ÚTIKRITIKA.HU / Afrika

Afrika

Egészség | Közlekedés | Étkezés | Vásárlás és pénzváltás | Szórakozás | Közbiztonság | Kellemetlenségek | Magyar külképviselet | Egyéb hasznos információk | Fotóegyveleg

Etióp gyerekek által kreált mobiltelefon, mivel nincs pénz az igazira. - i.d. fotója

.

Egészség

Az oltások kérdése nem elhanyagolható, és komoly felkészülés részei, ha trópusi országba utazunk. Lehet ugyan spórolni azokon, amelyek csak ajánlottak, de nem halálos kimenetelű betegségek ellen védenek – például én sem adattam be a kolera és a veszettség elleni oltást. Úgy gondoltam, a kolera főként legyengült immunrendszert támad, és kóbor kutya sem valószínű, hogy megharap, hiénával meg végképp nem számoltam. Ez persze egyéni döntés, nem biztos, hogy érdemes követni. Egy teljes „afrikai csomag” (hepatitis A és B, hastífusz, agyhártyagyulladás, vérhas és sárgaláz) 2025-ben körülbelül 60 000 forintba kerül. Ha a kolerát és veszettséget is hozzávesszük, még nagyjából 20 000-rel drágább.

A maláriagyógyszer szedése örök vitatéma, és ebben nem is szeretnék határozott álláspontot képviselni. Ismertem valakit, aki Ghánában halt meg maláriában – nem szedett gyógyszert, és nem ment azonnal orvoshoz, amikor belázasodott –, ugyanakkor olyan ismerősöm is volt, aki éveket töltött Kongóban és Gabonban, és bár többször elkapta a fertőzést, mindig sikeresen átvészelte. Én egyszer próbáltam a Lariamot – nem volt kellemes élmény, azóta inkább kerültem a fertőzött vidékeket. Ráadásul a legtöbb maláriagyógyszer nem kompatibilis a hormonális fogamzásgátlókkal, így aki szed ilyet, annak pluszban kell védekeznie, vagy be kell vállalnia a kockázatot. Vagy tartózkodni – ahogy azt a pápa is javasolná

---

Afrikában utazni kétségtelenül nagyobb elővigyázatosságot igényel, mint például Liechtensteinben kirándulni, de ha betartjuk az alapvető egészségügyi és higiéniai előírásokat, a kockázatok jelentős része csökkenthető. Nézzük a leggyakoribb veszélyforrásokat és a megelőzés lehetőségeit.

Ha egy adott térséget aktuálisan pandémiás gócpontnak nyilvánítanak – például egy ebolajárvány vagy más súlyos fertőző betegség miatt –, ne induljunk el oda. Ilyen esetekben a turizmusnál sokkal fontosabb a saját és mások egészsége.

Malária
A kontinens egyik legnagyobb egészségügyi kihívása. Oltás nem létezik ellene, a gyógyszeres megelőzés (profilaxis) pedig nem ad teljes biztonságot, ezért komplex védekezésre van szükség. Szürkület után viseljünk hosszú ujjú, világos színű ruházatot, és használjunk szúnyogriasztót – főként vízparti vagy dús növényzetű területeken. Szúnyoghálót mindig feszítsünk ki az ágy fölé – hordozható háló nélkül ne is induljunk útnak.
Ajánlott heti rendszerességgel felkeresni egy helyi egészségügyi központot vagy mobilklinikát, ahol kis összegért gyors maláriatesztet végeznek. Ha a fertőzés mégis megtörténik, a korai felismerés döntő fontosságú a kezelés hatékonysága szempontjából.

Kolera
Főként gyenge közműhálózattal rendelkező városrészekben bukkan fel. A betegség gyors kiszáradást okoz, és csak az élheti túl, aki időben pótolja a folyadék- és elektrolitveszteséget. A megelőzés kulcsa a védőoltás, a kizárólag palackozott víz fogyasztása, valamint a higiéniai szabályok szigorú betartása.

Gyógyszeres felkészülés
Indulás előtt érdemes egy kisebb, de jól összeállított elsősegélycsomagot magunkkal vinni. Legyen benne bőséges mennyiségű széntabletta, fertőtlenítő, hasfogó és lázcsillapító. Ha ezek elfogynának, Afrikában meglepően sok, jól felszerelt gyógyszertár működik, még kisebb városokban is.

