hihetetlen élmény volt Vietnamban friss, hideg csapolt Guinnesst kortyolni és eredeti ír whiskyt kóstolni! Nem olcsó mulatság, egy pint Guinness most 150.000 dong (körülbelül 6 USD), amiért nagyjából 12 üveg Saigon sört kapnék. De hát Guinness csak egy van, és néha megéri esténként egy-két pohárral elfogyasztani. 😊

Egy kilométerre innen egy hatalmas Lenin-szobor is vigyorog a tér közepén, így rég nem látott Iljics komámat is meglátogattMásnap gyalogosan bejártam az Old City területét. Rengeteg múzeum található itt – a recepciós szerint pontosan 32 –, köztük természetesen a Ho Si Minh Múzeum is. Nem messze tőle található a mauzóleum, ahol a régi szocialista hagyományok szerint kiállították, pontosabban bebalzsamozták Ho Si Minh-t, hogy örökre látható legyen. Pedig a végrendeletében hamvasztást kért, de Moszkvából jött a parancs, hogy hősökre és eszményekre van szükség. 😊

Hanoi története egészen a 6. századig nyúlik vissza, amikor az itt lévő kis falvakból kezdték kiépíteni. Ly Thai To császár erődöt építtetett, ide költöztette udvarát, és az itt található Vörös-folyó, Kim Nguu-folyó és To Lich-folyó összefolyásánál bőven termő rizsföldek biztosították a fejlődés alapját. Akkoriban a várost Thang Longnak, azaz „Felszálló Sárkánynak” hívták. 1831-től vált Hanoivá, amikor a Nguyen-dinasztia hatalomra került, és az udvart Hueba költöztették. Bár ekkor elveszítette politikai központi szerepét, fejlődése töretlen maradt. 1945-ben Észak-Vietnam fővárosává vált, majd az amerikai háború vége után, 1975-ben, az egyesített Vietnam fővárosa lett.

---

,, Hanoi a régi és az új különös keveréke, ezért nem hasonlítható egyik vietnami városhoz sem ahol eddig jártunk. A vietnami főváros igazi jellegét az ezernyi kis szatócsbolt, műhely, a sok tó, a kis kifőzdék, utcai ételes standok színes világa adja meg.

Az óváros (a kedvenc helyem) Hanoi legélénkebb negyede, ahol a viszonylag szűk utcák tele vannak régies boltokkal, műhelyekkel, amelyek láthatóan a kereskedők lakásainak előtereként is szolgálnak. A járdák tele vannak portékákkal, szerszámokkal, motorokkal, így a járda, mint olyan nem létezik. Az embereknek az úttesten kell közlekedniük a kocsik mellett/között.

A 13. században a negyed több utcáját szakmák szerint felosztották, és ez a rendszer többé-kevésbé fennmaradt. Van például cipős, ezüst- és külön rézműves, sírköves, selyemkereskedős, hagyományos vietnami ruhákat árusító “szakutca”. Az adott utca nevében benne, van az, hogy milyen szakma összpontosul oda. Az óváros tele van apró kifőzdékkel a tipikus kis műanyagszékekkel, gyümölcsárusokkal. (2018)" forrás

Időjárás

Hanoiban augusztus végén valami olyasmit éltem át, amiről korábban csak a földrajzkönyvek lapjain olvastam. Ahogy kiléptünk a Noi Bai repülőtér automata ajtaján, olyan nehéz, párától telített levegő csapott arcon, amit addig legfeljebb egy wellness szaunában éreztem. Nehéz volt elképzelni, milyen lesz a monszun utolsó hetei alatt Hanoiban lenni — persze előtte próbáltunk mindenféle előrejelzést böngészni, de optimistább és borúlátóbb verzióból is akadt bőven. Ha egyetlen szóval kellene leírnom a monszunt, azt mondanám: szauna. Pont olyan, mint egy forró szauna, csak nem lehet belőle kijönni egy hideg zuhanyra.

A pára önmagában nem zavaró, az ember meglepően hamar hozzászokik, amíg nem kell komoly fizikai munkát végezni. És szerencsére nem lapátolni jöttünk, hanem várost nézni és jókat enni. Nekem kifejezetten tetszett ez a sűrű, nedves levegő, valahogy még intenzívebbé tette a város színeit és illatait. Persze a délutáni záporok miatt mindig volt nálunk esernyő, de gyakran inkább bőrig áztunk, aztán gyorsan megszáradtunk a fülledt melegben. A helyiek rutinosan viselik ezt az időt: egy kézlegyintéssel nyugtázzák az esőt, majd mennek tovább a dolgukra, mintha mi sem történt volna. Egy kávézó teraszáról figyelve rá lehet érezni, hogy a monszun is csak egy évszak, amiben pont annyi szépség van, mint kihívás. És ahogy leszáll az este, a párás hő még selymesebbé teszi a várost — ilyenkor szerettem legjobban Hanoi utcáin kóborolni.

Szállásválasztás

Ha Hanoiban szállást keresel, és szeretnéd elkerülni a túlzott zajt, miközben közel maradsz a nevezetességekhez, érdemes egy kicsit alaposabban megvizsgálni a város különböző negyedeit. Az Óváros (Old Quarter) ugyan magától értetődő választás, hiszen tele van pezsgéssel, hangulatos utcákkal és minden sarkon valami izgalmas látnivalóval, de készülj fel, hogy este sem áll meg az élet. Ha mégis az Óváros mellett döntesz, próbálj olyan szállást találni, amely egy csendesebb mellékutcában helyezkedik el – ilyenkor az utca zsivaja sokkal elviselhetőbb.

Ha inkább nyugalomra vágysz, de nem szeretnél teljesen eltávolodni a város varázsától, a Hoan Kiem-tó környéke lehet a tökéletes választás. Ez a terület egyszerre kínál gyönyörű kilátást, kellemes sétalehetőségeket és hangulatos kávézókat, miközben a nyüzsgés sem olyan intenzív, mint az Óváros szívében. Különösen a tó déli része az, ahol könnyebben találhatsz olyan hotelt vagy apartmant, amely békésebb, de mégis mindenhez közel van.

Aki igazán nyugodt, zöld környezetre vágyik, annak a West Lake (Tay Ho) környéke szinte kötelező. Ez a negyed egy kicsit eltávolodik a város központjától, de még mindig elérhető távolságban van a főbb nevezetességektől. Tay Ho nyugodt hangulata, a tó partján elhelyezkedő modern szállások és a nemzetközi éttermek miatt kiváló választás azoknak, akik szeretnének kiszakadni Hanoi hektikus mindennapjaiból, miközben élvezik a város kínálta kényelmeket.

Bármelyik negyedet választod, érdemes egy pillanatra megállni, és belegondolni, milyen hangulatra és kényelemre vágysz. Hanoi minden szeglete tartogat valami különlegeset, legyen az a zsibongó Óváros, a Hoan Kiem-tó romantikája vagy a West Lake nyugodt eleganciája.

