ÚTIKRITIKA.HU / Vietnám

Hanoi nyilvánvaló része, sőt sokszor kezdete a vietnami utazásoknak. Hanoi Saigonhoz képest érintetlenebb, archaikusabb, "kínai" jellegű, sok érdekes és meghitt hellyel. A főváros élénk világa izgalmas: kis utcák zsongása, szatócsműhelyei, boltocskái, furcsa szagok, illatok. Hatalmas a város, lassan nyolc milliós a lakosság, ha nem több (Saigon még ennél is nagyobbra hízott). Hanoi sokat változott az utóbbi 20 évben. Régen a hanoiak barátságos, mosolygós emberek benyomását keltették a turistákban. Ma már a kép e tekintetben sokkal vegyesebb. A kultúrtörténeti nevezetességek többsége az északi országrészben látható.

A fővárostól 150 kilométerre található Ha Long-öböl semmiképpen nem maradhat ki a programból. Két napot erre érdemes szánni, hogy nagy nyugalomban lehessen a hagyományos dzsunkán hajózni a misztikus, elképesztően fotogén szirtek között. Az ország középső területének magasföldjei rendkívül egzotikusak. Életre szóló élmény elefántháton kirándulni a rizsföldek, a falvak tájain. A tengerparti fürdős, sznorkelezős élményre való (főleg március és szeptember között) az ország talán egyik legszebb szigete a Nha Trang (Hoi An-tól délre).

Ugyancsak kihagyhatatlan természetesen Ho Chi Minh-város (Saigon), mert teljesen más élményt nyújt, mint Hanoi. Az összehasonlításból rendre Saigon jön ki győztesnek, főként mert könnyebben megnyíló és lazában kezelhető világ Hanoihez képest. A vendéglátás színvonala, a vendéglátó helyeken a kiszolgálási készség erősebb, általában véve kedvesebb és profibb. A turistákkal érintkezésbe kerülő helyi lakosok gyakrabban, jobban használják az angolt. Saigonból lehet jót kirándulni a Mekong delta-vidékének megismeréséhez. Nyaralásra délen is vannak jó lehetőségek, például Phu Quoc, a smaragd sziget, ideálisan október és március között.

Aki Vietnamra két hétnél kevesebb időt tud csak szánni, annak számítson arra, hogy az időt rabló belső utazások miatt fájó szelektálásra kényszerülhet (van olyan 160 kilométeres távolság, ami négyórás buszozással jár). Háromhetes utazásba már tisztességesen belefér a lényeg, és nem kell olyan kíméletlen iramban végigrohanni az országon, mint az egyhetes csoportos körutazások résztvevői. Nyilván sok ember egyszerűen nem tud megfelelően hosszú időt szánni Vietnamra. Ha az ember végre eljut Vietnamba, akkor nehéz szívvel hagyja ki az északi vagy a déli országrészt. Megoldás persze a belső repülés Hanoi és Saigon között, de akkor az ország középső részének szépségei maradhatnak ki.

,, Érdemesnek tartom néhány szót szólni arról, milyen flottul szervezik a turizmust Vietnámban. Az ország népszerű desztináció, és a helyiek értenek is ahhoz, hogyan szedjenek ki nagy pénzt a turizmusból. A szálláshelyeken nemcsak azt mondják meg, hol eheted a legjobb pho levest vagy bánh mit (azaz vietnámi szendvicset), de rajtuk keresztül megveheted a buszjegyedet az utazásod következő állomására is. Ezenkívül rengeteg utazási iroda található a turisztikailag frekventált településeken, ahol buszjegyeket értékesítenek a fontosabb desztinációkhoz, és néhány napos túrákat is foglalhatsz.

