ÚTIKRITIKA.HU / Nápoly és Sorrento

Nápoly és Sorrento

Vélemények | Nápoly | Szállás | Étkezés | Látnivalók | Pompei és Vezúv | Sorrento | Capri | Amalfi part | Olvasmányos linkek | Fotóegyveleg

.

N. Karcsi fotója

Vélemények

"Tudtuk előre, hogy az Amalfi parton nagyon nehéz autót vezetni a kanyargós, szerpentines, nagyon keskeny, sziklákkal közel szegélyezett utak és az olaszok vad vezetési stílusa miatt. Szóval mi inkább béreltünk egy autót sofőrrel, de akár mehettünk volna busszal is. Pompei, Herculanum és a térség múzeumainak meglátogatásához vettünk úgynevezett Artecard-ot. Nagyon megérte." (Lali, 2014)

---

"A program maga jó volt. Még jobb lett volna, ha TÉNYLEG EL IS JUTUNK az összes helyre. Nápolyban még a buszból sem láttuk az Anjou-sírokat, az Umberto Galériát vagy a San Carlo Színházat. Nápolyra 3 óránk volt, mert borult a program, és kedd helyett a hazafelé úton (szombaton) jutottunk el ide. 3 ÓRÁNK VOLT NÁPOLYRA!!!!! Ebből az egyik óra limoncello-kóstolással telt el annak, aki harmadszor is akart potyázni. Mert Sorrentóban és Caprin már behajtották kóstolóra azokat, akik potyázni akartak. Isteni, hogy azért fizetünk, hogy az idegenvezető megkapja a jutalékát az üzletekben!!!!

Capri isteni volt! Valkai Erzsébet telepített idegenvezető elképesztően érdekes és hangulatos ismereteket adott! Caprit nem szabad kihagyni! Pompejiben ismét Valkai Erzsébet vezetett minket, mivel ott él, mindenről mindent tud, nagyon érdekes volt. A Vezúvnál 30 percet kaptunk a kráterhez fel- és lemászni!!!! Önök szerint...? Sokan nem vállalkoztak arra, hogy futva tegyék meg a távot.

A közlekedésről annyit, hogy igenis pontosan járnak a buszok, a szabadidőben nyugodtan beutazhattunk Sorrentóba egyénileg (2,8 euró volt egy retúrjegy Sorrento és a 25 km-rel arrébb fekvő szállás között). Az emberek barátságosak, a közbiztonság jó. De az utazásszervezés...a TDM irodával lehetőleg ne! És ha nem akarnak potyán citromlikőrt (limoncellót, itthon is kapható többféle, elég olcsón) inni, inkább mászkáljanak ezek helyett a "termékbemutatók" helyett. Étkezésnél alapszabály, hogy a helyiek által látogatott helyeken együnk. Mi is így tettünk, és jót ettünk megfizethető áron. A szállodai félpanziótól nem lehet csodát várni, unalmas és nem a legjobb." (V.D., 2015)

---

Második napunkon Campania Card-ot vettünk, három naposat, 32 euro per főért. Fontos, hogy a harmadik nap éjféig érvényes a kártya, nem kerek 72 órát. Circumvesuviánával Sorrento felé vettük az irányt, ahol isteni citrom fagyit ettünk és vettünk jegyet az egyik Positano-ba tartó hajóra – az indulásig pedig felfedeztük Sorrento-t. (Legközelebb, ha Nápoly és Amalfi-part kirándulást tervezünk, akkor az egyik szállásunk biztos Sorrento-ban lesz). Positano maga a csoda, de érdemes tavasszal/ késő ősszel menni, mert a tömeg elviselhetetlen.