Szállásunk az óvárosban volt, az interneten foglaltuk a szobát. A kisebb, olcsó szállodák többségének, az utca frontja rövid, 5-6 méter, beépülve a többi ház közé, így a szobák többsége ablak nélküli. (Ferenc, 2023)

---

A szállodánk egy ékszerdoboz volt! Nemcsak mert a szomszédaink különféle mezőgazdasági flóra által átszőtt épületek voltak, de mert ízelítőt is kaphattunk a "keskeny" fogalmáról a vietnámi életteret illetőleg. (G. M. 2024)

Közlekedés

Bangkokból repültünk Hanoiba, a repülőtérről a 86-os expressz busszal mentünk a központi pályaudvarig (40 000 VND (kb. 600 HUF) a jegy, taxi 400 000-500 000 VND - 6000-7400 HUF). Megjegyzem, hogy a nagy számok miatt az ezrest már alig teszik hozzá a helyi lakosok. (Ferenc, 2023)

---

Hanoiba, Vietnám fővárosába a Vietnam Airlines délutáni járatával érkeztünk meg Bangkokból. Takarékossági megfontolásból nem taxival, hanem a 86-os repülőtéri transzferbusszal utaztunk be a városba, kifogástalan minőségű autópályán, átkelve a Vörös folyón, kivilágított felhőkarcolók, fényárban úszó hatalmas tavak, keskeny házak között.

Ami oly egyszerűnek tűnt otthon, a számítógép előtt, miszerint hogyan találjuk meg a szállodánkat, másodpercek alatt megsemmisült, fogalmunk sem volt, hogy merre induljunk el. Ott álltunk egy lüktető, dudálástól hangos városban az út szélén, hátizsákkal a vállunkon, bőröndöt húzva magunk után, és úgy éreztük, hogy végleg elvesztünk. Akiket segítségül megkérdeztünk, mindegyikük más irányba mutatott, végül egy riksás segített, és kiderült, pontosan ott állunk a szálloda előtt.

Utólag el kell ismernem, hogy a lehető legjobb választás volt a Hanoi Nostalgia Hotel. Megfelelt elvárásainknak, miszerint legyen benne medence meg reggeli, de hogy az óváros egyik legjobb helyén van, ahonnan minden bejárható, azt mi sem reméltük.

xxx

A közlekedés az, ami turista számára a legkaotikusabb. A jelzőlámpák lényegében dekorációként szolgálnak a gyalogátkelőknél, csak az autósoknak illene betartani a szabályokat, a motorosokra ellenben semmi nem vonatkozik. Átkelni az utcán felér egy életre szóló kalanddal.

Megtanultuk, hogy mindig a helybelieket kell figyelni, hozzájuk csatlakozni, ők tudják, mit kell tenni: határozottnak, eltökéltnek tűnni, és a robogó motorok között kezet felemelve átkelni az úttesten. Egy motoros sem áll meg a zebránál, maximum kikerül minket lassítva. Ugyanakkor a járdákon sem lehet közlekedni, mert oda vannak kipakolva a boltosok árui, ott ebédelnek liliputi székeken a helybeliek, ott parkolnak a motorok, így jó esetben roppant elővigyázatosan csak az úttest szélén lehet bandukolni. Másképpen nem megy.

A vietnámiak átlagpolgár motorral közlekedik, azzal jár dolgozni, bevásárolni, kirándulni- olykor egész családok ülnek rajtuk, mert az ülés tetszés szerint bővíthető-, vagy hatalmas áruval, élő állatokkal megpakolva száguldanak eszeveszettül hangos dudálás közepette az utcákon, olyan érzést keltve, mintha egy megvadult antilopcsorda rohanna el az orrunk előtt.

(2023) forrás

Grab

Százszor inkább Grab, mint a taxi! Grabhez kell helyi sim kártya. Olyan, amin net és telefonos lehetőség is van. Sms-sel azonosít, csak azért. Mivel a wifi esetleges, helyi simkártya a netezéshez, térképhez, kb mindenhez amúgyis kell. A grab egyszerű, praktikus. Mondjuk vietnámi nyelven kommunikál, hiába állítom angolra, de ettől még működik. Kp-re kell állítani, a kártyás terhelések ugyanis a dolláros/eurós számlákról mennek. (Dupla konverzió)

Taxizás

A taxisok persze simlisek és lehúzzák a külföldi turistákat. A taxióra bekapcsolása sem teszi korrekté a fuvardíjat. Íme a konkrét esetünk:

Grab-ot használtunk mindig, de egyszer ki akartuk próbálni a normál taxit. Kb. tudtuk hogy az adott távolságon a Grab viteldíja 80-90 ezer dong lenne. A taxisunk bekapcsolta a taxiórát, ami a végcélnál az 38,000 dongot mutatott.

Nyilván ennyit fizetett volna egy helyi. A Grab ugyebár ennek a dupláját kéri el, de legalább nincs vitatkozás és különben is még így is olcsó. Na de, a mi pofátlan taxisunk a végcélnál a taxióra által mutatott összeggel nem törődve bemondta a 200 ezret. Rendőrséggel fenyegetőztem, kiabáltam vele, és már annyira berezelt, hogy a teljes viteldíjról inkább lemondott. Fizettem neki 100 ezret, amit még elfogadhatónak találtam. Ez volt az utolsó taxizásunk, maradtunk a Grab-nál. Persze az eset kapcsán azért megemlékeztünk a magyar hiéna taxisokról, akik szintén durván átverik a külföldiket. (aji, 2023)

Kriszta fotói

Buszozás

Furcsa volt nekünk, hogy elvétve láttunk tömött autóbuszt. Kétlem, hogy egy magyar turista Hanoiban vállalkozna a buszközlekedés használatára, mert komplikált lenne kiigazódni a járatok irányaiban. (aji, 2023)

------------------------------------------------------------------

Amint megérkeztünk a reptérre, rögtön vettünk egy helyi netcsomagot — valószínűleg nem a legjobb áron jutottunk hozzá, de egy hónapnyi korlátlan internetért 200.000 dongot (kb. 3.000 HUF) fizettünk. Ezzel rögtön hívtunk egy Grabet, mert itt az Uber már nem működik, és jóval kedvezőbb volt, mint a taxik: míg egy taxi nagyjából 500.000 dongba (kb. 7.500 HUF) került volna a belvárosig, a Grab pontosan 105.000 dongért (kb. 1.600 HUF) vitt el a hotelünkig. Így is bőven megérte, hiszen egy 45 perces útért még a magasabb ár sem számítana horrornak. Ráadásul a sofőr kedves volt, segített a bőrönddel és mesélt pár szót a városról is útközben.