Végül, de nem utolsó sorban: mindenki, aki Afrikába készül, forduljon időben infektológushoz vagy oltóközpontba. A szakember személyre szabott tanácsot ad, beadja a szükséges védőoltásokat, és malária elleni gyógyszert is felír, ha indokolt. Ezzel nemcsak saját magunkat, hanem a környezetünket is védjük.

Közlekedés

Afrika közlekedésében sok tekintetben azt az átmeneti korszakot lehet érzékelni, amit Kelet-Európában a rendszerváltás után éltünk meg. Akkoriban mi is egyik napról a másikra váltottunk Trabantból Volkswagenre vagy Mercedesre, és sokan nem tudták még kezelni az új helyzetet: a hirtelen jött teljesítményt, sebességet, szabadságot – és az ezekkel járó felelősséget.

Afrikában ez a váltás gyakran még élesebb: ló vagy teve hátáról ülnek át olyan járművekbe, amelyek tízszer gyorsabban száguldanak, de közben a reflexek, a közlekedési kultúra és az úthasználattal kapcsolatos ismeretek nem fejlődtek azonos ütemben. Sok országban a közlekedési szabályozás laza, az oktatás pedig szinte formális jellegű.

A fejlődő úthálózat – egyre jobb minőségű aszfaltozott utak – lehetővé teszi a gyors haladást, miközben a járművek teljesítménye is nő. Mindezt gyakran súlyosbítja a félelemérzet hiánya vagy a közöny, ami a vezetési stílusban is megjelenik: vakmerő előzések, kiszámíthatatlan manőverek, figyelmetlenség – ezekkel mindennaposan lehet találkozni.

Mindezek ellenére – bár az elmúlt években számtalan afrikai taxiban, buszon, teherautón és olykor elképesztő állapotú járművön ültem – személyes balesetet szerencsére soha nem szenvedtem. A közlekedés ugyan kaotikus, de a rendszernek – bármily abszurd – mégis van egy sajátos, kiszámítható ritmusa.

---

A bozóttaxi Afrikában nem egyszerű közlekedési eszköz, hanem egy szinte mitikus fogalom – egyfajta mozgó emlékmű a túlélésnek és a kreativitásnak. Többnyire egy ősidők óta szolgálatban álló Peugeot (vagy annak valamilyen más, hasonló korú rokonmodellje), amely már a legendák szerint is használt volt, amikor Matuzsálem megvette, és valahogyan eljutott Afrikába. Itt persze nem hagyták parlagon heverni: gyorsan belepasszíroztak még néhány ülést, egy kis vasat, némi hegesztést, és már kész is volt az autentikus afrikai tömegközlekedés koronázatlan királya.

A bozóttaxi működése önmagában is tananyag lehetne: matematikailag lehetetlen, hogy annyi ember beférjen, fizikailag képtelenség, hogy elinduljon, de a tény, hogy mégis útra kel – már-már vallási szintű csoda.

Ez a legolcsóbb, ugyanakkor legkevésbé kiszámítható módja az utazásnak. A járművek csak akkor indulnak, ha megtelnek – vagy legalábbis ha a sofőr szerint már nincs hova több embert zsúfolni. A tisztaság és kényelem fogalmát persze ne a megszokott mércével mérjük: ha valaki az ölünkbe rak egy élő csirkét, ne csodálkozzunk, csak mosolyogjunk vissza.

A bozóttaxi nem csak egy jármű, hanem élmény, kultúrsokk, túlélőpróba és történetgyár egyben. Ezek a döcögő, rozsdás, mégis kitartó masinák valójában magukban hordozzák Afrika esszenciáját – nyers, vad, meglepő, életrevaló.

Étkezés

Az étkezés sok afrikai országban nem kulináris örömforrás, hanem egyszerű szükségletkielégítés – az éhségérzet megszüntetésének legegyszerűbb módja. A leggyakoribb alapélelmiszer a vízben főzött kukoricadara, amit gyakran nap mint nap, fűszer nélkül, sótlanul fogyasztanak. Még akkor is, ha lenne más lehetőség, a megszokott vízbe főtt dara kerül az asztalra, mert ez a legolcsóbb, legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás.

Az étkezés itt tehát nem gasztronómia, hanem túlélés. A legtöbb helyen egy darab tűzön sült vagy főtt húsdarab számít „luxusnak”, és évszázadok, sőt évezredek kellenek ahhoz, hogy egy kifinomult étkezési kultúra kialakuljon – márpedig ez könnyen törékennyé is válhat. Egy háború, egy természeti katasztrófa vagy egy gazdasági összeomlás elég ahhoz, hogy újra az alapoknál kezdjék az emberek.