Vietnámban a külföldi turisták jellemzően nem a helyiek tömegközlekedési rendszereit használják – legfeljebb ha az a céljuk, hogy elkeveredjenek az országban, és azt se tudják, hol szállnak le egy buszról (természetesen ezzel a szándékkal is utazhat az ember). Hanem a helyiek által turisták számára üzemeltetett buszokat és kisbuszokat, amelyek a szálláshelyükön veszik fel a turistákat, majd a másik városban a következő szálláshelyük előtt vagy annak közelében teszik le őket. A szálláshelyek, közlekedési cégek és utazási irodák mind kapcsolatban állnak egymással, és mindenféle büdzséjű utazáshoz találni szolgáltatást. A turistának Vietnámban valójában édeskeveset kell szerveznie – csak a szállása recepcióján szól, hogy hova szeretne továbbutazni, és mikor, és egészen biztosan lesz számára egy ajánlatuk. Ha pedig ez valamiért nem működik, a következő sarkon lévő utazási iroda megoldja a problémát, és ott majd vásárolható buszjegy valamelyik kis cég valamelyik járatára.

Esti hangulat Hoi Anban. A közép-vietnámi városban profin szervezett a turizmus

A népszerű desztinációk egy-két-három napos szervezett túrák keretében is felkereshetők. Rengetegen élnek a turizmusból, és dúskálni lehet a lehetőségekben. Ezzel egyúttal a vietnámiak azt is kijelölik, hogy a külföldi turisták mely helyeket keresik fel elsősorban az országban (ilyen népszerű hely pl. Hanoi környékén Ha Long Bay, Sa Pa, esetleg Ninh Binh tartomány). Ezeken a helyeken tömegével találni fehér embert, a többi területen viszont olyan ritka a nyugati, mint a fehér holló. Túrákat lehet foglalni a szálláshelyeken keresztül vagy közvetlenül valamelyik kis utazási irodánál is. A vietnámi túráink lefoglalásához mi a getyourguide.com oldalt vettük igénybe, de a Tripadvisoron is találtunk jó túrát. A nagy kínálat miatt elég vegyes a felhozatal, az utazói vélemények többet elmondhatnak egy-egy túráról, mint a hivatalos leírás. Érdekesség, hogy Vietnámban a túravezetők iránt elvárás, hogy szórakoztassák a résztvevőket nemcsak a nevezetességeknél, hanem a buszút közben is. Némelyik guide olyan szintre fejlesztette ezt, hogy az felér egy stand uppal.

Ha az ország északi és középső területeit szeretnéd felfedezni, például az alábbi útvonalat követheted:

Hanoiba érkezel. Innen elkirándulhatsz északkeletre Sa Pába, és megcsodálhatod a rizsteraszokat. Sa Pából valószínűleg Hanoiba fogsz visszatérni. Javaslom, hogy ne Sa Pában, hanem a közeli Ta Van faluban szállj meg.
Hanoitól szintén északra található a festői Ha Long-öböl a tengerből kiemelkedő mészkő sziklákkal, ahova jellemzően minden külföldi ellátogat egy kétnapos (szervezett) túra keretében, ha először jár Vietnámban.
Hanoiból ezek után délnek veheted az irányt, és felkeresheted Ninh Binh tartományt, ahol rizsföldek és óriási mészkő sziklák váltják egymást, s sziklába vájt ősi szentélyek teszik különlegessé a vidéket. Ha több napra maradsz, javaslom, hogy Tam Coc faluban szállj meg.
Innen tovább utazhatsz délebbre, Közép-Vietnámba, ahol azt javaslom, hogy Hoi An legyen a bázisod, és innen fedezd fel ezt a kulturálisan gazdag régiót. Hoi Anból (vagy a szomszédos Da Nang város repteréről) visszautazhatsz Hanoiba, vagy ha idődbe belefér, továbbmehetsz a déli országrész felé.