A Grabnél mindig fix árat mutat az app, így nincs vita vagy meglepetés, ami nagy könnyebbség egy olyan helyen, ahol a taxisok híre nem épp makulátlan. Érdemes viszont előre letölteni az alkalmazást és feltölteni rá bankkártyát, mert a reptéren sokszor nehéz készpénzt váltani. Ha valaki ragaszkodik a taxikhoz, mindenképp érdemes hivatalos társaságot választani, de még akkor is figyelni kell, hogy ne kapcsoljanak át éjszakai tarifára napközben. Nekünk a Grab bevált: olcsó, gyors és sokkal nyugodtabb, mint a vitatkozós, mérőórát tekergető taxis kalandok. És persze mindig jó érzés pár ezer forintot megspórolni a megérkezés első órájában.

---

Hanoiban nagyjából nyolcmillió ember él, és hivatalosan is több mint 5,7 millió motorkerékpárt tartanak nyilván — nem nehéz kitalálni, mi a fő közlekedési eszköz errefelé. A széles sugárutakon motorosok tömött sora várja, hogy a piros lámpa zöldre váltson, és akkor olyan lendülettel rajtolnak, mintha versenyt indítanának. Ez még a rendezettebb verzió, mert itt legalább sejteni lehet, merre jön a forgalom. Az óváros utcáin viszont se lámpa, se tábla, se szabály: mindenki megy, amerre lát, és a káosz olyan fokú, hogy még egy rutinos dél-olaszt is zavarba ejtene. A dudálás itt nem azt jelenti, hogy „állj félre”, hanem inkább annyit tesz: „vigyázz, jövök, és nem fékezek!”. Mivel mindenki jön és mindenki dudál, állandó hangzavar tölti meg a várost. Egy tapasztalatlan külföldi — például jómagam — ettől elsőre megdermed, aztán vagy reszketve átrohan, vagy pár hajszál híján elcsapja egy újabb robogós.

A járda papíron létezik, de a gyakorlatban vagy motorparkoló, vagy utcai étkezde, így a gyalogos kénytelen az út szélén egyensúlyozni. Átkelni az egyik oldalról a másikra igazi bátorságpróba: percekig tartó toporgás, mély levegő, majd egy hirtelen elhatározás, hogy „most vagy soha”, és máris az úttest közepén találjuk magunkat motorok között cikázva. A sikeres átkelés pillanata hatalmas diadal, legalábbis addig, amíg meg nem látjuk, hogy a helyi nagymamák és bácsik minden hezitálás nélkül, szemrebbenés nélkül lépnek ki a forgalomba, és pár másodperc múlva már a túloldalon sétálnak. Ez is Hanoi egyik varázsa: a káosz és a rend furcsa egyensúlya. Érdemes először egy helyivel együtt átkelni, hogy ráérezzünk a ritmusra. Pár nap után az ember már önkéntelenül is belesimul ebbe a furcsa forgalmi táncba. És valahol pont ebben rejlik Hanoi lüktető, sosem unatkozó lelke.

---

Hanoiban a közlekedés több mint kihívás — néha kifejezetten rémálom. A tömegközlekedés gyakorlatilag kimerül néhány buszjáratban, amelyek ritkán indulnak, kevés a megálló és sokszor olyan útvonalon kanyarognak, ami finoman szólva sem logikus. Cserébe viszont filléres áron lehet velük utazni. Néha, ha az óváros felé van dolgom, mégis buszra szállok, de csak azért, mert ott parkolóhelyet találni szinte lehetetlen, és azt a járatot legalább ismerem. Egyszer viszont sikerült este teljesen elkavarodnom egy ismeretlen külvárosi környékre, ráadásul a telefonom is lemerült — akkor komolyan azt hittem, az utcán alszom. Azóta inkább nem kockáztatok: a buszozást hanyagolom, helyette megtanultam motorozni, ami Hanoiban amúgy is szinte mindenkinek alap.

A forgalom persze így is életveszélyes, mert kevesen vezetnek szabályosan, de motorral közlekedni még mindig ezerszer gyorsabb és rugalmasabb, mint buszozni vagy autózni. Egyetlen bökkenő, hogy ha nagy bevásárlás után indulok haza, kisebb artistamutatvány, mire mindent a motorra kötözök, és egyensúlyban is tartom. Télen és esőben se egy leányálom, de a vietnamiak erre is találtak kreatív megoldásokat: minden sarkon árulnak extra hosszú esőkabátot, sőt, nemrég láttam egy vastag, paplanszerű motorvédőt is hirdetve. Szerintem kész életveszély ilyesmivel útnak indulni, de a helyieket láthatóan cseppet sem zavarja a kockázat. A forgalom káoszában mindenkinek megvan a maga stílusa, és valahogy mégis ritkán történik nagy baj. Egy idő után én is megtanultam, hogy nem a szabályokat kell követni, hanem a helyi ritmust. Még így is minden nap egy kaland, és emiatt szeretem is, meg utálom is egyszerre ezt a hanoi közlekedést. De hát pont ez Hanoi: sosem unalmas.

Riksák utasokra várva - Kriszta fotója (2023. február)

Bali tartotta eddig a képzeletbeli rekordot a rengeteg robogó miatt, de ez a cím azonnal átszállt Ho Si Minh városára, ahogy megláttuk, milyen döbbenetes tömegben keringenek itt a kétkerekűek. De nem is a mennyiség a legmeglepőbb, hanem az, ahogyan az embernek át kell kelnie az úton anélkül, hogy egyetlen motoros is megállna. Arra ugyanis kár várni, hogy valaki lefékez és udvariasan előre enged — itt ilyen nincs. Inkább olyan ez, mint egy mozgó halraj: ha valami közéjük kerül, a raj nem áll meg, csak kecsesen kikerüli, és megy tovább. Zolinak ez sosem okozott gondot, én viszont eleinte nagy levegőt vettem minden alkalommal, mielőtt be mertem volna lépni közéjük. Nem egyszer fordult elő, hogy Zoli visszafordult értem az út közepére, mert ott ragadtam félig átkelve.

Aztán, ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez a káosz valójában szabályos rend szerint működik: ha egyenletes tempóban haladok, a motorosok kikerülnek, és mindenki megy tovább a dolgára. Olyannyira megszoktam, hogy már azt éreztem, akár csukott szemmel is átérnék, mert valahogy mindig vigyáznak rám. Ez a furcsa bizalom nagyon hamar megnyugtatott. Ma már mosolygok magamban, amikor látom a friss turistákat toporogni a járda szélén, félve az első lépéstől. Én pedig egy laza mozdulattal átsétálok, mint egy helyi. Talán éppen ez a folyamatos mozgás, a sok kis kerülgetés és a dudálások ritmusa az, amitől Ho Si Minh annyira élő és lüktető. És ha valaki egyszer ráérez, többé nem fél — csak sodródik a motorosok között, mint egy könnyű falevél a vízen.