Meglepő, de valós jelenség az is, amit például Mozambikban vagy Dél-Afrikában lehet látni: a homokevés. Nem szimbolikusan – szó szerint. Sóval és borssal „ízesítve” fogyasztják, leggyakrabban várandós nők. Dél-Afrikában még kőporos változata is árusítható volt, mígnem felkerült a tiltólistára.

A fehérjebevitel is kreatív megoldásokat szül: néhol sült pillangóbábokat kínálnak a piacon, amelyeket sokan hagyományos csemegének tekintenek. Valójában ezek a gyakorlatok ősi gyökerekből táplálkoznak, miközben a „vízbe gríz” maga már egy importált hagyaték – hiszen a kukorica is csak Amerika felfedezése után került át ide.

---

Ha Afrikában utazol, az étkezéshez nem gasztronómiai kalandként, hanem praktikus szükségletként érdemes hozzáállni. Az egyik legbiztosabb taktika, ha ott eszel, ahol a helyiek – ahol sokan ülnek, ott általában friss az étel is. A húsételeket viszont jobb elkerülni, különösen melegben, piacon, vagy ha nem világos, milyen állatból és hogyan készült. Egy jéghideg Coca-Cola nemcsak a hőségben enyhülés, hanem cukortartalma révén extra energiát is ad – sokan ezzel „fűtik” a testüket, amikor a körülmények nem ideálisak.

Ami viszont tényleg tilos: a csapvíz. Még fogmosáshoz is jobb palackos vizet használni, különben könnyen úgy jár az ember, mint én Addisz Ababa után – hónapokig tartó hasmenés, végül két hetes kezelés „Bundás”, az amőba miatt. A csapvíz és a vele készített jégkocka, saláta, híg mártás vagy mosatlan gyümölcs mind fertőzésforrás lehet.

Ha mégis utolér a baj, és nem tudod kikerülni a trópusi gyomorpróbát, jó szolgálatot tehet egy otthonról hozott alap elsősegélycsomag, benne bélfertőtlenítő, széntabletta, elektrolitpor és hasfogó. A helyiek amúgy meglepően jól viselik az ilyen ételeket, de ne feledd: ők ebben nőttek fel, az immunrendszerük máshoz szokott. A legegyszerűbb megoldás, ha te is helyiek közt eszel, de csak abból, ami forrón kerül eléd – és legalább egyszer már felforrt.

---

Afrikában utazni nemcsak kaland, hanem kulináris élmény is – különösen, ha az ember szereti a gyümölcsöket. A kontinens szinte minden sarkában találni piacokat, ahol fillérekért juthatunk zamatos mangóhoz, papajához, ananászhoz vagy maracujához, amelyek frissebbek és édesebbek, mint amit bármely európai szupermarket kínál. Érdemes délelőtt vagy kora délután kinézni, ilyenkor a legnagyobb a választék.

Esténként a gyümölcsárusok helyét elfoglalják a sütödék és pecsenyések. Gőzölgő faszénparázs felett sül a hús, fűszeres tészták és raguk kerülnek papírtányérra vagy egyszerűen újságpapírba csavarva a kezünkbe. Ezek az étkek nemcsak olcsók, de laktatók is, ráadásul az állandó forgalom miatt mindig friss az étel – nincs ideje megromlani. Ha ismeretlen alapanyag kerül elénk, mint például a kasszava (manióka), ne riadjunk vissza: meglepően kellemes íze van, és jól illeszkedik a helyi ízvilágba.

Ha viszont inkább a megszokott nyugati ízekre vágyunk, a nagyobb városokban szinte mindenhol találni szupermarketeket, amelyeket elsősorban a középosztály, a diplomaták és a külföldi üzletemberek látogatnak. Polcaikon angol chipsek, svájci csokik, olasz tészták sorakoznak – jó eséllyel megtaláljuk a kedvenceinket, csak készüljünk fel arra, hogy az áruk akár többszöröse is lehet az európainak.

A nap zárásaként pedig irány egy kis bár vagy klub, ahol a helyiek élő zenére söröznek, táncolnak, vagy friss gyümölcsleveket kortyolgatnak. Ezek a helyek különösen hétvégén elevenednek meg – ha nyitottak vagyunk, könnyen belecsöppenhetünk egy spontán táncpartiba is, ahol hajnalig keveredik a dob, az ének és a nevetés.