(Szabó Elvira)" forrás

Tengerparti strandolás

Hoi An - strandolás

Na igen, a tengerpart. Nem vagyok az a tipikus napernyő alatt heverészős típus, láttam már lenyűgöző és kifejezetten csúnyácska strandokat is. Ez itt állítólag a környék egyik legszebbje – szerintem inkább különleges, de azért tényleg szép. Eddig három partszakaszt próbáltunk ki. Az első egyáltalán nem vált be: szinte teljesen üres volt, de minden üressége ellenére öt étterem kongott az ürességtől, és két-három, mogyoróárusnak álcázott koldus szinte ránk tapadt. Olyan erőszakosan próbáltak pénzhez jutni, hogy nem volt kedvünk sokáig maradni. Amikor bementünk a vízbe, térdig sem ért, de máris egy kisebb medúzaraj próbált ismerkedni velünk. Gyorsan el is kereszteltük ezt a helyet a „Koldusok Partjának”, és továbbálltunk.
A második próbálkozás már izgalmasabbra sikerült: kezdőként motorral hajtottam be a homokos ösvényeken, fenyők és kaktuszok között – Eszter persze hol szurkolt, hol aggódott, hogy mi lesz, ha borulunk. A végén egy teljesen elhagyatott kis parton kötöttünk ki, ahol néhány rozoga csónak és a hozzájuk tartozó halászcsalád várta a napot. Végre valami autentikus élmény, ami kiszakított a turistás közegből.

A harmadik alkalommal viszont rátaláltunk az igazi kedvencünkre: jól kiépített, de nem zsúfolt strand, ahol hideg sört és friss kókuszt lehetett kapni, apró étkezdék sorakoztak a part mentén, és a tenger kristálytiszta, medúzamentes volt. A maradék napjainkat már itt töltöttük, és ez lett a „bázisunk”, ahová mindig visszatértünk fürödni és lazítani.

Sandy Beach

Elhagytuk a homokos partot, most pedig megint egy busz tetején ringatózom – pontosabban a Hoi An és Saigon közötti jó ezer kilométeres úton, egy zsúfolt éjszakai járaton. A busz fullon van, hónaljközelben a nemzetközi utazóközönséggel, de legalább nem mi szálltunk fel utoljára, így még tudtunk választani a helyek közül, és rutinosan a vécétől távolabb ültünk. Fázni viszont annál inkább fázom, mert a légkondi jeges levegőt fúj a fejem fölé – itt, mint oly sok ázsiai országban, imádják sarkvidékire hűteni a buszokat. Igaz, a kinti forróság után szinte jól is esik ez a dermesztő hideg.
A Lonely Planet már évekkel ezelőtt írta, hogy Vietnám rengeteget fektet a tengerpart fejlesztésébe, és mára tényleg előrehaladt ez a folyamat. Ha valaki még olcsón akar tengerparti szállást, annak most érdemes jönnie, mert a régi hippifészkeket már alig találni, hamarosan mindenhol luxusszállodák nőnek ki a homokból. Nem ritka, hogy a szomszédos telkeken már ott állnak az új hotelek, napi 100 dollár alatti szobaárat pedig egyre nehezebb találni. Az újonnan épült helyekbe sok orosz vendég érkezik, gyakran harsány családokkal, akik minden látványosságnál hangosan jelen vannak – nem mondhatnám, hogy ez a kedvenc részem.

Pedig maga a part csodás. Órákat tudtunk a vízben tölteni, vagy a finom, puha homokban sétálni. Délután négyig szinte üres volt a strand, csak itt-ott akadt egy-egy turista. A helyiek közül néhányan szigonnyal vagy sznorkellel halásztak, mások kis ásókkal rákokat kerestek a homokban. Egyet én is találtam, de odaadtam nekik – egyetlen rákért mégsem rendezünk be konyhát a szállodai szobában.

Később lassan megindult a helyi élet: motoron érkeztek az árusok, bográccsal, grillráccsal, főzőfelszereléssel. Kipakoltak, tüzet gyújtottak, sütöttek-főztek, majd jöttek a családok is. Papa, mama, gyerekek, gyakran utcai ruhában, néha bermudában vagy lenge hálóingszerű ruhában futottak a vízbe, mintha életükben először látnák a tengert. Láttam fiatal nőt, aki nadrágban, dzsekiben és bukósisakban fürdött – hát, az biztos, hogy így nem égett le a fejbőre.

Sokan nem tudnak úszni, mintha kicsit félnének a víztől. A sekélyben is láttunk mentőmellényeseket, akik ügyetlenül próbálkoztak. Az igazi tömeg délután négytől este hétig gyűlt össze, akkor annyian voltak a vízben, hogy szinte egymáshoz értek – de mindig csak egy szűk, száz méteres szakaszon belül. Hangszóróval felszerelt motorokon árusok jártak körbe, ordítva hirdették a portékájukat, a hangosításból valami furcsa „bon jovi, bonbon jovi” szűrődött ki.