Harmadik nap Pompeii és a Herculaneum felé vettük az irányt- ezekre használtuk fel a Campania Card által nyújtott 2 ingyenes látnivaló megtekintésének lehetőségét. Az egész nap nekünk teljesen jó volt a kettőre. A Vezúv sajnos kimaradt. Estefelé Nápolyban felmentünk még a Castel Sant Elmo-hoz a siklóval. A környéken ittunk egy aperolt, ami 5 eruóba került és mellé annyi chipset+ egy-egy mortadellás szendvicset is kaptunk, hogy konkrétan jól is laktunk. Ez az egész környékre extrán jellemző volt, ha betértünk 1-1 italra, akkor mindig rengeteg ropogtatnivalóval láttak el 😄Késő este még a Toledo metróállomás meglátogatása is belefért.

A negyedik napon Procida szigetére mentünk át hajóval. Nagyon cuki kis sziget, tavaly az Olaszország Kulturális Fővárosa címet viselte, ezért az egész szigeten kis buszokkal ingyenesen lehetett közlekedni, ezért 1 nap alatt nagyon be lehetett járni és még fürdeni is tudtunk. Érdemes megkóstolni a híres citromsalátájukat, mert isteni. (insalata di limoni di procida). Este szintén Nápolyban kalandoztunk és a Limoncello Spritz lett az új, kedvenc italunk.😊

Az ötödik napunkat a hazaindulásig végig Nápolyban töltöttünk. Délelőtt elmentünk megnézni a Nápolyi dómot és Santa Chiara monostort, ami elképesztően szép. Utána pedig eljutottunk végre a híres Da Michele pizzériába. Olyan sokáig várakoztunk az elviteles pizzánkra, hogy végül leültünk az egyik bár teraszára a környéken, ahol realizáltuk, hogy ők állandóan rendelnek pizzát és azt adják tovább utána a vendégeiknek, szóval mások sokkal gyorsabban kapták meg a pizzájukat, de nem volt gond, mert megérte várni. 😀 Ezután még vásárolgattunk kicsit (gyönyörű ruhákat lehet ott kapni😍) és indultunk haza. (p.v., 2022)

Nápoly

A Nápolyról szóló tartalom eléréséhez kéretik ide kattintani

Pompei és Vezúv

Sokak szerint a Vezúv lentről érdekesebb, mint felmászni rá. Mivel kevés vulkánt csodálhatunk meg közelről, mi mégis ajánljuk. Jó alternatívája lehet a Campi Flegrei, ha valaki kénes füstöt szeretne szagolni.

Valamiért mindig is vonzott az ókori tragédiák helyszíneinek sajátos atmoszférája, az a furcsa, időn túli csend, amely a katasztrófák által megdermesztett városokban lebeg. Így aztán nem is volt kérdés, hogy gyorsvonatra szállok, és egyenesen Pompeii felé veszem az irányt, ahol a vulkán egyetlen nap alatt fagyasztotta meg a mindennapok lüktetését. A romváros olyan hatalmas, hogy bejárni szinte lehetetlen; az ásatások pedig ma is tartanak, mintha a föld még mindig őrizne valamit, amit csak lassan enged felszínre. A falak között járva páratlan képet kapni arról, hogyan működött egykor egy római város: hol fürödtek, hol vitáztak a fórumon, merre laktak a tehetős polgárok és hol húzták meg magukat a kevésbé szerencsések. Az élénk freskók, a lakóházak apró részletei és a nyilvánosház falain látható erotikus jelenetek mind arról mesélnek, milyen eleven élet lehetett itt.

A legmegrendítőbbek azonban mégis a gipszformák, amelyek az egykor itt élőket ábrázolják abban a pillanatban, amikor a hamu és a lapilli rájuk omlott – nem a láva pusztította el őket, hanem az a sűrű, perzselő, mindent betemető eső, amely bevehetetlen masszaként zárta magába a várost. Itt tényleg úgy tűnik, mintha megállt volna az idő.

Mégis, bármennyire is lenyűgöztek a romok, a figyelmem folyamatosan a fölöttük tornyosuló Vezúvra vándorolt. A hegy megmászása ma már inkább jól szervezett turistaprogram, semmint kaland: buszok és vezetett túrák visznek fel rendszeresen, ha éppen az időjárás kegyes. Amikor mi próbálkoztunk, a köd és a fenyegető eső miatt lefújták az aznapi túrát, így csak mások élményeiből tudom, milyen odafentről lenézni a kráterre. Állítólag lávát akkor sem látni, de a látvány így is maradandó – a gondolat pedig, hogy ez a hegy bármikor újra életre kelhet, még erősebbé teszi az élményt.