---

Az utolsó napunkon úgy döntöttünk, eljött az ideje kipróbálni a Grabbike-ot, amire már a megérkezésünk óta fájt a fogunk. Ezeket a motoros fuvarokat egy applikáción keresztül lehet megrendelni, ami azonnal kiszámolja, mennyiért visz el a kiválasztott címre. Fizetni lehet készpénzzel is, de az appba virtuális kártyát is lehet tölteni, szóval minden gyors és átlátható — pont, mint az Uber esetében. A legjobb rész mégis az volt, hogy egy motorra ketten is felültünk, pedig csak egy egyszerű kis robogóról volt szó. Kényelmesnek semmiképp sem mondanám, de cserébe villámgyorsan megérkeztünk a mauzóleumhoz, és közben még egy kis plusz adrenalin is járt a kanyargó forgalomban.

Hanoiban és általában Vietnamban sajnos nincs igazán jól működő, turistabarát tömegközlekedés. Buszok ugyan vannak (bár Hanoiban én sem láttam túl sokat), de hogy pontosan mikor jönnek és merre mennek, azt még a helyiek is csak találgatják. Ezért is olyan népszerű a motorozás, meg persze a Grabbike, ami megfizethető és rugalmas. Egy ilyen fuvar sokszor olcsóbb, mint egy kávé egy drágább helyen, szóval nem csoda, hogy mindenki inkább ezt választja. Ráadásul így az ember testközelből éli át a város kaotikus ritmusát, ami egy autó ablakából teljesen elveszne. Legközelebb biztos, hogy már az első nap Grabbike-ra pattanunk. És azt is tudom, hogy bármennyire félelmetesnek tűnik elsőre, pillanatok alatt rá lehet kapni az ízére!

---

Amint megérkeztünk a reptérre, rögtön vettünk egy helyi netcsomagot — gyanítom, hogy nem a legjobb áron jutottunk hozzá, de egy hónapnyi korlátlan internetért 200.000 dongot (kb. 3.000 HUF) fizettünk. Ezzel azonnal hívtunk egy Grabet, mivel Uber már nem működik errefelé, és sokkal jobban jártunk vele: míg egy taxi nagyjából 500.000 dongba (kb. 7.500 HUF) került volna a belvárosig, a Grab pontosan 105.000 dongért (kb. 1.600 HUF) vitt el a hotelünkig. Így is jóval barátságosabb ár, még akkor is, ha a drágábbik verzió sem lenne túl vészes egy 45 perces útra. A sofőr ráadásul kedves volt, segített a bőrönddel és még néhány jó tanáccsal is ellátott, mit érdemes megnézni a városban.

A Grab nagy előnye, hogy fix árat mutat, így nem ér meglepetés, és nem kell alkudozni a sofőrrel, ami itt gyakran fárasztó tud lenni. Érdemes még indulás előtt regisztrálni az appot és feltölteni egy kis egyenleget, mert a helyszínen pénzt váltani sokszor körülményes. Ha valaki ragaszkodik a taxihoz, mindenképp hivatalos társaságot válasszon, és figyeljen a mérőórára, mert a túlárazás itt mindennapos. Nekünk a Grab annyira bevált, hogy végül egész Hanoi alatt ezt használtuk. És talán a legjobb érzés, amikor az ember már a megérkezés első percében spórol egy kis pénzt, amit később inkább egy jó pho levesre vagy kávéra költhet el.

A vietnami közelkedési lámpákra vonatkzó szabályok: Zöldnél mehetek, sárgánál mehetek, pirosnál még mindig mehetek. - Kr

Gyalog

A járdákat arra használják a helyi lakosok, hogy a motorkerékpárokat ott tárolják, oda raknak ki székeket, asztalokat, ott étkeznek, így azokat járdaként használni szinte lehetetlen volt. (Ferenc, 2023)

Étkezés

Nem véletlenül vannak az utcák éttermei éjjel-nappal tömve Hanoiban, mert olcsón finomat enni ott nem nehéz.

Két szuper étkezde Hanoi óvárosában:

Bún Chả Đắc Kim – Hàng Mành utcában (a hely annyira felhúzta az ipart, hogy körülötte más bún chả kifőzdék is vannak, de ez az igazi, ebbe kell bemenni
Bún Bò Nam Bộ Bách Phương – cím: Hàng Điếu 67.

Ami Hanoiban igazán páratlan, az a kulináris élvezet: sehol máshol nem tapasztaltam még ekkora választékot és ilyen kiváló minőséget ennyire elérhető áron. Igen, azokból a kis utcai kifőzdékből, ahonnan messziről terjengenek a különös illatok, sokszor kerülnek ki a legfinomabb falatok. A szállások recepciósai mindig készségesen elárulják, hol főzik a legjobb phót, bún chàt, bún bò nam bôt és a többi nyelvtörő nevű helyi ételt. Sok hely mindössze egy-két fogásra specializálódik, de azt olyan tökélyre fejlesztve, hogy visszatérni muszáj.

Miután az ember átverekszi magát a zajos forgalmon és megtalálja a helyét egy zsúfolt kis étkezdében (ami jó jel, hiszen ahol pörög a forgalom, ott az étel mindig friss), pár perc múlva már ott gőzölög előtte a tésztás, húsos, zöldséges csoda, aminek minden ízét a gazdag, forró lé koronázza meg. Az első falatnál egy pillanatra tényleg olyan, mintha az ember a káosz közepén valami különös, gőzölgő mennyországba csöppenne. Ráadásul sok helyen még arra is figyelnek, hogy a vendég elé friss fűszernövény, lime és csili kerüljön, hogy mindenki a saját ízlésére alakíthassa az ételt. Egy jó leves vagy tészta mellett percek alatt megfeledkezik az ember a dudáló robogókról és a páráról. Sokszor éppen ezek a pár négyzetméteres kifőzdék adják Hanoi igazi arcát. És talán ez az, amiért a vietnámi konyhát egyszer kipróbálva soha többé nem lehet elfelejteni.

Ha már szóba kerültek az éttermek, nézzük meg, mit kínál Hanoi az éhes utazónak. Ahogyan már említettem, sokszor olcsóbb beülni egy kifőzdébe, mint otthon főzőcskézni. Tele van a város apró utcai kajáldákkal, sörözőkkel, kávézókkal és mindenféle ételt-italt kínáló helyekkel. A legkedvezőbb árúak a helyiek által működtetett kis éttermek, amelyeket gyakran maguk a családok üzemeltetnek a saját házuk egy részében. Nem ritka, hogy pho mellett falatozva végignézhetjük a család esküvői képeit, vagy a falon sorakozó, enyhén giccses, photoshoppolt unokafotókat. Ezek az ételek nem mindig a legegészségesebbek, de bőven akadnak olyan helyek is, ahol jó áron tisztességes minőséget kap az ember.

Ami engem illet, nem vagyok a vietnami konyha legnagyobb rajongója, de van néhány fogás, ami biztosan hiányozni fog. Ilyen a pho — ami valójában a tészta neve, de magát a levest is így hívják —, néhány saláta, és egy jó che, vagyis tapioka puding is bármikor feldobja a napomat. A leginkább azonban a friss kókusz és mangó fog hiányozni, meg persze az az izgalom, amikor olyan ételt próbálok ki, amiről fogalmam sincs, mi lehet.