Egyszer még úszni is tanítottam egy kisfiút, aki láthatóan életre szóló élményként élte meg, hogy egy nagydarab fehér nő mutatja neki a mellúszás alapjait. A strandolás közben egy másik furcsa élményem is akadt: jó messzire beúsztam, amikor hirtelen valami csipkedni kezdte a vállam. Egy apró, 7-8 centis hal volt, amely bámulva jött utánam, és addig noszogatott a fejével, míg végül nagy nehezen otthagyott. Soha nem tapasztaltam még ilyet.

Aztán láttam, ahogy a kishalak rajokban ugranak ki a vízből, egyszer pont a barátnőm mögül szökkent fel egy egész csapat – úgy nézett ki, mintha ő pöccintette volna ki őket a hullámok közül. Ilyen pillanatokért érdemes itt lenni: egyszerre szürreális, vicces és felejthetetlen.

Ca Na Beach

Varga Gábor fotói

Nha Trang

(vietnámi kiejtés: nyá tyány)

A városról külön aloldalon adunk információkat, véleményeket - itt

Phu-Quoc-sziget

A Phu-Quoc-szigetről külön aloldalon írunk - itt

Mekong delta

A következő állomásom a Mekong-delta volt, ahol két napot töltöttem. Háromórás buszozás után csónakba szálltunk, és átkeltünk a folyón egy kisebb szigetre. Ott helyben kóstolhattunk különféle trópusi gyümölcsöket és friss mézet. A méhekkel teli lépbe egyszerűen beledugtad az ujjad, és lenyaltad róla az édes nektárt – semmi cukor, semmi adalék, csak a tiszta méz íze. Teával és szárított gyümölcsökkel kínáltak bennünket, és mindenfelé árulták a különféle kígyókból és rovarokból készített borokat is. Azt mondták, jót tesz a vérkeringésnek és a férfiasságnak. Meg is kóstoltam: egy fél kupicával legurítottam, az íze nem volt rémes, inkább az alkohol csípte a torkot, és maradt utána egy fura szájíz. Volt ott egy óriási kígyó is, amit a nyakadba lehetett akasztani – állítólag már hat éve ott él, csirkével, egérrel és más apró állatokkal etetik.
Később újabb gyümölcsöket kínáltak, de még mindig az ananász és a mangó maradt a kedvencem. Megnéztük, hogyan készítik a kókuszból a karamellát: a sziget közepén, egy sátor alatt apró vietnámi asszonyok főzték, préselték, majd csomagolták a cukorkákat. Meg is lehetett kóstolni, de az ára elég borsos volt. Az egyik helyről a másikra kis csónakok vittek át minket: négy utas ült egy ladikban, két vietnámi nő evezett, miközben pálmafák között, szűk vízi járatokon kanyarogtunk át a sziget másik oldalára. A túra részeként kaptunk ebédet is, de a porciók elég szerények voltak – magyar gyomornak kevésnek tűntek. Amióta Ázsiában voltam, naponta ettem rizst vagy tésztát, kenyeret már több mint egy hete nem láttam. A pálcikát viszont úgy megtanultam használni, mintha mindig is azzal ettem volna.

A program része volt egy rövid biciklitúra a szigeten, majd vissza a hajóra. A ladik hihetetlenül rozoga volt, a lécből összetákolt padok már megkottyantak, és a Mekong hullámai ide-oda dobálták a csónakot, mi pedig vele együtt csúszkáltunk.

A második nap feljebb eveztünk a folyón, hogy megnézzük a híres úszópiacot. Itt még ma is árut cserélnek árura, nem pénzre. A piac minden hajnalban öttől délig tart, és a csónakokban élő emberek egész életükben ebből a kereskedelemből tartják fenn magukat. A nagyobb hajók kikötve álltak tele áruval, a kisebb ladikok pedig körbejártak, hogy üzleteljenek. Az öregasszonyok a folyón szállították az egész konyhát, és reggelit árultak a kereskedőknek.