---

Eredetileg úgy terveztem, hogy a Vezúv és Pompeii is kap egy-egy teljes napot, de hamar kiderült: a hegyre ennyi idő bőven túlzás, a romvárosra viszont épp ellenkezőleg – fájóan kevés.

---

A második napot Pompeii romjai és a Vezúv társaságában töltöttük, és már délelőtt úgy bejártuk az ókori utcákat, mintha időutazáson vettünk volna részt. Nehéz volt nem belegondolni, milyen pezsgő élet lehetett ezeken a köveken, ahol ma mi csoszogtunk; még a mély nyomvályúk is őrzik a régi kocsik nyomát. Körbejártuk a pékséget, a közfürdőt, az amfiteátrumokat, és persze a hírhedt bordélyházat is, ahol a kőágyak és a falakon díszelgő, meglepően jó állapotban fennmaradt freskók minden turistát odavonzanak. A romváros már önmagában teljesen kifárasztott, és az idő is gyorsan elillant, így amikor a Vezúvra való feljutás lehetőségeiről kérdezősködtünk, mindenki egyöntetűen azt mondta: erre az oldalra csak a szervezett buszok visznek fel, jó drágán.
A másik, Ercolanóból induló útvonal ugyan járható lett volna, de több mint tíz kilométer városi tekerést jelentett volna, és az előző nap tapasztalataiból kiindulva nem sok jóval kecsegtetett – pláne úgy, hogy sötétedés előtt szerettünk volna felérni. Mivel másnap Rómába indultunk tovább, végül beláttuk, hogy nem érdemes bringával kísérletezni, bármennyire is csábított a gondolat. Majdnem nekivágtunk így is, de a józan ész végül felülkerekedett, és befizettünk a buszra. Tíz kilométer után egy kapunál át kellett szállnunk egy komolyabb, terepes járműre, és közben láttuk, hogy két bringást megállítanak – eddig jutottak volna csak ők is.
A busz valamivel az erdőhatár felett tett ki, innen nagyjából fél kilométernyi, kényelmes, korlátos ösvény vezetett a kráter pereméhez. Fent egy szuvenírbódé és egy túravezető fogadott minket, aki lelkesen magyarázta a vulkán méreteit, és biztosított róla, hogy ma egészen biztosan nem készül kitörni – aztán hozzátette, hogy ha mégis, körülbelül száz másodperce lenne a környék lakosságának, ami nem túl megnyugtató. Amikor rákérdeztem, fel lehet-e menni a legmagasabb pontra, határozott nemet kaptam, csakhogy közben a gerincen jól látszott néhány túrázó. Hosszas kérdezősködés után kiderült, hogy ők egy másik, hosszabb túrára fizettek be, és ilyenkor bizony engedélyt kapnak. Egy pillanatra szörnyen bosszantott ez az egész korlátolt rendszer, de aztán inkább örültem annak, hogy legalább itt vagyunk a peremen.
Ahogy lenéztünk a buszútvonalra, egyértelművé vált, hogy még ha be is engedtek volna bringával, a hegymenet ezen az oldalról elképesztően nehéz lett volna. A déli peremen viszont jutott idő egy rövid sétára, ahonnan ráláttunk a kráter mélyére és a nyugati oldalon Nápolyra is. Lefelé menet a buszból kiszúrtunk egy magányos biciklist, aki mégis valahogyan feljutott – szóval létezhet egy rejtett, alternatív ösvény. A szerpentinben feltűntek régi táblák, rajtuk bringás piktogrammal a behajtani tilos jel alatt, ami arra utal, hogy valaha valóban szabadon lehetett erre tekerni. Ma már a buszosok saját területként kezelik, és jó pénzért hordják fel a turistákat – ettől pedig nem lehetett nem kicsit keserű szájízzel gondolni arra, milyen lehetett ez a hegy a régi időkben.