---

A szállodai napok után végre megízlelhettem valamit, ami tényleg Afrikából jött, és nem egy európai étlapról másolták át. Addig steril, nyugati stílusban tálalt fogásokat kaptam, de amikor elém került a „kwachi” nevű babétel, az első valóban autentikus ízélményem – túl sok fűszerrel, túl erős aromával –, már sejtettem, hogy ez a gasztronómiai kaland másfajta emléket is hagy majd bennem. Néhány órával később már nem kellett találgatnom: a gyomrom lázadása egyértelműen jelezte, hogy most lettem hivatalosan is afrikai utazó – ezzel a bizonyos „üdvözlő” hasmenéssel mindenki szembesül egyszer.

A következő szállásadóm azonban nemcsak szobát, hanem megnyugvást is adott. Első dolga volt megmutatni, hogyan csillapítsam a gyomromat helyi módszerekkel. Olyan természetességgel beszélt a gyógynövényekről, mintha csak a reggeli menüről lenne szó, és percek alatt világossá tette számomra, hogyan különböztessem meg a plantaint a hétköznapi banántól. Körbejártuk a kis birtokát: moringa leveleket szedtünk teának, friss mangót ettünk a fa alól, aztán beültünk a konyhába főzni.

Az ott töltött este egyszerre volt tanulságos és megható. A tűzön rotyogó edényekből olyan illatok szálltak fel, amelyeket azóta is hiányolok. A fogások, amelyeket együtt készítettünk, ízre és hangulatra is messze leköröztek bármit, amit étteremben vagy hotelben ettem – még ha nem is múlták felül a gyomorrontás előtti „kwachi” hatását. Ez az este lett az utam egyik legemlékezetesebb pillanata: egy kis konyha Ghánában, ahol végre nem vendég voltam, hanem része valaminek.

Vásárlás és pénzváltás

Egy régi mondás szerint: az európaiaknak órájuk van, az afrikaiaknak idejük. És tényleg – még egy röpke találkozás is hosszabbra nyúlik, mint nálunk egy délutáni vendégség. Mielőtt egyáltalán szóba kerülne, hogy jól vagy-e, a helyi ismerősöd már érdeklődik a nagynénéd macskája felől is. Ne sürgess semmit – úgyis késik a busz, amelyikre vársz, és amúgy sem történik semmi rossz, ha nem történik semmi.

Ha néhány szót megtanulsz helyi nyelven, mosolyt fakasztasz, és közelebb kerülsz. Akárcsak a buszon körbekínált rágcsálnivaló, ez is egy gesztus, amely hidat épít. A legkisebb próbálkozást is értékelik – és válaszolnak is rá, akár három percig nevetve azon, hogyan ejtetted ki.

Afrikában a humor a túlélés nyelve. Ha bosszankodsz, hiába – nem jut messzire a panasz. De ha viccet csinálsz abból, ami nem úgy sikerült, ahogy tervezted, a dolgok váratlanul kisimulnak. A nevetés az, ami itt olajozza a világ fogaskerekeit.

Az alkudozás külön műfaj, és minél színházibb vagy, annál jobb. Ha túl magas árat mondanak egy karkötőre vagy bozóttaxi-jegyre, ne csak nemet mondj – játssz! Emeld a szemed az égre, tárd szét a karod, teátrálisan sóhajts mélyeket. Mintha egyszerre lennél mexikói sorozatszínész és egyiptomi bazári árus – minél több a gesztus, annál jobb.

A közönség hamar felbukkan: valaki mindig akad, aki veled nevet, és segít lejjebb alkudni az árat. A kulcs? Ne feszülj rá. Maradj játékos, engedd, hogy a hely szelleme vezessen. Afrika nem mindig könnyű, de ha nevetve közelíted meg, sokkal többet ad vissza.

Szórakozás

Ha afrikai bulizásra készülsz európai fehér srácként, itt van pár jó tanács, hogy ne úgy járj, mint a turisták a filmekben:
Először is, ne úgy öltözz fel, mintha egy szafari túrára mennél. A khaki rövidnadrág és a pálmaleveles ing kombó garantáltan kiabálja, hogy "Szia, én vagyok a turista, aki minden átverésre ráharap!" Inkább nézz körül, hogy a helyiek mit viselnek, és próbálj beolvadni - persze annyira, amennyire egy európai fehér srác tud.