Megnéztük a rizstészta készítését is, majd egy egzotikus gyümölcsfarmot, ahol mangó-, ananász-, narancs- és banánfák között sétáltunk. Igazi élmény volt látni a gyümölcsöket nem a piac standjain, hanem a saját földjükön, a fákon érve.

Vietnam déli részén kanyarog a híres Mekong folyó, amely mielőtt a Dél-kínai-tengerbe ömlene, hatalmas deltává szélesedik. Ez a vidék tele van különleges élményekkel: vízen lebegő falvakkal, szigetek közötti apró településekkel, úszópiaccal és buja dzsungellel. A legtöbb utazó a Ho Si Minh-várostól két órányira fekvő My Tho kikötőjéből indul felfedező hajóútra.

Őszintén szólva, Dél-Vietnámban erre az attrakcióra vártam a legjobban. A rengeteg háborús film után valami vadregényes képet képzeltem el: dzsungelben kanyargó folyót, ahol a partokról néha majmok vagy akár tigrisek bukkannak elő, a malária fenyegetése ott lebeg a fejünk felett, és az út végén valami Kurtz ezredeshez hasonló, misztikus világ tárul fel.

A valóság persze egészen más volt. Egy csapat unott tekintetű kínai turistával hajókáztunk, miközben Frank Sinatra szólt a hangszóróból. Néha kikötöttünk egy-egy szigeten, ahol a helyiek a „látványosság” címszó alatt leginkább vásárlásra próbáltak rábeszélni bennünket. Bár nem azt kaptam, amit vártam, a Mekong-delta így is különleges hely maradt számomra – csak épp sokkal inkább a turistákhoz igazított változatában.

A Mekong-deltába szervezett nagycsoportos kirándulás sajnos elég középszerűre sikeredett. Egy szennyezett, bűzös, inkább ipari jellegű folyón hajókáztunk fel-alá, majd következett a „csúcspont”: egy rettenetes ebéd. Ezután tízperces csónakázást kaptunk a mangrove-erdőben – ami akár érdekes is lehetett volna, ha nem látszott volna már beszálláskor, hogy az első kanyar után véget ér az egész.

A program lezárásaként meghallgattuk a helyiek népdalait három szereplőtől, akik a műsor elején maguk jelentették be, hogy ők valójában nem tudnak énekelni, de nagyon szeretnek. És hát, meg kell hagyni: igazuk volt, tényleg nem tudtak. Így zárult a nap, amelynek emléke inkább mosolyt csal az arcomra, mintsem maradandó élményt.

A kambodzsai–vietnámi határt hajóval, a Mekong lassú sodrását követve léptük át. A delta Vietnám egyik legkevésbé iparosodott vidéke: a rengeteg folyóág és csatorna hálójában élők ma is főként rizst termesztenek, halat és kacsát tenyésztenek. A hajó Chau Docban tett ki minket, ahol elsőre úgy tűnt, nem sok minden vár az utazóra. Aztán kiderült, hogy a városka méretéhez képest meglepően nagy és nyüzsgő piac működik, ahol szinte minden kapható, amit a delta megtermel. Jólesett egyszerűen csak üldögélni a folyóparton, figyelni a lüktető vietnámi ritmust, és élvezni azt, hogy a helyiek kedvessége teljesen természetes, minden hátsó szándék nélkül való.

Itt ettük az utazás egyik legfinomabb pho levesét – pedig nem csak az ország, de a legenda szerint a pho fővárosa is inkább Hanoi. Chau Doc viszont bebizonyította, hogy a delta is tud meglepetést okozni.

A Mekong folyó Ázsia második leghosszabb vízi útja, és most először fordult elő, hogy befizettünk egy szervezett útra. Ez persze együtt járt mindazzal, amitől általában tartok: túravezető, buszos szállítás, szigorú menetrend. Két napon át minden percünk előre meg volt tervezve, úgy vigyáztak ránk, mint óvodásokra. Meghatározták, mikor van szünet, mikor mehetünk mosdóba, és a buszon folyamatosan szólt a mikrofon. Nem az én világom, de autó vagy motor híján ez maradt az egyetlen lehetőség.
A delta világa azonban feledtette a kötöttségeket. A torkolat környékét sűrűn átszövik a folyó kisebb ágai, amelyek kókusz- és pomelóföldek között kanyarognak. Sok helyen a növények hatalmas levelei szinte teljesen befedik a vizet, kellemes árnyékot adva és egészen különleges atmoszférát teremtve. A helyiek számára ez a vízi világ a mindennapok része, természetesen közlekednek rajta, szállítva magukat és áruikat.