A Forum terének egyik legismertebb modern szobra: Igor Mitoraj „Centaur” (Kentaur) alkotása. A háttérben a fórum romjai és a bazilika oszlopai, mögöttük a Vezúv vonulataival. - B. O. fotója 

Sorrento

Sorrentoról külön aloldal olvasható, ide kattintva

Capri

Caprival külön oldal foglalkozik - itt

forrás

N. K. fotója

Amalfi-part

Az Amalfi-partról külön aloldalon írunk - itt 

További beszámolók

Első napunkat a Nápolyi-öbölben egy vonatozással indítottuk, mert eszünk ágában sem volt újra kerékpárral belevetni magunkat a város kaotikus forgatagába. Egyszer bőven elég volt megtapasztalni Nápolyt bringával, másodszorra már nem kívántuk átélni. A vonat nagyjából fél óra alatt berepített a belvárosba, ahonnan gyalog folytattuk tovább a felfedezést. Eleinte ez sem tűnt sokkal barátságosabbnak: zajos utcákon sétáltunk, mellettünk autók hömpölyögtek, robogók dudáltak le a zebrán, és közben azon tűnődtünk, hogyan lehet itt egyáltalán közlekedni.
Három sorban egymásra torlódva parkoló autókat is láttunk; elképzelni sem tudtuk, a legbelső sorban álló sofőr hogyan jut ki onnan – valószínűleg sehogy. Miután tartottunk egy kávé–wifi–képfeltöltős szünetet, lassan megtaláltuk a valódi belvárost. Egy tágas térre érkeztünk – a Plebiscito tér környékére –, ahonnan már ki lehetett látni a tengerre, sőt a Vezúvra is. A tér egyik oldalában egy információs iroda bújt meg, itt tudtuk meg a nap jó hírét: Pompeiből ugyan nincs, de Sorrentóból indul hajó Nápolyba és Pozzuoliba is. Mivel bringát nem szabad felvinni a vonatra, ez volt az egyetlen mód, hogy majd kijutva a városból elkerüljük a kaotikus szakaszokat.
A jó hír után már sokkal könnyebb szívvel sétáltunk tovább, főleg, amikor végre olyan utcákba értünk, ahol se autó, se robogó nem zavart. Egy fogaskerekű szerű járművel felvontattuk magunkat a magasabban fekvő városrészbe – fejenként alig több mint egy euróért –, és onnan egy rövid séta után egészen lenyűgöző panoráma nyílt a városra és a fölötte őrködő Vezúvra.
Megtaláltuk a pizzák „ősét”, a már-már zarándokhellyé vált Brandi pizzériát is, ahol a legenda szerint elkészült az első Margherita-pizza. A történet szerint Margherita királynénak készült, egyszerű paradicsom-sajt-bazsalikom összeállításban, a trikolór színeivel. Hogy mi ebből a valóság, ma már nehéz biztosra tudni – aki pontos történetre vágyik, úgyis utánanéz.
Innen nem kértünk pizzát 8000 forintnyi euróért, inkább tovább bolyongtunk a sikátorokban, és így találtunk rá Nápoly számunkra legszimpatikusabb arcára: szűk utcákra, ahol a mindennapi élet lüktetett. Árurakodó helyiek, utcán diskuráló bácsik, robogóval elsuhanó fiatalok és focizó gyerekek – minden együtt volt ahhoz, hogy a város végre szerethetőbb legyen.
Pont a gyerekek focipályája mellett bukkantunk rá egy apró pizzériára. Először azt sem tudtuk, nyitva van-e, de egy idős bácsika már intett is, hogy menjünk csak be. Nem volt nagy választék, viszont cserébe 5 euró alatt ehettünk pizzát, a sör pedig alig került többe három eurónál – maga volt a csoda Olaszország áraihoz képest. És 0,66 literes volt, nem az a bosszantóan apró 0,33-as, amitől általában elmegy az ember kedve.
A pizza a maga egyszerűségében teljesen rendben volt – Zita ugyan az előző estihez hasonlítva kevésbé lelkesedett érte –, de jól laktunk, nem fizettünk csillagászati összeget, és olyan helyen ettünk, ahol tényleg megfordulnak a helyiek. Nem turista-csapdában, hanem egy igazi trattoriában, amelyben benne volt Nápoly összes bája és kuszasága.