A szórakozóhely kiválasztásnál ne a hotel recepciósától kérdezd meg, hogy "hol lehet itt igazán autentikus élményt szerezni". Ez általában egy túlárazott turistacsapdába vezet, ahol afrikai dobokkal próbálják szórakoztatni a külföldieket. Inkább nézz utána online, vagy kérdezz meg fiatalabb helyieket - ők tudják, hol van az igazi buli.

Az ivással kapcsolatban: igen, tudom, nyaralás, és inni kell. De az a stratégia, hogy "megihatom magam, mert úgyis nyaralok" itt nem működik. Egyrészt mert sokkal jobban ki fogsz tűnni a tömegből részegenként, másrészt mert az ítélőképességed pont akkor kapcsol ki, amikor a leginkább szükséged lenne rá. Plusz senki nem szereti azt a fickót, aki hangoskodik és mindenkit meg akar ölelni.

A pénz témájában: ne legyél az a srác, aki előhúzza a vaskos pénztárcáját és számolja a bankjegyeket mindenki előtt. Ez olyan, mintha egy "kirabolj meg" táblát akasztanál a nyakadba. Vigyél annyi pénzt, amennyire szükséged van, a többit hagyd a szállodában. És igen, az iPhone 15 Pro Max-ot is.

Ami a kommunikációt illeti: ha nem beszélsz helyi nyelvet, az angol általában működik, de ne beszélj úgy, mintha mindenki hülye lenne, csak mert más a bőrszíne. Az "excuse me my friend" minden második mondatban elég idegesítő tud lenni.
És végül: tájékoztasd valamelyik társadat, hogy hová mész. Nem azért, mert biztosan baj lesz, hanem mert ha mégis, akkor legalább tudják, hol kezdjék el a keresést. Plusz így van valaki, aki majd kinevethet, ha másnap mesélsz a kalandjaidról.

Közbiztonság

Afrika egyszerre tűnhet biztonságosnak és veszélyesnek – attól függ, mennyire vagy bevállalós, és mennyire ismered a terepet. Hogy érzékeltessem: Tokió szinte zavarba ejtően biztonságos, Japán nagy része is az, akárcsak sok hely Délkelet-Ázsiában. Aztán ott vannak Szíria vagy Afganisztán, ahol a helyzet már egészen más tészta. Afrika e két véglet közt helyezkedik el – országonként, városonként, sőt akár utcánként változhat a biztonsági helyzet.

Fontos tudni, hova érdemes menni és hova nem. 2025-ben például Nyugat-Afrika több országa is békés, a közbiztonság javult, háború vagy lázadás nincs. Ruanda, ahol néhány évtizede még iszonyú vérengzések zajlottak, mára a kontinens egyik legstabilabb államává vált. De Afrika mindig mozgásban van: Nairobi, Kenya fővárosa, ahol turisták ezrei szállnak le, néhány éve még választási erőszaktól volt hangos, holttestek hevertek az utcán – most viszont újra nyugalom van.

A biztonságérzet – akárcsak a hőérzet – meglehetősen szubjektív. Van, aki -10 fokban vacog, más a sivatagban is jól érzi magát. Én szívesen teázom Kandahárban is, ha épp nem lőnek. Persze a bajt nem keresem: ha például Szudánban, egyedül, Darfúrt emlegetem, tudom, hogy benne van a pakliban, hogy baj lesz. Nem félek – de minden lehetségest megteszek azért, hogy épen hazaérjek.

A legtöbb hátizsákos utazótól mégis csupa szívmelengető afrikai történetet hallottam. Egy japán barátom éveken át járta a kontinenst keresztül-kasul, és semmi baja nem esett. Egyedül utazó nőkkel is találkoztam, akik Afrika legtávolabbi szegleteiben jártak, és soha nem bántotta őket senki.

De Afrika nem homogén: ami igaz egy városra, nem igaz a másikra. Például Dakar belvárosában napközben is bele lehet futni piti bűnözőkbe, míg Kartúm éjszaka is nyugodt. A városokban mindig óvatosabbnak kell lenni, hiszen a bűnözők inkább onnan kerülnek ki – ott több a turista, a lehetőség, a pénz. A falvakban, ahol mindenki ismeri egymást, és kevés a külföldi, az ilyen veszélyek ritkábbak.