A programot igyekeztek változatosra szervezni. A hajózás után például egy kókuszfarmon kötöttünk ki, ahol minden kókuszból készült: cukorka, fagylalt, pálinka. Láttuk, hogyan készítik helyben, és persze rögtön kínáltak kóstolót is. Vásárolhattunk belőle, ha akartunk – vagy ha nem, akkor is ügyesen ösztökéltek rá. Az egész kirándulás valahogy úgy volt felépítve, hogy a résztvevők pénztárcája lehetőleg ne maradjon túl sokáig tétlen a hátizsákban.

Hoi An

Hoi An-ról külön aloldalon nyújtunk tartalmat - itt

Hue

Hue-ről külön aloldalon írunk - itt

Dalat

197 ezres város (2017-es adat)

Da Nang

Da Nangról külön aloldalon írunk - itt

Da Nang - bödöncsónakok - fotó by Elter

Phan Thiết

(vietnámi kiejtés: fán pít)

160 ezres lakosságú város (2017-es adat).

jön

Sapa

139 ezres város (2017-es adat).

Ami számomra az egyik legfájóbb élmény, az a turizmus hatása a helyi közösségekre. A kultúra sok helyen kirakatként jelenik meg: a hagyományok már nem önmagukért léteznek, hanem eladható termékként. Az emberek gyakran nem azért őrzik meg régi szokásaikat, mert azok a mindennapjaik részei, hanem mert így tudják kiszolgálni a látogatók elvárásait. Egész falvak válnak afféle díszletekké, ahol minden mozdulat a turistáknak szól.
Vietnámban, Sapa környékén például a nők többsége már nem azért cipeli a hátán a bambuszkosarat, mert abban ételt vagy a földeken szedett terményt visz. Sokszor üres a kosár, vagy tele van apró szuvenírekkel, amelyeket el akarnak adni az utazóknak. Van, hogy a cél mindössze annyi, hogy lefotózd őket, majd fizess a képért.

Ugyanezen a vidéken a gyerekek közül sokan nem iskolába járnak, hanem a rizsföldek között bóklászó turistákat követik. Karkötőket próbálnak rájuk sózni, vagy egyszerűen csak pénzt kérnek. Nehéz szívvel néztem, ahogy a gyerekkor helyét átveszi a túlélés és a kényszerű alkalmazkodás a turizmus diktálta világhoz.

Egyéb látnivalók

Phong Nha barlangok: mindegyiket érdemes megnézni, szuper élmény, bár itt is rengeteg a turista. Érdemes motorral ellátogatni a barlangokhoz, ott helyben megvenni a hajójegyet/belépőt. Egyrészt olcsóbb, mint a szervezett utak, másrészt a reggeli órákban és késő délután elkerülhetők a csoportos turisták tömegei.

Dong Hoi: a várostól délre pár km-re található a gyönyörű, hosszú, homokos tengerpart, alig vannak! Aki vonatozik és terven van Phon Nha, emellett szeretne kicsit pihenni a tengerparton, annak irány Dong Hoi! A város maga nem túl izgalmas, de az emberek nélküli strand mindent megér.