---

Az Amalfi-partot és Nápoly környékét bátran ajánlom bárkinek, mert Olaszország ezen szeglete a maga vad szépségével és meredek sziklafalaira tapadó városaival egyszerűen páratlan. Aki először jár erre, könnyen azt érezheti, hogy ez az ország egyik – ha nem a – legszebb vidéke. Nápoly még mindig viszonylag baráti árakkal dolgozik, az Amalfi-part viszont híresen borsos tud lenni, de egy kis odafigyeléssel és némi tervezéssel igenis kihozható akár egy átlagos balatoni nyaralás költségéből is.

---

Autóval szinte reménytelen parkolóhelyet találni az apró part menti városokban, ezért sokkal ésszerűbb motorral bejárni a környéket. A kisebb robogókhoz nem kell külön jogosítvány, és errefelé sokkal lazábban kezelik a közlekedési szabályokat – nem egyszer láttam négytagú családot összeszorulva egyetlen száguldó robogón. Végül én nem mertem vezetni, de a párom mögé szívesen felültem, és így vágtunk neki a híres szerpentineknek. Bevallom, pont ettől tartottam a legjobban: százméteres magasságokban kanyargó utak, buszok, amelyek simán átlógnak a másik sávba, és olyan szűk ívek, hogy az ember a saját lélegzetét is visszatartaná. Hogy pontosan hogyan jutottunk el Positanóba – abba a városkába, amely azóta is a legszebb, amit valaha láttam – nem tudom elmondani, mert az utat végig csukott szemmel éltem túl.

Nápolyba rengeteg élménnyel tértünk vissza, és másnap azon tanakodtunk, Capri vagy Ischia legyen-e a következő célpont, mert mindkettőről csak jót hallottunk. Végül az döntött, melyik hajó indult hamarabb a kikötőből, és így kötöttünk ki Ischián. A korábbi jó tapasztalatok után itt is motorra pattantunk. A kis sziget békés nyugalmat áraszt, és három óra alatt kényelmesen körbejárható úgy, hogy közben meg is áll az ember pihenni, fotózni, nézelődni.

Sokfelé jártam már, de az, hogy alig másfél órás repülőúttal, majd egy rövid vonatozással vagy hajózással ilyen mesés helyeken lehet kikötni, tényleg különleges élmény. Rövid volt ez az utazás, mégis hatalmas örömmel tölt el, hogy Nápolyt és környékét választottuk – ezek a látványok és hangulatok biztosan velünk maradnak.

---

A tengerpart mentén egymást követik a festői, középkori városkák, de ahogy Nápoly irányába halad az ember, úgy bukkan fel egyre több elhanyagolt, kifejezetten lepusztult település is. Sok helyen szemét sodródik az utcákon, omladozó házak szegélyezik az utat, és az egész környéket átitatja valami nyomasztó kilátástalanság. A szállásunkhoz vezető út is olyan negyedeken vitt keresztül, mintha egy észak-afrikai nagyváros szerencsétlenebb külvárosában járnánk, ahol a hétköznapok súlya a falakon is meglátszik.

Aztán ahogy átértünk a városi autópálya másik oldalára, egy pillanat alatt változott meg minden: rendezettebb utcák, tisztább környezet és sokkal gondozottabb házak fogadtak. Mintha egyik világból a másikba léptünk volna át, néhány száz méter alatt.

Fotóegyveleg

Nápoly - jellemző - N. Karcsi fotói  

Vissza az elejére

Kommentek