A városi „kisstílűek” pedig változatos módszerekkel próbálnak pénzt kicsalni.

Valutázók: Sok országban jobb árfolyamon lehet feketén pénzt váltani, amit a helyiek ki is használnak. A legjobb esetben simán lehúznak, rosszabb esetben egy beépített „rendőr” is megjelenik, és kenőpénzt követel.

Kamukéregetők: Gyakoriak például Gambiában. Árvaházakról mesélnek, füzetekben mutogatnak „adományokat”, amiket persze ők maguk firkáltak bele. Te pedig elhiszed, hogy segítesz, pedig csak eteted a rendszert.

„Do you remember me?” típusú csalók: Az alapötlet, hogy a fehér ember úgysem ismer fel senkit. Egy barátságos idegen odalép: „Emlékszel rám?” – ha rábólintasz, jön a kitalált sztori meg a sürgős pénzkérés. Gyanakodj, ha egy Hotel Sunshine alkalmazottjaként mutatkozik be – ilyen helyen úgysem szálltál meg soha.

Italkeverők: Ezek már komolyabb veszélyt jelentenek. Egy kedves, társaságkedvelő helyi leül melléd, beszélgetni kezd, majd később altatót kever az italodba. Mire felébredsz – ha felébredsz –, már rég eltűntek a dolgaid. Egyes esetek emberrablásba torkollnak.

Afrika tehát nem játék – de nem is háborús zóna. Tudással, körültekintéssel, rugalmassággal és némi humorral szinte bárhol boldogulni lehet. Ahogy mondani szokták: az afrikai utazó nem az, aki már járt ott – hanem az, aki vissza is akar menni.

  Kellemetlenségek

Panaszkezelés Afrikában

Magyar külképviselet

Jön!

Egyéb hasznos információk

1. Afrikában a zseblámpa nem kényelmi extra, hanem létfontosságú eszköz. Számtalan városban a közvilágítás gyakorlatilag nem létezik, még a fővárosokban sem. A gyakori áramszünetek nemcsak a vidéki településeket sújtják, és ha este kilépsz az utcára, könnyen vaksötétben találod magad. Ne bízz meg vakon egy generátorban sem – néha zúg, de nem ad áramot.

2. Aki először hallja, talán furcsállja, de egy masszív női magassarkú cipő is jó szolgálatot tehet. Nem divatcélokra – hanem a szállodai szobákban feltűnő, meglepően fürge csótányok elleni határozott fellépéshez. A papucs csapása ritkán halálos, de egy sarokkal célzott ütés nyomán már ritkán van visszatérés a túloldalról.

3. Az öltözet legyen minél egyszerűbb – annál jobb. Néhány kopásálló, egyszínű póló tökéletes útitárs. Ne vigyünk semmit, amit sajnálnánk, ha poros, pecsétes vagy szétázott lenne. Az útlevelet, pénzt, bankkártyát pedig érdemes testközeli, rejtett belső zsebben tárolni, lehetőleg cipzárral zárható, varratott változatban – nem a klasszikus nyakba akasztós megoldásban, ami minden csaló szeme előtt lóg.

4. Egy jó helyismerettel rendelkező segítő kincs lehet – és gyakran nem kell messzire keresni. A szállodák recepcióin dolgozók vagy valamelyik rokonuk sokszor örömmel vállalják, hogy végigvezetnek a városon, segítenek eligazodni, alkudni, vagy elkerülni a legátlátszóbb lehúzásokat. Az ilyen kapcsolat akár barátsággá is alakulhat, és sokkal többet ér, mint egy túlárazott szervezett túra.

5. A városi tájékozódás teljesen más logikát követ, mint Európában. A helyiek gyakran egészen más neveket használnak, mint ami a térképen szerepel – így érdemes előre érdeklődni, milyen néven ismerik ők a keresett helyet. Navigációs pont lehet egy égig érő szemétdomb, egy rozsdás konténer vagy egy szétlőtt katonai épület, amit már senki sem nevez hivatalos nevén. A Google Maps sem mindig tudja a választ.

---

Megálltunk egy út menti árusnál, és ettünk egy kis friss kókuszt, sült plantaint – azt a banánra emlékeztető, de jóval testesebb afrikai gyümölcsöt – meg különféle sós, ropogós magvakat. Valahogy minden egyszerűbbnek tűnt, mint tegnap. Nem húzta a vállam a nehéz hátizsák, nem csípte a szemem a túl bőkezűen kent naptej, és volt étel a gyomromban – így a piac, bár ugyanolyan zsúfolt volt, most nem tűnt fenyegetőnek. Ellen megtanított afrikai módra közlekedni: határozottan, egyenesen, lendületesen, mintha mindig tudnám, hová tartok.