Tam Coc: gyönyörű hely! Sajnos itt is hasonló a helyzet, mint az előbb említett helyeknél: brutál sok a turista. Motorral viszont egyénileg felfedezhető a környék. (2023)

Mivel Đà Lạt maláj megfelelője még frissen élt bennem, a Na Trang-féle tengerparti punnyadást pedig az elmúlt hónapokban bőven kipipáltam, ezt a kettőt rögtön kihúztam a lehetséges állomások közül. Homokdűnékhez viszont eddig még nem volt szerencsém, így Mũi Né mindenképpen felkerült az útitervbe. Hội An és Huế között viszont az idő szűkössége miatt döntenem kellett, és inkább Hội An-t választottam – hangulatosabbnak ígérkezett, a Nguyễn-dinasztia egykori központjához hasonlót pedig úgyis láthatok majd Pekingben.
A Saigon és Mũi Né közti kétszáz kilométeres szakasz meglepően fájdalommentesen telt, bár délután háromtól este kilencig tartott. A buszról egyedüli hátizsákosként szálltam le, egy pálmafákkal szegélyezett üzletsor mellett. Nem sokáig bandukoltam azonban egyedül a kihalt utcán, mert hamarosan mellém szegődött egy robogós alkalmi taxis, aki némi jutalék reményében segített találni egy korrekt ár-érték arányú vendégházat. A szobát gekkók népesítették be, de ledobtam a hátizsákot, és rögtön indultam vacsorát és másnapi járművet keresni a dűnetúrához. Szerencsém volt: egy tengerparti kifőzdében, ahol helyiek ettek, még összedobtak nekem egy halas-zöldséges tésztát, majd egy közeli fodrászüzletben az esti bulira készülődő fiataloktól sikerült kibérelni egy feltankolt robogót.

Utazás közben általában nem keltem hajnalban, kivéve ha valami programról azt mondták, hogy akkor az igazi. Hol bejött, hol nem – így amikor reggel négykor megszólalt az ébresztő, csak remélni tudtam, hogy most érdemes lesz motorra pattanni. A hűvös, párás utcákon még a kutya sem járt, amikor elindultam megkeresni a falutól fél órányira lévő fehér és vörös homokdűnéket. Az útikönyv térképe használhatatlan volt, ezért egy benzinkútnál rátapadtam egy turistákat szállító dzsipre, és árnyékukban egészen a dűnék széléig követtem őket. Ott hagytam a motort, és begyalogoltam a homok közé.

A látvány lenyűgöző volt: néhány korán kelő turista, pár gyerek, akik homokszánkót kínáltak bérbe, és legnagyobb meglepetésemre egy komplett esküvői forgatócsoport. Tudtam, hogy Kínában és a környéken divat egzotikus helyszíneken, díszletek között vagy jelmezben megörökíteni az esküvőt, de arra nem számítottam, hogy egyszer belebotlom egy ilyenbe. Vagy tizenöt segítő sürgölődött a pár körül: volt sminkes, világosító, galambröptető – minden, ami egy álomfotóhoz kellhet. A dűnék így nemcsak a természet, hanem a kultúrák találkozásának színterévé váltak számomra.

Kisebb falvakon áthaladva, egy alkalmi fuvarral jutottam el Hai Phong környékére. A sofőr a várost szerencsére elkerülte, és a nyugati oldalon, a 10-es út mellett tett ki. Az út mentén váltakoztak a rizsföldek és az apró falusi házak, már szürkületbe fordult az este, amikor megállt mellettem egy kamion. A két sofőrrel mutogatva próbáltunk szót érteni, és kiderült, hogy egészen az ország gerincét adó 1-es útig el tudnak vinni.
Aznap este egy sötét udvarban parkoltunk le, majd robogóra pattantunk, és az idősebb sofőr házához mentünk. A nappaliban ültettek le, ahol egy ideig egyedül maradtam, amíg ők megmosakodtak és vacsorát készítettek. A szoba fényes, díszes bútorokkal volt berendezve, mégis szegényesnek és kissé üresnek hatott.

Végül a földön ettünk: rizshez disznóhúst és pirított lárvát kínáltak. Ez utóbbival már Koreában is próbálkoztam – akkor is ijesztő szaga volt, és bár azt mondták, az íze jobb, hát nem így éreztem. Pár falatot most is lenyeltem, mondván, kell a protein, de hamar feladtam. Inkább a különösen fűszerezett disznóhúsból ettem többet. Két-három falatonként rizspálinkával koccintottunk, így a vacsora lassan baráti hangulatot öltött.