Van viszont pár dolog, amit egyáltalán nem fogok hiányolni. A vietnamiak nem salátáznak úgy, ahogy mi, inkább különféle leveleket adnak szinte mindenhez — nekem ez sosem volt a szívem csücske. A meleg levesben megfonnyasztott zöldek sem nyerték el a tetszésem, de a csúcs egy kesernyés, mentára emlékeztető levél, amit szinte mindenbe belecsempésznek. A legtöbb külföldi ugyanezt gondolja róla, bár van, aki szerint még mindig jobb, mint a híres halízű levél.

A másik rémálmom a cukrozott tej, ami eleve ízesítve kerül a polcokra. Itt sokkal könnyebb hozzájutni cukros joghurthoz vagy sűrített tejhez, mint natúr változathoz. Nem véletlen, hogy nagyon gyorsan megtanultam vietnamiul kimondani, hogy „cukor”. Mivel a fogápolás sem a legfőbb erényük, nem ritka látvány a fekete, szuvas fogú kisgyerek.

A vegetáriánusoknak sem egyszerű a dolguk, mert a hús itt nagy úr — még a tofut is sokszor húsdarabkákkal „bolondítják meg”. Szerencsére a sok helyi furcsaság mellett ma már egész jól lehet nyugati termékeket is beszerezni, bár ha az ember hozzászokott a vietnami árakhoz, meggondolja, hogy kiad-e annyit egy darabka sajtért, amiből egy egész napi étkezést kihozhatna. Még ha az ár otthonival nagyjából egyező is, itt luxusnak tűnik.

Grillezett hal friss nyers zöldségekkel - minőségi étteremben - Kriszta fotója 

Hivatalosan bambuszban, valójában a bőrére sütött csirke - minőségi étteremben - Kriszta fotója

Az első megállónk egy kávézó volt. Van itt egy különleges kávéfajta, amit mókusokkal etetnek meg, majd az állatok emésztés után „visszaadják” az alapanyagot — nem, ez tényleg nem vicc. Ráadásul ezt is sokan hamisítják: a trükk annyi, hogy nem valódi mókusok végzik a „munkát”, hanem mesterségesen próbálják utánozni azt, amit a mókus gyomra csinál a kávéval. Én még el is néztem volna, ha becsapnak, de Tibi ragaszkodott az eredetihez, ezért olyan helyet kerestünk, amit a TripAdvisor is ajánlott. Ez kicsit kijjebb esett a belvárostól, úgyhogy taxival mentünk. A szállásadó lány nagyon kedves volt, segített taxit hívni és még ki is kísért minket — nem azért, mert kapott volna valamit a sofőrtől, egyszerűen csak segítőkész volt. A kávézó a turista negyeden kívül volt, így útközben érdekes volt látni, milyen az igazi hétköznapi Hanoi. Maga a kávé különlegesnek számít, szerintem finom is volt, de ízre nem volt annyira rendkívüli. Itt is a vietnámi szokás szerint, lassan lecsöpögős módszerrel szolgálták fel. Estére, amikor megéheztünk, a vasútállomás környékén kerestünk egy éttermet. Az odaút sem volt unalmas, mindig akad valami új látnivaló. Az étterem tele volt, de sikerült helyet találni. Rendeltünk hat fogást, ami elsőre soknak tűnik, de például az egyik csak két darab tavaszi tekercs volt. A kacsaleves sajnos nem vált be, volt benne egy ecetes szag, amit már párszor éreztünk utcai ételeknél is, és ez az ízére is rányomta a bélyegét — viszont a többi fogás nagyon ízlett.

Hanoi egyik legnagyobb bája az óváros. Itt tényleg olyan érzése van az embernek, mintha megállt volna az idő. Már a 13. században szakmák szerint osztották fel a negyed 36 utcáját, és ez a rend nagyjából a mai napig megmaradt. Van külön utca a cipőknek, a bambuszból készült áruknak, az ezüstnek és persze a rézművességnek is. Mindez mellett természetesen magas szinten művelik itt az „utcai étel” műfaját is — sőt, talán itt a legizgalmasabb.

Ami az ételeket illeti, van némi különbség észak és dél között, még ha nem is túl feltűnő elsőre. Egyvalamit viszont ki kell mondani: bármennyire is próbáltunk rálelni egy igazán jó „banh mi”-re Hanoiban, nem sikerült.

És akkor jöjjön egy igazi titkos hely: a 65 Lãn Ông címen található kis kifőzde (az ékezeteket én írom így) egy valódi sikátoros, eldugott, kissé koszos zug. De aki rátalál és nem riad vissza a külcsíntől, azt egy világbajnok miến trộn várja jutalmul — a nộm gà sem rossz választás itt. Minden fogás alapja csirkehús és friss, roppanós káposzta. Négy alapíz, harmonikus arányok, és garantáltan boldog gyomor — ez Hanoi egyik rejtett gasztrokincse.

---

Az első teljes napunkon végre kipróbáltam a híres vietnami tojásos kávét. Egy krémesen lágy, könnyű tojáshab terül el a forró, erős feketekávé tetején — és egyszerűen zseniális. Az íze minden várakozásomat felülmúlta. Maga a hely megtalálása viszont nem volt sétagalopp: Giang Cafe a neve, és először át kell vágni egy ruhabolton, majd egy pénzváltón, aztán egy szűk sikátor következik, végül egy omladozó, elképesztően lepukkant lépcsőház, aminek a közepén még egy mosogató is helyet kapott. Egy pillanatra el is gondolkodtunk, hogy tényleg jó ötlet-e továbbmenni. De megérte: a kávé mennyei, selymes, krémes és pont annyira édes, amennyire kell.

Kifőzde az Óvárosban (Historic Quarter) - Kriszta fotója

A délután csúcspontja kétségkívül az a különleges étterem volt, amit előre kinéztünk magunknak. Először megbeszéltük az árat — 500.000 dongot (kb. 7.500 HUF) fizettünk érte —, majd a személyzet kivett két bambuszkígyót a ketrecükből. A kígyókat ott helyben megölték, megnyúzták, és a ceremónia nyitányaként a még dobogó szívet egy kis pohár vodkába tették, amit aztán egy húzóra le kellett küldeni. Meglepő módon semmi különöset nem lehetett érezni az ízéből, de az élmény maga felejthetetlen volt.

Utána többféleképpen elkészítve hozták ki a kígyó húsát: grillezve, levesben, sőt még ropogósra sütve is megkóstoltuk. Az íze valahol a csirke és a hal között mozog, de sokkal különlegesebb állaga van. Még a vérét is felhasználták, rizsborba keverve tálalták, ami helyiek szerint igazi erőital. Bár elsőre kicsit bizarrnak tűnt az egész, utólag mindketten úgy éreztük, hogy ez volt az egyik legemlékezetesebb étkezésünk Hanoiban.