Közben eszembe jutott, hogy valószínűleg nem pusztán kulturális szokás, hanem racionális kényszer az, hogy itt mindent a fejükön cipelnek az emberek. Így is alig férnek el egymás mellett az utcákon – ha mindenki hátizsákkal vagy oldaltáskában hordana csomagot, legalább egy újabb dimenzióra lenne szükség, hogy elférjünk.

A nap végén a tengerparton ünnepeltünk. Kokrobite homokos partján pálmafák hajladoztak, és a napozók nagyjából fele-fele arányban voltak feketék és fehérek. A homokban párok heverésztek, koktélos poharakat szorongatva, a vízben családok kergetőztek, az éttermek teraszain pedig idős európai nők kortyolgattak italokat izmos, fiatal fekete férfiak társaságában. A levegőben halk reggae szivárgott, néha túlharsogta egy-egy madár rikácsolása – de mindent belengett valami mély, zsigeri szabadságérzet. Meg persze a mindent átitató, tömény fűszag, ezt ne hagyjuk ki.

Megmártóztam az óceánban, aztán a naplemente után visszabuszoztunk a szállásra. Vacsora után még betértünk egy közeli bárba, hogy megkóstoljuk a helyi sörkínálatot. Ott futottam össze néhány egészen különleges figurával. Az egyikük Észak-Ghánából származott, de már évek óta Hollandiában dolgozott, és most egy rövid hazalátogatáson volt. Megadta a bátyja számát, hogy ha majd északra megyek, nyugodtan aludjak náluk – a gesztusa egyszerre volt kedves és meghökkentően természetes.

Egy idősebb nő is velünk ivott, aki teljes természetességgel beszélt a vágyairól – olyan nyíltsággal és szabadszájúsággal, amit sok részeg férfi is megirigyelhetne. Az ő ajánlkozását talán jobb, ha itt most nem részletezem.

Harmadik társunk belga volt, de már hosszú évek óta Ghánában élt nyugdíjasként. Folyamatosan szidta Afrikát – a hőséget, a füstöt, a zajt, az afrikai nőket, az afrikai sört, a bürokráciát, a korrupciót – mindezt viccesen, de végtelenül fáradt iróniával. Olyan volt, mintha az előző napi önmagamat hallanám visszhangozni. Most viszont – egy könnyű nap, egy tengerparti délután és egy mély korty sör után – valahogy nem volt kedvem vele egyetérteni. Néhány órával később, az ágyban fekve, azon kaptam magam, hogy egyre csak az jár a fejemben: lehet, hogy én valójában kezdek beleszeretni Afrikába.

---

Angollal szinte bárhol elboldogulsz – de készülj fel rá, hogy az első napokban úgy kell hegyezned a füled, mintha nyelvvizsgán ülnél. A helyiek angolja ritmusában, hangsúlyaiban és szóhasználatában is más világ: egyes mondatok inkább tűnnek zenei improvizációnak, mintsem nyelvtanórán tanult szerkezeteknek. Furcsa élmény ez – hiába beszélsz folyékonyan, újra idegennek érzed magad egy nyelvben, amit amúgy már régen otthonosnak hittél. Még furcsább, hogy ebben az országban úgy tudnak rólad beszélni – feketék és fehérek egyaránt –, hogy egy szót sem fogsz érteni az egészből, még ha történetesen épp angolul is folyik a diskurzus.

Néha el is bizonytalanodsz: vajon tényleg az angolt beszélik körülötted, vagy valami sajátos törzsi verzióját, amit soha nem tanítanak sem nyelvkönyvek, sem tanárok? Máskor meg magad is belezuhansz ebbe a zenei ritmusba, és azon kapod magad, hogy te is elharapod a szóvégeket, elnyújtod a szókezdést. Az angol itt nem csupán közös nyelv, hanem egy sajátos kulturális zóna – ahol a nyelvtudás önmagában nem jelent eligazodást. Ez is része annak a lassú, de mély tanulási folyamatnak, amit Afrika kínál: nem elég beszélni – meg kell tanulni hallani is.

Fotóegyveleg

Vissza az elejére

Kommentek