A beszélgetés remek példája volt annak, hogy ha emberek meg akarják érteni egymást, a közös nyelv hiánya sem akadály. Egyszer csak megjelent egy idősebb férfi, és leült közénk. Hamar kiderült róla, hogy a háborúban az északi oldalon harcolt. Amikor a fiatalabbak kérdezték, csak ennyit mondott: huszonnégy. Ennyi amerikai katonát ölt meg. Nem dicsekedve, de nem is bűnbánóan – egyszerű tényként közölte. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

A sofőr eközben az eddigi utazásaim felől érdeklődött. Sorban leírta az országok nevét, amelyekben jártam, majd mindegyikhez jelképet keresett az asztalon: Vietnámot egy hamutál, Magyarországot egy bögre, az Egyesült Államokat egy vizes palack képviselte. A hamutálat és a bögrét egymás mellé tette, a palackot azonban jóval arrébb. Én odanyúltam, és a három tárgyat egymás mellé tettem – jelképesen békét kötve. Kezet fogtunk.

Már másról beszélgettünk, amikor egyszer csak, szinte mellékesen, a férfi visszanyúlt, és a palackot néhány centivel arrébb tolta…

Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szerint Vietnám legszebb vidékei az északi hegyek között húzódnak. A Halong-öböl kétségtelenül lenyűgöző, de a sokszor futószalagon kínált, egy-két napos programok nem mindig adnak maradandó élményt. Ezzel szemben az északi hegyvidék, ha az ember időt szán rá és egyénileg próbálja felfedezni, egészen más arcát mutatja – autentikusabb, nyersebb és sokkal mélyebb élményeket ad.
Én a turisták által agyonlátogatott Sapa helyett a külföldi utazók számára csak nemrég felfedezett Ha Giang régiót választottam, és ez életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Vietnám legészakibb vidéke, Kína határán, egészen a közelmúltig elkerülte a nemzetközi figyelmet, így sokkal érintetlenebb maradt.

A táj itt egészen varázslatos: a Ma Pi Leng-hágót az ország legszebb útjának tartják, és a panoráma valóban lélegzetelállító. A völgyekben megbúvó falvak, amelyeket főként hmong közösségek laknak, különleges hangulatot árasztanak. Az élő nemzetiségi kultúra pedig mindenhol szembejön: a helyi vásárok Vietnám legszínesebbjei közé tartoznak, ahol a hagyományos viselet, a hangos alkudozás és a közösségi élet mind a mai napig őszinte és hiteles élményt nyújt.

,, Phu Quoc sziget: Saigonból busszal kb.8-10 órás az út,aztán egy 3 órás hajózás jön.
Hogy szép-e?!?- Hát..,rengeteg a szemét mindenütt. A Bai Dai strandra nem tudsz lemenni, mert körbe építették szállodával. Szóval, ha tiszta vízű és környezetű beach a cél, akkor Vietnam nem jó választás. (R. A., 2018)

Phu Quoc mára Vietnám igazi turista-paradicsomává vált. A szigetre a külföldiek vízum nélkül repülhetnek, és minden részletén érződik, hogy Thaiföldnek kíván konkurenciát állítani a délkelet-ázsiai tengerparti úti célok között. Bár Thaiföldet még nem volt alkalmam meglátogatni, Phu Quoc számomra maga volt a földi mennyország.

A hosszú, homokos, pálmafás tengerpartok, a száraz évszak ragyogó napsütése és a nyugati parton lemenő, szinte festményszerű naplementék lenyűgöző látványt nyújtottak. Mi a Long Beach környékén szálltunk meg, ahol alig volt turista, az ételek pedig olcsók és frissek voltak. Két napon át nem csináltunk mást, mint lesétáltunk a tengerpartra, elfoglaltuk a napágyakat – amelyeket a közeli étterem ingyen engedett használni, ha náluk ettünk – és órákon át olvastunk, míg a nap lassan a horizont alá bukott, narancsra és bíborra festve a vizet.

Az étteremben két főre alig tíz dollárért ehettünk friss tengeri herkentyűket, gyümölcsös shake-kel vagy hideg sörrel kísérve. Az egésznek volt egy nyugodt, idilli hangulata, amitől tényleg azt éreztem: ide bármikor visszatérnék.

Phan Rang