---

A pho leves illatával keveredő forró pára első szippantásra bizony elég émelyítő tud lenni. Hanoi óvárosában a phót nyitott kifőzdékben és közvetlenül az utcán is főzik, így az éttermek környékén olyan jellegzetes szag terjeng, ami Európában valószínűleg már rég kihívná a közegészségügyet. Persze a szállások jó része pont ezekben az utcákban található, hiszen mit akar a turista Hanoiban: enni, kókusztejes kávét kortyolni, meg friss trópusi gyümölcsleveket inni. Ez pedig azt is jelenti, hogy a napi betevőt jórészt ezekből a kifőzdékből és utcai kajáldákból fogjuk beszerezni.

Vannak külföldi turisták, akik hajlandók a kis székeken ülve enni. - Kriszta fotója

Kajálós utca - Kriszta fotója

Kávézók a Train Street-en - Kriszta fotója

Vásárlás

Annak, aki felnőtt, európai méretű ruhanemút szeretne könnyen venni, bizony egy plázába kell annak mennie. Rengeteg van belőlük, szépek, tiszták, amerikaiak. Normális áron minden kapható. Olcsón az utcai árusoktól minden beszerezhető szintén. Az utcán a minőség és az ár egyedi szerencse kérdése. Akit fáraszt az állandó alkudozás, a folyamatos "vajon mennyire vágott éppen át?" érzése, menjen rendes boltba. Még egy nagy plusz pont a pláza mellett: van benne szupermarket. Rendes kenyér, péksüti, kávé, minden.

Én imádok reggel pizsamában üldögélni az első kávémmal, közben híreket böngészni vagy egyszerűen csak bámulni ki a fejemből. A szálláson sajnos nem volt kávégép, így az otthonról hozott nescafét kortyolgattam, amíg el nem fogyott. Amikor elfogyott, elkezdtem utánpótlást keresni, de pont ugyanolyat sehol sem találtam. Végül ráfanyalodtam a helyi nescaféra, gondoltam, nagy baj nem lehet. Aztán kiderült, hogy sokkal finomabb: erős, illatos, simán veri az otthonit. Kapszulás kávét itt nem nagyon lehet találni. Viszont a kávézókban kapható eszpresszó kifejezetten jó, csak legtöbbször mutogatni kell, mennyi vizet szeretnék hozzá.

Ruhavásárlásnál érdemes felkészülni rá, hogy az otthoni méret itt nem sokat ér. Kivétel talán a Made in Vietnam nevű boltlánc, ahol nyugati márkák termékeihez lehet egész jó áron hozzájutni. De mivel mindent hamisítanak, könnyen előfordulhat, hogy egy álboltba keveredünk, ahol silány minőségű, vietnami utánzatokat árulnak. A minőség itt másodlagos, és az árakat sem feltétlenül ez alapján lövik be.

Utcai gyümölcs-árusítás - A látható ananász darab kb. 350 HUF-nak megfelelő dongba került - Kriszta fotója (2023)

Kriszta fotói

Szórakozás

Mivel Hanoi óvárosa tele van masszázsszalonokkal, mi is a hosszú sétákat követően-be-betértünk egy kényeztetésre. Az itteni szalonok nem voltak olyan „ipari jellegűek”, mint Bangkokban, itt nem voltak kiállítva a székek az utcára, elegánsabbak is voltak.(2023) forrás

Kriszta fotói

Hanoi nyüzsgő utcái a megszámlálhatatlan robogóval és a folyamatos dudaszóval aligha tűnnek a nyugalom szigetének. Mégis, számomra van benne valami furcsán megnyugtató, amikor egy hibátlan vietnami jegeskávéval a kezemben üldögélek az óváros egyik forgalmas járdáján. Bár bőven akad látnivaló is, úgy vélem, Hanoit elsősorban a gasztronómiai kalandok miatt érdemes felfedezni: nekem Bangkok mellett ez Délkelet-Ázsia ízekkel teli fővárosa. Az ételeken túl a vietnami kávékultúra is sokat hozzátesz a város varázsához, ezért tartom az egyik legjobb programnak, ha az ember letelepszik valamelyik hangulatos kávézóban, és csak figyeli az utca lüktetését — kávézóból pedig igazán nincs hiány. Érdemes tudni, hogy az éjszakai élet viszonylag visszafogott: a zenés helyek éjfél körül lehúzzák a rolót, így nagy bulikra nem sok esélyünk van. Inkább üljünk le egy illatos kávéra valamelyik sarki műanyag székre, és engedjük, hogy magával ragadjon a vietnami utca minden zaja és színe — nem fogjuk megbánni!

Közbiztonság

A forgalmasabb helyeken érdemes résen lenni a zsebtolvajok miatt. Van, aki puszta megtévesztésből bújik hagyományos paraszt szerepbe, és szívesen nyomja a turista kezébe a bambuszrúd-rizskalap szettet egy fotó kedvéért. A mutatvány végén pedig sokan csak akkor eszmélnek, hogy miközben egyensúlyoztak és nevetgéltek, a pénztárcájuk már rég más zsebben jár. Ez persze nem jelenti azt, hogy Hanoiban ne lehetne biztonságosan bóklászni, csak egy kis éberség sosem árt. Sok helyi tényleg segítőkész, és örömmel mesél a városról, ha kedvesek vagyunk velük. A legjobb, ha sosem hagyjuk őrizetlenül a táskánkat, még egy kávézó teraszán sem. És ha mégis túláradna a tömeg és a zaj, bármikor találhatunk egy csendes udvart vagy kis utcai szentélyt, ahol pár perc alatt visszatér a nyugalom.

---

Egy jó nevű utazási irodával voltunk 17 napos vietnámi körúton 22 fős csoporttal. A legfontosabb: ez a profi TOLVAJOK országa. A negyedik napon Hanoiban a vízi bábszínházból kifelé jövet a tumultusban kettőnk telefonját is ellopták pillanatokon belül. Hozzáteszem nem a legolcsóbb kategóriát. Utaznak az iPhonok-ra. Pár nap múlva Hoi An-ban az Aranyhídon szintén nagy tömegben is sok telefont lovasítottak meg. A hídra kimenő épületben ültem kb.egy órát. Ezalatt az idő alatt az előttem lévő asztalon 5 db rendőrségi jegyzőkönyvet vettek fel más országok kárvallottjaitól. Sok országot bejártam, de ez volt a legdrasztikusabb lopási tapasztalatom. (B. László, 2024)

A látnivalókról külön oldalon írunk - itt

További beszámolók

Hanoi sok szempontból emlékeztet Saigonra és Phnom Penh-re: itt is nagyítóval kell keresni azokat a látnivalókat, amelyek miatt igazán érdemes körülnézni. Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy valójában mindössze egyetlen helyet jártunk be alaposan. A Ngoc Son templomhoz rendre záróra után érkeztünk, a Ho Si Minh-mauzóleumot sosem értük el nyitvatartási időben, a régi erőd éppen szilveszterkor volt zárva, a múzeumok pedig eleve nem szerepeltek a terveink között. Ehelyett inkább csak céltalanul kószáltunk a városban, figyeltük az élet zaját. Az Irodalom Temploma volt az egyetlen hely, amit elejétől a végéig bejártunk — ez régen valójában egyetemi funkciót töltött be. Ezen kívül csak kívülről láttuk a Ho Si Minh-mauzóleumot, megnéztük a híres egy lábon álló pagodát, és persze rögtön az első estén elzarándokoltunk a vízi bábszínházhoz, ami, ha jól tudom, csak Vietnámban létezik ebben a formában, és Hanoi büszkesége. Ez az egyik legismertebb helyi program, ezért nem egyszerű rá jegyet szerezni. Bejártuk a régi negyedet is, ami igazából csak nevében régi, valójában boltokkal és éttermekkel van telezsúfolva. Az árusok itt is szépen elkülönülnek: egy utcában ruha, a következőben papíráruk, majd játéksor következik — szinte térkép sem kell, csak menni az illatok és a zaj után. Minden sarkon találni egy-egy kis utcai kifőzdét, ahol gyerekekre szabott műanyag székeken ülve lehet kanalazni a forró levest vagy kóstolni valami helyi finomságot. Persze ott van még a világ legolcsóbb csapolt söre is, de a hűvös időben most nem igazán kívántuk. Kora este végül egy étteremben kötöttünk ki, ahol az aznapi ajánlat egy családi pizza volt, ami leginkább a gyerekek örömére szolgált. Odabent sem volt sokkal melegebb, mint kint az utcán, de legalább finomat ettünk, és jólesett a kis pihenő. Az étterem után egyből visszasétáltunk a bábszínházhoz, ahol szerencsére még pont jutott hely. Ha valaki Hanoiban jár, érdemes időben foglalni rá jegyet, mert a turisták miatt gyorsan megtelik. A bábszínház élménye különleges: a zenekar élőben játszik, a bábok vízen táncolnak, a gyerekek pedig percek alatt ámulatba esnek. Az egész este végül a város egyik legszebb emléke lett számunkra.

A könyvesboltok utcája - K. Kriszta fotója

Vegyes várakozással vágtunk bele Vietnam felfedezésébe: nagyon izgatottak voltunk, mégis nehéz volt nem hallani a sok elrettentő történetet, amit Thaiföldön meséltek nekünk. Szinte mindenki óvva intett: rengeteg a zsebtolvaj, a közlekedés rémálom, a turistákat folyton átverik, a taxisok manipulált órákkal vernek át, és állítólag az emberek ridegek és számítóak. Ilyen rémtörténeteket suttogtak nekünk a bangkoki utcákon a hasonló hátizsákos utazók. Amikor megérkeztünk a Noi Bai repülőtérre, a sűrű, hűvös köd rögtön elvette a trópusi álmodozásunk maradékát is. Gyors pénzváltás után, kissé gyanakodva, a zsebeinket szorongatva álltunk a buszmegállóban, és közben jót derültünk azon, ahogy első pillantásra Hanoi olyan benyomást keltett, mintha valaki Ázsiában újrajátszaná a nyolcvanas évek Kelet-Európáját: vörös zászlók lengtek mindenfelé, komor arcú férfiak susogós melegítőben és aranylánccal, mellettük katonák régi zöld egyenruhában, a fiatal lányokon pöttyös ruha, garbó és retró frizura.

A város egyik legkedvesebb helye — ha szabad egy látványosságra ezt mondani — a Van Mieu, vagyis az Irodalom Temploma, ami egykor Vietnam első egyeteme volt a 11. századból. Ma is árad belőle a méltóság, és szinte hallani a régi diákok suttogását, akik csak szigorú vizsgák után léphettek be ide. A legkiválóbb tanulók idővel kormányzói állásokra pályázhattak, a végső vizsgán pedig maga az uralkodó kérdezte ki őket. Az épületegyüttes inkább emlékeztet egy nyugodt kolostorra: egymásba nyíló udvarok, árnyas fák, visszafogott, de elegáns pavilonok és szentélyek. Egyik szentély belsejében, kissé eldugva még egy pingpongasztalt is felfedeztem, ami tökéletesen mutatja, mennyire képesek a vietnamiak bárhol otthonosságot teremteni. A templom környéke különösen szép tavasszal, amikor a magnóliák virágba borulnak. Érdemes korán reggel érkezni, hogy elkerüljük a csoportokat és csendben élvezhessük a hangulatot. Ha pedig valaki ide betér, ne siessen: üljön le egy padra, figyelje a diákokat, akik ma is ide jönnek vizsgára készülni vagy épp csak szerencsét kérni a vizsgákhoz. Itt értettem meg igazán, miért tartják ezt a helyet a vietnami kultúra egyik szívének.

---

A legtöbb külföldi — és ide sorolom magamat is — eléggé szélsőséges véleményt alakít ki a vietnamiakról. Ráadásul maguk a helyiek sem mindig gondolják másképp a saját népükről. Az egyik oldalon ott van a nyers, sokszor túl direkt viselkedés: senki nem figyel a másikra, mindenki ordibál, türelmetlen, sokan próbálnak túljárni a turisták eszén, és ha valaki kicsit is kilóg a sorból, azt bámulják vagy gúnyosan mutogatnak rá. Ugyanakkor rengeteg kedves, nyitott emberrel találkoztam, akik tényleg érdeklődve közelednek, szívesen segítenek és kíváncsiak arra, honnan jöttem. A legtöbbjüknek semmi fogalma sincs a nyugati világról, így sok félreértés inkább vicces, mint bosszantó.

Ha az ember épp egy kellemetlen figurába botlik, érdemes eszébe idézni, mennyi mindent kellett túlélnie ennek az országnak, és milyen kemény körülményekkel küzdenek ma is sokan. És valahogy mindig történik valami apró kedvesség, ami pillanatok alatt eloszlatja a rossz érzéseimet, és újra megszeretteti velem ezt a helyet. Egy biztos: Hanoiban élni nem való mindenkinek, mert elképesztő türelmet igényel a folyamatos zaj, a szmog és a kulturális különbségek kezelése. Mégis rengeteg előnye van: kényelmesen lehet élni, sok minden olcsó, és innen pár óra alatt Ázsia más részei is könnyen elérhetők. Néha ugyan elfáradok a mindennapi káosztól, de valahogy mégis hálás vagyok, hogy ide költöztem. Nem tervezem, hogy örökre maradok, de biztos vagyok benne, hogy egyszer még visszatérek. Talán éppen egy újabb kávé vagy egy tál pho mellett fogom megérteni, miért is olyan különleges nekem ez a város. És addig is jó érzés tudni, hogy Hanoi mindig tartogat valami meglepetést.

Hétköznapi ebédidő sámlikon - K. Kriszta fotója

Hanoiban sokan olyan keskeny utcákban élnek, ahol a vasúti sín egyenesen az utca közepén kanyarog. A pályaudvar a város szívében működik, így a szerelvények naponta néhányszor szinte karnyújtásnyira zakatolnak el a házak és a boltok előtt. Az itt lakóknak ez teljesen hétköznapi: érkezés előtt gyorsan eltolják a robogókat, behívják a kint szaladgáló gyerekeket, és minden visszakerül a sínre, amint a mozdony tovatűnik. Naponta kétszer dübörög végig a vonat ezen a szürreális kis szakaszon — mi a délutáni járatra időzítettük a látogatást. Jó fél órával korábban érkeztünk, akkor még alig akadt rajtunk kívül kíváncsiskodó. Aztán, ahogy közeledett a menetrend szerinti idő, egyre többen gyűltek össze, mindenki a tökéletes fotóra vadászott.

Egészen hihetetlen érzés volt látni, ahogy az emberek itt élik a mindennapjaikat pár centire a sínpártól. Kilépsz az ajtón, és ha nem figyelsz, máris a sínek közepén állsz. Amikor végül megérkezett a vonat, a puszta falhoz lapulás sem volt elég: gyorsan be kellett húzódnunk az egyik lakás előterébe, hogy tényleg biztonságban legyünk. Életem egyik legfurcsább pillanata volt, mégis örülök, hogy átélhettem. Ma már persze sok helyi kávézó is megél a vonatfotózásból, így a turisták miatt kicsit elveszett az egykori nyers hangulat. Mégis van benne valami izgalmas, amit máshol nem találni. Ha valaki Hanoiba jön, érdemes időben érkezni, hogy legyen hely a legjobb kilátópontra. És persze sose feledjük: itt tényleg csak pár másodpercen múlik a biztonság!

---

Hanoiban az ember könnyen megtapasztalja, hogy a vasúti síntől alig egy méterre is lehet teljesen nyugodtan élni — sőt, két vonat között akár ebédelni is lehet a sínekre tett műanyag asztal mellett. Van egy utca, amit a legtöbben csak Vasút utcának neveznek, ahol a lakók már generációk óta a működő vasúti pálya közvetlen közelében főznek, teregetnek, beszélgetnek és teszik a dolgukat, mintha mi sem lenne természetesebb. A házak olyan közel épültek a sínekhez, hogy ezen a szakaszon a vonatok ablakából még a fejünket sem szabad kidugni, mert bármibe beleakadhatna. A helyiek tökéletesen alkalmazkodtak ehhez a különös közelséghez: a gyerekek is tudják, mikor kell félreállni, és a robogók is csak percekig parkolnak a sínpár mellett.

Ha a vonat közeledik, mindenki összeszedi az útban lévő edényeket, székeket, motort, majd ahogy a szerelvény tovatűnik, az élet ugyanott folytatódik tovább. A Vasút utca mára Hanoi egyik legismertebb „titkos” látványossága lett, sok kávézó nyílt közvetlenül a sínek mellett, ahonnan kávézgatva figyelhetjük a pár centire elrobogó vonatokat. Nem ritka látvány, hogy turisták fotózkodnak a sín közepén, miközben a helyiek mellettük épp zöldséget pucolnak. A legjobb élmény talán este, amikor a lámpafények között egyszerre érezni a kis utcák meghitt hangulatát és a vonat zakatolásának nyers valóságát. Érdemes tiszteletben tartani, hogy ez nem csupán attrakció, hanem sok ember mindennapi otthona is. És talán épp ettől annyira különleges.

---

Nehéz lenne még egy olyan helyet találni a világon, ahol ennyire természetes, hogy gyerekek és felnőttek együtt játszanak: sakkoznak a járdaszélen, kártyáznak kis műanyag asztaloknál, ugróköteleznek, kötelet húznak vagy éppen lábtollasoznak — és ez csak néhány abból, amit mi is felismertünk. Hanoiban, a Hoan Kiem tó környéke hétvégente teljesen autómentessé válik, a forgalmas utcák helyét átveszi a nevetés, a zene és a közös játék. Itt bárkit szívesen bevonnak egy gyors kötélhúzásba vagy egy kör lábtollasba, még akkor is, ha turistaként csak ácsorog az ember a járda szélén. Nincs se szégyenlősködés, se zavar: pár perc és máris része leszünk valami helyinek, ami szavak nélkül is összehozza az embereket.

A sétálóutcává alakult környéken esténként utcazenészek, bábelőadások és tánccsoportok váltják egymást, a gyerekek krétával rajzolnak a kövezetre, a szülők pedig kávéval a kezükben beszélgetnek a padokon. Sokszor még az is előfordul, hogy egy-egy idegen nyelvet beszélő diák megszólít minket, csak hogy gyakorolhassa az angolt vagy megkérdezze, honnan jöttünk. Egy órára vagy egy fél délutánra teljesen ki lehet szakadni a város zajából, miközben mégis Hanoi szívében vagyunk. Ha valaki kíváncsi arra, hogyan élnek itt igazán, annak a Hoan Kiem tó hétvégi forgataga kihagyhatatlan. És talán éppen ezek a játékos pillanatok teszik Hanoit annyira szerethetővé, minden kaotikus részletével együtt.

---

Régen Hanoiban a házak után fizetendő adót a homlokzat szélessége alapján állapították meg, és tilos volt a királyi palotánál magasabb épületet emelni. Ennek köszönhető, hogy ma is sok a keskeny, nyúlánk, mégis alacsony ház, míg toronyépületből alig akad. Ez a sajátos utcakép adja Hanoi egyik legnagyobb báját és egyedi hangulatát. A legjobban a szűk sikátorokban lehet belelesni a város igazi arcába: minden zugban zajlik az élet, gyerekek kergetőznek, nagymamák étellel próbálják őket pár percnyi nyugalomra bírni, az idősek a kapuk előtt nyújtózkodnak vagy tornáznak, a háziasszonyok pedig friss zöldségekkel a karjukban térnek haza a piacról.

Ezekben a kis utcákban minden lépésnél új illatok keverednek a levegőben: egy kis halszósz, egy fazékban rotyogó leves, egy frissen sült palacsinta illata. Az ablakok gyakran tárva-nyitva állnak, és még a családi ebédek zsivaja is kiszűrődik. A keskeny házak többsége több generáció otthona, ahol a nagyszülők, szülők és unokák egy tető alatt élnek, gyakran egy udvar köré szervezve a nap minden pillanatát. Ez a fajta életforma ugyan zajos és kaotikus, mégis van benne valami meghitt, ami sok turistát visszahúz ide újra és újra. És ha egyszer eltévedünk egy ilyen sikátorban, biztos, hogy egy mosoly vagy egy meghívás egy csésze teára is jár mellé.

Fotóegyveleg

Kriszta fotói (2023. január)

Vissza az elejére

Kommentek